Pandahergelő naplója

Volt bennem valami késztetés, hogy beleszóljak az egyszemélyes show-jába, és ha erőfeszítéstől mentesen is, de irányítsam kicsit kollégámnak az elméletek háborgó tengerén hánykolódó lélekvesztőjét, és egy biztos partszakaszhoz tessékeljem a szegény űrhajótöröttet. Oldani próbáltam a protonok közötti feszültséget, azáltal, hogy felemelem őt magam mellé, arra a panorámás magaslatra, ahonnan az egész univerzum gukker nélkül is belátható. Akár kényelmesen hátra is dőlhettünk volna a fotelunkban, hogy együtt tanulmányozzuk a lábunk előtt heverő végtelent, de nyughatatlan késztetést éreztem a folytatásra, sejtettem, hogy még nem pihenhetünk meg, hisz a teremtés folyamatában maradtak elvarratlan szálak.

Tudtam, hogy nem úszom meg a kotonok és a krutonok kérdését, amit korábban olyan sejtelmesen már érintettünk, szerencsére a jó ízlés határait nem feszegetve. Mégis, én felülemelkedtem azon, hogy egy isten vakbuzgóságához hasonlatos módon egyvégtében teremtsem meg a világot, és benne lettem volna egy üveg bor könnyedebb témák mentén való elfogyasztásában. Ez utóbbinak a felismerése azonban feltétlenül elindított bennem egy gondolatot, mely szerint lehetséges volna, hogy olyan szintre emelkedtem, amikor szerény kis világomban már az isteni protonok is neutronná szelídülnek, és én volnék a hiperproton, de mindez olyan magányosságot ébresztett bennem, hogy legszívesebben visszamentem volna a hajómra, mert még ott is több volt a társaság.

Elhessegetve ezt a kilátástalan gondolatot inkább visszatértem eredeti szándékomhoz, töltöttem egy pohárkával, elhelyezkedtem kényelmesen, és könnyed beszélgetést kezdeményeztem.

– Aztán mióta van itt, hogy ezt az egész foton-izét kitalálta? Nincs valami rágcsálnivaló a borhoz? Ja igen, ezt a kukoricát magának hoztam, tessék, fogadja szeretettel a kínai nép békés szándékának jeleként. Szóval van ropi, vagy netán némi szotyola?

A disznó kidülledt szemekkel nézett rám, nem nyúlt a kukorica felé, csak egy bizalmatlan pillantást vetett rá. Továbbra is elválasztott minket egy egész világ. Megmerevedtek a frontvonalak, mint az első világháborúban, Franciaországban, ő pedig a bizalmatlanság lövegeit küldte az irányomba a lövészárokból, minden fajta eredmény nélkül. Merthogy engem nem zavart. Otthon éreztem magam itt a disznóólban, ezzel a kis borral a kezemben. Boldog voltam, mintha kaptam volna egy puszit az elérhetetlen szerelmemtől, és elégedett mosollyal föltettem a lábamat a karfára. Azt vártam, hogy ő is lecsüccsen mellém, és iszogatás közben összehaverkodunk, de nem pont így történt. Hirtelen sarkon fordult, és egy röffentés nélkül kiment a helyiségből. Simán otthagyott, mintha romlott moslék volnék.

Én ott maradtam, és szopogattam tovább a bort. Egész utamon eddig arra vágytam, hogy tojásom feltörése után megszabaduljak kínzó magányomtól, melynek során nemhogy úgy éreztem, hogy egymagamban vagyok a hajón, hanem hovatovább egymagam sem, mert nem tudtam azonosulni azzal a testtel, melyet a kor oly különös divatjának megfelelve magamra öltöttem. Mert mi más is a divat, mint általános közösségi elvárás, hogy hogyan nézzek ki? Márpedig engem otthoni közösségem feltétlenül kínai űrhajósként képzelt el, ha már kitermelte a milliárdos űrprogramot, melynek segítségével elviszem az üzenetét az egész univerzumnak. Szóval itt feszítettem ebben a testben, magamban, veszettül trendinek éreztem magam, és megkönnyebbülve töltöttem ki egyedül ezt a csöppnyi teret. Gyarmatosítottam a MIR-t. Egy uralkodó felelőssége szakadt rám.

Hódítok, ellenállhatatlanul.

Duzzadtam az erőtől, ahogy hallgattam, sokat tanultam magamról az elmúlt órákban. Nyugalommal fogadtam az űrdisznó heves szenvedélyét, amit önmaga iránt táplált. Elnézően, megértően bólogattam, folytatásra bíztattam, mert jóságos istenek is így cselekszenek kiélezett helyzetben, gondolom. Szoktak egyáltalán istenek kiélezett helyzetbe kerülni? Vajon egy isten mit tenne, ha megtámadná egy útonálló, és ráordítana, hogy: „Pénzt vagy életet!”? Vajon azonnal lesújtana rá egy áramütéssel, mert egyáltalán merészelt megszólítás nélkül párbeszédet kezdeményezni? Vagy éppen azért, mert nem volt maradéktalanul elégedett a hangnemével? Vagy ettől eltekintene, mert tisztában van a ráordítás szükségszerűségével munkájukat végző útonállók esetén? Vagy nem is foglalkozna vele, egyszerűen továbbmenne, és kimért eleganciával ignorálná a gonosztevőt? Vagy kioktatná? Esetleg jó útra térítené, hogy azon álljon ezután? Vagy gúnyosan replikázna, hogy: „Miért adnék pénzt, még az életed sem köszönted meg!”? És kivárna, hogy a közönséget helyettesítő nevetőgép működésbe lépjen?

Jó lenne tudni, hogy kezel konfliktust egy isten. Például, ha egy isten rádöbben, hogy csak játszadozik vele az az istennő, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál, és egyik nap indokolatlanul kedves, másik nap pedig reményveszejtően hűvös vele, akkor mit tesz? Harcsabajuszt növeszt a hölgy homlokára, hogy ne kelljen többet senkinek, vagy még istenibb sármot ölt magára, hogy senki ne tudjon ellenállni neki? Vagy hagyja, hogy mindenféle alacsonyabb rendű férfiaknál keresse a boldogságot, tudván, hogy azzal bünteti meg igazán, hogy nem teszi boldoggá? Vagy elküldi a picsába, hogy ne szórakozzon vele többet? Vagy éppenséggel megrántja a vállát, és attól kezdve szimplán szarik rá? Hogy cselekszik a tökéletes tudat?

– Gondolt már arra, hogy istennek lenni amolyan protoni tevékenység? – Ez olvas a gondolataimban? Innom kell! – Képzeljük magunkat egy pillanatra istennek egy primitív közegben, amely kitalál minket, hogy boldogulni tudjon a mindennapokban. – Ez csöppet sem áll távol tőled stréberkém, nekem legalább van önkritikám. Egyszerűen fenséges ez a bor, ezt érdemeltem születésem óta! – Ott vagyunk tartalomként a középpontban, megannyi kis elektron körülzsongja nagyságunk, a köztünk lévő neutronok pedig megpróbálnak kibékíteni minket, mint különböző vallások, amik a lényegüket tekintve ugyanabba az irányba mutatnak, csak éppen a különbözőségüket hangsúlyozzák, különben mi szükség lenne mindegyikükre? Csakis a sorsuk beteljesítése az atommag egyben tartásában.  De a vak hit nem ismeri fel a saját szerepét, és elbonyolítja önmaga magyarázatát. El lehet hinni, hogy ennyiképpen kell megmagyarázni az egyszerű valóságot? Ha ön isten lenne, tudom, nehéz ezt elképzelni az ön helyében – ne kóstolgassál már engem, hentesáru! –, de játsszunk el ezzel a gondolattal, vajon mit tartana hasznosnak a helyzetében? Ha elpusztíthatná az összes többi protont, hogy egyedül alkossa egy csöppnyi atom csöppnyi magját, vagy inkább hagyná, hogy szorgos neutronok kibékítsék az önnel hasonló nagyságokkal? Hát nem fantasztikus érzés? Ön dönthet háború és béke, élet és halál kérdésében, és ön a fennmaradást választja ebben a bonyolult rendszerben a kölcsönös tisztelet alapján! Ön egyszerre erős és bölcs, ön megtűri a vetélytársait, hát micsoda nagyság kell ehhez? És bölcsen elfogadja az egyeduralomra való törekvés egyszerre fennálló szükségességét és lehetetlenségét. Ön erősebb mindenkinél, folyamatosan nyerésben van azáltal, hogy képes veszíteni. – Ittam, csak ittam a szavait. Isteni ital volt, francia vörösbor. Tepertős pogácsára vágytam, de be tudtam látni, hogy most nem kaphatok. Kivárom a sorom, egyszer minden az enyém lesz, ami jár nekem. Addig pedig járjon át a béke, a megértés. Elfogadom, hogy jelen helyzetben Sonka Úr jóindulatának és a tepertő létezésének egyidejűsége utáni vágyam elérhetetlen mennyiségű neutron jelenlétét feltételezi.  

– És ön választja a győzelmet! Mit választhat meg maga körül az a sok elektron? Hát megmondom: a nagy semmit, még azt sem! – Itt úgy érezte, hogy nyert. Már nem lehetett fokozni a fokozást, már semmilyen kétely nem tudta volna megingatni a hallgatóságot. Az elmélete verhetetlen. Ő a protonok protonja. Most végre megpihenni látszott, valaminek a végén. Ezt a pillanatot időről időre, legalább minden vasárnap ünnepeljük meg mostantól, futott át az agyamon! Végre időt szakított arra, hogy belekortyoljon a borba, és kiélvezze annak teljes szépségét. Akár meg is halhatna most, ennél magasabbra már nem juthat, hiszen elmélete éppen most békíti ki két földöntúli hatalom eleddig szőnyeg alá söpört feszültségét. Egyszerre ő a közös nevező, és a megdönthetetlen világrekord. De tett még egy kísérletet, még volt bizonyíték a tarsolyában.

– És valljuk meg, a neutronoknak sincs sok lehetősége, ha nem teszik a dolgukat, felrobban körülöttük az egész ingatag építmény, és csak szállunk szanaszét. És akkor ők elbuknak! De látnunk kell: nekik folyamatosan szükségük van a feszültségre, ami a protonok között fennáll, ha nincs feszültség, akkor még az elbukásnál is kilátástalanabb helyzetbe kerülnek, hisz akkor nincs rájuk szükség. És ezt a komplex mechanizmust egy kompetens proton szükségszerűen átlátja. A közös intelligens tudatunk alapja az erő és a bölcsesség. Ennek megtestesítője a rendszerben a proton!

Mint egy biztosítási ügynök, úgy állt a siker küszöbén: rögtön befizetek. Én mindent elfogadtam, de ha nem is így lett volna, ezen a ponton neveltetésemtől fogva illendőnek éreztem volna elhinni, amit mond. Annyira akarta, hogy megvegyem, és nekem annyira nem került semmibe, hogy megbékéljek ezzel az elképzeléssel. Proton vagyok, olyan mintaszerű proton, amilyet a lexikonba rajzolnak. Körülöttem dolgoznak a szorgos neutronok. Mint egy nagy boldog család.

Remélem, sok ajándékot kapok Karácsonykor!

Olyan mosollyal az arcomon szabadultam meg pár felesleges kilótól, mint Mitch Buchannon, mikor beköszön reggel a megfigyelőtoronyba érve. Megjöttem, ez az első igazi napom a munkában, itt kezdődik a küldetés, amiért a kínai kormány kockára tette az életemet, és amiért olyan sok, a fejlődés iránt elkötelezett honfitársamnak kell heti 237 órát dolgoznia nyugati divatmárkák rendkívüli hatásfokú gyáraiban!

Azon gondolkoztam a kakálás befejeztével, hogy itt a MIR-en egészen másképp vannak a dolgok, mint nálam. Egyik részről az itteni budi barátságos, tágas hely, szívesen eltöltenék itt akár hosszabb időt is, ha nem lennék úgy betáblázva. De nem érek rá itt órákig csokizni, amikor éppen történelmet írunk a disznóval. A másik gondolatom az volt, hogy vajon ez a szerkezet miként kezeli az outputomat, és hogy vajon milyen kulináris gyönyörök elé nézünk itt, ha egyszer befejezzük a világ megfejtését. A paradicsomos káposztát például nagyon szeretem, és idejét sem tudom, mikor ettem utoljára.

Egy résen át fotonok szűrődtek be átmeneti paradicsomomba, kikukkantottam, miközben a kígyót visszatereltem az eredeti helyére. Vajon hol tartanánk most, ha annak idején Ádám is parancsolni tudott volna a kígyónak? És két rántás után szimplán visszazárta volna a sliccét, ha a lábatlankodó hüllő már eleget sziszegett? Alighanem sosem szorultunk volna rá, hogy tojásokat törögessünk fel, ezáltal saját és egyéb lények egzisztenciális határait feszegetve.

A nyílás, melyen keresztül a tekintetem elhagyta a kertet, máris árulást tárt elém. A környék egyetlen potenciális Évája, űrrepülő kollégám az utolsókat kortyolta az üvegből, ezután a tiltott gyümölcs, azaz a poharam után nyúlt. Kétségtelenül arra készült, hogy megigya a nekem kitöltött italt. Hát mondhatom, nehéz lesz úgy bizalmi viszonyba kerülnünk, ha már most kiforgat a javaimból, pedig nyilvánvalóan szükségszerűnek tűnik az együttműködésünk, hogy a világ sorsát egyenesbe helyezzük, mondjuk egy síugrósánc lejtős részén.

Igen, láttam, ahogy szürcsöl, ahogy a véremet szívja, eközben a gyengeségemet éreztem, hogy nem tudok, nem akarok közbelépni. Így múlik el, így sodor el az élet, én meg csak nézem ott a lyukon át, és élvezem aktuálisan kényelmes zugom. Mint a kukac, ami a közeledő fakopáncs ritmusát hallván boldog brékelésbe kezd. És fogalmam sincs, mit is tehetnék, hogy azt a vért mégis én szívjam ki. Talán, ha most lendületből rárontanék, és kicsavarnám a kezéből a poharat? De nem,  már csak cseppek maradtak az alján, én egy egész zsákmányállatot érdemlek, nem fogok itt hiénák módjára sorban állni egy hanyagságból húsosan hagyott csontért, miközben jóllakott oroszlánok a hasukat süttetik a napon. Forradalom kell, az egész világot kiforgatom, csak adjatok egy biztos pontyot!

Éhes voltam, azt hiszem, legalább némi részsikerre, amikor végül kiléptem az édeni környezetből, magam mögött hagytam a kígyót, és szenvedélyesen Évához fordultam.

– Az nem az én italom volt, már elnézést? Nem mintha nem osztoznék szívesen magával akár a sivatag homokján is, de ez itt a pohárban az enyém volt. És hát, rám férne valami inni- és harapnivaló.

– Nos, pont erre akartam rátérni, miután visszatér a szükségletek holtvágányáról! Ó, igen, a protonok, a második alkotóelem. Milyen erős, milyen testes, milyen férfias egység, maga az építő, és egyben a kereteket szétfeszítő alkotóelem! – Ismét áthatotta a tekintetét valami eszelősség, még nem volt a csúcson, de igazán élvezte a helyzetet. Rám sem nézett, de mozdulataival elismerte az eredendő bűnt, amit elkövetett a poharam kiürítésével. Egy újabb üveg megbontásába kezdett, tiszta borospoharat tett elém, töltött bele az italból, de mindezt úgy tette, hogy egy másodpercig sem figyelt igazán rá, gondolatai a távolban jártak, áhítattal gondolt egy rakás férfias protonra, nekem meg egyre inkább melegem volt. – Tudja, kedves kolléga, ha a fotonok fűszerezik élvezetes fogyasztásra alkalmassá a húst, akkor meg kell emlékeznünk a húsról magáról. A dolgok velejét a protonok adják, ott tömörülnek az atommagban, tömegük meghatározó az anyag tömegét tekintve, pozitív energiájuk elengedhetetlenül a fejlődés irányába taszít minket. Erős, kikezdhetetlen egységekről beszélünk, melyek elemi szinten is a középpontban helyezkednek el. Nem tűrnek meg semmit maguk között, csak semleges kis alkotóelemeket, amik kibékítik, elválasztják egymástól a sok pozitív töltetet, igen kérem, annyi energia gyűlik ott össze, hogy majd szétrobban.

