H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

A nyúlon túl

2009/07/28

Szia Nyulam:D

15:47:53, statiszta irta nyul naplójába
Ritka vendég vagy errefele. Mi van veled, veletek? Ölellek: Stati

2009/03/24

Az utolsó szó jogán

Zsófi 1. levele: 
Szia Réka!
Elég keserű érzésekkel jöttem haza a mai ebéd után, jó darabig nem is szálltam villamosra, hogy kigyalogoljam magamból, de nem sikerült... Gondolkoztam, hogy mi is a bajom, és rájöttem, hogy sokszor nem érzem jól magam ezekben a helyzetekben. Azért, mert folyton úgy érzem, hogy mentegetőznöm kell. Amiatt, hogy gyerekem lett, és én még képes vagyok jól is érezni magam ebben a helyzetben. Mintha állandóan sajnálkozás venne körül részetekről emiatt, és legfőképpen veled kapcsolatban érzem ezt. Miért kell nekem mindig azt bizonygatnom, hogy gyereket szülni és nevelni nem egy sorscsapás, hanem egy számomra csodálatos élethelyzet, akkor is, ha szükségképpen együtt jár nehézségekkel? Miért kelt benned szánalmat a helyzetem, amikor én úgy érzem, hogy sokkal több benne a jó pillanat, és sokkal több boldogságot hozott az életemebe, mint negatívumot?
Rosszul esik egy csomó minden abban, ahogyan hozzám és Ádámhoz viszonyulsz. Már a terhesség alatt is éreztem ezt, és azóta sem javult a helyzet. Tudod, amikor gondolkoztam azon, hogy ki legyen Ádám keresztanyja, elsősorban te és Márti jöttetek szóba. Azért döntöttem melletted, mert úgy éreztem, hogy biztosan rossz lehet neked, hogy a szüleiden kívül egyáltalán nincsenek rokonaid, és a keresztszülőség egyfajta "rokoni" kapcsolatot teremt az emberek között, legalábbis én így is gondolok erre. Semmi más alapján nem tudtam dönteni. Én ezt egy fontos kérdésnek érzem, számomra a keresztség nem csupán formalitás, és ezért nagyon megütköztem azon, mikor azt mondtad, hogy te inkább egy lányt szeretnél. Én büszke lennék rá és megtiszteltetésnek érezném, ha valaki így rám bízná a gyerekét. Rosszul esett, hogy visszautasítottad ezt, de utólag már úgy látom, hogy jobb volt ez így. Mert azt hiszem, nem valami nagyon szereted Ádámot. Legalábbis sokkal több vele kapcsolatban a negatív megnyilatkozásod, mint a pozitív. És nem hiszem, hogy ennek valójában köze van a fiú vagy lány kérdéshez.
Nem vagyunk egyformák. Sőt, azt hiszem, annyira különbözünk, hogy minden racionalitás az ellen szól, hogy egyáltalán barátok vagyunk :) Volt egy időszak, amikor azt gondoltam, hogy nem is leszünk azok hosszú távon, mert életem eddigi legnehezebb időszaka volt (talán emlékszel, ez a Pistával való szakítás utáni évekre esett), és akkor egyáltalán nem álltál mellettem. De aztán túlléptem ezen, és szerencsére úgy hozta az élet, hogy nem is volt szükségem különösebben erős támogatásra, mert nem jött több ilyen krízis. Az életemmel kapcsolatban rengeteg dolgot nagyon jól meg tudok veled beszélni, értékes meglátásaid vannak fontos kérdésekkel kapcsolatban. De most meg itt van egy számomra nagyon boldog időszak, mikor nemhogy meg tudnám veled osztani a boldogságomat, de egyenesen lesajnálsz érte. De mégis miért? Hogy mondhatsz már olyat, hogy még egy gyereket engedélyezel nekem, de aztán mars vissza dolgozni? Még ha félig viccesen mondod is, véggiggondoltad egyáltalán, hogy mit mondtál? Komolyan, kezdtem magam úgy érezni, mintha valami élősködő lennék a társadalom testén, amiért (legalább) három gyereket akarok szülni, és nem egész életemben 150%-on pörögve termelni a GDP-t... Annyira nem tudod elfogadni ahogyan én most élek, ahogyan gondolkodom... Igen, nekem is fura, ahogyan te gondolkodsz erről az egész gyerekvállalás-kérdésről, de azért még nem gondolom azt, hogy csak úgy lehet jó, ahogy én csinálom. Legalább látok a környezetemben valakit, aki másképp csinálja.
Ne érts félre, én nem várom azt, hogy valami glória nőjön a fejem köré, amiért én vagyok a nagybetűs ANYA. De nem akarok emiatt folyton magyarázkodni sem. Örülnék, ha megpróbálnád ezt elfogadni, és nem ennyire negatívan állni hozzá. A többiek részéről is érzek valami hasonlót, de egyrészt nem ilyen intenzíven, másrészt ők kevésbé közeli barátaim, így sokkal kevésbé esik tőlük rosszul.
Hát ennyi. Most már muszáj volt szóba hoznom, mert úgy érzem, hogy ez az egész kérdés nagyon eltávolít tőled, és az elmúlt több mint egy évben én ezt nem tudtam magamban megoldani.
Zsófi

 

Réka 1. levele: (Réka válasza Zsófi 1. levelére:)

Kedves Zsófiám!

Először arra gondoltam, hogy felhívlak, és alaposan átrágjuk együtt ezt a problémát. Próbáltalak is keresni tegnap este, amikor Andris megmutatta a sarkon a levelet, de akkor ti valószínűleg már aludtatok. Azután ma reggelre érett bennem kicsit a gondolat, és arra jutottam, hogy mégiscsak érdemes néhány alapvetést levélben megírnom, hogy neked is legyen időd elmélkedni rajta úgy, ahogyan én is emésztettem a leveledet.

Elgondolkoztatott, amit írtál, és persze szomorkodtam is rajta egy keveset, de furcsa módon – a mániás depressziós esettel ellentétben – nem éreztem bűntudatot. Fájt, hogy benned ilyen rossz érzéseket keltenek a találkozásaink, de be kell valljam, akárhányszor is tettem fel magamnak a kérdést tegnap este, nem látom, hogy mit kellett volna másként csinálnom.

A legjobban talán azon töprengtem el, hogy szeretem-e Ádámot. És azt kell, hogy mondjam, igazad van, nem szeretem őt úgy, ahogyan téged vagy más barátaimat szeretlek. Ha rátok gondolok, és megkérdezem magamtól, hogy miért szeretlek például téged, akkor azt tudom válaszolni, hogy szeretlek, mert meleg szíved van, mert élesek a meglátásaid, mert mindig segíteni próbáltál, ha bajban voltam stb… De ha arra gondolok, hogy mit érzek Ádámmal kapcsolatban, akkor maximum annyit tudnék mondani, hogy szeretem, mert szeretlek téged, és számodra Ádám nagyon fontos. Tudom, hogy anyaként nagyon nehéz lehet ebbe belegondolni, de azért próbáld meg egy pillanatra: Adott egy kisgyerek, akit láttál mondjuk életedben tízszer. Amikor láttad, éppen aludt, evett, játszott vagy sírt. Egyetlen reakciója sem neked szólt. Számomra Ádámnak még nincs személyisége. Tudom, hogy valójában már most is bizonyára különbözik más csemetéktől, de ezt csak azok látják, akik sok időt töltenek vele. Amit én látok Ádám személyiségéből, azt mind csak hozzád tudom kapcsolni. Számomra az, ahogyan Ádám viselkedik, azt a kiegyensúlyozottságot és harmóniát testesíti meg, amit te adsz neki. Ha Ádámra nézek, arra gondolok, hogy TE nagyon jó anya vagy, nem arra, hogy Ő nagyon jó gyerek volna. Azt vettem észre, hogy azokban az emberekben, akik igazán jól érzik magukat kisgyerekek társaságában, már maga a tény, hogy egy gyerek van mellettük, szeretetet ébreszt. Sajnos ez a képesség bennem nincs meg. Önmagában egy gyerek jelenléte nem tölt el melegséggel, akkor szoktam csak ilyesmit érezni, amikor látlak benneteket együtt. Azt hiszem, hogy ha több időt töltöttem volna Ádámmal, vagy idősebb volna már, és ismerhetném őt magát, akkor valószínűleg szeretném is. (Azért nem vagyok benne biztos, mert nyilván örökölte Gábor tulajdonságait is, és Gábor számomra még mindig zsákbamacska.) Néha sajnálom, hogy nem születtem gyerekkedvelő típusnak, de ezzel úgy érzem, nem igazán tudok mit kezdeni. Sokkal ésszerűbb, hogy elfogadjam ezt a tulajdonságom, semminthogy gügyögésre kényszerítsem magam akkor is, amikor nem érzek késztetést arra, hogy gügyörésszek. És furcsa módon különösebben amiatt sem aggódom, hogy emiatt ne válhatna belőlem jó anya, vagy jó keresztanya. A csecsemők is felnőnek egyszer, és úgy érzem, akkor jön majd el az én időm.

