H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Művésznő

2015/04/29

Fejlődni

nehéz.

 

Tudják ezt mindazok, akik tudatosan vagy tudattalanul, de bevállalják a nehezebb utat. Ha szerencsénk van, megértjük, hogy minden ami a világban és velünk történik, igazából értünk van. "Ne gyűlöld azt, aki korlátoz, lehet, hogy akaratlanul is érted teszi." Csak rajtunk múlik, hogy egy-egy spirálkört hányszor futunk végig. Persze vannak pillanatok, amikor nehéz nemet mondani a fejlődésre, emrt egyszerűen kivédhetetlen-elkerülhetetlen formában köszön be az életünkbe. Olyanban amire nem tudsz, nem mondhatsz nemet.

 

Talán ez a legfájdalmasabb, ám hosszabb távon a legszerencsésebb eset. Ha bevállaljuk a radikális tükröt, akkor a változás nem lesz csendes, és fájdalommentes. Inkább fog hasonlítani egy csonttörésre, semmint egy előremutató dologra, amiből előbb utóbb jó is kisülhet. Eleinte nagyon fáj, utálod, eleged van, aztán ahogy szép lassan múlik a fájdalom, és összeforssz újra, már nemhogy nem félsz annyira, de az életednek azon a pontján törhetetlen leszel. Persze választhatjuk a könnyebbik utat is. Senki sem ítélhet meg ezért sem. Ha úgy döntünk, lefutjuk mégegyszer, valószínűleg szükséges mégegyszer belelépnünk ugyanabba a szarba. Ismétlés a tudás atyja.

 Én személy szerint bizonyára meguntam, megunhattam a köröket. A vágyaim eljutottak oda, ahol meghallgattatnak, és ahol egy felsőbb erő azt felelte: "Ezt szeretnéd? Ám legyen!"

 

Persze most is akad benne szenvedés. Nem kevés. Ami miatt haragszom magamra, hogy még most sem tudom elégszer befogni a szám. A kétségbeesett pillanataimban túl sokat fecsegek. Ami egyfelől unalmas, másfelől a legkevésbé sem hasznos. Ettől eltekintve viszont hálás vagyok magamnak és minden felső gondviselésnek, aki intézkedett, hogy megkaphassam ezt az új-karma-kört. :)

2015/04/21

Üresedés.

Ki kell dobni a homokzsákokat, nincs mese. amióta "figyelem/figyelgetem" a csillagokat, túljutva, vagy épp túlhaladva a divány.hu, meg az astronet horoszkópjain és asztrológiai népbutításán, kicsikét úgy élem az életem, mint aki minden nap elolvassa a következő napok időjárás előrejelzéseit. Nem mondom, hogy függővé teszem a tetteim és a gondolataim ezektől, de ha esős időt ígérnek, aznap nem indulok el otthonról bikiniben. 

 

Van aki azt mondja, ezek túlontúl erős korlátok az élethez, én inkább azt mondom adnak egy keretet, amely egy kicsit (talán 5%-ban), de segít tájékozódni, merre érdemes aznap nézni. Úgy érzem az egész univerzum segít. Mindent beleadott, hogy az amit évek óta imagináltam (természetesen a tudatosság teljes hiányában akkor még), most megvalósuljon a fizikai síkon is. Nehéz nem aggódni, kapkodni, rohanni, fejjel menni a falnak. Úgy megszoktam. :) de most...most valami egészen más van. Látszólag lassan őrölnek az élet malmai. Néha úgy tűnik, nem történik semmi, aztán hirtelen meglódul alattam a szekér, és alig bírom befékezni. Még mindig a kilengések a problémásak. Ha lassan haladok a lovak közé csapnék, ha hirtelen sebességbe kapcsolna az élet, nem győzöm kapkodni a fejem. Elbízom magam, vagy kétségbe esek, és mindkét állapotban tudatosítanom kell: "ez nem te vagy! Te a középpont vagy." "Az igaz ember féken tartja a vágyait, s nem enged teret az indulatainak sem."