Néztem ott előttem a húst, ahogy beszél, lázban volt, majd szétrobbant a feszültségtől, legszívesebben elmondta volna az egész világnak, hogy milyen zseniális, de nem tehette. A világ már rájött volna, de neki be kellett bizonyítani, mert senkiről nem hiszik el csak úgy, senki nem hiszi el magáról csak úgy. Ezzel küzdök én is. Ide küldtek a világegyetem legszürreálisabb zugába, hogy próbára tegyenek, csak hogy végre ne lehessen kikezdeni az egyedülálló nagyságomat. Mennyi energiát, mennyi vesződést megspórolhattunk volna, ha szimplán a Földön elém állnak, és közlik velem, hogy imádnak, én meg nagylelkűen tudomásul veszem. De nem, mi meg akarunk bizonyosodni mindenről, ezért inkább milliárdos űrexpedíciót találunk ki, na erre meg mi szükség volt? Most jobb? Most, hogy minden kétséget kizáróan legitimál egy zseniális malac felkérése, hogy legitimáljam nyilvánvalóan megdönthetetlen elképzelését a társadalom működéséről? Ha egy ekkora lángelmének az én helyeslésemre van igénye, akkor én csakis valami kivételes erő lehetek. Leginkább egy gigantikus proton, sőt egy óriásira duzzadt here egy kegyetlenül kigyúrt proton ágyékán.

Végre van mivel csajoznom!

Mint elveszett kis kruton egy szájhoz emelt kanál levesben, úgy lebegtem ott az űrben, távol a jól megszokott tányéromtól, a Földtől. Végül kiderült hát, hogy mi rejtőzik a tojásomban, melynek héját egy beszélő disznó törte fel. Kruton vagyok, nem nagyszám, de legalább űrkruton. Igaz, levesem, az élet lassan felemészt. Ez hát az élet: egy kihűlőben lévő leves, melyben lassan elolvadok. Vagy kikanalaz valaki, mikor még ropogós vagyok, és idejekorán táplálékként fejezem be pályafutásom, vagy akkor kanalaznak ki, amikor már szottyadt vagyok, és fanyalogva, tűrve, kötelességtudóan, rágás nélkül küldenek le a mélybe.

Mélyen a szemembe nézett. Nem törte meg az erőteljes viszontválaszom a gondolatmenetét, rákezdett:

– Tudja, kolléga, ezt az intelligenciabeli versenyfutást egyelőre felfüggeszteném. Tehát elméletem lényege, hogy szerény véleményem szerint a világegyetemet fotonok, protonok, kotonok valamint krutonok alkotják. Persze arra kérem önt, hogy az értelmezésnél szakadjon el a szavak hagyományos értelmétől. Rögtön kifejtem.

Egy üveg után nyúlt, két poharat vett elő. Én egyszerre voltam el- és felcsigázott állapotban.

– Gondolom, mostanra megszomjazott.

Nem várt a válaszomra. Tölteni kezdett egy francia feliratú üvegből, mely vörös italt tartalmazott, talán francia vörösbort, amennyire meg tudtam állapítani, persze az sem kizárt, gyanítva lehetséges vérszomjas tulajdonságait, hogy francia ex-gyarmatokon élő afrikai ragadozók véréből kevert cuvée volt. Nem tudok franciául, azt hiszem. Meglepődök én még valamin? Igen! Úgy néztem ott rá, mint légy a mozgó szarra. Most éppen egy disznó tölt nekem vért! És közben filozofikus gondolatai megvitatására készül.

– Véleményem szerint világunkban az említett négy szereplő van –, kezdte el, közben elém tette az egyik poharat, ő meg a pohár falán futtatta körbe az italt. – A fotonok a világ ingerei, a fények, értelemszerűen, a hangok, az illatok –, konnektorszerű orrát benyomta a pohár száján, úgy szippantott bele, mint egy szipus, akinek napokra eltűnt a zacskója, de végül megtalálta, – helyzetek, és így tovább. Mert mit érne az élet mindezek nélkül, ha nem látnánk a szépet, és nem ízlelhetnénk ilyen mennyei italokat? – Jóízűen belekortyolt a poharába, én pedig látni véltem, hogy szemfogai hosszabbak a megszokottnál. Tuti, hogy vér! – Az ingerek az élet sava, borsa, ó micsoda találó mondás! – El volt ájulva magától, az üvegen csillámló tükörképét nézte, közben megigazította fülei közt a szőrét, talán még egy csábító mosolyt és egy pajkos kacsintást is megengedett magának. – Igen, kolléga, ingerek nélkül magunk is csupán évezredes jégtömbök lennénk Grönland hideg pusztájában. Bár jobban belegondolva a hideg és a pusztaság látványa is ingert képeznek, kétségtelenül… – Zavartan tette le az üveget kezéből, melyben mindezidáig saját képét bámulta. Homlokát is kissé összeráncolta.

– Nekünk, individualista földlakóknak, akik felsőbbrendűnek érezzük magunkat azáltal, hogy az élővilág többségével szemben mi felfogjuk a környezetünk működését, és abban a tévhitben ringatózunk, hogy akár uralni is képesek vagyunk… – Itt fennhagyta a hangsúlyt, még érlelgette a mondanivalóját, az előző botlása után kikezdhetetlen precizitásra törekedett. Nem érzékelte közben, hogy az általa felfogott környezetében lévő egyetlen személy éppen köpni-nyelni nem tud attól, hogy egy disznó osztja neki az észt. Arisztokratikusan tartotta poharát, majd modorosan belekortyolt. – …Pedig mik vagyunk mi a minket körülvevő környezet nélkül? Kedves kolléga, gondolkozott már ezen? Maga a Föld legintelligensebb lénye, nemde? – Gúnyosan mosolygott. Azon gondolkoztam, hogy felpofozom. Vagy bedugom a szarporszívót a konnektorrába. – És azt is látni kell, hogy ha erőszakkal változtatjuk meg a környezetünket, akkor épp a legfontosabb ingerektől fosztjuk meg magunkat. – Még gúnyosabban mosolygott, mintha tudta volna, hogy mi villant át az agyamon, és ezzel leszerelhetett volna.

– Bizony kedves kínai barátom, önt most egy nem várt, szokatlan inger éri, amire végképp nem készülhetett fel. És miközben ezzel a helyzettel küzd, ez fejleszti a személyiségét és a képességeit. Ön most fejlődik! Ezen ingerek sorozata teszi önt intelligens lénnyé. – Én arra gondoltam eközben, hogy rám egy ilyen handabandázás nincs hatással, de végighallgatom, ha már így belekezdett, elvégre jól nevelt ember vagyok. Csak annyira kimennék már kakilni. Közben kortyolt, de már nem a korábbi élvezettel, inkább türelmetlenül.

– A fotonok vezetnek az egyén megvilágosodásához! – Ezt nagyon büszkén mondta, itt egyfajta csúcspontra ért, amit mindenképpen érdemesnek talált a kihangsúlyozásra.  – Ugye, érti már, hogy miért nevezem őket összefoglalóan fotonoknak? – Nem érdekelte, hogy mit válaszolok, szinte extázisban beszélt, tekintete a végtelenbe meredt. – A szellemi világosság, amely tudatunkat alkotja, apró, icipici pontszerű kölcsönhatások soraként alakít ki minket. Ahogy a fényt is meghatározhatatlanul kicsiny méretű részecskék alkotják, melyek gyakran nem is részecskeként, hanem hullámszerűen viselkednek. Mert lássuk be, nehéz volna megválasztani az egyes hatások közötti választóvonalat! – Sátáni mosollyal nézett, most valami nagyot fog mondani, amit ha a Földön mondana el, akkor kilépnének a folyók a medrükből, megállna az ár-apály-jelenség, a Grönland pedig leúszkálna Kubáig a Labrador-áramlat segítségével. – Tudja, nem egyszerű megállapítani, hogy önt mi sokkolta a leginkább az elmúlt percekben. Egy disznó jelenléte, megszólalása, avagy zseniális elméletének felvázolása. Nézze, valóban nehéz döntés lenne, elismerem. Fölösleges lenne dönteni, ezek egymást erősítő, egymásra is hatást gyakorló mikrojelenségek. – Kiitta a poharát. Önelégülten nézegette magát ismét az üveg tükrében. Én eközben azon gondolkoztam, hogy egy ilyen, különlegesen intelligens lények közötti, magas szintű tudományos disputa végbemehet-e anélkül, hogy én magam is megszólalok. Tudom, nem voltam jelen a hidrogénbomba feltalálásakor, sem a rabszolgaság eltörlésekor vagy éppen az emberré válás hajnalán, de mégis nagy koponya vagyok. Vág az eszem, úgy kapcsolok össze látszólag távoli dolgokat, mint a transz-szibériai vasút.

– Értem már, azért láttam ott arrébb azt a sok szétdobált kotont, mert te, vagyis ön itt valamiféle ingerlésre készül? Meg láttam ám azt a nőt ott a fotón is!

Láthatóan megleptem, mert letette poharát. Biztosan nem volt felkészülve egy effajta kombinatív logikán alapuló, inspiráló válaszra. Irigylésre méltó helyzetben van, én olyan ötletekkel fogom bombázni, hogy lesz mitől fejlődnie. Ebben a pillanatban megkérdőjelezhetővé vált a kínai űrmisszió békés volta, mert én egy fotonágyú vagyok a tudós disznók számára. Fénybe borítom az űrállomást, új csillagképet fognak elnevezni rólam, imádkozni fognak hozzám az Amazonas primitív törzsei. Felcsillant a szeme, ebben a pillanatban megértett valamit.

S lőn világosság. Isten vagyok!

Vártam a választ, de az csak nem jött, úgy álltam ott, mint a meleg szexuális bűnöző az ítélet felolvasására várva: elvégre majd csak lesz valahogy ott bent is. Álltam és azon törtem a fejem, hogy vajon eljött-e annak az ideje, hogy kétségbe essek. Nem vagyok egy hirtelen ember, szerintem fejlett agyműködéssel bármin úrrá lehetünk, még jó, hogy nekem rendelkezésemre áll az ehhez szükséges infrastruktúra. Pánikszerűen gondolkodóba estem.  A helyzet kétségtelenül elemzést igényelt. Nem válaszol. De továbbra sem tudom, hogy ez minek köszönhető. 

Ha történetesen ez valóban egy disznó, akkor annyira nem tartom meglepőnek, hogy nem vágott ki valami frappáns replikát, például: „Nos ebben az esetben azt hiszem, öngyilkos leszek, akkor legalább nem fal fel”. Elvégre, erre köpni – és ami még fontosabb – nyelni sem tudtam volna. Képzeljük csak el, mennyi galibát okozna, ha a disznók egyik napról a másikra nekiállnának megvitatni velünk az élet dolgait, vagy csak szimplán kifejezésre juttatnák a véleményüket, akkor is, ha épp nem kértünk tőlük semmilyen tanácsot. A disznók a közhiedelem szerint nem kifejezetten kulturált állatok, tehát nagy valószínűséggel nem válogatnák meg a kifejezéseiket, bizonyára még a trágárságoktól sem riadnának vissza. Példának okáért, amikor megkapják a napi betevőt, akkor nagy eséllyel nemtetszésüknek adnának hangot. „Vidd innen ezt a moslékot, te faszkalap”, vagy éppen: „Egyszer hozhatnál inkább bélszínt Budapest módra, hallod?” És akkor még végig sem gondoltuk, milyen lelkivilága lehet egy ólba zárt, eleve halálra ítélt élőlénynek, amelynek azért van helye a világegyetemben, hogy az ember jól megehesse, ha eljön az ideje. A disznók többsége különböző személyiségzavarokkal küzdhet, mert nem tudja feldolgozni a felismerés okozta traumát. Vannak, akik agresszívvé válnak annak tudatában, hogy egy napon visszatöltik őket a saját belükbe. Mert lássuk be, van annak valami diszkrét bája, hogy a bélrendszerünk, ami arra szolgál, hogy táplálék felszívása segítségével hozzásegítsen minket az életben maradáshoz, annak egy darabkája egyszer csak körülölel minket, hogy aztán valaki mást hozzásegítsen ahhoz, hogy testünk darabkáit felszívja, és annak táplálékaként hozzásegítse az életben maradáshoz. Olyan ez, mintha az agyam irányítását megszereznék a tajvaniak, aztán a szakértelmemet felhasználnák a hazám ellen, vagy termonukleáris töltetet csinálnának belőle, engem meg kilőnének rakétaként Sanghaj üzleti negyedére, ami legalább annyira kommunista, mint Tajvan. Becsapódás előtt mosolyognék, és elsütnék egy-két örökérvényű mondatot a szeretet, az összefogás és az igazságosság erejéről.

Az agresszív disznók folyamatosan keresnék a konfliktust a gazdáikkal, hogy jól beolvassanak nekik. Amikor észrevennék, hogy kint van az udvaron, akkor rögtön kellemetlen témákat dobnának fel, amikkel bűntudatot ébreszthetnek („Itt van ez a szemét gyilkos, hány generációnk zsírja emelte már a koleszterinszintjét!”) vagy csak egyszerűen bosszantóak („Hehe, szerinted mit szólna, ha tudná, hogy dugom a feleségét?” „Ne magyarázz, ő is dugja a tiédet!”). Előbb utóbb biztos szakszervezetet alakítanának, meg elkezdenének pereskedni, a végén biztos elkoboznák a pingpongütőimet, vagy meg kellene osztanom velük a buliautomatát. Még az is lehet, hogy helyet követelnének maguknak a kínai űrprogramban, ez azért mégis disznóság lenne, ki érhetne fel velem, ha ennyire komoly dologról van szó?

Aztán ott vannak a vagány disznók, akik mindent megadnának azért, hogy elkápráztassák a legcsinosabb disznőket. Ezek megharapnának moslékadagolás közben, meg olyanokat mondogatnának, hogy „Egy napon fellázadunk, és felakasztunk a füstölőben”. Meg, hogy „Nekem soha nem leszel az uram, engem nem nyírsz ki, rohadék, meglépek innen és bosszút állok.” Hú de izgi, eközben szemük vérben forogna, mint a böllérkés. Tudják, hogy az egész irreális, de egy jó dugásért abáltatnák a tokaszalonnájukat is. Nem is beszélve az eleve lemondó igazi aknamunkás kamikáze disznókról, akik viszont képesek a rendszerünk alapjaiban való megrendítésére. Ők amint fiatal disznóként ráébrednek, hogy a sorsuk az, hogy emberek táplálékául szolgáljanak, azonnal pusztítani kezdik a normális berendezkedésünket. Nem hajlandóak rendesen enni, egyszerűen nem híznak meg rendesen, nem lesznek alkalmasak arra, hogy megöljük őket. Viszont zabálják a tápot, ha nem is eleget, a rohadékok, nem jók semmire. Közben viszont megjátsszák magukat, és olyanokat mondanak, hogy: „De szeretlek, édes gazdám!” Megszakad a szívem. Az életképtelen európai társadalmakban vannak olyan elvetemültek, akik nem hozzák a népességfennmaradáshoz szükséges 2,2 gyereket, miattuk öregszik a népesség, és döglődik a nyugdíjrendszer, elképesztő milyen szemét, rohadék emberek vannak, és arra hivatkoznak, hogy mindez az ő dolguk, mindenki más bekaphatja, mint Kojak a nyalókát. Kínában meg egyesek kettőnél több gyereket vállalnak, pedig már így is olyan kibaszott sokan vagyunk, hogy csak lapjával bírunk aludni a Hoangho és a Jangce között. Ha egyikük fingik egyet, a szétrebbenéstől valaki a szélén tutira a folyóban végzi. És mégis, kit érdekel? Nincs bennük intelligens fajfenntartási ösztön. Szülnek és finganak. A kamikáze lény olyan természetes jelenség az elfajzott, perverz világunkban, mint a színészkedő focista, a pedofil sorozatgyilkos vagy a megvesztegethető vécésnéni. Egyszerűen igény van rá. Igény, mely megteremti a maga létjogosultságát.

Még szerencse, hogy én ilyen egészséges gondolkodású, minden hájjal megkent kínai űrhajós vagyok! Még pedofilmet se nézek! Én ilyen helyzetben rögtön rájuk küldenék egy disznópapot, aki megfelelő ellenszolgáltatás reményében elhitetné a gerilla-disznókkal, hogy a legjobb nekik az, ha jól meghíznak, hagyják magukat leölni, aztán jön a disznómennyország.  Kéne valami ködös elmélet a világ működéséről, aztán mindjárt befognák a pofájukat azok a rohadt szófosó, lázadó, gyilkos öngyilkos disznók.