A keresztanyaságról: Furcsa, hogy olyan régóta ismerjük egymást, mégis képesek vagyunk hasonló félreértésekbe esni. Amikor meghallottad a válaszomat a keresztanyaságot illetően, arra nem is gondoltál, hogy talán nem egészen az jár a fejemben, ami a szavaimból kiolvasható? Azt, hogy Márti és én vagyunk a legjobb barátnőid, régóta emlegetted már. De tudod, ha ezen gondolkoztam, mindig arra jutottam, hogy mégiscsak Márti az, aki a legközelebb áll hozzád. Pontosan azért, amit te magad is írtál: Az élet valamiért úgy hozta, hogy elég gyakran álltunk egymás mellett a nehéz időkben (még akkor is, ha a jelek szerint én nem tudtam számodra mindig támaszt nyújtani), de ettől függetlenül a személyiségünk, a neveltetésünk még nagyon eltérő maradt. Talán elsőre furcsának tűnik, mert bizonyára érzéketlen embernek látszom, de azért elég gyakran gondolkodom mások fejével. Amikor arra gondoltam, hogy vajon hogyan fogsz választani köztem és Márti között a keresztanyaságot illetően, meg voltam róla győződve, hogy jobban szeretnéd, ha Márti lehetne Ádám keresztanyja. Ez egyáltalán nem bántott, mert beláttam a közöttünk lévő különbségeket, és én magam is úgy éreztem, hogy Márti alkalmasabb keresztanyának, mint én volnék. Ezért őszintén szólva arra számítottam, hogy majd a vallásodra hivatkozva fogod megindokolni, hogy miért éppen Márti lett Ádám keresztanyja, és már abba is beletörődtem, hogy ugyanezen oknál fogva én egyáltalán nem lehetek a gyerekeid keresztanyukája. Mindez nem szomorított el nagyon, mert te magad is gyakran emlegetted az anyukád egy barátnőjét, és hogy milyen sokat jelentett ő számodra, így abban reménykedtem, hogy nem kell ahhoz keresztanyának lennem, hogy szerepet játszhassak a gyermekeid életében. Amikor mégis nekem ajánlottad fel a keresztanyaságot, megdöbbentem. Tudtam, hogy igazából nem erre vágysz, hanem valamilyen tudatos indok állhat a háttérben. Én őszintén szólva valami olyasmire gondoltam, hogy úgy érzed, „tartozol nekem” (tudom, ez hülyeség, de mégis ez jutott eszembe). Véletlenül sem tudtam volna kitalálni azt az indokot, amit most megírtál. Mindenesetre az egy pillanat alatt megfogalmazódott bennem, hogy nagy terhet vennék le a válladról, ha én magam utasítanám vissza a keresztanyaságot, így nem kellene tovább vívódnod Márti és közöttem. Az indok végül talán tényleg bugyutának tűnt (bár természetesen nem volt egészen megalapozatlan), én viszont úgy láttam, hogy nagyon megkönnyebbültél, és ezért a későbbiekben nem is igazán gondolkoztam ezen többet. Persze ennyi idő távlatából nehéz már bebizonyítanom neked, hogy tényleg így történt, de azért gondolj vissza, hogyan reagáltam arra, amikor elmesélted, hogy jön a keresztlányom. Én tisztán emlékszem rá: Egész nap másról sem beszéltem (még a diákjaimnak is bejelentettem J ) és nagyon boldog voltam. Azóta is sokat gondolok rá, és tervezgetem, hogy mennyi mókában lesz részünk közösen.

Hmm, ez a baj a levélírásban: Időbe telik, és még így is csak a mondanivalóm felénél járok, de már indulnom kell jógaórára. Utána felhívlak és a maradékot megbeszéljük. Vitaindítónak talán ennyi is elég lesz. J

Puszi,

Réka

 

 

Réka 2. levele: (Réka válasza Zsófi 1. levelére - folytatás)

No, hát mivel meglátogatni ezek szerint nem tudlak ma, a jógaórámat viszont már így is lekéstem, ezért folytatom inkább a levelet.

Ott tartottam, hogy keresztanyaság. Az indok, amit a válaszomban felhoztam, persze nem volt egészen alaptalan. És talán most, hogy leírtam, hogy érzek a gyerekekkel kapcsolatban, talán ezt is jobban megérted. Persze, hogy egy csecsemő esetében többé-kevésbé mindegy, hogy fiú-e vagy lány. (Bár egyébként ezzel kapcsolatban is vannak furcsa tapasztalataim. Talán meséltem már, hogy a tánctanáromnak lánya született, és az anyukája elég gyakran behozza az órákra. Persze esetében is igaz, hogy legtöbbször azért játszom vele, hogy az anyukája egy kicsit tudjon táncolni, tehát vele kapcsolatban is sokkal inkább az anyukája érzéseit és személyiségét tartom szem előtt, de valahogy mégis kényelmesebben érzem magam a környezetében, mint Ádám melett. Lehet, hogy ez egyszerűen a babák számomra még megfoghatatlannak tűnő személyiségéből fakad, de én azért nem vetem el az érzést, hogy a lányokkal sokkal könnyebb egy hullámhosszra kerülnöm.) Mindenesetre amikor én a keresztlányomra gondolok, általában az jut eszembe, ahogy majd mesét olvasok neki, vagy állatkertbe megyünk, esetleg együtt választunk egy könyvet. Sokkal kevesebbet gondolok arra, hogy egy beszélni még nem tudó kisgyerekkel mit kezdhetnék. (Itt körülbelül arra jutottam, hogy ha neked továbbra sem lesz időd babaúszásra járni, akkor keresek egy olyan tanfolyamot, ami hétközben van, és elviszem én a keresztlányomat.) Ha pedig ezeken a mókákon gondolkozom, nehéz magam abba beleképzelni, hogy egy kisfiúnak szervezzek programot. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha kiderül, hogy a második gyerkőcöd mégiscsak fiú, akkor nem fogok neki örülni. Természetesen ugyanolyan boldogsággal fogok rá is gondolni, de ettől a feladattól kicsit azért félek.

És végül a „lesajnálás” kérdése. Nehéz ügy ez, talán a legnezebb mind közül, nem tudok rá egyetlen összefüggő választ adni, inkább pontokba foglalom, hogy melyek lehetnek azok a tényezők, amelyek az én / a mi viselkedésünket indokolják, és ezáltal számodra rossz érzést okoznak.

 

1.       Nehéz együtt örülni veled, ha te magad nem örülsz.

Ez a kijelentés nem tekinthető általánosnak, sokkal inkább csak a tegnapi napra vonatkozik. Mindenesetre szerintem nem véletlen, hogy éppen tegnap csúcsosodtak ki ezek a problémák, ugyanis én úgy láttam, hogy eleve nem volt jó kedved – és ezért aggódtam. Az idő felében tehát próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj, mert igazság szerint az az indok, hogy elfáradtál az út során, nem tűnt túl meggyőzőnek. Talán ezért is próbáltalak inkább olyan témákról faggatni, amelyekről úgy gondoltam, hogy esetleg gondot jelenthetnek, ahelyett, hogy az örömeidről kérdeztelek volna. Azt hiszem, azt azért nem mondhatod, hogy amikor a pozitív élményeidet akartad megosztani, ne figyeltünk volna rád, vagy lehurrogtunk volna. Egyszerűen úgy tűnt, hogy tegnap te magad is kevésbé voltál örömteli hangulatban.

