H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

2008/12/03

49. Lakókocsi

 

Szükséglet és státusszimbólum. Külső forgatásokon szinte elengedhetetlen tartozék. A színész itt öltözik, pihen, bújik el a világ elől, tanulja szövegét. A szerződések állandó eleme, hogy a lakókocsi (az utazáson és szálláson kívül) jár. Kinek milyen. Sztárnak, szupersztárnak csicsásabb, drágább, luxusosabb. Határ a csillagos ég.

 

Végre az enyém is elkészült. Nem aranyból van a kilincs és kristályból a csillár, de a belső elrendezés a saját terveim alapján készült, hogy kényelmesen elférjek benne. Lemeóztam, minden jól működik benne. Pezsgek és zizegek, új szakasz kezdődik a forgatásban, s ez nagyon izgalmas. Kint leszünk utcákon, sivatagban, na és persze pszeudó módon: a legkülönbözőbb díszletekben a gyár területén. De végre mozgunk. Felpörög a sztori is, nem sok időm lesz másra.

 

 

 

2008/06/16

21. Kaján kérdés

Vajon akkor is a kedvencévé váltam volna G-nek, ha a színpadon azon az estén nem az ő neve, hanem mondjuk Bruce Willisé hangzik el?

2008/05/04

12. „Vissza akarok menni a konyhádba!”

 

De sokszor hallottam ezt G-től a későbbiekben.

2008/04/22

4. A mi Pistink

Amíg Pisti beszámolóját hallgatom magyar édesapjáról, aki után a nevét is kapta, - nem ám holmi Steve ő, hanem igazi István, csodálkoznak is az amcsik, hogy ez meg miféle név! – végre szemügyre veszem a farmeros-zakós G.-t, aki egyelőre hősiesen állja a kíváncsiak rohamát és hárít, hárít, hárít, nem árul el semmit sem jövetelének okáról. Elbűvölően siklatja ki a kérdések élét, sztorizik, bókol, mosolyog. Az egész képből a mosolyára és a világítóan kék (vagy talán inkább mégis zöld?) szemére emlékszem leginkább, meg a kezére, ahogy a kávés csészéjét fogja.

 

A feszültség tetőpontján hirtelen gálánsan elbúcsúzik, köszöni a kellemes társaságot, de neki mennie kell és további jó munkát és egy élmény volt veletek, és fantasztikus az előadás, de most sajnos.... Majd odafordul hozzám: - Eljössz velem vacsorázni? A szállodámban gondolom van étterem. Megkérdezem, hol szállt meg. A város legelegánsabb hoteljének nevét hallva elmosolyodom, igen, ott nagy valószínűséggel van étterem.

 

Pistink fordít, aranyos ahogy beszél: amerikai akcentussal és jelentős palóc tájszólással ejti a szavakat. Apukája nyilván nógrádi lehetett, kérdésemre meg is erősíti feltevésem. Na szóval, hogy menjek velük, ez a kérés? Még magyarul is dadogok a meglepetéstől, hogy hát persze, részemről az öröm, mehetünk.

 

Cihelődünk, taxit hívok. Rendezőm kacsintva búcsúzik, mintha ő már tudná mi a csuda történik itt. A büfé népe csalódottan veszi tudomásul, hogy percekig ajnározott sztárjuk tényleg volt-nincs, s velem, pont velem lép le. A láthatatlan kérdőjel egyre terebélyesebb, de a válaszra még várnunk kell...


2008/04/21

3. Nyelvi nehézségek

- Gratulálok, ez remek volt!

Na, kábé ennyit értettem G. monológjából. Szinte levegőt sem véve csak mondja, mondja a magáét, én meg félszegen mosolyogva hallgatom. A helyzet annyira abszurd: elképesztő, hogy ez a híres fickó itt van és rólam áradozik…


Kérdez valamit, választ vár. Iszonyú hülyén érzem magam. Tanultam én valamicskét angolul, sok mindent meg is értek a filmekből, nade egy hús-vér amerikaival társalogni nehezebb, mint gondoltam. Némi eufemizmussal élve eldadogom, hogy nem túl jól beszélek angolul, sajnálom. Magyarán semmit, de hát büszkeség is van a világon. Ó semmi baj – mondja – jött vele egy magyar, forgatókönyvíró vagy mi, aki majd tolmácsol - és már mutat is be valakinek, akit zaklatott lelki állapotomból kifolyólag meg sem láttam eddig. Nem is csoda, hogy az illetőtől nem vártam eddig segítséget, hazánk állítólagos fia ugyanis rendkívül helyes, ám meglehetősen színes bőrű legény.