– Nos, elnézését kérem, tudom, nem kifejezetten illendő azonnal a bemutatkozás előtt rátérni a lényegre , de meg kell kérdeznem Önt az egyik elméletemről, amin éppen töröm a fejem. Ön szerint is kis krutonok vagyunk a világegyetem feketelevesében?

Én megrökönyödve álltam ott már a rökönyödés gondolatától is, hát még az elém lépő földi disznó megpillantása láttán, aki kétségkívül az elhangzott mondat forrása volt. Olyan volt ez, mintha fognám a villát, és a rántotta megkérdezne, hogy nem vagyok-e sótlan. Ki itt a táplálék, és ki a fogyasztó? Te kis genyó, ne célozgass itt nekem a kajálásra, engem nem eszel meg, inkább lefogyok! Mint az emberiség képviselője, le kellett higgadnom, és mondanom kellett valami keményet és frappánsat.

– Lehet, hogy krutonnak tűnök, de abból nem eszel. Én a Föld legintelligensebb faja vagyok.

Hinnem kellett ebben. Nem kell mindig két ász ahhoz, hogy all-int mondjunk, vagy mi. A bőrömre és a húsomra megy itt a játék, de engem nem lehet csak úgy felfalni. Ne nézz madártejnek!

Egy krutonállóval van dolgom!  Most jön a feketeleves.

Rögtön bizakodni kezdtem a röfögés hallatán, mert az szinte olyan, mint a nevetés. Tudtam, viccem elérte pont azt a végzetes hatást, mint Robin Hood nyila az almával. Egészen felbátorodtam, és arra gondoltam, nemes elődeim milyen elképesztően remek mondatokat tudtak elsütni a megfelelő pillanatokban, lásd: „Ha nem tévedek, Mr. Livingstone?” Vagy egy másik példát említve: „Ne sírj értem, Argentína!” Hát én is szerettem volna mondani valamit a még mindig valószínűsíthetően idegen életformának. A szellemem szárnyalt, mint egy strucc, éreztem a kisüléseket az agyam áramköreiben, ki is sütöttem lassan valamit.

Vegyük számba a lehetőségeket! Ez itt a hangok alapján egy disznó. Két lehetőség van: az egyik, hogy földi eredetű, a másik, hogy idegen. Amennyiben földi eredetű, akkor az a legvalószínűbb, hogy itt felejtették az űrhajósok. Ebben az esetben talán azzal kellene köszöntenem: „Igazán örvendek, mi a véleménye egy disznóvágásról?” Na jó, az űrbéli diplomácia alapvető normáit nem szeretném megsérteni, tehát egyelőre ne térjünk rá a koszt és a kvártély témakörére, várjuk ki, amíg megkínálnak, nem így szokás? Pedig már összecsordult a nyál a számban, mintha citromba haraptam volna. Előttem volt, ahogy az angol elit etikettjének megfelelően fejtetőre fordított villára teszem rá a porhanyós sertéssült darabjait. Lecsúszik mellé a párolt káposzta, mint Herman Maier Kitzbühelben. Hozzá betolok egy korsó sört a buliautomatából, levarrom a maszturmatát, aztán benyomok 5 piros tablettát, hátha a túladagolástól a csúcson fejezhetem be az életem.

És ha mégis egy idegen? Lehet, hogy valahol máshol egy távoli galaxisban a disznók a legintelligensebb lények. Pedig emberek is vannak, de ők teljesen ostobák, a kifejezéstelen szemük és az elcsökevényesedett agyuk olyan az eldeformálódott testükben, mint két teniszlabda és egy teniszütő a tokban. A disznók leigázták őket, ólban tartják az egész családot, nyomják eléjük naphosszat a moslékot, hogy amikor megfelelően elhíztak, akkor áthívják a közelben élő emberölésre szakosodott vállalkozódisznót, a böllért, aki hajnalban néhány feles legördítése után leszúrja az illetőt, aki olyan tudatlan, hogy nem hallott sem a rizsföldekről, sem a tojásról de még a kognitív disszonanciáról sem. Aztán jöhet a pörzsölés, a darabolás meg minden, a leghasználhatatlanabb részeket beletöltik az illető saját belébe, gyomrába, hurkát és embersajtot készítenek belőle. Minden testrészt felhasználnak, a pajeszból, a műkörömből és a kontaktlencséből kocsonyát csinálnak, amit előszeretettel vesznek disznófeleségek, más néven disznék karácsonykor, hogy felszolgálják a sült pulyka meg az (emberrel) töltött káposzta mellé. És mindezt olyan természetesen, mint ahogy mi, emberek órákon át ping-pingezünk, ülünk a fodrásznál, vagy megnézzük a mélyen dekoltált cickókat az utcán. ÁÁÁ! Lehet, hogy mindjárt megszólal az idegen a maga nyelvén, és ezt fogja mondani: „Igazán örvendek, mi a véleménye egy embervágásról?” Hű, remélem ő is tisztában van az űretikett legalapvetőbb pontjaival, és inkább későbbre halasztja ezt a kérdést.

Azonnal felül kell vizsgálnom az étkezési szokásaimat! Hisz olyan avíttak, mint a viktoriánus könyvek elképzelései a házasságról és az örökké tartó szerelemről. Többet nem eszem disznóhúst! Le fogok szokni róla, biztos létezik valami sertéspótló tapasz vagy disznótabletta vagy ilyesmi. Engem nem fog a pusztulás szélére sodorni egy ilyen káros szenvedély! Persze ugyanígy lehet gond az emberevő csirkék, marhák, halak galaxisával is. Nem is beszélve a gombákról, az emberevő tejtermékekről, a tofukról és a növényekről. Hátborzongató elképzelni, hogy réti boglárkák sütögetik nyárson a szemem láttára a kínai nép legnagyobbjait, szójababok formáznak fasírtot a nagymamámból, vagy olívabogyók válogatják a nyitott hasfalamon át a béldarabjaim, hogy melyiket érdemes megtömni fokhagymával. Már amennyire comme il faut az emberételeknek egy másik növényfajjal való együtt fogyasztása, azaz különböző – lényegében alantasabbnak vélt – rasszokkal való tömködése a zöldségek birodalmában, persze a vegarasszizmus és a vele szorosan összefüggő vegakannibalizmus bármely növényi társadalomban kialakulhat, mint rossz válasz a létező problémákra, főleg a társadalom lecsúszott rétegeiben, akiknek nincs semmilyen kitörési pontjuk, és a gyűlölködésüket kivetítik táplálkozási szokásaikra, mert egy jóízű káromkodás már nem segít.

Ahogy kizártam a jövendőbeli étrendemből minden ehetőt, megdöbbentő felismerésre jutottam, mely úgy hasított belém, mint a disznóböllér emberölő kése. Én vagyok az idegen, akiről olvastam, aki nem hajlandó megenni semmilyen élőlényt, ezért egyre életképtelenebb, érzékenyebb, és a kihalás szélére jut. Ezzel nagyon vigyáznom kell, ezzel olyan zsákutcába jutok, ahonnan a rükvercelő Darwin egy tolatóradarral sem tudott volna kikecmeregni. Nem követhetek el ilyen hibát, nekem embernek kell lennem, nem vagyok az idegen, nem, én kemény vagyok, igazságtalan és érzéketlen, simán gyilkolok, és a legnagyobb természetességgel eszek meg bármit, ami mozog. Vagy egy helyben van. Véged, te nyamvadt kis röfögőgép, széttéplek és felzabállak, ha egyszer túljutunk a bemutatkozáson! A böllérkésed semmi az én hegyes kukoricám ellen. Majd én megmutatom, hogy pakollak fel a villa hátlapjára, meg hogy melyik bolygón vagyunk! Mondjuk itt egy kicsit elbizonytalanodtam, mert ez talán mégsem egy bolygó szilárd talaja, de én szilárdan és rendíthetetlenül álltam ott, és kimondtam a mondatot, amit ilyenkor mondani kell egy hozzám hasonló kivételes embernek, aki tudja, hogy minden tettét, mondatát és böffentését az emberiség, a történetírás, a női magazinok olvasói valamint Kitt is figyeli:

– Figyelmeztetem, az emberiség érdekében hajlandó vagyok bármilyen élőlényt megenni!

Végső megoldás: a gasztronómiai hadviselés.

Igen, a csatlakozás megtörtént. Ott álltam, mint Zaporozsec a zöld lámpára várva, hogy a zsilip kinyílásakor kilőjek és megszelidítsem az idegent. Törtem a fejem a viccen, amit majd elsütök, de nem nagyon akart semmi az eszembe jutni. Pedig a jó benyomás nagyon fontos. Ezt gondoltam, amikor benyomtam a gombot, ami az ajtót nyitja.
A "Szezám, tárulj!" varázsszó elmondása után egy újabb zsilipkamrában találtam magam, és bizony hosszú utazásom során először hagyhattam el a hajómat szkafander nélkül. A balul elsült űrsétám óta a kislábujjam sem dugtam ki a tojásból, és a feltörése amúgy is szinte öngyilkos merészségnek tűnt.
Gondoltam, körülnézek itt, ahol még pakisztáni kutya sem járt. Az idegenről sok mindent elárulhat, hogy milyen körülmények között lakik, ahogy énrólam is sokat megtudhat valaki, ha meglátja a zsilipkamrámban az űrpandát. Szóval körülnéztem, és leginkább a szovjet éra legnagyszerűbb műszaki teljesítményének nyomait láthattam magam előtt.
Az orosz acélból készült, cirillbetűs építőelemeken meztelen Natasák képei voltak felfestve, a helyi szovjet űrhajósok polihisztori felkészültségét demonstrálandó. Jól ki lehettek éhezve, szívesen kölcsönadtam volna nekik a maszturmatát, ha korábban találkozunk, de én sem tudom, hol van.
Valóban borzasztóan egészségtelen dolog hónapokig szex nélkül kuksolni idefönt. Az idegen lehetne valami vonzó nőstényállat nagy dudákkal, kerek seggel, hosszú combbal és beltéri vákuummal. Akkor aztán megadnám neki a jó benyomást, még az se zavarna, hogy nem ember. Elvégre a guminő sem ember, állatkínzónak meg csak nem lehet nevezni, hiszen nem is állat. Aztán ha egyszer visszajutok a Földre, akkor mindent letagadok, még azt is, hogy miket játszottam itt fönt, a szexről kérdező újságírókat pedig úgy ignorálom, ahogy a MIR-re fellőtt űrhajósok ezirányú szükségleteit is elfelejtették figyelembe venni Bajkonurban.
Egy ajtón kellett továbbmennem, hogy találkozzak az utasokkal. És akkor megtaláltam az első üzenetet, amit nekem szántak: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden kenyérrel."
Hát rögtön a pokol tornácán éreztem magam, és örültem, hogy két cső kukorica van nálam. Kenyér nem volt az egész hajón, szóval ha akartam volna, akkor sem lehetne nálam egy sem. Eddig nincs nagy baj, biztos szimpatizálni fog velem az a földöntúli egyed. Belöktem az ajtót, valami neszt hallottam közeledni. Tudtam, hogy ütött az órám, megszámláltam pereceim, és fogtam az egyik kukoricát, eldobtam néhány lépésnyire, és vártam a hatást.
Jó előre elhatároztam, hogy így fogok tenni. A kukoricából kellett ihletet merítenem. Meg is fogtam a kukoricászsákot indulásom előtt és kettőt felkaptam az útra, egyet el fogok hajítani előre, egyet pedig a végsőkig a kezemben tartok, ha kell, akkor közelharcban azzal szúrom le az éhes gyilkológépet.
Hát vártam a hatást, és semmi sem történt, csak a neszelést hallottam továbbra is, és akkor figyeltem fel arra, hogy micsoda rendetlenség van itt a MIR-en. Könyvek, elektromos kütyük mindenfelé szétdobálva, kajamaradékok, mosatlan edények, használt óvszerek stb.
Eszembe jutott, hogy az idegen biztos baromira éhes volt, és széttúrt mindent, most rám fog ugrani, mert nem látott friss húst már évezredek óta. Hát én sem, szóval én is letámadhatnám őt, jól keresztüldöfném a kukoricalándzsámmal, aztán nyársrahúznám, majd megsütögetném nyílt láng használata mellett, szarom le az űrkatasztrófát, egyszer élünk.
A félelmemből egy kiutat találtam, jöhet a vicc:
Két kukac megy a sivatagban, azt mondja az egyik:
-- Te, figyelj, olyan szótlan vagy egész úton!
-- Ja, persze, mert a kukacok nem tudnak beszélni, te marha.
-- Ez komoly, akkor mi most hogy-hogy beszélünk?
-- Nem beszélünk bameg, meghaltunk.
És én tök jót nevettem a viccen, amit én találtam ki. Ha egyszer hazatérek, ünnepelt humorista leszek, mindig én leszek a tévében, és a lábam előtt hevernek majd a nőnemű állatok. Prémjei. És akkor bentről a nesz zajjal párosult, a vicc következményeként röviden valami megszólalt, de nem akartam hinni a füleimnek. Annyira hihetetlen volt, mint a férfias lakberendező, a romantikus hentes és a rotyogósan fingó topmodell legendája. Jól kivehetően hallottam, hogy nem is olyan távol valaki röfög.
Ez a MIR tiszta disznóól.

A várakozás közepette rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül, ott volt velem még valaki: a félelem. Nem, nem vágtam ketté egy alkálielemet, hogy tanulmányozzam a belső felépítését, mert inkább egy veszélyes földöntúli életforma belső felépítésének megismerése volt terítéken. Meg egy adag pekingi kacsa, melyet az ünnepekre tartogattam, de most eljött az ideje a nagy zabálásnak. A szexen is túl voltam, az ágyamon feküdt, és csillogó szemekkel, kifáradtan dohányzott mai hódításom: egy plüss panda. Szerelmesen kacsintottam rá, ahogy felnéztem könyvemből, de ő átnézett rajtam. Csak arra vagyok jó neki, kihasznált ő is, ahogy a kínai kormány is, amikor felküldött vacsorának, hogy megnézze, mekkora étvággyal rendelkezik a ragadozó. A könyvem nem kötötte le igazán a figyelmemet, olvasása annyira volt érdekes, mint valódi sorozatgyilkosnak egy horrorfilm. Sokkal jobban esett a pekingi kacsával foglalkoznom. Azt gondoltam, ha újra élnék, szeretnék elmenni Pekingbe. Megnézném ott a kacsákat, más úgysincs ott, ki hallott már pekingi lajhárról, pekingi kukacról vagy pekingi tofuról. Azért voltak a műben figyelemreméltó részek már a bevezető fejezetben:
„… Pengékkel meghosszabbított szakító látóidegrendszerét hanyagul veti át receptorokkal borított, folyadékszerű végtagjain. Kacagást hallat, de mindez inkább sikoly, a lelkében vihar dúl az elképzelt gyilkosság felett. Bár megjelenése alapján félelmetesnek tűnik, valójában rendkívül érzékeny kreatúra. Az életet tartja a legértékesebbnek, minden más életet is értékesnek tart, nem csupán sajátját, hajlandó másokat is megóvni a veszélytől. Nagy szerencsétlenségére valamilyen szerves táplálékot neki is be kell vinnie a fennmaradáshoz, ezért rákényszerül bizonyos élőlények elfogyasztására is. A legjobban a húst szereti, áldozatát azonban a lehető legmélyebb tisztelettel kezeli, szívből sajnálja, hogy végeznie kell vele, elfogyasztása közben lelkiismeretfurdalástól szenved. Megköszöni a tetemnek, hogy felépítette a tápláló szerves szöveteket. Az idegen olyan érzékeny és együttérző, hogy nem szeret enni miatta. A legtöbben e fajból soványak a folyamatos önmarcangolástól, és még szaporodni sincs kedvük az egész miatt, nehogy újabb példányoknak adjanak életet, mert azok újabb vérengzést okoznának. Csak azok szaporodnak, akik nagyon sajnálják, hogy elpusztulnak az ivarsejtjeik, ezért megpróbálják őket mégiscsak átmenekíteni kiskölykökbe. Így mindig a legérzékenyebbek hoznak utódot, a faj evolúcója során tehát egyre érzékenyebb lett. … Az idegenek közül sokan éhen halnak, többen abba haltak bele, hogy megpróbáltak kizárólag szintetikus táplálékon élni. Bár szíve vajból van, mégis kéjjel öl, ha olyan egyeddel találkozik, melyet nem ítél érdemesnek az életre, ilyenkor erőteljesen habzsol, mert végre nincs mit sajnálnia. Örömmel kivégzett táplálékának vérét három bambuszszerű szívókájának segítségéval kiszívja, a többi maradványt leves formájában készíti el. Hogy mi alapján válogat, az még egyelőre további kutatást igényel. Természete szeszélyesnek mondható.”
Azt hiszem, jó fejnek kellene lennem, és akkor nem lehet probléma. Egy viccel fogok készülni a találkozásra. Egy jó viccel. Órákon belül megtörténik.
Idegen-szív.