2.       Csak az érezheti át igazán, hogy milyen anyának lenni, aki már maga is megtapasztalta ezt.

Tudom, hogy nem túl poétikus hasonlat, de én ezt kicsit olyannak érzem, mint az orgazmust. Amíg én magam nem tapasztaltam, hogy milyen érzés, el sem tudtam képzelni. Nem értettem, hogy a többiek számára ez miért olyan nagy ügy. Akármennyit is beszélünk róla, az érzést nem lehet átadni. Ehhez hasonlóan persze örömmel és érdeklődéssel hallgatlak, amikor az anyaság és a gyermeknevelés boldogságáról mesélsz, de igazad van, nem vagyok képes tökéletesen osztozni a boldogságodban, mert fogalmam sincs arról, mit érezhetsz. Az előbbi bugyuta hasonlathoz visszatérve, szerintem kicsit úgy érezzük magunkat, miközben az anyaság örömeit próbálod ecsetelni nekünk, mint szűz lány egy pornófilm közben. Talán ezért lehet, hogy a mély érzések világából általában öntudatlanul is a Bridget Jones féle komikus irónia irányába próbáljuk terelni a beszélgetést, és viccelődünk ahelyett, hogy osztoznánk az örömödben. Bizonyára egészen máshogy reagálunk, mint azok a barátnőid, akik már maguk is anyák, és ugyanazon boldogságban fürödnek éppen, mint te, ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket, mint téged. Ráadásul szerintem a tegnapi társaság a gyerekek témájában fokozottan hátrányos helyzetű, mert nem egyszerűen ismeretlen számunkra az anyaság, de még a családcentrikus, gyermekközpontú beállítottság is elkerült minket. Azonban mindez nem jelenti azt, hogy ne hatnál ránk, hogy ne érintené meg az érzéseinket a kapcsolatod Ádámmal, hogy ne örülnénk nektek. Amikor távollétedben rólad beszélgetünk, soha nem gondoljuk úgy, hogy ne volnál tökéletesen boldog a jelenlegi helyzetedben. Mindannyiunknak az az álma, hogy olyan örömmel élhessük meg az anyaságot, ahogyan azt te teszed. Az ok, amiért még egyikőnknek sem született gyereke, éppen az, hogy úgy érezzük, erre egyelőre még nem volnánk képesek. (Megjegyzem, én egyébként Adára tenném meg a tétjeimet, ha a következő kismamát kellene kiválasztani a társaságból. Gyanús változásokat figyelek meg rajta mostanában, bár nála ez a folyamat talán sokkal inkább kapcsolódik a Hovival kialakult kapcsolatához, semmint a gyermek utáni vágyhoz. J )

3.       A te életedben a saját életünk kérdéseire keressük a választ.

Nehéz lesz ezt megmagyarázni, mindenesetre akkor, amikor újra és újra arra kényszerítünk, hogy bizonygasd, anyának lenni igenis jó dolog, nem a te döntésedet kérdőjelezzük meg, hanem a saját döntéseinkhez próbálunk kapaszkodót találni. Az a rengeteg negatív megnyilvánulás, amelyet tőlünk a gyermekvállalással kapcsolatban hallhatsz, tulajdonképpen nem más, mint a saját kételyeink megfogalmazása. Nehéz helyzetben vagy, ezt belátom, hiszen úgy tűnhet, hogy egy csomó családellenes, gyermekgyűlölő nőszeméllyel szemben kell megvédened a saját értékeidet. De látnod kell, hogy a mi környezetünkben nem igen akad más anyuka, akire ugyanezt a kétkedéshalmazt rázúdíthatnánk, és azután kíváncsian figyelhetnénk, hogyan reagál. Abból, amit az előző pontban leírtam, egyben az is következik, hogy mi magunk nem tudjuk megválaszolni a saját kérdéseinket. Arra, hogy vajon miért érheti meg a látszólag óriási nehézségek ellenére is gyermeket vállalni, csak az adhat választ, aki már átérezte az ezzel járó boldogságot is. Az a trükkös ebben az élethelyzetben, hogy míg a hátrányok többé-kevésbé nyilvánvalóak és külső szemlélő számára is beláthatóak, addig az anyaság örömeiről mindenki azt mondja, hogy szavakkal nem leírható, csak átérezni lehet. Emlékezz csak vissza, hogy korábban milyen érzésekkel olvastad a kismamák blogjait a sarkon. Te sem azt láttad meg a történeteikben, hogy ez életük legboldogabb időszaka, hanem az a kép fogott meg, ahogy a nagyobbik gyerek már mindenféle rosszaságot művel a lakásban, miközben a kisebbik abban a pillanatban sírni kezd, amint egyedül hagyod, és mindehhez még állandó anyagi problémák is társulnak. Azt kell elfogadnod, hogy amikor negatív kijelentéseket zúdítunk rád, akkor nem téged kritizálunk, hanem valójában kérdések tömegét fogalmazzuk meg, amelyekre tőled várjuk a választ. Persze ezekben a helyzetekben tagadhatatlanul benne van az önigazolás utáni vágy is. Nehéz számunkra meggyőző választ adni, hiszen ha lehetséges, minden mondatodból sokkal inkább azt olvassuk ki, hogy miért döntöttünk jól akkor, amikor nem vállaltunk gyereket. Az ember már csak ilyen. Viszont még ezekben a következtetéseinkben is van egy fontos tanulság: Soha nem arra jutunk, hogy TE nem döntöttél jól, amikor gyereked született. Hidd el, még ha úgy is tűnik, hogy javíthatatlan gyerekgyűlölők vagyunk, szerintem mindannyiunk számára nagyon értékesek az anyasággal kapcsolatos gondolataid, mert ezek általában olyasmiket árulnak el nekünk, amire magunktól soha nem gondolnánk. Vegyük például Ádám tegnapi sírórohamát. Egy kívülálló mit lát ebből? Adott egy kisfiú, akinek mindene megvan, akit gondosan nevel az anyukája, kap szeretetet, mulatságot, ételt, odafigyelést, meleg kuckót, ő váratlanul mégis iszonyú ordításban tör ki, rugdalódzik, utálja az egész világot és benne főleg az anyját, aki a karjában ringatja. Az egész étterem a szegény mamát bámulja, csóválják a fejüket, amiért ilyen hisztis a gyereke, pedig ő az egészről egyáltalán nem tehet. Ilyen megközelítésben nyilván gonosz kis szörnynek tűnt a fiacskád, aki megkeseríti az ebédünket. Te viszont minderre nagyon egyszerű és nagyon megnyugtató választ adtál: Számodra azért nem volt olyan sokkoló ez a roham, mert tudtad az okát (Ádám nem aludt eleget), és tudtad, hogy hamarosan vége lesz, és a kisfiad elalszik. Valami, ami kívülről teljességgel megmagyarázhatatlannak és indokolatlannak tűnt, a te szemeddel nézve érthetővé és kezelhetővé vált. Ha viszont nem adtál volna magyarázatot számunkra arra, hogy miért nem aggasztott téged Ádám bömbölése, akkor az én fejemben továbbra is a gonosz kis szörny képe élne, és nyilván nem bártorítaná bennem a gondolatot, hogy valaha is gyerekem szülessen.

4.       Nem akarom, hogy az anyaság és a család érinthetetlen tabuvá váljon a beszélgetéseinkben.

Amiről most akarok beszélni, az egyszerre kapcsolódik az 1. ponthoz, ahhoz, hogy aggódom érted, valamint a 3. ponthoz, ahhoz, hogy nem tudok kibújni a bőrömből, és a másokkal való viszonyomat is meghatározza a saját világlátásom. Szakadjunk el most egy kicsit a gyermekvállalás témájától és példaképpen gondolkozzunk egy kicsit a házasságról. Régebben, amikor még csak „pasijaink” voltak, nem igazán töprengtünk azon, hogy a kívülálló szemével nézve akár legerkölcstelenebb tetteinket és gondolatainkat is megosszuk egymással. Ez volt a barátságunk lényege, egymás előtt nem kellett szégyelnünk azt, akik voltunk. Persze nem mindig értettünk egyet a másik döntéseivel, és egymás „lehülyézése” azt hiszem, mindig is meghatározó és fontos része volt a barátságunknak, de azon nem gondolkoztunk, hogy beszéljünk-e egyáltalán a bennünket foglalkoztató problémákról. Viszont, ha belegondolok abba, hogy egyszer majd 10 éves házasok leszünk mindketten (na jó, te akkor már 10+x éves), és bennem esetleg támadhat olyan gondolat, hogy megcsaljam a férjem – félreértés ne essék, nem ez az életcélom, de kizártnak sem tartom -, kicsit félek attól, hogy ezeket a gondolatokat meg tudom-e majd osztani veled. De akár fordítva is megfogalmazhatnám a példát. Nem fogunk-e majd belekövesedni a tökéletes anya és feleség képébe, és nem veszíti-e el a barátságunk az eredeti nyíltságát? Egy anyától általában azt várja a környezete, hogy szeresse a gyerekét, és érezze magát jól anyukaként. Örülök, ha ez az ideális helyzet esetedben valóban fennáll, de szeretném, ha amiatt sem kellene szégyellned magad, ha esetleg vannak pillanatok, amikor belefáradsz az egészbe. Arról, hogy milyen boldogító is anyának elnni, szinte bárkivel lehet beszélgetni (én legalábbis így képzelem). Én viszont szeretnék annak az embernek megmaradni, akivel a problémákat is megoszthatod. Talán ezért is van az, hogy a találkozásaink során árgus szemekkel figyellek, nehogy ne vegyem észre, amikor a boldogságod fölött felhők kezdenek el gyülekezni. Ennek a hozzáállásnak persze van némi károgó varjú jellege, ezt belátom. Mindenesetre ahhoz, hogy ezt leszereld, tulajdonképpen nem kell mást tenned, mint hogy mesélsz arról, hogyan érzed magad, hogy meggyőzödhessek róla, jól vagy. Tegnap talán tényleg túl fáradt voltál ehhez, ezért aztán megválaszolatlanok maradtak a varjú kérdései.