 

A szeretet: szeretlek, mert az vagy aki. Nem akarom, hogy más legyél, megváltozz, akkor vagyok boldog, ha te az vagy. Nem fogok könyörögni, vagy sírni neked, kizárólag bíztatni, és segíteni abban, hogy megtaláld önmagad, és remélhetőleg ezáltal énis megtalálom azt, amit évek óta kerestem a zűrzavarban: Önmagam. Csak így van értelme bárminek. Nem futok végig ugyanazon a spirálkörön mégegyszer, és akárhogy alakul az élet, a tapasztalat már az enyém, szépen lepárolódik, és cseppenként szorítja ki a régi használhatatlan esszenciákat, és ha sikerül végre minden "homokzsákomtól" megszabadulni, ami a múltam régi, rossz struktúráihoz köt,s azok leomlanak és kiürülnek, megtölt és beleszilárdul a testembe. Jó úton járok érzem.

 

"A Nagy Ügy Nagy Áldozatot kíván. Mosd meg a kezed, mielőtt áldozatot mutatsz be."

2015/04/02

"Az idióta is célba érhet, mi meg doppingolva nyertünk érmet..."

2015/02/23

Vigyázz

...mi az aminek megágyazol a lelkedben. "Atyám  bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek". Kezdem megérteni mit is jelent ez. Többnyire vakon lépünk, magunk sem tudjuk, mi volna a helyes, mire van szükségünk. Fejjel előre, nem gondolkodva, többnyire félelmeink és vágyaink adják a hajtóerőt. Ezek váltják egymást. ha elbízod magad, beletaposol a gázba, és amint megijedsz behúzod a kéziféket. Nem "érzed" az utat, nem az intuíciód irányít, óvatosan a a háttérből: "Ne erre...arra menj...". És ha mégis...ha mégis meghalljuk, az egónk nem hisz neki. Ha a belső, felsőbbrendű lény szelíden azt mondja: "Indulj el, jó az irány, taposs bele!", vagy épp azt "Lassíts le, mert közeledik a téglafal!" nem hiszünk neki. Az előbbit nem merjük elhinni, az utóbbitól szintén félünk.

 

Ha jó az irány ugyanolyan félelmetes, mint belátni, ha vakvágányon haladunk régóta. Érdemes vigyázni mit mondasz ki. Mi az amire előkészíted a lelked.

2015/02/20

A jelenben élni

Olyan régóta hallgatjuk ezt a bölcsességet, hogy éljünk a jelenben. Ami volt nincsen. Ami lesz nincsen. Csak az van, ami van...aznap...abban a percben...másodpercben. Vannak rossz percek, amikor nagyon mélyre kerülünk és vannak igazán felemelő boldog pillanatok, amikor nyeregben vagyunk, minden tökéletes, nincs hiba. Aki igazán bölcs, mindkét esetben figyelmezteti magát a pillanat múlandóságára. Ha nagyon mélyen vagy, tudd, hogy ez csak egy érzés, ami uralja a lényed, de nem valódi, nem te vagy, és holnap már nyoma sem lesz. Amikor nagyon magasan vagy, a hullámvasút tetején,figyelmeztesd magad, hogy ez a pillanat sem tart örökké. Nem mondom, hogy ne ereszd el a kapaszkodót, tedd meg, ha minden porcikád ezt kívánja tőled, de ne bízd el magad, és ne légy mohó....ne akard megtartani. Ha a Hullámvasút megáll a legnagyobb emelkedő tetején, és ott maradsz, ugyanolyan krízist eredményez, mintha lent állna meg. Nem erre vagyunk kitalálva.. De nem is kell, az ember lelkének legkiegyensúlyozottabb része, a köztes sima pálya. Ha a középpontodban maradsz, és tudod, hogy sem a rossz napok, sem a jók, nem tarthatnak örökké, kaphatsz egy gyengéd, szelíd rálátást külső szemmel is az életedre.

Olyankor tanulhatjuk meg a pillanat örömét értékelni, amikor valami olyasmi érkezik az életünkbe, ami nem biztos, ami melós, amitől félünk, és amikhez szeretnénk ragaszkodni, de nem lehet, mert tudjuk, hogy azzal elrontanánk a helyzetet. És ebben az önellentmondásos, néha örlődő (kissé tehetetlennek tűnő) állapotban születik meg bennünk a fény, ami megvilágítja, hogy valami, ami MOST és ITT van nekem, az a fontos. Holnap lehet, hogy szomorú leszek, ha már nincsen, vagy nem lesz ott. De ma még itt van, és azzal van dolgom.