A piros gomb a MIR-hez való kapcsolódás megindítására szolgál! Ezt tapasztalati úton derítettem ki, ugyanis a csatlakozási folyamat beindult. Én is beindultam, mint a szezon, amikor megérkeznek a Balatonra a hűtőtáskás germán turisták. Meg vannak számlálva perceim, ha hiperveszélyes ellenséggel találkozom odaát. Számoltam is gyorsan, és elmélkedni kezdtem mindenféle megszámlált percekről.
Vajon hogyan kell ezt érteni? Amikor az ember érzi, hogy csak kevés van hátra, akkor elkezd számolgatni? És akkor ér a végére, amikor meghal? Ha ez így van, akkor az ember percei abban a pillanatban vannak megszámolva, amikor a halálához ér. Persze ekkor is csak bizonyos időponttól vannak megszámolva, amikor is elkezdte a megszámolást. Na igen, senki nem számolhatja a születésétől kezdve, mert akkor még nem tud számolni. Viszont az lehetséges, hogy valaki számolja neki a perceket a születésétől fogva, csakis azért, hogy amikor az illető elér ahhoz a pillanathoz, hogy kimondja: „Meg vannak számlálva a perceim!”, akkor ez tényleg igaz legyen. Nyilván elegáns angol urak rendelkeznek ilyen számolóval, aki megfelelő pillanatban meg is súgja az aktuális állást. Amúgy is nagyon kényelmetlen az embernek az utolsó óráit azzal tölteni, hogy számlálgasson, amikor pedig inkább még kell egy jót pizzázni valakivel munkaidőben, vagy ágyba bújni a legközelebbi előlénnyel, legyen az tatu, konyhásnéni vagy függönykarnis.
Annál érdekesebb a helyzet, ha keményen egymásnak mondják azt maszkulinumukat fitogtató sprematermelésre létrejött embergépek: „Meg vannak számlálva a perceid”. Mindezt azzal a hátsó szándékkal, hogy kifejezzék, a másik abba a helyzetbe került, hogy rövid idő múlva lepereg előtte az élete, és látni fogja a fényt az alagút végén. Hiszen honnan tudja!? Megkérdezte? Vagy ő maga számolta meg neki? Vagy HAZUDNAK? Én ilyet soha sem tennék.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, ha az illető mégis odajutna, hogy kimondja: „Meg vannak számlálva a perceim”, akkor az csakis úgy lehet, hogy akkor meg is hal abban a minutában. Ez azért ritka, valljuk meg. Hogy egyesek micsoda túlzásokba képesek esni egy kis színpadias hatásvadászat kedvéért! Mekkora mázli, hogy én maximálisan tudok mértéket tartani. Kezdtem is látni a fényt az alagút végén, hiszen olyan egyszerű: nem percekről, hanem perecekről szól a mondás, azt azért annyira nem nehéz megszámolni, nekem például egy sincs.
Ha már így láttam közeledni a pakisztánban lezuhant tárgyat, kénytelen voltam elővenni füzetemet, amelybe feljegyeztem öntudatlan állapotomban, hogy mit hogyan kell csinálni, ezen az isten háta mögötti helyen. El is gondolkoztam, milyen az isten háta mögött lenni. Aztán az jutott eszembe, hogy bizony kell, hogy legyen egy másik isten is, aki már tényleg mindent lát, azt is, ami az isten háta mögött van. De az ő háta mögött mi lehet a helyzet?

2004. május 11.
A csatlakozási folyamatot a piros gomb lenyomásával kell megindítani. Ez heteken belül meg kell, hogy történjen. Felkészültnek érzem magam, mert az elmúlt néhány napban elolvastam Zhang-che Lye tudományos dolgozatát Az idegen címmel. Szembe tudok szállni vele, a kukorica fog inspirálni.

Na. Helyben vagyunk, jól meg is nyomtam azt a piros gombot a múltkor, amikor úgy be voltam szarva, mint selyemfiú kasztráláskor. Amikor attól féltem, hogy mit találok majd ott, és hogy talán jobb lennne visszafordulni. Ha nem nyomom meg, nem indul be a folyamat! Vajon még mindig a piros tabletta hatása alatt voltam? Lehet, hogy most is a hatása alatt vagyok, csak az agyamat veszítettem el valahogy, mert nem értek semmit, és a pornóújságokat sem találom, nem beszélve a mennyei örömöket okozó végbélbe dugandó szerkezetről homonauták számára. Vesztembe rohanok saját magam ügyetlensége miatt. Mint amikor az ember egy bélrendszert kikészítő explozív fosás után megpróbálja kitörölni a seggét, de csak egyre több dolgot ken össze, annyira, hogy már a csokiautomatában lenne a helye, csak az emberiséget valahogy mégis összetartó szolidaritás miatt nem dobják be oda azonnal, hogy aztán jóízűen befalják piros papírba csomagolt maradványait a kedves kis lurkók december hónap elején.
A könyvet már én is megtaláltam, de nem tartottam olvasásra érdemesnek, mert gondoltam, én úgysem leszek rajta semmilyen idegen a jövőben, ezért nem is érdemes belepillantanom. De most láttam a visszaszámlálót a monitoron, és teljesen az idegeimre ment, hogy tudtam: rövid időn belül valakivel vagy valamivel szembe kell néznem. Remélem lesz szeme, mert anélkül még ezt sem tudom megcsinálni. Éreztem, hogy én vagyok William Wallace a rettenthetetlen, aki nemesebb a legnagyobb uraknál is, és szembeszáll az angol királlyal a skót szabadságért, akár Sophie Marceau ismétléses elorgazmálásának bevetése árán is. Igen, képes vagyok rá, kivont karddal fogok ott állni, mögöttem kardal szól majd, megihlet a kukorica, kőkeményen szembenézek bárkivel, csak jöjjön, én bizony nem fogom kímélni, leigázom, porig alázom, rabszolgámmá teszem, kizsigerelem. És önnön dicsőségem magasztalása közepette sem fogok megfeledkezni arról, hogy együtt kell működnöm vele az emberiség érdekében. Meg fogom csiklandozni a talpát. Nincs is jobb annál, amikor együtt nevetünk. Fogy az időm, bele kell olvasnom a könyvbe, tudnom kell, mi vár rám.
Meg vannak számlálva a pereceim!

Felébredtem álmomból, mert hívott egy távoli hang. Útra kell kelnem, mint törésre kárhozott korsónak a kútra.
Az univerzum üzent nekem.

Kutattam és kutattam, de semmi. A pornóújságok valahova nagyon el vannak rejtve. Ez van, de tulajdonképpen semmi szükségem rájuk.
Nagyon félelmetes dolog történt ma, mikor fölébredtem. Mereven bámultam a MIR ablakait, és azon gondolkoztam, hogy mi lesz velem odaát, amikor az űrhangyák ellepik a testem, térdre kényszerítenek, és a királynőjük elé hurcolnak. Több dologgal is próbálkozhatnék ebben a helyzetben, hogy mégis túlélhessem a szituációt.
Talán érdemes lenne a földre rogynom, és sírva könyörögnöm a rongyos életemért, felhívva a figyelmet arra, hogy én igazán nem tehetek semmiről, és egyébként is mindössze olyan vagyok a világnak, mint egy apró hangya a hangyabolyban. De lehet, hogy nem ez a legjobb érv. Ekkor számíthatnék arra, hogy a királynő szíve megesik rajtam, és nem ölnek meg, viszont biztosan nem is tartanának maguk mellett, mert túl sokat fogyaszt egy magamfajta embergép. Bizonyára kilőnének a Föld felé, ahol már tervezik a puccsot, amivel átveszik a hatalmat, és akkor megzabálnák az összes rizst a Hoangho vidékén. De lehetne az is, hogy behízelgek a királynőnek. Kiemelhetném uralkodói nagyságát, hogy milyen óriási uralkodó is ő. Persze intellektuális képességeinek éltetése sem maradhatna ki, mert a nők erre fogékonyak igazán, főleg ha hozzám hasonló nagy formátumú egyének szájából hallják. És persze a szépsége..."Ó, Őfelségének milyen szép csápjai vannak. Bár átélhetném, ahogy lassan elválasztja vele Kegyed a fejemet a testemtől. Micsoda pompás lábak, még szerencse, hogy hat van belőlük, mert így több cipőnek lehet ilyen kiemelkedő szerencsében része. Na és az a potroh: bár lehetnék kitin azon a formás hátsó fertályon, vagy csak lehetnék a poros föld, melyen Felséged átcsúsztatja kloákáját." Tán belém is szeretne, és együtt nevelhetnénk fel pármillió kedves hangyabébit.
De ne feledjük el annak lehetőségét, hogy amerikai szuperhiró módjára odaállnék a királynő elé, azt mondanám neki, hogy: "Nem leszek sohasem a szolgád, te kis csúszómászó féreg." Jól a szeme közé köpnék, és amikor megtámadnak a bosszúra éhes alattvalók, akkor előrántanék egy ötillatú csirkecombot, és agyonvágnám vele az egész bandát. A végén összecsaphatnék a fővezérrel, akit férfi a férfival megküzdve küldenék át a másvilágra, recsegő hang mellett roppantanám át torát. A győzelmi tor részeként magamévá tenném a férfiasságomtól elaléló hangyakirálynőt, kinek szépsége minden igényt kielégít, és aztán mennék haza az óriási ünneplésre. A második részben megismételném a műveletet a hasonló kasszasiker reményében.
Miközben elmélkedtem, megláttam, hogy a MIR-en kapcsolgatják a villanyt. Ez nagyon durva, ez ijesztett meg oly nagyon, de tulajdonképpen elég megnyugtató is volt némi töprengés után. Minden bizonnyal ember van az állomáson, és nem hiszem, hogy félnem kellene tőle. Jelez felém, ezzel bátorít, vagy mégis csapda volna? Gondoltam belenézek a csodafüzetbe.

2004. április 23.
Kivizsgáltam a testemben élő lény szokásait. Meg kell állapítanom, hogy jellemzően európai típusú gondolkodással rendelkezik. Emellett roppant együgyű, szánalmasan infantilis. Környezetére veszélyes, mert annak legalapvetőbb összefüggéseit sem érti. Külsejére nézve igénytelen. A piros tabletta adagolásáról nem szabad elfeledkezni, mert a küldetés reménytelen helyzetbe sodródhat.

2004. április 27.
A csatlakozásra váró MIR űrállomáson egy darab élőlény található. Egy közepes termetű emlős az, a magas intellektuális kisugárzás miatt egy embergyerek jelenléte valószínűsíthető. Az értékek nem bizonyultak megbízhatónak, mert a többszöri mérés különböző eredményeket produkált.

Na kérem. Debil vagyok, igénytelen és közveszélyes. Egy gyerek vár rám az ismeretlenben. Vagy hangyák egy kegyetlen királynővel.
Disznó vagyok a vágóhídon.

Új ember lettem. Ezt mondják egyesek, amikor megfürdenek, lemossák magukról az aznapi koszt, amit a munkával, a sportolással, vagy egy hajótöréssel ragasztottak magukra. Én is új ember lettem, mert nem is emlékszem már magamra, hogy hogyan teltek napjaim. Amire meg nem emlékszik az ember, az régen volt. Én magamra nem emlékszem, tehát régen voltam. Most meg vagyok, pedig nem régen van. A régi ellentéte az új, tehát új ember lettem. És meg is fürödtem. Nem éppen hajótörés után, mert akkor az ember jó esetben kisodródik a partra, és amennyiben amúgy is utálta az embereket, akkor szerencséjére egy lakatlan szigeten tengetheti hétköznapjait. Én inkább Földtörést szenvedtem, így kerültem egy hajóra, hogy aztán ringatózzak a világegyetem nagy fekete óceánján.
Gondolkoztam a tegnapi dolgokon. Úgy látszik, hogy hamarosan találkoznom kell a MIR-rel, mert letelik a két hónap. Azt kellene még tudnom, hogy mi a teendő ebben a helyzetben. Megy ez magától vagy sem? Kell valamit tanulnom hozzá, be kell-e táplálnom valamit a számítógépbe, kell-e űrsétálnom, vagy már így rendben vagyunk? Hátra dőlhetek a széken, és ihatom a sört? Elhatároztam, hogy fekvőtámaszokat fogok nyomni, hogy jól megerősödjek. De nagyon nem lehetséges itt ez, ezért inkább összekötöztem a két lábam, és azokat próbálom szétfeszíteni, meg expanderezek egy gumigúnár nyakával. Ezt vajon minek hoztam? Lehet, hogy épp ezért?
Arra jutottam, hogy továbbolvasom a füzetet. Abból legalább megtudok valamit. Magamtól kell tanulnom. Ez de fura. Milyen lenne, ha kiállnék magam elé és elmondanám a lavina-elméletet, eközben szkeptikusan üldögélnék, és fitymálnám az előadásom, aztán jól belekötnék magamba ostoba kérdésekkel, amikre a hülye is tudja a választ. De én nem. Aztán elmagyaráznám magamnak, hogy mindez egészen másképp van, és mindenki érti, hogy miért, és azt is, hogy mennyire nem is igaz, de nem azért. A vita elfajulása közben jól behúzhatnék magamnak, hosszú dulakodás után kiegyezhetnék a döntetlenben, aztán a látszatbéke után hátba támadnám magam egy lángvágóval, kivágnám a gerincem egy részét, és csak ennyit nyögnék ki végezetül: Te is magam, Butus! Jó kilátások!
Tehát ott álltam a füzet előtt, és kíváncsian néztem bele, ahogy a női napozó falán kulccsal kifúrt lyukba szokás.

2004. április 15.
Tudományos megfigyelés alá vettem a MIR-t. Hosszan vizsgálódtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy az űrállomáson élet jelei tapasztalhatók. További beható kutatás szükséges a csatlakozás előtt, mert így túl veszélyesnek tűnik. Az orosz jelentések szerint nincs űrhajós fent, az amerikaiak kitartanak amellett, hogy a tárgy korábban lezuhant, és Pakisztánban megtalálhatóak a roncsok.

2004. április 18.
Ma elővettem az önkielégítő-gépet a szekrényből. A heréim már megteltek hímivarsejttel, ezért szükségessé vált, hogy kiürítsem a tárat. Felcsatoltam a műmuffot, és bedugtam a másik végét a végbélnyílásomon. Kinyitottam egy pornóújságot, és a hatodik oldalon található csoportos jelenet látványának hatása alatt könnyítettem magamon. Mivel ennyi nem volt elég, a 12. oldalra lapoztam, ahol melltartó nélküli tehenészlányok nyalogatták a frissen fejt tejet egymás testéről, ez megfelelő volt egy második fröccsenéshez, aztán elégedetten levettem a plasztikpuncit, kipucoltam és visszatettem a helyére.