5.       Az ördög ügyvédjeinek testülete csupa barátból áll.

„Amíg a barátom rámszól, hogy bolond vagyok, és én elhiszem azt, hogy igazat mond, addig jó nekem.” Talán ez volt az a mondat, amit a neked adott ballagási képemre írtam. „Igazi barát az, aki ismeri a hibáidat, mégis szeret.” Ez pedig már Orsolyám egyik kedvenc mondása volt.

A barátságok értéke furcsa kettősségben rejlik. Egy barátnak képesnek kell lennie arra, hogy olyannak fogadjon el és szeressen, amilyen vagy. Hogy elfogadja a különbözőséged, és tudjon örülni annak, aminek te örülsz. Ugyanakkor az is feladata, hogy ne fogadja el minden döntésedet, hogy lásson és megmutasson neked olyan szempontokat is, amelyekkel te éppen nem tudsz vagy nem akarsz foglalkozni. Érdekes módon azt hiszem, a mi barátságunkban ez a második momentum mindig nagyon fontos szerepet játszott. Én soha nem úgy gondoltam rád, mint valakire, aki szeret engem, mert ismer, hanem úgy, mint valakire, aki szeret engem annak ellenére is, hogy ismer. A beszélgetéseink elég nagy részben nem állnak másból, mint hogy elmagyarázzuk a másiknak, miért is hülyeség, amit gondol, de én ezt mindig nagyon élveztem.

Tudom, hogy boldog vagy. Sőt, biztos vagyok benne, hogy még sok-sok éven át boldog leszel a gyerekeid mellett. De éppen azért, mert annyit beszélgettünk az anyukád életéről és döntéseiről, nem akarom, hogy elfelejtsd, létezik élet a gyerekeken túl is, és egyszer elkerülhetetlenül szembesülnöd kell ezzel. Amikor arról beszélek, hogy még egy vagy maximum két gyerek születése után kénytelen leszel ismét visszamenni dolgozni, egyáltalán nem arra gondolok, hogy addig is a mások által megtermelt GDP-n élősködsz, hanem szeretném, ha nem adnád fel magad teljesen, és meghagynád magadnak a menekülési útvonalat, egy másik élet lehetőségét, ami akkor is boldogságot adhat, amikor már felnőttek a gyerekeid. Persze, teljesen megértem, ha úgy érzed, hogy a Jóisten majd úgyis megsegít, amikor odajutsz, és elég lesz a problémákkal akkor megküzdeni, ha szembejönnek. Ahhoz is elég erősnek tartalak, hogy akár 50 évesen is új szakmába kezdj és megvalósítsd azt, amire korábban nem volt alkalmad. Nem a mostani döntéseidet szeretném megkérdőjelezni, mégis szükségét érzem annak, hogy az ördög ügyvédjét játsszam. Te tudod a legjobban, a szerződésekre nem akkor van igazán szükség, amikor minden rendben megy. Az embernek muszáj felkészülnie arra az esetre is, hogy valami esetleg nem egészen úgy alakul az életében, ahogyan eltervezte.

Ha belegondolsz, te tulajdonképpen ugyanezt játszod velem. Elmeséled, hogy ha sokáig várok a szüléssel, relatíve nagy eséllyel Down-kóros gyerekem születhet. Megmutatod, hogy milyen nevetséges elképzelés is az, miszerint arra törekszem, hogy továbbra is tudjak moziba és kozmetikushoz járni, amikor egyszer majd gyerekem születik. Én ezek miatt a kijelentéseid miatt mégsem érzem úgy, hogy kevésbé szeretnél engem, vagy elítélnéd, ahogyan élek. Csak azt látom, hogy mások vagyunk, és éppen emiatt a másság miatt vagyunk képesek új gondolatokat, új szempontokat adni egymásnak.

Egy dolgot azonban talán mégsem vettem figyelembe mostanában: A sok ellenirányba ható tényező miatt, amiről a korábbi bekezdéseim szóltak, szinte kiveszett a támogatás a barátságunkból, és ez tényleg baj. Belátom, hogy ha mindig csak negatív reakciókat kapsz tőlem, akkor egy idő után nehéz lehet mindebben nem a támadást, hanem az aggodalmat, a kérdéseket, a vitára hívó szempontokat meglátni. Azt is elfelejtettem, hogy a terhesség és az anyaság bizonyára egy hormonokban és érzelmekben igen gazdag állapot, amikor kevésbé várható el tőled, hogy a mi szingli ironikusságunkat a rád jellemző vicces fullánkokkal verd vissza. Mindenesetre ez az egész nem változtat azon, hogy azt gondolom, kevés ember van, akinek annyira testhez álló feladat volna az anyaság, mint neked, és büszke vagyok rá, hogy lehet egy barátnőm, akit „mintaanyaként” emlegethetek, ha a gyermekvállalás kerül szóba. És ha mindennek az az ára, hogy soha nem lesz olyan barátnőm, akihez elvihetem a saját porontyaimat gyógytornára, azt hiszem, ez még vállalható kompromisszum. J

 

Péntek délelőtt szívesen meglátogatlak benneteket, ha ti is ráértek, és van kedved ezekről beszélgetni. Nagyon rég gondolkoztam és írtam már ennyit, úgyhogy hozzád hasonlóan én is szívesen bemásolnám a válaszaimat a blogomba – persze csak akkor, ha nem zavar. Bocsánat, próbáltam ugyan szomorkodni és emelkedett stílusban elmélkedni az általad felvetett problémákon, de az afelett érzett szomorúságomat, hogy neked rossz érzéseket okozhattam, minduntalan felülírta az öröm, hogy ilyen nagyon érdekes és fontos gondolatokat vetettél fel. Rég éreztem a barátságunkat ennyire inspirálónak, és ezt köszönöm neked. J

Puszi,

Réka

 

 

Zsófi 2. levele: (Zsófi válasza Réka 1. levelére)