 

Ha egyedül vagy, és bezárkózva, összegörnyedve sírsz a szobádban, és úgy érzed, nem lehet már ennél rosszabb....hát éld meg, sírj, üvölts, vakard a falat, hadd szóljon. Szüld meg a fájdalmad. És másnap már nem lesz sehol.

 

Ha kapsz egy kis fényt az életedbe, amikor felismered, hogy ebben a pillanatban MINDEN tökéletes, ami olyan, hogy az egész életed le tudnád élni így...éld meg. Légy boldog és hálás érte. Örülj neki teljes szívedből, és eszedbe se jusson, hogy holnap már nem lesz, mert elrontod az egészet. Csak éld meg, szeress, örülj, majd engedd el.

 

Nehéz csendben maradni, ha a szív kitörne, de néha önmagunk számára is bölcsebb és boldogabb a hallgatás... Ha hallgatsz, sokmindent meghallhatsz.

 

:)

2014/08/05

Ezer éve

...nem írtam már ide semmit. Oly sok dolgot másképp terveztem. Olyan sok szép remény, ábránd, elképzelt boldogság van amit most kénytelen kelletlen el kell pakolnom egy olyan fiókba, amit nem nyithatok ki többé. A Legtisztább dolgokat is képesek vagyunk tönkretenni és bemocskolni nonszensz és alaptalan félelmekkel.

Életem minden percében féltem valamitől. Hogy nem lesz elég pénzünk, hogy nem szeret senki, hogy holnap mit főzök, hogy épp miért nincs lehajtva a WC fedele. Most pedig elveszítek mindent ami valaha is számított. Már nem lesz többé kire haragudni, az elmosatlan edények, vagy a WC fedele miatt. Már nem lesz kihez este hazamenni, és nem lesz kinek reggel megfőzni a kávét. Ha tudhattam volna előre - mondja az emberi elme - mindent másképp csináltam volna. Ezer és egy alkalommal az esembe vésem a mosolyát az ölelését, sokkal jobban figyelek a pillanatra, és nem agyalok annyit a holnapon. DE AKKOR MIÉRT NEM TETTED MEG BASZD MEG? Hangzik a válasz...Mert az ember mindent természetesnek vesz. Belekényelmesedik, és a legszívósabb, legfényesebb embereket is elnyomja, eldugja a világ elől. Mert fél. Fél hogy elveszíti....és szép lassan el is veszíti. És egy éjjel hazafelé megbeszéli a másikkal, hogy nincs tovább. Nincs többé.

 

Nos talán erre van most szükség. Arra, hogy megtanuljak annyira önzetlenül és feltétlenül szeretni, hogy akármit is csináljon, szeretem, és nem próbálom magam mellett tartani.

 

"Amikor az ember már azt hiszi nincs mit veszítenie, akkor nyílik meg a változás felé..."

2013/08/02

Délután kettő és négy között használhatatlan vagyok. Reggel pörgök, este pörgök, de ez a két óra a napban....a körömlakkozáson kívül semmire nem tesz alkalmassá kb.

Amíg dolgoztam az irodában (és ha esetleg megint fogok és nem itthonról) ott is mindig ez volt a holtpont.

2013/07/28

Sokszor eszembe jut, hogy vajon az irigység, a mások iránti irigykedés természetesen kódolva van a génjeinkben és minden ember érzi, vagy fordítottan arányos az önmagunk "nem elfogadásával". Minél inkább nem vagyunk megelégeve magunkkal, annál inkább másokat látunk irigylésre mélkónak, vagy a szomszéd kertje mindenki számra zöldebb, éljen akármennyire is szabad, izgalmas, önmegvalósító életet?