Most nevessek vagy sírjak? Hamarosan összekapcsolódom egy űrállomással, amelyen élet van, de minden valószínűséggel nem emberi. Talán nem is kell annyira félnem, mert csak a szeméten elburjánzó penészgombák vannak ott, vagy hangyák, azok aztán a világon mindenhol megtalálhatóak. Olyan szervezettek, hogy az szinte hihetetlen. Lehet, hogy a civilizáció olyan fokára jutottak, hogy valamelyik óriási többszintes hangyaboly mélyén megépítették az első hangyaűrhajót, fellőtték a kozmoszba, aztán jól megszállták a MIR-t. Előre tudják, hogy össze fogunk kapcsolódni, és el akarják foglalni a hajómat, mert ez maradt az egyetlen szabad sziget az univerzumban. Talán azért kellett azt hazudni, hogy már leesett, mert az ember nem bírt szembenézni a ténnyel, hogy az űrben legyőzte őt egy egészen kicsi élőlény, amelyről csak annyit tudunk, hogy jól bespájzol télire. Vagy egy igazi űrmackó van ott? Próbáltam ezzel a tréfával enyhíteni a félelmemen, de belül úgy rettegtem, mint káposzta a kecskenyájtól. Mekk.
A pótpina jelenléte felkeltette az érdeklődésemet. Ennek nagy hasznát venném, tutira jókat lehet játszani vele, de nem tudom, hol lehet. Minden bizonnyal a szexújságok mellett, de azokat sem tudom, hogy hol vannak. A másik énem jól eldugta biztos, mert ezek azok a dolgok, amiket mindenki a lehető legjobban eldug. Majd jól felkutatom a hajó rejtett zugait, mert annyi itt a meglepetés. Kéne a szexújság is. Hátha van benne valami a rizsföldekről is. Mi lehet a 12. oldal után? A cikkekre is kíváncsi vagyok. És miért kell bedugni a végbélnyílásba? Talán a seggbedugi dolog a biszexuális és a homár űrhajósok kedvéért van? Nagyon jó fejek ezek ott lent. Lehet, hogy azt hiszik, hogy én is!?
Földöntúli élet, maszturmata. Új távlatok nyílnak előttem.

A füzet kinyitása után az időutazás, a tudathasadás, a lélekvándorlás és a farkasemberek létezése minimum reálisnak tűnt. Az ugyanis egy szépen összeírt napló volt, melyet minden kétséget kizáróan én írtam, méghozzá a dátumozás alapján pont az elmúlt néhány hétben. Lemaradtam egy csomó mindenről, amit én csináltam az elmúlt napokban. Olyan volt ez, mint mikor az ember felébred egy másnapos reggelen, a szoba közepén talál egy lila tangát, és azt kérdezgeti: Ezt meg ki hordta? – amikor pontosan tudja, hogy senki más nem járhatott a szobában, csak ő, mégsem mer erre a következtetésre jutni, mert még elképzelné, hogy hogyan nézett ki benne.
Hát úgy megmerevedtem ott a füzet fölött, mint Tarzan fasza az őserdőben, mikor először karolta át Jane-t, és akkor gondoltam, elolvasom, hogy mi van benne, ha már fogalmam nem volt az elmúlt pár napról.

2004. április 3.
A többnapnyi átállás után túl vagyok a piros tabletta okozta fizikai megrázkódtatáson. Már mindent tisztán látok, értem az univerzum apró elemeinek és óriási égitesteinek működését, ahogy az emberiség jelenlegi tudása szerint mindent. De nem fecsérelek szót evidenciákra. Szorítkozzunk a minimális információkra, ez egy komoly küldetés naplója.
Ma reggel megmosakodtam. A fürdőszoba a mikro mögötti szekrényben található. Jól esett letusolni, már nehezen viseltem el magam olyan koszosan, mint egy varacskos disznó. Nagyon sok tisztálkodási eszköz van itt. Szerencsémre mosógép is van. Bedobtam az alsógatyámat, de az intelligens szerkezet azt javasolta, hogy az effajta hulladékot a kakaszippantóba kell dobni. Tényleg nem volt jó állapotban. Hajat is mostam, és meg is borotválkoztam. Ami a hajamról lejött, abból kiváló gépzsírt készített a fürdőszoba, jól jön majd, ha szerelnem kell. Mostantól rendszeresen tisztálkodni fogok. A tisztaság fél egészség, és azt is tudom, hogy mi a másik fél egészség, de azt nem mondom meg, mert úgyis mindenki tudja.
Alig két hónapom maradt a MIR-rel való találkozásig, jól ki kell használnom a hátra lévő időt, el kell végeznem néhány kutatást, és fel kell készülnöm a csatlakozás utáni feladatokra.

2004. április 8.
Elővettem a szekrényből a buliautomatát. Ez a gyagya, aki eddig voltam, nem jött rá, hogy mi ez, pedig kiválóan feldobhatja vele hétköznapjait. Bedobáltam jó néhány szemétdarabot a gépbe, és legyártottam egy adag tejfölös-hagymás csipszet, meg két pohár sört. Nagyot buliztam, és elmélkedtem Rosenberger lavina-elméletén, mely szerint a világegyetem olyan, mint a vihar előtti csend az Alpokban. A magas hegycsúcsokon összegyűlő hó alig várja, hogy valami impulzus érje, és akkor lendületet véve lezúdul a hegyen, egyre nagyobbra nő, és hatalmas pusztítást végez, mielőtt végképp megállna, hogy aztán egy időre teljes csend és nyugalom uralkodjon a tájon. Az univerzum is ilyen, éppen a növekvő feszültség állapotában, mint a kiabálós zenék a dallamos dudorászás vagy a halk, de kemény reppelés közben, hogy aztán a beinduló ordibálás nagyobb hatású legyen, és elsöpörjön minden értelmes gondolatot és jóizlést. A lavina hamarosan beindul, és akkor kő kövön és fa favon nem maradhat. Ilyenkor a csillagok közül egy elindul valamilyen irányba, magával rántja a következőt, és csak sodródik tovább, a görgeteg egyre nő, minden bolygót, holdat, üstököst és meteort elpusztít, és a végén szétterül valahol az űrben, ahol új égitestek alakulnak belőle. Rosenberger szerint a Naprendszer is így keletkezett, a Napot pedig most éppen egy ilyen lavina elindulása fenyegeti, a kezdő impulzust, amellyel elszakad a cérna, az fogja megadni, hogy egy nagyobb tárgy belerepül a Napba. Ez lehet egy aszteroida, vagy hogy egy felelőtlen űrhajós belelő egy rakétát a Napba. Bármelyik bármikor megeshet, mert a mai kormányok már minden hülyét fellőnek az égbe, az aszteroidák pedig úgy záporoznak, hogy biztos lesz valami gubanc. Az elméletet teljes egészében elutasítom, nem is érdemes részleteznem, hogy milyen evidenciák hatására. Most elég a buliból, lefekszem pihenni.

Ilyeneket olvastam a naplómban. Ennyi egyszerre sok volt, így aztán hagytam is a francba, és gondoltam, emésztem az eddigieket. Tehát a piros tabletta hatására gyakorlatilag öntudatlan állapotba kerültem, amelyben önmagamon kívül mindenről tudtam a világon. Ha már így alakult, akkor több dolgot leírhattam volna magamnak a későbbiekre, de akkor vélhetően minden olyan egyszerűnek tűnt.
A fürdőszoba valóban a mikró mögött van, nem is értem, hogy nem vettem észre eddig. Baromi jól felszerelt az egész, de hihetetlenül kicsi. Hamarosan kipróbálom, mert ha már egyszer ilyen tiszta vagyok, meg kellene őrizni ezt az állapotot, hátha találkozom egy csinos tajkonautinával, vagy egy riporternő, ha meglátogatna, csaphatnám neki a napszelet. Azok mindig mindenhova eljutnak könnyedén, mert törtetnek, mint az állat, be akarják mondani a tévében a nevüket a tudósítás után. Az alsógatyám nem is volt olyan rossz állapotban, még néhány hétig jó lett volna.
A csipszes automata nyugodtan csücsül az asztalon, ahogy a béka ül a parton, ha már elhúztak a gólyák délre. Nem tudom, honnan vakarhattam elő, de jó lenne megtalálni a forrást. Lehet, hogy egyéb luxus is van itt a hajón. Mindenesetre mostantól kedvemre sörözhetek, úgyhogy a narancsléből kevesebbet kell innom.
Szerintem a Rosenberger olyan hülye, hogy már mutogatni sem érdemes, mert még elhiszik, amit mond. Kinéztem, és sehol a hófödte csúcsok, de még egy hógolyó sem. Bár a kormányok lőnek föl intelligens, de képzetlen űrhajósokat, mint én, de én semmiképpen nem lőnék ki rakétát a Napra. Hoppsz, mi volt ez a piros gomb, amire rátenyereltem? Na mindegy, nem történt semmi. Szóval nem lőnék ki rakétát a Napra, szteroidokat meg nem szedek, mert anélkül is elég izmos vagyok a sok sportolástól. Egyébként is nehéz elképzelni, ahogy az űrbéli óriás meglöki a fehér csillagot a dákójával, aztán az meg csak megy a fekete végtelenség biliárdasztalán, megmozdítva mindent, amit ér, csak úgy spriccelnek szét a különböző színű golyókat jelképező csillagok, kvazárok és szupernóvák, hogy aztán minden lenyugodjon, vagy éppen valami bepottyanjon egy ismeretlen fekete lyukba. Most megyek zuhanyozni, mert közben bekrétáztam véletlenül a dákómat, a tisztaság meg fél egészség, de mi lehet a másik fele, amit nemrég még olyan jól tudtam?
Sör és csipsz, mint a moziban, kint meg dúl a csillagok háborúja.

Nagyon sötét időszak telt el az életemben. Éppen úgy, mint a fényes ókori műveltség után a középkor, többheti idilli játszadozás és néhány hét szunyókálás után. Az egész ott kezdődött, hogy meg kellett innom a narancslevet, ami hosszabb alvásom során megposhadt. Meg kellett innom, mert nem mehetett veszendőbe, ebből lesz a következő adag, az expedíció sikerét elvégre nem kockáztathatom némi kényeskedés, és gasztronómiai arisztokratizmus miatt. A beláthatatlan következmény unalomig koptatott kliséjével ellentétben teljesen belátható folyománya volt az esetnek. Két napig minden olyan gyorsan ment végig, mint macsó vízszerelő az előkelő negyed unatkozó háziasszonyain. Általános iskolai fizikatanulmányaimból visszaköszönt a közlekedőedények elve, bár akkoriban a legkevésbé sem sejtettem, hogyan közlekednek az edények az utcán. Sehol egy guruló lábas, sem egy fazék a metróalagútban, sem egy ringó jénai tál a nyugodtan hömpölygő Dunán. Legfeljebb egy-két repülő csészealj idefönt, de ezekről sem a szerzők, sem én nem gondoltam akkor még semmit. Tehát ami be, az rögtön ki, ahogy az a szavakkal szokás, amikor nem fogadóképes egyének egyik hallószervén át próbálnak úgyszintén közlekedni, de nem akadván ellenállásba továbbhaladnak és sosem érik el a kívánt hatást.
A fosás csúnyán lesoványított, semmi kedvem nem volt az élethez, ahogy már az ételhez sem. A pingütőket napokig a kezembe sem vettem, ahogy a könyveket sem. Azt gondoltam, le van szarva (ha sikerülne keményet) az Univerzum Bajnokság, a tojásom idő előtti feltörése pedig eltérített az önmegvalósítás szándékától. Naphosszat feküdtem és csak bámultam a Glóbuszt az ablakon át. Arra jutottam, hogy honvágyam van, mert ez a magányos, távolra szakadt utazók tipikus nyavalyája. De vajon hol a hon, amire vágyom, stílszerűen: Hun a hon? Egyre csak bámultam ki az ablakon, és minden alkalommal, amikor megkerültem a Földet és Kína fölé értem, éreztem legbelül, hogy nem ide vágyom, nagy falat ez nekem. Talán, ha összefutnék E. T. -vel valahogy, akkor megmutatná, hogy: "Haza". Én meg egyből tudnám, hogy a másik irányba kell mennem, mert szerencsére semmi hasonlóság nincs közöttünk. Nagy valószínűséggel magyar nem lehetek teljesen, akkor ugyanis hunvágyam lenne, utalva a régi Hunor-Magor barátságra. Vagy tán nem is hon-vágy ez, inkább honv-ágy? Méregetni kezdtem az ágyamat, és látnom kellett, hogy az valamilyen ágy. De hogy éppen honv-ágy volna? Az egészbe teljesen belezavarodtam, és mivel már amúgy is rossz kedvem volt, betoltam egy piros tablettát, lesz, ami lesz. És lett is valami, innentől nem emlékszem ugyanis semmire, viszont egyértelmű kényszerem van most, hogy belenézzek egy füzetbe, amit az asztalon hagytam. Majd mindjárt megnézem. A testem egyértelműen súlyos változáson ment keresztül. Meg vagyok fürödve, borotválkoztam is, szépen felöltöztem és feltűnően jó a séróm. Kinek a kedvéért nyaltam így ki magam?
Csak nem lettem prostituált?

Mikor magamhoz tértem, nem gondoltam mást, minthogy ez is egy olyan nap, mint a többi. Ez az elképzelésem még akkor is megmaradt, amikor elkezdtem belegondolni a kifejezés jelentésébe. Milyen a többi nap? És mi számít egy napnak idefönt? A magammal folytatott filozófiai vita viszont egy csapásra megakadt, ahogy a kerék teszi, mikor rászorul a fékpofa. Megpillantottam ugyanis a dátumot a számítógép monitorán, és akkor nagyon megijedtem. Azt gondoltam, hogy valószínűleg a számítógép megbolondult, vagy megfertőzte egy vírus, esetleg hazudóssá vált. A dátum több héttel eltért attól, amire emlékeztem. Ezen verziók bizony nem kecsegtettek semmi jóval. Ha megbolondult, akkor el vagyok veszve. Nem fog tudni végrehajtani semmit az előzetes menetrendből, eltérek a pályámtól, a tojásom, ez a hajó pedig eltűnik egy kósza fekete lyukban, mint a hajszálak a lefolyóban hajmosás után. Ha megfertőzte egy halálos vírus, akkor szükségem lenne gyógyszerekre, mert elkapom, és naphosszat nyomnám az ágyat, ha lenne súlyom. Borogathatnám a monitort, hogy lejjebb kússzon a láza, fognám az egerét a nehéz pillanatokban, és hisztizve ordítanék a nővérkék után, mikor leáll a működése, szívmasszázst alkalmaznék a tápegységen, nem adnám fel, amíg meg nem győződnék arról, hogy végképp kilehelte a lelkét. Akkor aláíratnék a rokonokkal egy nyilatkozatot, hogy a halott szerveit felhasználhatom mások megmentésére, és kioperálnám az alaplapját, hátha valakinek éppen chip-átültetésre van szüksége. Alig várnám, hogy számítógépem szelleme megjelenjen éjszakánként, a folytonos zaklatástól elveszíteném józan ítélőképességemet, kezemben fosszilis monitormaradvánnyal csak ezt ismételgetném: „Ennyi, vagy nem ennyi – ez itt a kérdés”. Ha hazudik, akkor máskor sem bízhatok meg benne. Folytonosan át fog verni, kölcsönkér és nem adja vissza, csal a visszajáróval, kártyákat dugdos a cd-meghajtójába, és aztán feltűnően gyakran áll elő pókerrel, miután négyet cserélt.
Rájöttem, hogy mi történt valójában. Hetekig aludtam. Az űrkirándulásom után bezabált néhány zöld cukorka hatása nem csupán a számban megjelenő mentolos íz volt, hanem kábulat is, nagyon mély alvás állapota. Azon gondolkoztam, hogy miért nem haltam minimum éhen, hogyan nem szartam össze magam ennyi idő alatt, és aztán aggasztani kezdett, hogy mi a helyzet a Mir-rel való összekapcsolódással. Csak nem aludtam át, mint az az ember, aki egész évben várja a szilvesztert, mert a dátum megváltozása számára valamiért aznap érdekesebb pillanat, mint az összes többi napon. Aztán amikor eljön az idő és, eljátsszák a kínai himnuszt, akkor az illető a dátumváltás feletti örömében elfogyasztott bódító italok hatására ájultan fetreng a földön saját hányásában, és a legkevésbé sem érzékeli a nagytiszteletű főtitkár úr ünnepi szavait az állami televízió műsorán, ezért lemarad arról, hogy megtudja, mit és miért kell csinálnia a következő évben. Szóval kinéztem az ablakon, és láttam, hogy még mindig egymás mellett utazunk az űrállomással, így az kiderült, hogy vagy még nem kapcsolódtunk össze, vagy nemrég váltunk szét újra. Szinte semennyit nem fogytam, tehát a zöld cukorka hatására úgy lelassultak az életfunkcióim, mintha hibernáltak volna. A gatyámba belenézve tapasztaltam, hogy nem ülepedett le iszap a hátsó felében, tehát az anyagcserém is megállt. Én is megálltam egy pillanatra, és rágyújtottam improvizatíve egy nótára.