Tegnap éppen fürdeni voltam, amikor hívtál, ma meg Ádámot etettem. Tegnap nem akartalak hívni, egyrészt mert már késő volt, másrészt meg úgy gondoltam, jobb, ha alszol rá egyet.
Igazad van abban, hogy ne mutasd másnak magad, mint amilyen vagy. Nem várom, hogy gügyögjél Ádámmal, és valóban nem lehet szeretni valakit parancsszóra. Hogy ez rosszul esik, az tény, de ezen túl tudnék lépni. Én csak annyit várok, hogy ne kelljen már magam kellemetlenül éreznem egyfolytában ha veletek vagyok, és magyarázkodnom, hogy nem is olyan rossz dolog ez. Engem őszintén szólva már nem érdekel, hogy belőled vagy belőletek lesz-e egyáltalán valaha anya, ha igen mikor, és milyen anyák lesztek. De abból elegem van, hogy egyfolytában ezt a lesajnálást érzem. Ezeket az ócska sztereotípiákat arról, hogy a kismamák igazából lepukkant háziasszonyok, akik a kakis pelenkákon és dedós gyerekkönyveken túl nem látnak, és a szókincsük arra a 10 szóra szűkül, amit a gyerekük ki tud mondani. Hogy ez az egész nem más, mint óóóriási önfeláldozás, vég nélküli szenvedés és leépülés. Mert nem az, de már belefáradtam, hogy folyton ezt magyarázzam. Ha ti ezt akarjátok hinni, akkor higgyétek. Nekem nem feladatom, hogy meggyőzzelek benneteket az ellenkezőjéről. Csak annyit szeretnék, hogy valamilyen módon próbáld már meg elismerni a sajátoddal legalábbis egyenrangú tevékenységként azt, amit én most csinálok. Persze ennyi találkozásból lehet, hogy nehéz bármit is leszűrni az életünkkel kapcsolatban, de ezzel meg én nem tudok mit kezdeni.
A keresztanyaságról annyit, hogy tényleg racionális indokok alapján döntöttem el végül, éppen azért, mert másképp nem tudtam. De ha nem mondanál mást, mint amit gondolsz, akkor könnyebb dolgom lett volna nekem is. Végülis ez már mindegy, de bevallom, gondolkodóba estem Ribizlit illetően. Egyrészt még mindig lehet, hogy fiú lesz, másrészt meg... Nos, igen, egy gyerek nem lesz szellemi partner még vagy 15 évig. Addig "csak azért" lehet szeretni, mert van. Ezt megint csak fölösleges magyaráznom, egy csomóan vannak, akik szeretik a gyerekemet csak úgy, anélkül, hogy bármilyen teljesítményt nyújtana. Igenis van személyisége, sajnálhatod, hogy nem ismered. De van egy olyan érzésem, hogy a következőt sem fogod, és pusztán attól a ténytől, hogy esetleg te tartod a keresztvíz alá, nem is fogod megszeretni. Én viszont szeretném, ha a gyerekeimnek olyan keresztszülei lennének, akik szeretik. Szóval bevallom, tanácstalan vagyok... És egyelőre nem jutottam előbbre.
Zsófi 3. levele (Zsófi válasza Réka 2. levelére):
Na hát azt nem ígérem, hogy minden részletre kiterjedően fogok válaszolni, inkább igyekszem a lényegre törni. Ti. a gyerek alvásideje korlátozza a lehetőségeimet, de ha már itt tartunk, lám egy tulajdonság, ami ezáltal fejlődött ki bennem: lényegre törés, a feladatok gyors rangsorolása és elvégzése :)
A legfontosabb gondolatom a leveled kapcsán az volt, hogy a hozzáállásoddal épp azt akadályozod meg, hogy a társaságodban önmagam legyek. Ha egyfolytában támadva érzem magam az anyaszerep miatt, akkor automatikusan védekező pozícióba kényszerítesz. Én kellemetlenül érzem magam emiatt, miközben véletlenül sem fogok a dolog árnyoldalairól, a problémáimról beszélni, egyszerűen azért, mert a másik oldalra kényszerítettél, ahol azt kell megerősítenem, hogy mi is ebben a jó. Én nem akarok mintaanya lenni, nem akarom magamról azt a képet elhitetni, hogy ami most van, az egy fáklyás menet, reggeltől estig méznyalás az egész, és a nehézség mint olyan nem létező fogalom egy ilyen szuperanya számára, mint én vagyok. De nem fogom felhozni a nehézségeimet, ha már a legapróbbra is az a reakció, hogy "Úúúúristen, ezt tényleg nem lehet túlélni!" Mert akkor kezdhetem előlről a mentegetőzést, hogy "De nem, azért nem halok bele, csak egy kis gondról beszéltem, hahó!"
Aztán van itt még egy nagyon fontos dolog. Ti nem a gyerekes barátaimhoz képest vagytok ellenségesek és meg nem értőek, hanem minden más barátomhoz képest. Vannak a barátaim között jópáran, akiknek nincs gyerekük, de ezek a problémák fel sem merülnek köztünk. Őszintén érdeklődnek az életem iránt, mint eddig, beleértve a gyerekes kérdéseket is. A ti érdeklődésetekben valóban mindig ott van ez a fura önigazolási kényszer. Mintha minden vágyatok az lenne, hogy jól leleplezzétek, hogy na ugye, nem is olyan jó ez, mint ahogy én mondtam. Hogy lehetne ilyen légkörben oldottan beszélgetni? Amikor még az sem tűnik hihetőnek, hogy egy alváshiányos éjszaka után az egyre gömbölyödő pocakommal fárasztó volt átvágni a fél városon egy babakocsit hurcolva? Vajon szívesebben hallottad volna azt, hogy elegem van ebből a büdös kölyökből, elegem van az újabb terhességből, és különben is válófélben vagyunk Gáborral? Nem kell mindig valami szörnyűségre gondolni, vannak az embernek rosszabb napjai, és kész.
Ádám tegnapi hisztije kapcsán az volt a legfurább, hogy nem az étteremben ülő idegenek miatt éreztem magam kellemetlenül, hanem miattatok. Egyből az jutott eszembe, hogy "Na tessék, most megint egy hónapig sajnálnak majd egy bruttó három és fél perces ordítás miatt." Pedig tényleg csak annyi történt, hogy én voltam az, aki bizonyos szempontból kitolt Ádámmal, és ez a reakció legalábbis várható volt. Sajnos nem aludt el a babakocsiban, mert a sok körülötte levő érdekesség miatt inkább ébren akart lenni. Utána bevittem egy étterembe, ahol nem rakhattam ki a kocsiból, hogy kedvére körülnézhessen, járkálhasson, mert biztosan lerángatta volna a terítőket az asztalról. Nem adhattam neki az asztalon lévő nagyon vonzó dolgokat, mert azok vagy törékenyek, vagy élesek vagy hegyesek voltak. Ott volt az orra előtt, de nem foghatta meg őket. Ha egy álmos, fáradt gyereknek fél órán belül harmincszor mondod el, hogy "NEM", akkor szinte törvényszerű, hogy egy idő után ordítani fog. Így is lett, álomba ordította magát rövid idő alatt, és kész. Én pedig ott maradtam - megint csak lesajnálva. Ez az egész a mi életünkben Ádámmal csak egy három perces hiszti volt. Miután fölébredt, ugyanolyan vidám és szeretetreméltó volt, mint mindig. Bennetek meg megfagyott vér, hogy te jó ég, mindent, csak gyereket ne, ha ez ilyen! Igen, ilyen is. Meg másmilyen is. De nem akarok mindig arról beszélni, hogy milyen. Pedig nem igaz, hogy szavakkal nem leírható. Valóban nem lehet átérezni, hogy mit érzek iránta, én sem tudtam, nem tudhattam azelőtt. De annyi jó momentum van, ami el lehet mesélni... El lehetne, ha lenne rá érdeklődés. Csak közben az ember meg attól is tart, hogy akkor meg rásütik a bélyeget, hogy csak a gyerekéről tud beszélni. Az a baj, hogy ennyi időben, amíg együtt vagyunk, nem lehet mindent. Nekem egyrészt igényem van rá, hogy meséljek az én életemben történtekről, jót és rosszat egyaránt, és persze arra is, hogy teljesen más kérdésekről ejtsünk szót, hiszen van a személyiségemnek azért még ezer más oldala is. Ismerni szeretnénk egymást, de ehhez idő kell, mégpedig több, mint amit az utóbbi időben ránk tudtál szánni.
És még valamit ide a végére. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem tart örökké ez a kisgyerekes időszak az életemben. Tudom, hogy valamit valószínűleg majd változtatnom kell szakmai téren, ha ezen a területen is jól szeretném érezni magam. De minden lehetőséget átgondolva arra jutottam, hogy ezt most nem tudom megoldani, nem tudok lépni ebben az ügyben. Azért nem, mert nem akarok a gyerekeim rovására kompromisszumokat kötni. Az ő életükben ez a legfontosabb időszak, soha vissza nem térő alkalom, hogy velük legyek, az érzelmi biztonságukat tőlem telhetően egy életre megalapozzam. Én felnőtt vagyok, az én életem problémáit majd később is meg tudom oldani, most elsősorban értük vagyok felelős. Biztos vagyok abban, hogy van bennem annyi tudatosság és elszántság, hogy soha ne legyen belőlem kiégett, megkeseredett ember azért, mert nem vagyok hajlandó tenni a változásért. De most nem ennek van itt az ideje. És éppen azért, mert ez az időszak ilyen rövid, ki szeretném élvezni minden percét, anélkül, hogy azon rágódnék, hogy mi lesz majd 5-10 év múlva. Neked is csak ajánlani tudom kedvenc olvasmányaim egyikét, nevezetesen a Bibliát: Mt 6,34: Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.
A péntek sajnos nem jó, mert elutazunk. Jó a holnap egész nap, vagy a csütörtök délután, vagy jövő héten a csütörtök délutánt kivéve bármelyik nap.
Természetesen kiteheted a blogodba, mint ahogyan én is kiteszem az egészet, szerintem sokan várják már a folytatást :) Viszont lehet, hogy vannak olyanok, amiket nem szívesen látnál ott viszont (pl. a megcsalásos részt Andrisnak nem ajánlanám...), úgyhogy először úgy rakom ki, hogy csak te lásd, és légyszi cenzúrázd meg, ok? Hozzászólásba másold ki azokat a részeket, amiket kitöröljek. Köszi!
Réka 3. levele (Réka válasza Zsófi 2. levelére):

Látom, tényleg komolyan haragszol rám. L Ez nagyon bánt, de úgy érzem, most egy kicsit te is igazságtalan vagy, és nem érdemeltem meg, hogy így viszonyulj hozzám.

