Harisnyás Pippi kalandjai

Ha van mondat, ami még tényleg soha nem hagyta el a számat, és azt gondolom, nem is fogja, akkor az ez. Szarabb napjaimon rendszeresen a faszba kívánom az egészet, tényleg, az életemet, meg mindent, de hogy a gyerekem létezését megbánjam, na azt soha. Kialvatlanabb, elkeseredettebb (hello pms) pillanataimban sokat gondolkoztam, gondolkodom a gyerekemmel, az anyaságommal kapcsolatos érzéseimen ( haha, lehet hogy túl sokat?!), és valami olyasmire jutottam, hogy el lehet valamennyire választani az anyaság és a gyerek fogalmát. Magamra vetítve ez azt jelenti, hogy voltak pillanataim, amikor az anyaságot megbántam, van hogy alkalmatlannak, kevésnek érzem rá magamat, nyilván szoros összefüggésben az élet minden területére kiterjedő önértékelési zavarommal. Na persze a hosszú hónapokig tartó, nem ritkán 10-12 éjjeli ébresztés is nyilván erősítette a sötét gondolatokat. Meg amúgy sem vagyok egy ősanya típus, na :) De a gyerekemet soha, egy pillanatra nem bántam meg. Ha arra próbálok gondolni, hogy mi lenne, ha ő, konkrétan ez a gyerek nem lenne, összeszorul a gyomrom, és nem kapok levegőt, szinte rosszul vagyok. Őt szeretem a világon a legjobban, nincs nála fontosabb számomra. Egyébként olvastam is egy tök érdekes cikket, ahol beszámolnak egy tanulmányról, amiben olyan izraeli anyák vettek részt, akik felvállalták, hogy ha újrakezdhetnék, nem vállalnának gyereket, mert nem érzik jól magukat az anyaszerepben. De még ezek a nők is leszögezték, hogy a gyerekeiket nem bánták meg, nagyon szeretik őket. Én így, hogy ismerhetem a lányomat, nem bántam meg, hogy gyereket vállaltam.

Mikor már sokadjára hiszem el, hogy végre kinőttem, nem beszélek többé faszságokat feleslegesen és gondolkodom, mielőtt beszélnék, na, akkor újra és újra megteszem. De miért, miért, miért?!?!Annyira tudok haragudni erre a hülye, meggondolatlan, ostoba énemre:(

Tö-köm te-le.

most már rohadtul unom az összes, valamennyi sérvemet, mind a nyakit, mind az ágyékiakat. Azt külön szemétségnek tartom tőlük, hogy egyidőben is aktívkodnak. Egyáltalán nem vicces.

már egy ideje előfordult, hogy fájogat a derekam, meg kisugárzik a combom és a fenekem felé. Ma felkelés után lehajoltam és azóta iszonyatosan fáj a derekam, alig bírok ülni, de állni se jobb. Szívem szerint hazamennék.

Omláskának kiesett egy tejfoga és már nő az új.

vagyunk sokan olyan hülyék, higy sokadszorra is ugyanabba a szarba lépünk, pedig tökre látjuk, hogy ott van, akár ki is lehetne kerülni?! Bár nem, pontosítok, valaki még a szart se veszi észre. Azért érzitek, hogy milyen filozófikus vagyok, nem?

Még egy pár jogsegélyes hosszú szerda és összeomlok. Zsinórban jöttek az emberek negyed 9-től fél 5-ig, a cérna a tizenvalahanyadiknál szakadt el, aki masszívan elmebeteg volt. Elegem van. Leszívják az összes energiámat, arról nem beszélve, hogy sokszor fingom sincs, hogy mit akarnak.

Amit kitaláltam, az sehol sincs épp/ már, amúgy meg lövésem sincs kinek mit. Pedig még nem is vagyok elkésve, de már most szar a helyzet. És ha már ajándékozás van, akkor jó lenne jókat adni, nem csak bénákat.

írok.