Olvad számban a zöld cukor,
Nem fog így rajtam a kor.
Hibernálva élni jó,
Nem zavar a télapó.

Subi-dubi, subi-dubi,
Alszom holnap reggelig,
S addig több hét eltelik!

Vajon hányszor hívhattak közben a rádión, és tudok-e még ping-pongozni? Vajon mit csinál velem egy piros cukorka? Most nem merem kipróbálni. Haladnom kellene az olvasmányaimmal is. Nem érek rá csak úgy írogatni itt, bassza meg! Egyre ingerlékenyebb vagyok. Biztos kéne egy nő. Fel kellene adnom egy párkereső hirdetést: „Magányos űrkínai keresi hozzáillő szexuális partnerét. Kalandorok kíméljenek.”
Hét hét telt el – mondtam monitorral a kezemben –, ennyi, vagy nem ennyi – ez itt a kérdés.
Megposhadt a narancsszörp.

Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem vágom ki a gatyám hátulját púzás esetére sem. Rájöttem, hogy nem szabad, mert akkor a világűr kiszippant a ruhámból a kis résen át, mint ahogy nyáron szokás szívószállal a pohárból a limonádét. Fogtam inkább két ütőt, és kinyitottam a zsilipkamra ajtaját. Megnyomtam a szükséges kék gombot, ekkor a gépek szirénázása közepette elszívták a levegőt a kis kuckóból. Jöhetett az ajtónyitás. Igazán könnyen ment eddig minden. Az ajtó olajozottan nyílt, és megláttam magam előtt valami hihetetlent, valami igazán meglepőt, elémtárult az, ami a Földön nincs, amely páratlan és megismételhetetlen. Az űrmackót. Ott volt a kijáratnál, alig lehetett kiférni tőle. Kimásztam a kis lyukon, ami mellette maradt még, hogy alaposan megvizsgálhassam. Az űrmackó nem volt más, mint egy felemelt mellső végtagú pandaszobor, amely Kína nevében köszönti a kozmoszt. Hát ez valami förtelmes volt. A szobor valahol félúton helyezkedett el a csöpögős Disney-figurák bugyuta kedvessége és a Görkoris Cindy évtizedekkel ezelőtt megformált kommerszsége között, amellyel uniformizálják a gyerekek játszási szokásait, elkezdik rászoktatni a kislányokat a fogyasztói társadalom egyik alappillérére a ruházkodásra, a divatra és egymás majmolására. Valami penetránsan ócska, valami igazán szegényes, hihetetlenül ostoba, gyermeteg, balfasz kísérlet volt ez arra, hogy az űrutat barátságos, emberközeli és szeretnivaló eseménnyé tegyék. Ezt lehetett mutogatni a felszállás előtt az újságokban, a CNN-en minden órában kétszer. Az emberek arról beszélnek lent: láttad azt az aranyos macit az oldalán? Nem arról, hogy micsoda tudományos kísérlet ez, hova jutott az emberiség, a technika, hogy micsoda erős nemzet már a kínai. Ezzel lehet elviccelni az egész utazás komolyságát, a hatalmas kockázatot, melynek során az életemmel játszanak, az űrprogram elképesztő költségvetését, hogy a siker legyen bármilyen kétséges, a pénzt ne firtassa senki, míg csóró kínaiak halnak éhen, mikozben halálra dolgozzák magukat stb. Ez maga az első bulvár-űrút. A médiumok nyilván tele lesznek meztelen fényképemmel, összes korábbi párkapcsolataim rejtelmeivel, a szüleim véleményével, a berendezési tárgyaimmal, a kedvenc ételemmel, a gyerekkori rajzaimmal és a székletemmel. Kezdtem felháborodni. Hogy ez az állat, amelynek létezését a kínai ember lehetetlenné tette a vadonban, miután elvette az életterét, az űrben az emberi civilizáció hírnöke legyen. Képzeljük el, hogy találkozom néhány igen barátságos idegennel itt a világűrben, azok meglátják a mackót. Egyrészt azt hiszik, hogy valamilyen célgép lehet ellenséges járművek távoltartására — akár fizikai, akár elrettentő erejével. Másrészt gondolhatják, hogy ez egy szobor, amely jelképezi a készítő élőlényt. Harmadrészt furcsálják, hogy miért ilyen aszimmetrikus, hogy az egyik karja égnek áll. Negyedrészt lepuffantanak a lézerpisztolyukkal, amikor meglátják, hogy én vagyok a gépen, a mackóformájúak pedig sehol, azaz vélhetően felfaltam őket. Ötödször: már ismerik az emberiséget, most meg végképp levonják a következtetést, hogy ezek a Földlakók szánalmasan együgyűek, érzelgősek és túl sötétek ahhoz, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. A legvalószínűbb az, hogy a homo sapiens valójában egy egysejtű. Ennyit az űrmackóról.
Találtam egy sík felületet az ajtó mellett, ahol elkezdtem ping-pingezni. Kicsit gyorsabbak voltak a labdák, és a levegő hiányában nem érvényesültek a falsok, de különben igen jót játszottam. Aztán elpattant tőlem a labda. Gondoltam, utánavetem magam, de komoly hibát követtem el. Mikor elrugaszkodtam a faltól, jól sejtettem, hogy nagyon könnyű lesz utólérni a lasztit. Könnyű is volt. Azt elfelejtettem viszont végiggondolni, hogy mi lesz visszafelé. Ugyanis nem akartam lassulni, miután elkaptam a bogyót. Arra gondoltam, súlyos hiányosságaim vannak az agyamban, hogy erre nem gondoltam, meg hogy mostmár itt fogok lebegni örökre a Föld körüli pályán, de hamar kiszáll belőlem az élet, elfogy a levegőm és vége. Engem az űrbe temet a sors. Fagyott testem mirelitárú lesz egy űrhipermarketben, hajóm magányosan sodródik majd küldetése felé, melyet nem tud beteljesíteni a hiányomban. Az űrprogram becsődöl. A NASA lenyúlja a kínai űrszakértőket, az ország népe szégyenben él majd, kettétörik a gazdasági növekedés, nem lesz kelendő a kínai alsónadrág. Mindez a felelőtlenségem és a hülye könyv miatt. Kijöttem a tojásból és kiderült, hogy mi vagyok. Egy halott. Az önfelszabadító könyvem írója bekaphatja. Ezt az eshetőséget nem említette. Még apró betűvel sem. Na mindegy, meg kellett próbálni. De a szerencse ebben a reménytelen helyzetben mellém állt. A közeli MIR egyik napelemének csapódtam, így aztán sikerült megállnom. Mégsem válok űrszemétté olyan könnyen! Hátrafordultam, és akkor megláttam a börtönömet, az űrhajót, amelynek külseje sokkolóbb volt az űrmackónál. Egy hatalmas fénykép volt az oldalára festve, a képen embertömeg egy városban, körülöttük tankok föstölgő csövekkel, vér fröccsenése, szenvedő, riadt arcok. A Tienanmen téri vérengzés képe volt. Nyilván ezzel kellett ellensúlyozni a panda komolytalanságát, hogy azért mindenki értse: a Népi Kínával nem lehet packázni. Ez aztán a kettős kommunikáció! A hajó egyébként formás darab, nem túl nagy, a napelemei miatt mégis széles. Rajta van a kínai zászló is, meg a Nagy Fal stilizált rajza. Ízléses, modern darab.
Itt volt az ideje, hogy visszainduljak. Kigondoltam, hogy nagy baj nem lehet, csak jó irányba kell elrúgnom magam. Nem volt könnyű úgy, hogy ping-ping ütő volt a kezemben (kettő plusz labda). A Nagy Ugrás sikerült. Az irány jó volt, de meg kellett kapaszkodnom valahogy, ezért bevágtam az ajtónyiláson az ütőket, ekkor felszabadultak a mancsaim, amelyekkel elkaptam a mackó integető végtagját. Talán ezért készítették? Meg van tervezve minden mozdulatom? Végigfutott az agyamon újra ez a gondolat, de aztán inkább bemásztam a résen. Levegő be, zsilip ki stb.
Végig kellene gondolnom a történteket és tanulni belőle. Mit szól a szerző ahhoz, hogy visszamásztam a tojásba? Megnéztem az életet, ami hideg, veszélyes és nagyon gusztustalan. Azonnal folytatnom kell a könyvet a második fejezettel. Ja, az űrséta nem nagy szám, a szkafander miatt nem tűnik fel semmi érdekes, olyan ez mint békatalpban lábat mosni. Na, megyek megeszek egy adag gung-bao csirkét, rá egy narancsszörp, aztán jöhet egy zöld cukorka. Panda meg Tienanmen tér. Húúúúú!
Álmodj szépeket!

Elolvastam a szükséges szakirodalmat, így készen álltam az űrsétára. Az Űrrepülés autodidaktáknak utolsó fejezetében kiderült, hogy nem szükséges űrsétálni ahhoz, hogy átmenjek a Mirre, viszont türelmesen ki kell várnom, amíg csatlakozunk. Akkor aztán átcsusszanok, ahogy az étel vándorol a bélrendszerben, lazán, könnyedén. Hogy a legidiótább űrhajósok se tévesszék el, a könyv a legutolsó oldalon összefoglalja a leglényegesebb teendőket:
1. Odakint hideg van, öltözz fel rendesen!
2. Mindig ellenőrizd, hogy a szkafandered tökéletes állapotban van-e!
3. Ne lépj be az űrbe fagylalttal!
4. Ne ülj be senkinek az űrhajójába, ne ismerkedj idegenekkel, ne fogadj el senkitől nyalókát!
5. Kerüld ki a vérszomjas űrmackót!
6. Ne távolodj el az űrhajótól!
7. Nézz a lábad elé!
8. Gondold végig, hogy minek csinálod, maradj inkább otthon!
9. Az űr nem játszótér!
10.Odakint ne ping-pongozz!
Ez tehát az űrbelépők tíz pontja. Vigyázni fogok. Elhatároztam, hogy belevágok, ha van értelme, ha nincs. Egy utazó legyen bátor, kalandvágyó, fedezzen fel új dolgokat. Ilyen leszek! Ilyen vagyok! Felvettem két réteg pulóvert, alulra egy melegítőgatyát is, nehogy fázzak. Elővarázsoltam a legjobb űrruhám és alaposan ellenőriztem. Tök jó volt, csak még első nap ráöntöttem a csípős-savanyú levest. Le kéne már pucolni, most már igazán fellelhetném a fürdőszobát. A szagom sem a régi. Alsógatyát is mosnék, elől vaníliás, hátul csokis. Leraktam a fagyasztott narancsszörpöt a számítógépre, majd megeszem, ha visszajöttem. Gondoltam, a negyedik pontot szívesen megszegném, de itt a világon senki nincs, a nyalókát egyébként sem szeretem.
A vérszomjas űrmackónál megtorpantam. Elolvastam két könyvet, és semmit nem írt róla egyik sem. Végignéztem a képeket is a könyvek hátuljában, de semmi. Vajon milyen ez a szörny, létezik egyáltalán? Szörny egyáltalán? Egyáltalán egyáltalán? Kezdtem megfontolni, hogy fontos-e ez a séta dolog egyáltalán. Én mindig is inkább otthonülő típus voltam, és mindig megúsztam, hogy összefussak az űrmackóval. Aki vérszomjas. Ráadásul azt mondja, hogy kerüld ki, nem azt, hogy kerüld el! Nem lehet ez véletlen. Ez az űrmackó nem egyszerűen csak kószál itt a kozmoszban, portyája során lesve potenciális áldozatait, hogy aztán lesből támadva, csellel elejtsen és szétmarcangoljon. Finomabb falataimat a helybeni fogyasztás helyett elvitelre kéri becsomagolni, otthon bevágja a mikróba, és azzal táplálja még kedves nagyfejű kicsinyeit, akik leginkább két puha gombócra emlékeztetnek, akiket az ember szívesen magához ölelne, nagy multinacionális játékgyártók pedig nyilván kedves plüssmackókat készítenének, ha ismernék ezt az élőlényt. Ebből több milliót értékesítenének a következő, hátsó szándékoktól és érzelmi zsarolástól sem mentes szlogennel: „Anya, ha szeretsz egy kicsit, vegyél egy űrmacit!” Később kapható lesz a brummogó változat, a felhúzható, elemes, távirányítós, beszélő, papucsos igazán medveszagú, szörföző űrmedve stb. példányok sem maradnak ki, ha sikeresen veszik a második piaci tesztelés fázisát. A gondolat elejéhez visszatérve az űrmackó nem elkerülendő, hanem ki. Tehát kimegyek, és ott van. De durva! Remélem barátságos az emberekkel. Nem szeretnék a zsákmányállata lenni. Ha rámtámad, felpofozom, és beállítom a sarokba, ott fog térdepelni kukoricán reggelig, aztán majd megtanulja, hol a helye.
A nyolcadik pont újbóli értékelésekor arra jutottam, hogy nem érdemes végiggondolni, majd csak lesz valahogy. Legfeljebb leesek a földre, csak van ejtőernyő beépítve, nagy baj nem lehet. A többi dolog inkább kintre lehet fontos, ezért felírtam őket a tenyeremre, majd mindig rájuk pillantok, ha nem jut eszembe semmi. Még szerencse, hogy ping-pingezni nem tilos, úgyhogy vihetem az ütőt, meg a labdát, majd odaütöm az űrhajó oldalának. Én leszek az első szabadtéri játékok szervezője, játékosa bírója és nézőközönsége egy személyben. Mennyi rekord, minden oldalán szerepelni fogok a Guinness rekordok könyvének, ha lennék még fényképész is, akár le is kaphatnám magam eközben.
Miközben ezen morfondíroztam, arra jutottam, hogy nagyon melegem van ebben a sok ruhában, és hogy lyukat kellene vágni rá, legalább a farom tájékára, hogy amennyiben üvegházgázokat kellene kieresztenem, akkor meg ne fulladjak idebent. Szóval elmentem a svájci bicskámért. Nemsokára kimegyek a sötét végtelenbe, az űr rideg-hideg magányába, oda, ahol csak nagyon kevés ember járt és még a madár se.
Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem!