Tudod, mire emlékeztet engem ez a helyzet? Tavaly Andrisnak Németországban kellett dolgoznia egy hónapig, és én egy hétvégére kimentem meglátogatni őt. Először Berlinben töltöttem egy napot, és amikor beültem egyet teázni vagy ebédelni, és meg kellett szólalnom németül, meglehetősen frusztrált, hogy a korábban szinte folyékony némettudásom erőteljesen megfakult. A német emberekkel kapcsolatban egyébként sem voltak soha különösebben jó érzéseim, hiába, mégiscsak anyukám nácikról szóló rémtörténetein nőttem fel. Este értem jött Andris és elvitt Salzgitterbe, abba a hotelbe, ahol ő lakott. Korábban utánanéztünk, és a hotelnek volt egy „Kuschelwochenende” nevű akciója, ami arról szólt, hogy azok az üzletemberek, akik két hétnél hosszabb időt töltöttek a hotelben, egy hosszú hétvégére díjmentesen magukkal hozhatták a párjukat is. Péntek és szombat este minden rendben is ment, kaptunk egy szép duplaágyas szobát, vasárnap reggel azonban feltelefonáltak a recepcióról, és közölték, hogy vasárnap estére vissza kell költöznünk Andris lyukméretű egyágyas szobájába. Én erre tört németséggel próbáltam tiltakozni, emlegetve, hogy „Kuschelwochenendén” vagyunk, a válasz azonban az volt, hogy a „Kuschelwochenende” csak péntek és szombat estére vonatkozik. Amikor letettem a telefont, elővettem a prospektust, és persze abban világosan benne volt, hogy három éjszaka jár nekünk. Szörnyen dühös lettem. Úgy éreztem, hogy ezek az aljas, előítéletes németek, csak azért, mert külföldi vagyok, és nem beszélek folyékonyan németül, rögtön hülyének néznek, és próbálnak átvágni minket. Azzal a lendülettel le is mentem a recepcióra és nekikezdtem a jó előre kigondolt monológomnak, ami nagyjából úgy hangzott, hogy „csak azért, mert nem beszélek folyékonyan németül, olvasni még tudok, és a prospektusban határozottan három éjszaka szerepel, úgyhogy adják nekünk vissza a szobánkat”. Szegény recepciós lány nagyon ijedten hallgatott engem, és csak habogott, azonban a háta mögül előkerült a hotel tulajdonosnője, és kifejtette, hogy természetesen igazam van, de hogy képzelem, hogy rasszizmussal vádolom meg őket, ugyanezt normális emberi hangnemben is el lehetett volna mondani. Rá kellett jönnöm, hogy teljesen igaza van. A bajt valójában az előítéletességgel kapcsolatos előítéleteim okozták. Ott álltam én, aki elhatároztam magamban, hogy a németek előítéletesek a külföldiekkel szemben, és automatikusan ezzel magyaráztam a viselkedésüket. Velem szemben pedig ott állt egy német nő, akinek az volt a prekoncepciója, hogy a külföldiek szemében az összes német náci, és ezért a legkisebb utalásból is ezt olvasta ki. Mindketten olyannyira rettegtünk a másik előítéleteitől, hogy nem voltunk képesek értelmesen kommunikálni. (Valójában az volt a gond, hogy a recepciós lány maga is külföldi volt, nehezen beszélt németül, és gondolom, egyszerűbb volt azt mondani nekünk, hogy vissza kell költöznünk a régi szobába, semmint megszervezni mondjuk az átköltözésünket egy másik hasonló duplaágyas szobába.)

Úgy érzem, hogy most te is hasonló hibába estél. Elhatároztad magadban, hogy mi csupán arra vagyunk képesek, hogy „ócska sztereotípiákban” gondolkozzunk a kismamasággal kapcsolatban, és nem próbáltál alternatív magyarázatokat keresni a viselkedésünkre. Ezáltal viszont valójában te voltál az, aki elkezdett sztereotípiákban gondolkozni. Tudom, hogy csak a harag beszél belőled, de azért gondolj bele, eléggé gonosz dolog azt mondani, hogy téged nem érdekel az életünk, a problémáink. Mi mindig azt várjuk tőled, hogy mesélj, hogy oszd meg a gondolataidat, az érzéseidet, az élményeidet. Lehet, hogy annak következtében, hogy elhatároztad magadban, mi ezeket úgysem tudnánk megérteni, és csak „lesajnálnánk téged”, nem meséltél nekünk, és így valóban nem volt alkalmunk közelebb kerülni hozzád. De a lehetőség adott volt, mi kíváncsiak voltunk rád, még ha nem is lettünk volna képesek a boldogságodban úgy osztozni, mint a kismama barátnőid. Viszont tudtunk volna talán adni valami újat –  ha mást nem is, legalább megerősítést, hogy jól tetted, amiért kiléptél a gyermekvállalás előtt állók kételyekkel teli világából. Mivé is lennének a barátságok, ha kiveszne belőlük az egymás iránti érdeklődés, a törődés?! Hogyan várhatsz elismerést, ha közben téged nem érdekel a mi sorsunk egy fontos kérdése? Elismerem, hogy fontos ezeket az érzéseket és problémákat megbeszélni, és hogy nekünk is változtatni kell a viselkedésünkön annak érdekében, hogy te máskor jobban érezd magad a társaságunkban. Viszont ne felejtsd el, hogy nekünk soha nem állt szándékunkban bántani téged, vagy fájdalmat okozni neked, és azt, hogy te szándékosan gonoszkodsz, igazságtalan reakciónak érzem még az akár jogosnak is nevezhető megbántottságod ellenére is.

Ezen a ponton bőgtem egy sort és végighívogattam a barátaimat, hogy megnyugvást találjak. Nagyon rég sírtam már, sajnálom, hogy éppen attól nem tudtam tanácsot kérni most, akit a legjobb barátomnak tartok.

A keresztanyasággal kapcsolatos kételyeidre ismét csak pontokba szedve tudok reagálni. Ez a kérdés már nálam is elég mély érzelmi rétegeket mozdít meg ahhoz, hogy szükségem legyen a gondolataim rendezésére.

1.       Az emberi létnek vannak olyan korlátai, amelyeket még a legerősebb barátság sem tud ledönteni.

Emlékszel még rá, mi történt azon az éjszakán, amikor Tamással szakítottam? Elárultam neki, hogy nem kedvelem a húgát. Egyben gyökerek és többé-kevésbé családi kapcsolatok nélküli emberként megtanultam életem legfontosabb leckéjét: A család tabu.

És arra is nagyon élesen emlékszem, hogy te magad is meséltél már a Gáborban végbement változásokról. Amikor a nővéreddel együtt jöttetek haza Kisbérről, és ő megjegyzést tett, amiért Ádám végigsírta az utat, elmesélted, hogy Gáborban milyen oroszlánösztöneket ébresztett ez a megjegyzés, és hogyan támadt később a nővéredre. Furcsálltam ugyan a történteket, de mivel egyrészt úgy láttam, hogy te nem azonosultál Gábor érzéseivel, másrészt a nővéred valóban érdemelt némi bosszút a viselkedéséért, ezért nem vontam le messze menő következtetéseket.

Most azonban be kell látnom, hogy bekövetkezett valami, amitől rettegtem, és amiről már az előző levelemben is írtam. Közénk állt a család tabuja, és nem dönthetem le többé. Nem lehetek veled teljes mértékig őszinte, ha a gyerekeidről van szó. Próbáltam pontosan megfogalmazni, hogy mit érzek Ádámmal kapcsolatban, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy nincs semmi szégyenletes az érzéseimben, és még csak véletlenül sem mondtam semmi rosszat Ádámról (hiszen ilyesmi nem is fogalmazódott meg bennem soha), belőled mégis haragot és sértettséget váltottak ki a szavaim.

Zsófiám, azt hiszem, mindkettőnknek el kell fogadnunk, hogy megváltoztál. Nem, valóban nem lett belőled leharcolt, beszűkült háziasszony, de már nem tudod elfogadni a teljes őszinteséget, ha a családodról van szó. Azt gondolom, hogy ez nem baj, természetes és valószínűleg hasznos reakció, hiszen enélkül hogyan is tudnád megadni a gyermekednek azt a biztonságot, amelyben elhiheti, az anyja mellette fog állni, akármi is történjék vele. Elfogadom, hogy ezt nekem is tiszteletben kell tartanom, és nem lehetek többé a barátod, ha nem tudok rád tekintettel lenni akkor, amikor a gondolataimat a nyakadba zúdítom. De ezt a változást neked magadnak is el kell fogadnod, és belátnod, miszerint az az érzés, hogy a gyermeked a legszeretnivalóbb lény a világon, alapvetően az anyaság velejárója, és az, hogy valaki nem osztozik veled az anyai rajongásban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem szereti a gyermekedet, pláne pedig azt nem, hogy érzéketlen ember volna.