 

Van egy lány. Nagyon régről, még tinédzserkorunkból ismerjük egymást (akkoriban sem jutottunk tovább az ivócimboraságnál, mostanra pedig már gyakorlatilag annyira redukálódott, hogy köszönünk egymásnak, ha összefutunk valahol). Érdekes jelenség, és érdekes volt akkor is. Amikor megismertem lehettünk 18 évesek talán (lehet, hogy idősebb vagyok nála, nem tudom), nagyon nagy lábon élt. Olyan volt mint egy forgószél, merő káosz, egy tehetős budapesti család gyereke, a pénz sosem okozott prolémát neki (nem mintha ez önmagában gond lenne). Amikor találkoztunk anno egy buliban, épp készült hozzámenni egy akkoriban ismert zenekar gitárosához, aki bő 10-12 évvel idősebb volt nála. Majd ahogy az lenni szokott, szakítottak, majd egyszer csak arra figyeltem fel, hogy nemogy újra összejöttek, de az esküvő is megvolt. Fél év múlva nem voltak már együtt, a házasságot felbontották. Ő olyan típus, aki gondol egyet és lenyíratja nullás géppel a haját, vagy tetováltat, egyszer vörös, egyszer szőke, és természetadta csinos arca, alakja van. Ha nem dolgozik épp falat mászik, vagy lelép kicsit ide oda külföldre, vagy WoWozik vagy rózsaszínre festi a haját és átlyukasztja magát még egy helyen. :)

 

Pontosan tegnap jutott eszembe, hogy irigy vagyok rá. No nem irigylem el az életét, de annak ellenére hogy mindig is húztam a számat a káoszkodásán, mégis imponál, ahogyan éli az életét. Nekem komoly problémákat okoz a körülmények által belém nevelt/ültetett természetes gát, ami miindig, minden élethelyzetben visszafog. Ezért vagyok képtelen akár csak jó alaposan berugni is, vagy érzem magam hülyén ha megdicsérnek, vagy (úristen milesz) megölel valaki, de ezért nem vagyok képes üvöltözni sem, vagy vérmesen őszinte lenni senkivel. Olyan mintha be lenne húzva egy skála középső szűk része, amelyen oda vissza ingázom folytonosan. Nincs kilengés semmilyen irányba. Nincsen őszinte felhőtlen semmivel se törődő nevetés, de nincsenek óriási vérveszteségek és fájdalmak sem. Mintha behúzott kézifékkel akarnál versenybe szállni egy autóversenyen. És hogy miért van ez? A folytonos aggodalom. A félelem, hogy el lehet veszteni azt a keveset is ami van. Hogy szembesülök vele, hogy nem szeretnek. Hogy egyedül maradok. Félelem az elszigeteltségtől és a veszteségtől.

De ha nincs kockázat, nincs nyereség sem. Így nem lehet élni. Pontosabban lehet, csak kevés értelme van, pláne egy művész számára. Mindg megmaradok a jól bevettnél és sosem merek olyanhoz nyúlni, amiben benne van, hogy nem leszek képes megcsinálni. ha mégis, akkor félsiker az eredmény. Mint a diplomamunkám is. Jó lett, szép lett, kreatív lett, DE NEM AZ IGAZI....rengeteg munka, közepes eredménnyel. Ha látnátok, azt mondanátok rá, hogy szép munka, és ilyen olyan okból értékelték rosszabbul, ne foglalkozzak vele (pláne, hogy minden hikomat nyomorék jobb jegyet kapott a saját munkájára, ami tényleg nem volt olyan jó, mint az enyém, se befektetett energia, se végeredmény szempontjából, de ebbe most nem megyek bele) . De a lényeg mégis az, hogy újfent nem tudtam kilépni a saját korlátaim közül, immáron harmadjára nem. Olyan könnyűnek tűnik. És nem az.

2013/07/15

Mennyivel egyszerűbb volna

megmenteni a világot valami közeledő veszélytől nem törődve semmivel, és persze Hollywoodiasan nyerni, és visszatérni a halál torkából, semmint saját magunkat megmenteni. Nem? :)

2013/06/12

Saját farkába harapó kígyó.

Az örök körfogás szimbóluma?

Vagy azé az örök mókuskeréké, amely bezár minket a saját csapdánkba?

Fel lehet oldani a rosszat, a szorongást, a lustaságot?

Van remény, hogy idővel jobb lesz?


sheyenne

< <


©2009 Sarok.org

Search marketing