Olvasom a szakkönyveket az űrsétáról. Szó sincs benne arról, hogy hogyan kell bejutni egy másik űrhajóba. Mindegy, majd kimászok valahogy a szkafanderomban, aztán bekopogok, hátha van otthon valaki. Még nem vagyok szakember az űretikettben, de csak illendő ilyenkor beengedni az embert. Ezen töröm a fejem az elmúlt napokban, már amikor tisztán tudok gondolkozni. Történt ugyanis, hogy amikor legutóbb a spájzban kutattam, találtam egy nagy doboz bogyót. Eleinte meg voltam győződve arról, hogy csak egyszerűen cukorka lehet. Nagyon örültem új felfedezésemnek, hiszen tovább színesedhet étrendem, miközben kezdtem meleg szívvel gondolni a lenti főnökökre, talán mégsem akartak annyira kibaszni velem a központban, hogy fellőttek ide, volt ott egy-két jószívű, barátságos arc is, hogy csomagoltak nekem cukorkát.
Az Orangensaft- und Alpenmilchautomat is más megvilágításba került. Nem a rideg funkcionalitást (kellemetlen ánusszippantó és más gyönyör alkalmazására szándékosan alkalmatlan kukiszopizó, szerves működés feleslegének eltűntetése) láttam benne, hanem az emberséget: mindig is imádtam a narancsszörpöt, a csokit pedig a világon mindenki szereti. Tehát kezdett egy humánus kép kialakulni a gyilkosaimról, akik bölcs eutanisták módjára könnyítik meg elkerülhetetlen és egyben az emberiség számára oly nélkülözhetetlen halálomat.
Három szín volt felfedezhető a cukorkák között, melyek jelentőségét ekkor még az eltérő ízvilágban sejtettem. Míg a sárga egyértelműen citromosnak látszott, addig a piros bizonyosan epres, a zöld pedig mentolos kellett, hogy legyen. Nagyot nem tévedtem az ízek kapcsán. A sárgával nyitottam melynek már csupán látványa alapján csorogni kezdett a nyál a számban, éreztem, ahogy beleharapok egy érett citromba, összefonnyadt a képem és görcsbe rándult a végbélnyílásom.
Gondoltam, ideje ebben a nagy nemzetközi kiküldetésben néha határt szabni a tudományos munkának, teret engedve a gyermeki szórakozásnak is. Tehát beküldtem a sarokba a ping-ping ütőt. (Újabban inkább ezt a sportot gyakoroltam, ugyanis azt sejtettem, hogy talán mégis ez fog kelleni előbb, amikor odaérek, ahova érnem kell. A jobb kezem nyert 3-1-es játszmaaránnyal. A bal kezem egyre inkább szorongatja a jobbot, érik a meglepetés a közeljövőben.) Így inkább Csin-dzse-hjüyen Dobd el a szkafandered című művéből olvastam a magam szórakoztatása végett, ez nagyban meghatározza utóbbi napjaim. A fent említett könyvet a népszerű tajvani születésű író jegyzi, aki 17 éves korában szökött a Népi Kína területére, majd látványos show keretében leköpte a szüleiről hozott képet. Az említett ősök a Kuomingtang lelkes támogatói voltak, az ő bárkájukon szökött át a neves Csang-Kai-Sek 1949-ben a közeli szigetre, ahol aztán csúnya ejnye-bejnye nacionalista köztársaság jött létre a helyiek és az imperialisták megelégedésére. A képet leköpés után levizelte, majd az antikommunista rezsim alatt senyvedők iskolázatlanságával szörnyülködtette el az összegyűlt népeket, amikor a fotót megkísérelte ebben az állapotában felgyújtani. Többen még ki is nevették. Ez a kettős szégyenérzet vezetett ahhoz a súlyos traumához, melynek következtében egész életét az ember önmaga általi felszabadítása kutatásának szentelte.
Az első fejezetben megtudhatjuk, hogy az ember nem más, mint egy tojás, ebből bármi lehet a későbbiekben: tyúk, kacsa, strucc, krokodil, teknős stb. Az, hogy az emberből mi lesz, attól függ, hogy mikor töri fel a tojást, mikor válik valami valóban élővé. Tehát az emberek többsége élete végéig tojás marad, mert nem tudja megvalósítani magát, nem képes kitörni. A szerencsés — tudatos — kevesekből néhányan pávák lesznek, akik aztán a tévében meg a színházban illegetik a seggüket, lesznek krokodilok, akik az üzleti élet területén látványosan és véresen zabálják fel ellenlábasaikat, lesznek sirályok, akik az élet óceánja fölött szárnyalva bejárják a világot stb. Csak meg kell tanulni feltörni belülről a tojást, és az lehetsz, aki vagy.
A könyv eddig nagyon szuper, bár a tajvani iskolarendszer hiányosságai kiütköznek a biológiai okfejtés öncáfoló buktatóiban, hisz egy helyen megjegyzi, hogy a kitörés után az ember lehet elefánt is. De ki látott már ekkora tojást, meg egy elefánt hová hajtogatná az ormányát odabent?
Szóval elkezdtem gondolkozni, hogy mi legyek, ha végre sikerül kitörnöm innen, ebből a tojásból, amely számomra kétségtelenül maga az űrhajó lehet. Leginkább strucc lennék, mert akkor végre a korábban említett gnúk és orrszarvúk közelébe juthatnék, és jól megzabálnék néhányat, meg lerúgnám az oroszlánok fejét, mert csak akarni kell, ráadásul messze kerülnék Kínától, amelynek egész kultúráját már úgyis kiválóan megismertem a rizstermesztéstől az űrhajózáson át a tojásokig.
Tehát ki kellene törnöm a tojásból. Gondoltam, valami keményebb szerszám után nézek, aztán kiverem a hajó oldalát, meglátjuk lesz-e belőlem kobra. Vigyázni kéne ott lent a Földnek azzal a sok forgással, még összetörnek a tojások, aztán csak kihalunk, globális felmelegedés ide vagy oda. Utána meg majd jönnek az űrszörnyek, megcsinálják az egész emberiséget hamandeggsnek, és bekanalaznak minket, kenyérrel kitunkolják a Jangce völgyét utánunk, aztán meglátják mi az a kolera.
Űrhajósok, meg ne lökjétek Atlaszt!

Hát ez igazán megdöbbentő eset. Elfogyott a csokim, mert három napja nem nyomtam semmit. Narancsszörp még van. Gondoltam, nézem kicsit a tájat, éppen Dél-Afrika fölött köröztem. A Kalahári-sivatag. Orrszarvúk, antilopok, gnúk, zsiráfok, oroszlánok meg zebrák. Bár itt lennének. Megenném őket mind. Két napja nem ettem, mert ráuntam a kínai kajára, az éhségtől pedig igazán láttam, hogy ott szaladgálnak lent ezek az állatok.

Pecázhatnék az űrhajóból,
mint horgászok a tenger vizén,
bedobják botjukat a mélybe,
és evezgetnek egy olyan kis izén.

Hányja-veti őket a hullám,
de ők mindig fönt maradnak,
én is fönt maradok tán örökre,
a Föld körül pörögve.

Aztán csak kihúznám a botom a vízből,
mint kanalam a tejbegrízből,
de nem víz van itt — csak űr
mint szívemben mi többet nem tűr.

Magam vagyok, egy űrbéli úr,
van-e jegyem ami rötúr?

Emígyen töltöttem időmet, amikor megláttam valamit nem messze az ablakomtól. Eztán jöttem rá néhány alapvető dologra, melyek megváltoztatták életemet.
A tévében mindig csak a hazugságok mennek. Talán két éve lehetett, hogy mondogatták: a MIR űrállomásnak vége, lepottyant az égből, mint egy érett barack. Talán még a roncsait is megmutatták, na meg a hitelesség kedvéért meginterjúvoltak (ilyen ronda szót) egy pakisztáni asszonyt (karján gyerekkel), akinek szomszédaira ráestek egyes darabok. A háttérben sírás, jajveszékelés. Tűz.
A MIR űrállomás jelenleg karnyújtásnyira van tőlem. Na jó, kicsit messzebb, de itt van. Először azt gondoltam, én leszek az első űrhajós, aki koccanást szenved az űrben, vagy éppen egy frontális ütközés során veszítem életem. Szobrot állítanak nekem Sangháj üzleti negyedében, testem bebalzsamozzák és kiállítják, síró asszonyok csókolgatják a képemmel eladott képeslapot, emlékemre fekete szalagos bélyeget nyomnak 5 jüanos címletekben. De a balesetet elkerültem, ami nagy öröm, tekintve, hogy nincs biztosításom, meg aztán itt szeri és száma a szerelőknek (mármint a se szeri se száma szöges ellentéte).
Azt kezdtem találgatni, mikor láttam, hogy megúszom a galaktikus közlekedési balesetet, hogy mi az, amihez közelítek. Gondoltam bojlerfejű idegenek megjelenésére, de felmerült bennem az emberevő parazita rémképe, egymásba ágyazott fogsorok teleszkópikusan kinyíló gyilkos közeledése, szájból csorgó sav. Milyen lenne, ha olyan gonosz szörnyekkel találkoznék, akik egyetlen szórakozása, hogy halálra csiklandozzák az embert? És újra kezdik előlről.
De amint közelebb értem, láttam, hogy CCCP. És van orosz-szótáram. Lefordítottam. Simán. Az is rá volt írva, hogy MIR. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a MIR. Vaslogika.
Tehát ez a szép tárgy nem esett le Pakisztánra, nem söpörte le a föld színéről a pakisztáni családot, nem oltotta ki hét gyermek, két nő és két egyéb életét. A kedves foltos kutyus sem döglött meg. Tűz sem volt. Esetleg jajveszékelés az lehetett, de más miatt (családi perpatvar, disznóvágás).
Aztán érezhető volt, hogy leparkolunk az űrállomás mellé, így elhatároztam, hogy elindulok első űrsétámra, hogy átmásszak a MIR-re. Ehhez először el kellene olvasnom az Amatőr űrbúvár kézikönyvének (tibetiből mandarinra fordítva) vonatkozó részeit. Ismereteimet az Űrrepülés autodidaktáknak könyvből próbálom tovább bővíteni. Beletelik még egy két napba, míg összekapcsolódunk, úgyhogy még ráérek vele.
Milyen szupi lesz, új pong-pong terep, ruszki kaják: scsi, borscs, blincsiki, pirog meg ilyenek. Másik szarporszívó. Talán mogyorós csoki. Lehet, hogy van rajta Apfelsaft is. Vagy legalább egy szamovár. Nehezen bírom ki addig, nagyon izgulok. Jó lenne egy hokiütő is, CCCP-s sisakkal, meg korong, tudnék mást is játszani. Hű de izgulok. Mennem kell olvasni.
Éljen az űr, ha jó!

A könyv megkezdése óta foglalkoztat az a kérdés, hogy hogyan nevezhették el ezeket a nagy kínai folyókat. Általános iskolai tanulmányaimból emlékszem, hogy az egyik a Kék-folyó, a másik a Sárga-folyó. Úgy rémlett, hogy míg a Jangce az előbbi, addig a Hoangho a másik.
A könyvemből arra a következtetésre jutottam, hogy minden bizonnyal az ott élők ruhája festette kékre az előbb említettet. A Kék-folyó vidékén ugyanis indigókék ruhában jártak az emberek ki a földekre, és mivel állandóan a vízben áztatták ruháikat, ezért abból kiázott a szín. Így logikus a Kék-folyó elnevezés. A ruha meg kifakult.
A Sárga-folyót színezhette ugyan a hivatalos verzióban szereplő ásványi anyag (homok, lösz), mégis szerintem inkább a többségében mongoloid társadalom sárga bőrszíne kényszerítette rá arra, hogy megpróbáljon asszimilálódni. Így lett sárga. Hogy milyen volt előtte azt nem tudhatjuk, de nagyon kiközösíthették, ha képes volt feláldozni egyéniségét a társadalmi elismertségért. Ebből már látszik, hogy a Maslow-i szükséglethierarchia első szintjét bőven túlhaladta, és fiziológiai szükségletei a végsőkig kielégítésre kerültek.
Az is lehet persze, hogy csak lusták voltak az ott lakók kimenni a budira, és mindig belecsorgatták a pisikéjüket a folyóba. Nekik nem volt Orangensaft-automatájuk, mint nekem!
A neveket végképp nem értem, ha mindkét névben benne van a "-folyó", akkor ennek nyoma lehetne a kínai névben is. De mi lehet a folyó akkor kínaiul? A Hoangho-ban és a Jangce-ban semmi hasonlóság nincs, vagy a nyelvérzékemmel van a baj. Ezt még Hercule Poirot sem győzné kibogozni. A megfejtéseket a szerkesztőségben várjuk.
A Nagy Fal építése egyébként emígyen kezdődött:
A kínai császár éppen tápanyagott vitt be a szervezetébe, amikor egy futár érkezett hozzá. Az ötillatú csirkecomb a kedvenc étele volt a kakaós palacsinta után, ezért nagyon odakoncentrált, hogy alaposan kiélvezhesse mind az öt ízt. Ízlelőbimbói felágaskodva kémlelték a fogai kerítése között beáramló mennyei ebédet, és egy-egy pillanatra egészen egyértelműen érezte a nyelvének négy ízlelési területén a különálló öt ízt, ezután állt össze valami harmonikus egységgé a porhanyósra rágott, szétomló eledel. Pálcikáival éppen egy nagyobb darabot szakított le a húsról, midőn belépett a futár a hírrel, hogy a tatárok észak felől a birodalom önállóságát veszélyeztetik, falvakat dúltak fel, asszonyokat erőszakoltak seggbe és gyermekeket sütögetnek nyárson. A császár leghűbb tanácsadója, a lojalitásnak azon a fokán, melyet talán kívánatosabb talpnyalásnak minősíteni, az uralkodóhoz fordult: "Mit csináljunk most, felség?" De az áhítattal táplálkozó császár meg sem hallotta mi zajlik körülötte, csak a leválasztott húsdarabot szemlélte, és emígy motyogott az orra alatt: "Nagy falat!".
A talpnyaló pedig kiadta a parancsot: "Micsoda zseniális ötlet, építsetek egy Nagy Falat." Az ötlet felpörgette az építőipart, meredeken emelkedett a GDP, és egy időre búcsút inthettek a nyomasztó munkanélküliségnek, a tatárok meg leszarták a falat és elfoglalták Kínát. A császár japánba menekült, ahol fubu-szakács lett, és fényes karriert futott be.
Mi a tanulság?

Nagyon sötéten láttam a világot pár napig. Részben a szuper Rayx Banx napszümevegem miatt is (Made in China). Teljesen leszoktam a játékról, csak a tanulásnak szenteltem az életem. A pong-pongból készen állok kihívni az univerzum legjobbját is, hacsak nincs 32 keze és egy szintén jól bevethető ormánya. Már a 123. oldalon tartok a kínai rizsművelésről szóló könyvben. Volna egy-két jó ötletem, bár még csak a Krisztus előtti második századnál tartok, gyanítom később a mandarinok is rájöttek néhány dologra, egyre jobban várom a későbbi fejezeteket. Ha egyszer lejutok, belevágok a rizsbizniszbe, ha meg nem száll addig egy másik galaxis szülötte.
Sokat nézem a Földet az ablakból, hiányzik otthoni világatlaszom, de legalább sok mindent láthatok innen, ami abban nincs benne. Mondjuk a felhőket. Darwin, ha kikukkanthatott volna innen, biztosan letévedt volna az evolúciós elmélet kidolgozásának ösvényéről, vélhetően hátralevő életében azt kutatta volna, milyen rokonsági kapcsolat lehet a Mexikói-öböl hurrikánjai és az éti csiga között. Azt olvastam régen, hogy az egyetlen épület, ami a világűrből látszik, az a Kínai Nagy Fal. Hát ez egy nagy hazugság, mert egyáltalán nem látszik semmi. Pedig egy ilyen földkörüli útba beleférhetne a Taj Mahal, a Big Ben és a Golden Gate megtekintése.
Megtaláltam a salakanyag eltávolításának hivatalos módját. Van egy szívó berendezés, ezt kell a fenék origójára csatolni, amikor szólít az inger. Van ennek egy másik bemeneti csöve is, ebbe kell belelógatni a kolbászomat, amelynek nedűjét magába szívja.
A gép ennél többre is képes, mert mire mennék vele amúgy, hogyha csupán összegyűjtené az ágyútölteteket, aztán meg továbbra is ki kellene lőni az űrbe, vagy éppen el kellene helyezni a Hoangho és a Jangce közén. De erre a készítők is gondoltak. A gép átalakítja a beáramló anyagokat és két kimeneti nyílása van: Alpenmilch és Orangensaft. A masina nyilvánvalóan precíz, német munka. A végtermékek színt visznek egyhangú táplálkozásomba.
A felfedezés után a tescós szatyrok tartalmát mind csokivá alakítottam, 18 táblányi is kijött belőle. Jól elcsaptam vele a hasam. Most nem bírok enni.
A horizonton feltűnt a has-Mars.