2.       A sors furcsa fintora

A sors furcsa fintora az, hogy a keresztgyerekemhez már az első perctől fogva, hogy tudtam a létezéséről, sokkal közelebb érzem magam, mint Ádámhoz eddig valaha is. És ezért, még ha ezerszeresen áttételes formában is, de érzem, hogy miért is olyan megfoghatatlan az anyaság. Nincs rá okom, hogy közelebb érezzem magam egy meg nem született gyerekhez, mint egy egyéves, az esetek többségében mosolygó, bűbájos kisfiúhoz. Mégis, a gondolat, hogy ez a gyerek egy kicsit az „enyém” is lesz, hogy én is felelősséggel fogok tartozni érte, hogyan alakul az élete, hogy részt vehetek a fejlődésében, megmagyarázhatatlan várakozással és lelkesedéssel tölt el. Tervezgetem, hogy mi mindennel tudnám gazdagabbá tenni az életét, hogy hogyan tudnék vele több időt tölteni, hogy mivel egészíthetném ki azt a sok jót, amit a szüleitől fog kapni. Bár azt magam is belátom, hogy a gyermekek iránti velem született vonzódásom hagy kívánnivalót maga után, azt gondolom, hogy éppen a keresztgyerekemmel kapcsolatban az eddigi reakcióim alapján nincs okod azt feltételezni, hogy nem szeretem őt eléggé. Sőt, azt gondolom, hogy ha volna lehetőségem a családotok részévé válni, valószínűleg Ádámhoz is sokkal közelebb kerülnék. Te mégis éppen azzal akarod megbosszulni, hogy úgy érzed, Ádámot nem szeretem eléggé, hogy elvennéd tőlem azt, akit viszont már most szeretek.

3.       Az érzelmi zsarolásról

Próbáld magad egy pillanatra az én helyzetembe képzelni. Jó és boldog anyának gondollak. A kicsi gyerekek felé mindig is gátlásokkal és kételyekkel közeledtem, és ezen Ádám esetében sem tudtam túllépni. Ezt én magam is éreztem, és próbáltam is rajta változtatni, többek között ezért is találtam ki szülinapi ajándéknak, hogy egy kicsit anélkül lehessek / lehessünk együtt Ádámmal, hogy te is ott volnál a közelben. Ritkán tudlak meglátogatni benneteket, ez tény, de igyekszem. Emellett a ritkasághoz az is hozzájárul, hogy míg más, kismama barátaidhoz te magad is elmentél látogatóba, addig velem a saját kezdeményezésedre csak a Palotában találkoztál, ami nem kifejezetten alkalmas közeg az elmélyült baráti beszélgetésekhez. Soha nem említetted, hogy úgy éreznéd, „lesajnállak”, nem szeretem Ádámot igazán, vagy hogy bántana, amiért visszautasítottam a keresztanyaságot. A szememre veted, hogy könnyebb lett volna, ha elmondom a valódi indokaimat arról, hogy miért mondtam akkor nemet. De gondolj bele, te sem árultad el a valódi okát annak, hogy miért engem választottál. Amikorra pedig előhoztad mindezt, már annyira belelovagoltad magad a keserűségbe, hogy nem hagytál igazán teret a beszélgetésre, ha úgy tetszik, a „védekezésre”. Hogy is várhatod, hogy meggyőzzelek, szeretni fogom a keresztgyerekem, ha közben azzal fenyegetsz, hogy elveszed tőlem?! Miért gondolod, hogy megengedhető, hogy szándékosan fájdalmat okozz valakinek, aki a barátod és szeret téged?!

4.       Kiből lehet jó keresztanya?

Bár az előbb kifejtetteknek megfelelően abszurdnak és méltánytalannak érzem, hogy amellett kelljen érvelnem, jó keresztanya válna belőlem, mégis megteszem, mert nem szeretném elveszíteni a keresztgyerekem.

Igazad van, valószínűleg attól, hogy valakit én tartok a keresztvíz alá, még nem fog eltűnni belőlem a kisgyerekekkel szembeni távolságtartás. Soha nem voltak kisgyerekek a közelemben, csupán egy gyerekimádó anyával voltam megáldva, aki énekelni és gügyögni kezdett, amint meglátott egy csöppséget, és én ezt visszataszítónak találtam. Nem tanultam meg, hogyan kell kicsi babákkal játszani, hogyan lehet megnyugtatni őket, ha sírnak, és éppen ezért tulajdonképpen félek tőlük. Valószínűleg időm sem lesz több, mint most. Hiába is próbálom rendezni az életem, azt az egyensúlyt, amire vágyok, eddig még soha nem sikerült elérnem. Szeretnék több időt tölteni a keresztgyerekemmel, mint ahányszor Ádámot láttam, de nem tudom megígérni, hogy a törekvésem sikerrel is jár majd.

Mégis úgy érzem, a fentiek ellenére még lehetek jó keresztanya. Hiszen te magad is mondtad: Annyian vannak még, akik szeretik a gyerekeidet! Biztos vagyok benne, hogy a keresztgyerekem egészen pici korában a közvetlen családjától is meg fogja kapni mindazt a szeretet és melegséget, amire szüksége van. Ez nem azt jelenti, hogy magára szeretném hagyni kisgyerekként, mindenesetre nem érzem úgy, hogy ha játék közben sírásban tör ki, és egy idő után kénytelen volnék téged előkeríteni, hogy megnyugtasd, mert nekem nem sikerül, akkor összeomolna a világ. Persze nekem nincsen rokonságom, mindenesetre én mindig olyannak képzeltem a rokoni kapcsolatokat, amelyeknek az ereje baj idején kell, hogy megmutatkozzon. Márpedig az lehet, hogy nincs sok szabadidőm, de legalább én gazdálkodom az időmmel, és akkor is ott tudom majd hagyni az irodát, hogy vigyázzak valamelyik picire, amíg te a másikkal orvoshoz mész, amikor a többieket lefoglalja a saját családjuk vagy a munkahelyük. Ha sok tapasztalatom nincs is egy család működésével kapcsolatban, a bajok kezelésében éppen elég tapasztalatra tettem szert a szüleim kapcsán.

Valóban nem vagyunk egyformák. A különbözőség viszont számomra gazdagság is egyben. Biztos, hogy például egy lázadó kamasz számára éppen az volna a legjobb keresztanya, aki pontosan ugyanúgy gondolkozik a világról, mint az anyukája?!

Te az alapján próbáltál következtetést levonni azt illetően, milyen keresztanya válna belőlem, hogy hogyan érzek egy egyéves fiúcska iránt. De az élet sokkal hosszabb egy évnél! Az én gyengeségem talán éppen azon a ponton mutatkozott meg, ahol a nők többsége még csodálatos keresztanyának tűnne. Tudod, egy kisgyerek plusz egy kutyakölyök és bármilyen terméket el lehet adni. Én viszont úgy érzem, még akkor is arra fogok törekedni, hogy jó keresztanya legyek, ha a bájos csöppségből már pimasz kamasz cseperedett. Ha nem engeded, hogy ezt bebizonyítsam, engem és a keresztgyerekemet is megfosztod egy esélytől.

5.       Az utolsó szó jogán

Nagyon szeretném, hogy mindezek (és még egy beszélgetés) után úgy érezd, nyugodtan bízod rám a második gyermekedet. Ha azonban mégsem változnának meg az érzéseid, csak egyet kérek. Adj egy utolsó esélyt, és bízzuk a döntést a Jóistenre. Ha kislányod lesz, az ő keresztanyjának egészen biztosan engem szánt az Ég.

Holnap délután megpróbállak meglátogatni benneteket. Ma még egyelőre rá sem néztem a céges e-mailekre, úgyhogy fogalmam sincs, erre mekkora esélyem van, mindenesetre holnap délelőtt visszajelzek.

Puszi,

Réka

2007/09/04

Szemelvények az életemből

Sokáig gondolkoztam rajta, hogyan is hívjam őt a naplómban. Eddig az összes barátomat néven neveztem. Igen ám, de egyrészt őt a saját barátai sem szólítják a keresztnevén (én sem így ismertem meg), másrészt pedig volt már vele azonos nevű pasim, és nem szeretném, ha összeolvadnának a hozzájuk fűződő történetek a blogomban. Kézenfekvő lenne persze, hogy a becenevét használjam, az azonban egyben sajnos a nickneve is, tehát beazonosíthatóvá válna a külső olvasók számára. Márpedig a saját naplóját olvasgatva világos, hogy nem magánéletének ismertetésére szakosodott. Vagy követhetném Angyalom példáját, és nevezhetném őt egyszerűen Ő-nek. Ezt azonban a mi kapcsolatunk természetéhez képest túlságosan fennköltnek tartom. A szerelem a mindennapi életünk része, még ha egyébként csoda is. Ugyanilyen alapon elvetettem a „Szerelmem” és „Kedvesem” megnevezéseket is. Maradt tehát az állatos becenév. Nyálas ugyan, kicsit talán brazil sorozatba illő is, és a legkevésbé sem egyedi, de legalább az enyém. Az én Cicám.

 

Még mindig aggódom a szüleim miatt. Ugyan sok minden elrendeződött az utóbbi hónapokban, apu jövője azonban továbbra is függőben.