2. Színházi büfé

Színháziak között élek, mióta csak az eszem tudom.

 


Nagybátyám színésznőt vett feleségül, így a családi összejöveteleken mindig akadt néhány színpadi ember. Az újdonsült nagynéni aztán elhagyta a világot jelentő deszkákat - de nem a színházat! - és átnyergelt az ügyelői pályára, végül nézőtéri felügyelőként ténykedett, a teátrumi népség több nemzedéke pedig megmaradt körötte. Pletykáltak, sztoriztak, kritizáltak, álmodoztak, emlékeztek - és főleg ettek, mert nagynéném főztje csodás volt mindig is. Maga köré gyűjtötte az éhenkórászokat és etette őket. Erről volt híres. Ki is gömbölyödött ő maga is, sajnálatosan korán véget vetve naivai pályafutásának, s körülötte a család és a napi kosztosok hada.

 

Szerettem oda járni, alig vártam, hogy valami sátoros ünnep ürügyet adjon a látogatásra. Nem is annyira a csodás sütemények és egyéb finomságok miatt, mint a társaság, a tarka-barka ismerősök és ismeretlenek különös világa, mulatságos történetei kedvéért. A mi családunk túlságosan normális rendje és a bohém lazaság közti pendlizés elszórakoztatott. Két világban éltem, a pontos, megbízható, józan tisztviselőkében és a piáló, nagyhangú, különc, de szívvel-lélekkel játszó-író-rendező-tervezőkében. Mindkettőben otthon érzem magam, de valahol mégis a senki földjén ragadtam: sem ide, sem oda nem tartozom igazán.

 

Boldog gyermekkori tapasztalatgyűjtésemnek nagybátyámék másik városba költözése vetett véget. Legnagyobb sajnálatomra onnantól kezdve nem jártunk össze annyit, s rám a dolgos és szorgos tanulás várt. A színháziakhoz fűződő kapcsolatom azonban nem ért véget, ha egyoldalúvá is vált kissé: én a nézőtéren ücsörögtem lelkesen, ők pedig a színpadon ténykedtek, rólam mit sem tudván.

A bölcsészkar végeztével M. – imádott egyetemi mesterem – megunván nyüszögésem, hogy sehogy sem sikerül színházban elhelyezkednem, beajánlott akkori kedveséhez, hogy bírjon engem újságírásra színes magazinjában. Jó iskola volt - írtam én sokfélét: kis színes híreket, színészinterjúkat, kritikát, ajánlót, próbariportot, mindent, ami jött. És imigyen bejáratos lettem a színészbüfékbe én is, immáron saját jogon.

 

2008/04/20

1. A meglepetés

Jövök le a színpadról fáradtan, boldogan, kissé elmázolódott szemfestékkel, csatakos hajjal. Nem sokat szoktam bíbelődni a smink leszedésével: ami lejön, lejön, gondolataim még az imént befejeződött előadás körül forognak. Szórakozottan átöltözöm, hajam rendbetételével sem sokat vacakolok, hirtelen összegumizom, aztán indulok a kollégákhoz egy kis leeresztő beszélgetésre.

Ahogy megyek a büfé felé ismerős hangokat hallok. Kedvenc amerikai tévésorozatom főszereplője anyanyelvén beszél a tévében. Biztos valami interjút néznek - gondolom, aztán beérkezem az ajtóba és földbe gyökerezik a lábam a meglepetéstől...

Nem hiszek a szememnek: nem a tévé megy! Kollégáim gyűrűjében ő, igen, a legkedvesebb színészem ül és lelkesen magyaráz nekik valamit azon az édes-érdes, ismert hangon, amit annyit hallottam, amikor a filmjeit néztem.

Hát ilyen nincs... Hogy került ide ez az ember Los Angelesből? Álmodom, vagy agyamra ment az előadás? A sminklemosóban valami tudatmódosító volt és most pszichedelikus látomásom van? Mozdulni sem tudok a meghökkenéstől, némán nézem, ahogy a figyelem középpontjában kissé zavartan fürdik a népszerűségben, amint a magyarok heves taglejtésekkel áthidalva a gyengécske nyelvtudást beszélgetni próbálnak vele, s ahogy a lányok kacéran körüludvarolják, kávét, sütit nyomnak a kezébe.

Aztán valaki véletlenül meglát az ajtóban és felkiált: - Tinka! Gyere már, G. téged keres! - Engem? - sápadok el, de már minden tekintet rám szegeződik és bármennyire is szeretném, nem válhatok köddé, cibálnak is a körbe, én pedig nem értek semmit sem.



tinka



©2009 Sarok.org

Search marketing