On the road

A Máltai köztársaság (Repubblika ta' Malta)

Málta kis szigetország a Földközi-tengeren (Olaszországtól délre) ami az elmúlt kétezer évből összesen kevesebb mint ötvenet töltött független államként, az idő maradék részében a föníciaiak, a görögök, a rómaiak, az arabok, az olaszok és a britek uralma alá tartozott. Némileg elképesztő, hogy bár stratégiai fontosságú elhelyezkedése miatt szinte sose volt esélye a függetlenségre, és kultúrájára nagyon rányomták a bélyegüket a megszállók, félig-meddig mégis megőrizte saját identitását és nyelvét, és amikor 1964-ben végleg kivált az aktuális megszálló Brit birodalomból, teljesen független országként születhetett újjá.

Érdekességek:

• A ország lakossága 400.000 fő, területe 316 km^2 (kb. fél Budapest)
• Bár sokan beszélik még az arab gyökerű máltai nyelvet (Jó estét: "Wara nofs inhar it-tajjeb"), a feliratok (még az eldugottabb falvakban is) angolul vannak, és szinte mindenki beszél angolul, így elmondható Máltáról, hogy a Brit szigeteken kívül az egyetlen angolul beszélő ország Európában (a hivatalos nyelvek a máltai és az angol).
• Innen származik a Máltai Szeretetszolgálat ("Sovereign Military Order of Malta" — magyarul kicsit barátságosabb a marketingjük), ami az eredetileg a Szentföld felé utazókat segítő Máltai lovagrend egyik ágából nőtt ki, és ma is majdnem százezer állandó önkéntese van a világon orvosi és egyéb feladatokat ellátva. A Wikipedia szerint a rend jogi státusza vitatott, de többnyire szuverén szervezetként tekintenek rá (azaz jogilag nem tartozik egyetlen ország fennhatósága alá, bár saját területe nincs).

A főváros, Valletta:


A máltaiak szerettek szentek és helyi hírességek szobrait tenni utcasarkokra, ezzel védelmezve a házaikat:


Szent kutyával:


A St Elmo erőd (jó kérdés, hogy miért avatnak szentté egy Muppets-szereplőt) anno Vallettát védte a támadóktól, ma a turistáktól védik szögesdróttal:


Málta egyik legfurább jellegzetessége a buszok — egyrész rengeteg régi busz van (tessék Kuba 50-es évekbeli amerikai autóinak vonalaira gondolni), másrészt — bár a járművek a tömegközlekedési hálózat részét képezik — a legtöbb busz a sofőr magántulajdonában van, és nagy a hagyománya a járművek személyreszabásának, legyen az az eredeti karosszéria "áramvonalasítása", vagy különféle feliratok és üzenetek nagy betűkkel a járműre festése:




A sziget lakossága nagyon vallásos, így a buszokon a személyes díszítéseknek általában fontos részei a vallásos témájú képek, így pl. nem ritka, hogy egy Jézus néz le rád a vezetőfülke mögül:


Paradicsom, állítja ennek a busznak a teteje:


Vallettában sok utca meredeksége San Franciscót idézi:


Irreálisan kék tenger világítótoronnyal a St Elmo erőd mellett:


Szobrokkal díszített kapualj egy lakóházban (a második kép a kisgyerekekkel vajon mit ábrázolhat?):




Gondolatok az életutakról:


Megszökött otthonról:

Dingli

A fővárosban béreltünk biciklit, és útnak indultunk a sziget nyugati oldala felé (mégsem mindennap mondhatja el az ember, hogy keresztülbiciklizett egy egész országot). Bár a neten talált biciklikölcsönző weboldala némileg Monty Pythonosan le akart beszélni a biciklibérlésről (a borzalmas vezetési kultúrára és a változatos domborzatra hivatkozva), mi nem dőltünk be neki. A sziget nyugati partján található Dingli: szikrázóan kék tenger, zöld fű és vajszínű sziklafalak, köztük szürreálisan beékelt kis farmokkal.

Életképek

Jack Nicholson a buszon:


Jesus saves:


Gülüszemű kutya, ami több, egymás utáni képen is pont ugyanezt a nézést produkálta:


Katuszkert:


Úszni készül a jeges februári vízben (kinti hőmérséklet 10 és 20 fok között):


Úton:


Csónakok egy kis halászfaluban:


Öregek:


A napokat számolva az inkvizítor börtönében:

Érdekes módon a múzeum leírásai alapján az inkvizíció itt nem annyira volt vérszomjas, mint az ember gondolná — úgy tűnt, mintha tényleg hittek volna abban, hogy a világot jobbá teszik azzal, hogy az "eltévelyedetteket" börtönbe vetik pár napra/hétre, majd kirónak rájuk pl. kötelező vasárnaponkénti misérejárást. A kínzást (plafonról lógatták le kötélen az illetőt, de szigorúan csak fél óráig(!)) is csak "nagyon indokolt" esetben vetették be, és a legtöbb áldozat megúszta enélkül.

Az afrikai bevándorlók oktatóközpontja mellett egy lepukkant ipari külvárosban (nem állítanám, hogy nem néztek ránk hülyén, amikor begurultunk biciklivel, és kértünk a helyi büfében két kávét):

Család:


Alföld:


Szárnyak: