Szusszanásnyi szünet
Volt bennem valami késztetés, hogy beleszóljak az egyszemélyes show-jába, és ha erőfeszítéstől mentesen is, de irányítsam kicsit kollégámnak az elméletek háborgó tengerén hánykolódó lélekvesztőjét, és egy biztos partszakaszhoz tessékeljem a szegény űrhajótöröttet. Oldani próbáltam a protonok közötti feszültséget, azáltal, hogy felemelem őt magam mellé, arra a panorámás magaslatra, ahonnan az egész univerzum gukker nélkül is belátható. Akár kényelmesen hátra is dőlhettünk volna a fotelunkban, hogy együtt tanulmányozzuk a lábunk előtt heverő végtelent, de nyughatatlan késztetést éreztem a folytatásra, sejtettem, hogy még nem pihenhetünk meg, hisz a teremtés folyamatában maradtak elvarratlan szálak.
Tudtam, hogy nem úszom meg a kotonok és a krutonok kérdését, amit korábban olyan sejtelmesen már érintettünk, szerencsére a jó ízlés határait nem feszegetve. Mégis, én felülemelkedtem azon, hogy egy isten vakbuzgóságához hasonlatos módon egyvégtében teremtsem meg a világot, és benne lettem volna egy üveg bor könnyedebb témák mentén való elfogyasztásában. Ez utóbbinak a felismerése azonban feltétlenül elindított bennem egy gondolatot, mely szerint lehetséges volna, hogy olyan szintre emelkedtem, amikor szerény kis világomban már az isteni protonok is neutronná szelídülnek, és én volnék a hiperproton, de mindez olyan magányosságot ébresztett bennem, hogy legszívesebben visszamentem volna a hajómra, mert még ott is több volt a társaság.
Elhessegetve ezt a kilátástalan gondolatot inkább visszatértem eredeti szándékomhoz, töltöttem egy pohárkával, elhelyezkedtem kényelmesen, és könnyed beszélgetést kezdeményeztem.
– Aztán mióta van itt, hogy ezt az egész foton-izét kitalálta? Nincs valami rágcsálnivaló a borhoz? Ja igen, ezt a kukoricát magának hoztam, tessék, fogadja szeretettel a kínai nép békés szándékának jeleként. Szóval van ropi, vagy netán némi szotyola?
A disznó kidülledt szemekkel nézett rám, nem nyúlt a kukorica felé, csak egy bizalmatlan pillantást vetett rá. Továbbra is elválasztott minket egy egész világ. Megmerevedtek a frontvonalak, mint az első világháborúban, Franciaországban, ő pedig a bizalmatlanság lövegeit küldte az irányomba a lövészárokból, minden fajta eredmény nélkül. Merthogy engem nem zavart. Otthon éreztem magam itt a disznóólban, ezzel a kis borral a kezemben. Boldog voltam, mintha kaptam volna egy puszit az elérhetetlen szerelmemtől, és elégedett mosollyal föltettem a lábamat a karfára. Azt vártam, hogy ő is lecsüccsen mellém, és iszogatás közben összehaverkodunk, de nem pont így történt. Hirtelen sarkon fordult, és egy röffentés nélkül kiment a helyiségből. Simán otthagyott, mintha romlott moslék volnék.
Én ott maradtam, és szopogattam tovább a bort. Egész utamon eddig arra vágytam, hogy tojásom feltörése után megszabaduljak kínzó magányomtól, melynek során nemhogy úgy éreztem, hogy egymagamban vagyok a hajón, hanem hovatovább egymagam sem, mert nem tudtam azonosulni azzal a testtel, melyet a kor oly különös divatjának megfelelve magamra öltöttem. Mert mi más is a divat, mint általános közösségi elvárás, hogy hogyan nézzek ki? Márpedig engem otthoni közösségem feltétlenül kínai űrhajósként képzelt el, ha már kitermelte a milliárdos űrprogramot, melynek segítségével elviszem az üzenetét az egész univerzumnak. Szóval itt feszítettem ebben a testben, magamban, veszettül trendinek éreztem magam, és megkönnyebbülve töltöttem ki egyedül ezt a csöppnyi teret. Gyarmatosítottam a MIR-t. Egy uralkodó felelőssége szakadt rám.
Hódítok, ellenállhatatlanul.