H2905121926
K3006132027
Sz3107142128
Cs0108152229
P0209162330
Sz0310172431
V0411182501

Harisnyás Pippi kalandjai

“Én úgy megbántam, hogy gyereket vállaltam”

Ha van mondat, ami még tényleg soha nem hagyta el a számat, és azt gondolom, nem is fogja, akkor az ez. Szarabb napjaimon rendszeresen a faszba kívánom az egészet, tényleg, az életemet, meg mindent, de hogy a gyerekem létezését megbánjam, na azt soha. Kialvatlanabb, elkeseredettebb (hello pms) pillanataimban sokat gondolkoztam, gondolkodom a gyerekemmel, az anyaságommal kapcsolatos érzéseimen ( haha, lehet hogy túl sokat?!), és valami olyasmire jutottam, hogy el lehet valamennyire választani az anyaság és a gyerek fogalmát. Magamra vetítve ez azt jelenti, hogy voltak pillanataim, amikor az anyaságot megbántam, van hogy alkalmatlannak, kevésnek érzem rá magamat, nyilván szoros összefüggésben az élet minden területére kiterjedő önértékelési zavarommal. Na persze a hosszú hónapokig tartó, nem ritkán 10-12 éjjeli ébresztés is nyilván erősítette a sötét gondolatokat. Meg amúgy sem vagyok egy ősanya típus, na :) De a gyerekemet soha, egy pillanatra nem bántam meg. Ha arra próbálok gondolni, hogy mi lenne, ha ő, konkrétan ez a gyerek nem lenne, összeszorul a gyomrom, és nem kapok levegőt, szinte rosszul vagyok. Őt szeretem a világon a legjobban, nincs nála fontosabb számomra. Egyébként olvastam is egy tök érdekes cikket, ahol beszámolnak egy tanulmányról, amiben olyan izraeli anyák vettek részt, akik felvállalták, hogy ha újrakezdhetnék, nem vállalnának gyereket, mert nem érzik jól magukat az anyaszerepben. De még ezek a nők is leszögezték, hogy a gyerekeiket nem bánták meg, nagyon szeretik őket. Én így, hogy ismerhetem a lányomat, nem bántam meg, hogy gyereket vállaltam.

2 hozzászolás

#1910582, 2018-10-03 22:04:28, noow
0

Köszönöm!

 

 

#1910585, 2018-10-04 05:27:12, karalabe
0

Nagyon érdekes, hogy mennyire más fókuszú lehet a két dolog. A PTSD-mmel még mindig a sors igazságtalan kicseszésének tartom, hogy nem döglöttem meg a szülőszékben nyolc évvel ezelőtt, de ezt csak úgy tudom értelmezni, hogy a négy gyerekem igenis szülessen meg, csak szülessenek egy normális anyához vagy nőhöz, vagy Nieto vegyen már el valakit, aki nem egy ilyen szar alak, és mindannyian kapják azt, amit megérdemelnek.

Persze állítólag ez a vész-császár utáni megszokott gondolatmenet, szóval nem vagyunk egyedül. Pont HOGY azért vannak ezek a gondolatok, mert annyira szeretjük a kölköket. Aki nem szeret ennyire, annak békésebb, normálisabb élete is van.

 

Mondj már valamit, Anonim!

Neved:
  Web:

pippi



©2009 Sarok.org

Search marketing