Az a gyanúm, hogy figyelnek. Sokat gondolkoztam, hogy minek vagyok itt, miért én? Sokáig bíztam abban, csupán véletlen baleset történt, nem is engem akartak ideküldeni. De nézzük a pozitív oldalát, nem kellett egy vagyont kifizetni az űrutazásért, és még világot is látok. Csak jussak haza valahogy, biztosan beprogramozták ezt a hajót arra, hogy egyszercsak lemenjen.
Azonban az elmúlt időben más következtetésre jutottam, ami elmém élességét mutatja a fennálló mostoha körülmények ellenére. Azt hiszem, csúnyán becsapdáztak engem odalent, így lettem egy gonosz kísérlet része. Csak úgy lehetett, hogy sorsjátékon való részvételem során nagy nyeremény reményében Kínába kellett utaznom, így csábítottak oda, eztán jött az emberrablás. Elkábítottak, minimum génsebészeti eljárásokat foganatosítottak velem szemben, átplasztikáztak, szinte biztosan klónoztak is és abortuszt hajtottak végre, na meg egy kis agymosás, és ha nem úsztam meg ennyivel, akkor génmanipulálás után idegen lényekkel pároztattak, még az is lehet, hogy jelenleg terhes vagyok, és ki kell hordanom a kicsinyeimet a súlytalanság állapotában, császármetszéssel, amit magam hajtok végre. Csak annyit kérek, hogy ne kelljen szoptatnom is, mert az már végképp megviselne. Talán ennyi lehetett odalent, aztán kilőttek az űrbe, és most kamerával figyelik az egyszemélyes evolúciómat. Azt, hogy egy agymosáson átesett álkínai — az igazi kínaiakat nyilván sajnálták volna csak úgy fellőni az égre —, hogyan alkalmazkodik a magányhoz, az elzártsághoz, és a megfelelő higiéniás körülmények teljes hiányához. A ping-pong ütő tutira egy teszt része, ahogy a rádió is, és a kaják is meg minden. Talán egy jól megtervezett program mentén kerülnek elém időről időre új tárgyak, melyeket magamtól meg sem találnék. És ezek onnan lentről röhögnek, amikor a pofámba fröcsög a csipős-savanyú leves (Nézd, hogy megszopta a hülyéje!), meg amikor nem tudom, mit csináljak a szeméttel, a többi hulladékról nem is beszélve (Nézzétek, hogy fürdik az a barom a saját szarában!), meg amikor pong-pongozom (Te Chang, ez a kísérlet jó ötlet volt, nem gondoltam, hogy ennyit bohóckodik majd nekünk).
De azért nem vagyok minderről meggyőződve, például valószínűnek tűnik, hogy bele akartak tölteni valami programot az agyamba, hogy azért tudjak kommunikálni a nyelvükön, de ez lemaradt. Ma is hívtak már a rádión, én meg hiába mondtam, hogy hozzanak egy magyar tolmácsot, vagy legalább angolul makogjon már valamelyikük néhány szót, nem csináltak semmit. Hacsak nem röhögtek (Micsoda ökör, nem tud kínaiul! Vagy: De milyen összevissza beszél, elkúrtátok a nyelvprogramot).
Azért lehet, hogy nem rosszabb itt, mint otthon volt, szerintem ott is megfigyeltek, kamerák vannak az utcán mindenkinek a retinájába rejtve, figyeljetek, mert a nyilvános vécékben kamerázzák a seggetek (nézzetek körül alaposan), folyton műholdak lesnek be az ablakon, a telefonokon keresztül lehallgatnak meg minden ilyesmi. Lehet, hogy itt intimebb a helyzet? Talán ez az egész nem is így van, és csak kitaláltam?
Azért nagyon nyomasztó itt egyedül, annyira megruháznék már valakit rizsszépenevésben (dupla leszúrt rizsberger), vagy dumálnék egy jót valakivel, vagy legalább felpofozhatnék valakit. Tényleg szar az élet tökegyedül. Valaki szóljon hozzám, különben jelbeszédbe kezdek a nagylábujjammal. Ez pedig objektíven szemlélve a dolgot már csak milliméterekre van a megőrüléstől. Várom a bíztatást valakitől, dehát kitől? Itt? (Jól van már lábujj, mindjárt befejezem, jövök már, még hagyjál egy kicsit írni.) Hahó, van ott valaki?
Még szerencse, hogy nem vagyok paranoiás.

Már megpendítettem, hogy bizony itt az outputtal komoly gondok akadnak. Nagyban bukfencezgettem, hogy bezabáljam egy szezámmagos csirke szezámmagjait egyenként, jól beosztva a rizst hozzá, amikor nagyon rám jött a dolog. Azt már tapasztaltam addigra, hogy hiába állok be a sarokba kicsavarni a répát, ebből még a csípős levesnél is nagyobb galiba lehet. Korábban megszoktam már a salakanyagként távozó folyadék, szép, szabályos, ívelt útját a föld felé, most meg ott placcsant minden a falon, ment mindenfelé, de ez már igazán ízléstelen, én meg kultúrember vagyok.
Az első rúd kinyomása mély benyomással volt rám, a következményeket nem részletezem, annál érdekesebb volt a következő eset, amikor éppen pong-pongozás közben támadt kedvem űríteni. Hát miután már rájöttem, hogy itt érdemes mindenből játékot csinálni, különben baromi unalmas lesz, a kiáramló terepakadályokból kerülgetni való bójákat képeztem. A cél az volt, hogy a ponglabda is és én is úgy jussunk el a kabin egyik feléből a másikba, hogy ne kenjünk össze semmit. Szinte mindig sikerült kikerülni. A végén az összeszedés is szuper szórakozás volt, bekötöttem a szemem, és csak a szaglószerveimre hagyatkoztam (Erre szaglik a dió).
Egyelőre minden szemetet egy Tescós szatyorba gyűjtök, de előbb-utóbb ki kell találnom valamit. Humuszt csinálhatnék belőle, vagy kilőhetném az űrbe az idegeneknek. A Földön is ezt kellene csinálni. Annyi ott a szemét, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni vele. A humuszt mind ki lehetne vinni a Jangce és a Hoangho közötti síkság amúgy is termékeny rizsföldjeire. A másik esetben össze kéne gyűjteni a hulladékot meg a fekáliát, építeni kellene egy hatalmas ágyút, bele tenni az egészet és kilőni az univerzumba. Az a haszna is meglenne, hogy a megszállásra készülő gyilkos űrlények beijednének, na meg a szélvédőn se látnának ki, az ablakmosófolyadék meg befagy itt fönt, az tutkó, szóval vissza kéne fordulniuk. Lehet, hogy ezért vagyok idefönn? Erről kell tapasztalatokat szereznem? Azt hiszem, ha összegyűlik még egy kis szemét, kinyitom az ablakot, és hozzávágom az egészet valakihez, az lesz ám csak a kísérlet.
Micsoda felelősség, én itt az emberiséget képviselem!

Mostmár nagyon szerettem volna megtudni, hogy végülis ki a franc vagyok én, mert a lehető legkevésbé emlékszem csupán magamat illetően bármire is. Egy dolgot halványan érzek, legutóbb, amikor még odalent tükörbe néztem, egy igen jól kinéző valaki voltam, (szőke, kék szemű, sportos — talán). De lehet, hogy csak a tévében láttam az illetőt. Jól megijedtem, amikor megpillantottam magam a sötét monitoron. Alig van egy kis rés, ahol kilátok, alacsony vagyok, kis pocakom van, egészségtelenül sárga vagyok. Sehol egy szolárium. Sem plasztikai sebész. Se egy masszőr. Még vizipisztolyom sincs. Aztán rádöbbentem, hogy még be sem néztem a gatyámba, mi van, ha NŐ vagyok!? "Te jó ég! Nem akarok nő lenni, a nők tiszta hisztisek, mindig nyávognak, nem jó nekik soha semmi, és milyen elképesztően unalmasak, csak a ruhák, meg a műköröm. Meg, ami teljesen elképzelhetetlen, a férfiak tetszenek nekik, azok a rusnya bunkók, büdösek, parasztok, akik csak sportról meg politikáról beszélgetnek, bhuuaa. Szóval lánynak lenni a lehető legégőbb lenne, remélem megúszom, ahogy eddig is sikerült valahogy." Ezeket gondoltam akkor, meg hogy mindig le kell tolnom a gatyámat pisáláshoz, az életben többet nem fogok tudni egy jót slagolni, nem lesz olyan, amikor egy fa tövében keresztezi egymást két jóbarát húgysugara, gyereket kell szülnöm, meg minden egyéb ezzel járó gond, pl. nem baszhatok be, mert azt mondják: milyen ronda részeg nő, ha felszedek egy pasit, akkor hülye kurva vagyok, ha pedig nem vagyok olyan mint egy elesett, szerencsétlen kirakati baba, akkor trampli vagyok. Ha nagy a mellem, fogynom kell, ha kicsi, akkor deszka vagyok. Jönnek a nehéz napok, kék folttal etc.
De megúsztam. Ott volt a broki a mogyorók fölött! Hallelúja, kit érdekel ki vagyok? Kínai vagyok, de van dákóm, ez a lényeg!
Meg kéne tudnom valahogy, hogy nem vagyok-e buzi.

Csuda jópofák ezek a kínaiak. Találtam az egyik szekrényben ping-pong-ütőt. Kettőt. Nehezen értelmezem a dolgot, vajon van még itt valaki rajtam kívül, vagy a Csillagközi Asztalitenisz Bajnokság döntőjére vagyok kiküldetésben (tartalékütővel), esetleg arra gondoltak, igazságtalan lenne, ha csak egy kézzel tudnék játszani, vagy kifejezetten ismerkedési céllal adták, hogy amennyiben összefutnék errefelé valami ismeretlen lénnyel, akkor rögtön tudjunk egyet pötyögni, megmutatván, hogy a porcelán hazájában játszák ezt a sportot a legmagasabb szinten (Bekaphatjátok idegenek!), szigorúan csak a presztízs miatt. Gyanítom, hogy tényleg kínai vagyok: ösztönösen tollszárfogással húztam ki a szekrényből őket, igen tehetségesnek érzem magam. Labda is van hozzá, egy zacskó sárga, egy zacskó fehér. Bizonyára azért, hogy semmilyen háttér esetén ne szenvedjek optikai szempontból hátrányos kondícióktól.
Azért jókat lehet játszani egyedül is. Kicsit zavaró, hogy a labda nem esik le (akartam dekázni), ezért ha falnak ütögetem, akkor teljesen vízszintesen (az meg milyen?) érdemes nekiütni a labdát. Azt találtam ki, hogy a bal kezem játszik a jobb kezem ellen, így kihasználom a két ütőt, ez nagy haszonnal kecsegtet: az eddig tök ügyetlen bal kezem is fejlődésnek indult. Csak odáig ne fejlődjön, hogy ellenem fordul!
Van egy másik játék is. Hihetetlenül szórakoztat, hogy a kabin egyik végében éppenhogy beleütök a labdába, ezután az szinte lassulás nélkül megy el a kabin másik végéig. Ha elég lassan ütöttem meg, akkor ott simán utolérem, és visszaütöm. Ezt a tökélyig próbálom fejleszteni, már úgy is megy, hogy elütöm, aztán háromszor megyek oda vissza, bevágok két tavaszi tekercset, lefordítok 1 mondatot a nemrég felfedezett kínai könyvemből — A rizsművelés 68 módja a Hoangho és a Jangce közén — aztán még mindig sikerül utolérnem a fal előtt. Ekkor balról jobbra megnyalom a levegőben szinte megálló labdát, emígyen adván neki falsot, eztán csúsztatom meg a kabin másik végének irányába, és kezdődhet a procedúra előlről.
Az előbbi játékot egy fémlappal szemben játszom, az élesen hallható hangok miatt ezt ping-pingnek, az utóbbit a lassú, halk koppanások miatt pong-pongnak neveztem el. Remélem, nem zavarom nagyon a szomszédokat.
Az outputtal több a gond, mint az inputtal!

Sikerült elkapnom egy rizsszemet tigrisbukfenc közben, hátraszaltóval és mérlegállásban is egyre jobb vagyok. Ja igen, az orromon át leszívva is meg lehet enni. A rizs nagyon praktikus étel, csak növekedése során pusztítja a magaslégköri ózont. Kinéztem, és nincs is ózonlyuk, vagy nem látszik legalábbis.
Nem kell ágybabújnom esténként!

Megfejtettem néhány dolgot a rádió működésével kapcsolatban. Van itt egy angol-kínai szótár, és egy orosz-kínai is akad, gondolom arra az esetre, hogyha találkoznék amerikai vagy orosz űrhajósokkal, illetőleg kedves idegen lényekkel, akik beszélnek ezeken a nyelveken. Kezdek megérteni egy-két krikszkrakszot a kínaiból. A rádió Hong Kong-i, teljesen könnyedén megfejthető a kezelése az otthoni tapasztalataim alapján. Csak azok a feliratok nem segítenek. A kínai nyelv komplikáltnak tűnik. Például úgy következtettem, az On/Off gomb mandarinkínaiul りスホㄖㄌッヘボらどたじぎㄣィづた, aminek a kiejtésével most nem szeretnék kísérletezni. Ezzel szemben az Amplitude Modulation Automatic Low Frequency Display Channel Fine Tuning Superior Performance gombra ennyit írtak:ッヘ.
Beszéltem az irányítóközponttal. Csak kínaiul tudnak, bár ez nem biztos, mert nem értettem őket, lehet, hogy arra kértek udvariasan, vetkőzzem le végre azt a vidékies tibeti tájszólásomat vagy akkor tényleg beszéljünk vörös khmerül, ha már így erőltetem, de én egy mukkot nem értettem az egészből, angolul próbálkoztam, erre kiabálni kezdtek, valószínűleg egymással és megszakadt a vonal.
Később megint megpróbáltam, de ekkor meg valami kimért hangú úr beszélt velem. Meg akartam fejteni, hogy mit mond, de nem könnyű megtalálni a szótárban, amikor egyáltalán nem tudom, mit hogyan írnak le.
Utólag arra jutottam, hogy ezek az eszesek talán sejtik, hogy nem engem akartak fellőni. Hát képzelem, kijött a pártfőtitkár (Szeretett Jólelkű Nagy Vezér) jobbkeze (Szeretett Sosem Remegő Kéz), és ellenőrizte a program előrehaladtát. Szerintem itt minimum folyókat fognak elterelni, ha kudarcot vall az űrprojekt, vagy legalábbis összekötik egy híddal Kínát és Tajvant a közelgő invázió ürügyén stb.
Na mindegy ki nem szarja le?

Milyen nehéz itt zabálni! Elővakartam néhány adag kaját, mert elképesztően megéheztem itt fönt. Marhára unatkozom. Senki nem ad egy puszit, nincs itt egy kutyus, akivel labdázzak és egyáltalán. Gondoltam, unalmamban akkorára zabálom magam, hogy a Földről is látható legyek, akkor majd ugatnak rám éjjel a kutyák, meg nézegetnek távcsővel a perverzek, aztán majd integetek nekik.
De enni? Megtaláltam a frigót. Tele van lefagyasztott kajával. Előszedtem egy adag csípős-savanyú levest, és bevágtam a mikróba. Hej, de hiányzik, egyetlenem, a gravitáció. Abban a rohadt mikróban csak szállt össze-vissza a tasak, és hozzáütődött minden oldalához belülről, na de mindegy. Csak egyek végre valamit. Bontottatok ki már valaha forró levest a tasakjából az űrben? Ez bizony nagyon veszélyes művelet, teljesen szétfolyott az a finom leves, most olyan a szkafanderom, mintha leokádtam volna. No meg a plafonra repült egy része, meg az ablakokra, meg a műszerekre, meg az orromra. Gondoltam, ez a leves nem volt a legjobb ötlet. Minek csomagolták? Van gázrezsóm is. Fasza, nem marad rajta semmi.
Találtam még szecsuáni csirkét rizzsel, ezzel igen jót mókáztam. Mindig csak egyetlen szem rizst engedtem ki a dobozból, és azt nagyon jól sikerült üldözni és elkapni.
Micsoda fejlődés, ez aztán a tudományos munka!

Hű! Hű-ha! A fejem mintha bele akarna menni a nyakammal együtt a testembe. Na a testem viszont a seggembe akar belemászni! A seggem pedig teljes erővel a fotelommal szeretne egyesülni. Most lehetséges, hogy egy hegy vagyok, vagy nem is, inkább egy vasmacska, de lehet, hogy egy kombájn vagyok, vagy egyszerűen túl sok gombóc fagylalt. Orrszarvú nehéz vagyok, mert teljesen belesüppedek most már. Na, kezd jobb lenni. Most meg, alighanem lepkefinggá változtam, mert kiestem a székből. Nézzünk ki legalább az ablakon. Nahát, egy földgömb. Bazzeg, ez Föld-gömb! ENGEM KILŐTTEK! Zűrbe! De miért nem látok ki a szememen rendesen? Van ezen az űrhajón egy pipereasztal, vagy hoztam a nesszeszerem? Valaki adjon már egy tükröt! Talán ez a sötét monitor megfelel! Ne bassz ki velem! Én egy kínai vagyok. Egy kínai. Most hogy nem fogom összekeverni magam a többi kínaival? Egyáltalán miért pont kínai? Lehettem volna izlandi, vagy tuszi. Nem is szeretem a kínai kaját. Most mit fogok enni? Rizsát? Na nemá!
Itt sötét van nagyon. Hű de hideg lehet odakint. Küldhettek volna velem valakit. Úgy szkafanderoznék már egyet. Baszki, majdnem rátenyereltem itt az önmegsemmisítő piros gombra. Talán próbáljuk ki a rádiót. Sokol. Kínai feliratokkal. Remek.
Nagyon egyedül vagyok itt. Föld körüli pálya. Jöhetne már egy kedves ufó. Valaki szóljon, ha a közelben van.
Még szerencse, hogy tudok magyarul. Ez egy világűrnyelv.