Anyu jól teljesít a munkahelyén és minden jel szerint élvezi is azt, amit csinál. Rá kellett azonban jönnöm, hogy aki kényszeresnek születik, nagy valószínűséggel később sem változik már meg. 27 éven át, amíg anyut tanárként ismertem, azt hittem, hogy iskolamániája, a munkahelyi ügyek véget nem érő vesézése csak a tanárlét következményei. Most azonban, hogy már biztosítási ügynökként dolgozik, és történeteinek nagy része még mindig a munkahelyi események vég nélküli ismételgetéséből áll (ami alól csak az jelent kisebb menekvést, amikor éppen a 4 éves Millike – rá vigyáz anyu hetente kétszer babysintérként – sztoriai vannak soron). Anyu többi mániája is változatlan: A szabadidejét szinte teljes egészében töménytelen mennyiségű étel elkészítésével tölti. Ezt jellemzően azzal magyarázza, hogy apunak kell, hogy valamilyen meleg étel legyen otthon, valójában azonban apu néha talán annak is jobban örülne, ha friss kiflit ehetne párizsival, mint hogy az egyhetes, nagyüzemi mennyiségben elkészült pörkölthöz fogjon hozzá. Persze a főzési kényszernek is rájöttem már a valódi okára: Anyu csomó fiatal egyetemistával / főiskolással dolgozik együtt, akik gyakran kiéhezve jönnek dolgozni, mert vagy pénzük, vagy idejük nincs enni. Ő pedig felvállalta a „mindenki anyukája” szerepet, és az élteti, hogy megetetheti a kollégáit. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha egyrészt nem gyártana még a „munkahelyi fogyasztók” ellenére is órási adagokat, amelyek állandóan ránk romlanak. Másrészt pedig igazából a főzésen kívül semmi mást nem csinál: Nem tudom, mikor lehetett például a lakásban utoljára nagytakarítás, de az például biztos, hogy a tanári cuccait még mindig nem pakolta el, tele a lakás kacatokkal.

Végül sikerült rávennem aput, hogy ne adják el a zsámbéki házat. A velencei házépítés még jó ötletnek tűnt, de miután kiderült, hogy arra valószínűleg nem volna elég pénzünk, és apu kitalálta, hogy ehelyett inkább Pestre költözzenek, azt az ötletet már korántsem kedveltem. Egy szépen berendezett, felújított, tágas vidéki házat lecserélni egy szűkös pesti tömblakásra egyáltalán nem tűnt csábító megoldásnak. Végül az az érv bizonyult győztesnek, hogy ha majd egyszer odajutok, hogy családot alapítsak, akkor szükségem lesz egy vidéki házra. Ha tehát majd babát várok, elcseréljük az akkor már remélhetőleg megvásárolt pesti lakásunkat a zsámbéki házra, és így apuéknak nem kell 100 négyzetmétert plusz egy kertet fenntartaniuk.

Apu munkájának ügyében azonban korántsem egyszerű megoldást találni. A prémiumévek-programban való részvételt (ez egyfajta kedvezményes nyugdíj a közszférában) már legalább aláírta az igazgatója, de vállalkozói munkát (a prémiumévek mellett csak ilyet folytathat) még nem sikerült találnia. Legutóbb, amikor az OTP Garanciánál már végre azt ígérték neki, hogy a biztosítási ügynöki munka mellé címlistát is kap, és nem neki magának kell felhajtania az ügyfelek címeit, majd végül hirtelen előálltak azzal, hogy a munka megkezdésének mégiscsak az a feltétele, hogy az ügynökök a saját ismerősi körükben kössenek legalább 4 lakásbiztosítást, akkor apu teljesen kiborult. Egyszerűen nincs hozzászokva a mai munkapiac visszásságaihoz. Még az is megfordult a fejében, hogy mindent visszaforgatva visszamenjen tanárnak. Végül azonban szerencsére egy kis velencei tavi kúrával sikerült rávenni, hogy legalább próbálja meg ezt a biztosítási ügynöki munkát, csak megélnek ebből mások is. Ráadásul nevetségesen kevés pénz, havi 50.000 Ft hiányzik a családi költségvetésből.

Meg kell mondjam, apu nehézségei engem is eléggé megviseltek. Tudom, hogy van egy olyan pont, amelyen túl az ember egyszerűen nem vállalhat felelősséget mások életéért, még a saját szüleiért sem, mégis nehéz beletörődni abba, hogy lényegében tehetetlen vagyok. Lelki és anyagi támogatást tudok nyújtani a szüleimnek, de az életüket megváltani nincsen módom. 

 

Amikor a barátaim Cicáról kérdeztek, általában valami ilyesmit válaszoltam: „Furcsa módon nagyon jól érzem magam mellette. Soha nem unatkozom, amikor vele találkozom, mindig megnevettet. Okos is. Egyetlen dolog aggaszt csupán: ez a „furcsa módon”. Egyáltalán nem az esetem. Bajuszos, görbén tartja a hátát, vékony, tájszólással beszél… Attól félek, hogy megtörténhet ugyanaz, mint Andrissal, az első barátommal. Összejönnék egy fiúval, akit szeretek, de nem tudok belé szerelmes lenni. Ráadásul most már jóval tapasztaltabb is vagyok, gyorsan rájönnék, hogy valami hibádzik, és végül kénytelen volnék bántani őt. Azt hiszem, még mindig Andreybe vagyok szerelmes. Azt a szenvedélyt keresem, amit vele megtapasztalhattam.” 

 

Ismeretlen ismerős az iwiwen. Nem tudom hova kötni.

„Szia! Általános iskolába jártunk együtt? Tudod, elég sokszor költöztünk, és már nem mondhatnám, hogy mindenkire emlékszem... :-)

“Szia! Igen, oda jártunk. Alsó tagozatban. És a te neved nem olyan könnyű elfelejteni. Osztálytársak voltunk. Az egész osztály fiú bandája szerelmes volt anno beléd.”

Furcsa. Legutóbb egy 7 éves koromban gyűjtött pajtásom írta, hogy ő és az unokatestvére szerelmesek voltak belém. A második ilyen jellegű wiw-es üzenetet olvasva először az jut eszembe, hogy ha nem költözünk el Várpalotáról, vagy legalább Balatonfőkajárról, biztosan nem kellett volna soha önértékelési problémákkal küzdenem, legalábbis ami női mivoltomat illeti. Bár, hogy éppen Balatonfőkajáron szeressen belém valaki… Erőteljes hízásnak indultam akkoriban kedves szomszédasszonyunk grízes tészta kúrájának köszönhetően. És egyáltalán, hogyan lehetséges az, hogy a szerelem végigkísér minket az életen? 8 éves voltam akkoriban, olvasni is éppen hogy csak megtanultam. Lehetséges, hogy már ekkor lett volna valamiféle kisugárzásom?! Igen ám, de hova tűnt azután hirtelenjében a vonzerő?! 11 éves koromtól, nővé válásom kezdetétől fogva egészen az egyetemre kerülésemig (néhány apró közjátéktól eltekintve) semmi másra nem emlékszem, csak állandó küzdelmeimre a „csúnyasággal, kövérséggel, kirekesztettséggel” szemben. Végül pedig: Mi veszi rá az embereket arra, hogy 20 év távlatából szerelmet valljanak? Nem valamiféle jelenbeli közeledési szándék, ebben szinte biztos vagyok. Úgy sejtem, a titkok végeredményben mégiscsak nyomasztanak minket. Jól esik túltenni rajtuk. Jól esik kiadnunk azokat az érzéseket, amelyeket saját idejükben magunkba fojtottunk.

Talán, ha egyszer bejelölne a wiwen Pola, én is megmondanám neki, hogy kerek 2 éven át volt állandó gyomorgörcseimnek és szélütéseimnek okozója az 5vös folyosóján. Hogy reménytelenül plátóian szerelmes voltam belé. Talán. 

 

A barátaim többsége óvott attól, hogy Cicával kezdjek. No, nem mintha értem aggódtak volna. Cicát féltették tőlem.

„Csak akkor kezdj ezzel a sráccal, ha teljesen biztos vagy benne, hogy valóban kell neked. Eleget kapott már ő a korábbi kapcsolataiban.”

„- Az a baj veled meg Cicával, hogy nem vagy belé szerelmes, és így ő lenne a „gyengébb” fél a kapcsolatotokban.

- De hát a párkapcsolatok soha nem tökéletesen kiegyensúlyozottak. Mindig van egy „gyengébb fél”.

- Igen, nem is ez a gond. A problémát az okozza, hogy te azt szereted, ha elnyomnak.” 

 

A gyökértelenség tragikomikus következményei: A Velencei tó felé tartva azon vitatkozunk az apukámmal, hogy bejelölje-e az iwiwen ismerősnek az öccsét. Persze, a helyzet nem olyan egyszerű, mint amire a „fiatalabb fiútestvér” kifejezés következtetni engedne. Apu tipikus Ratkó-baba volt, egy 17 éves pesti vagány srác és egy 19 éves falusi szőkeség fia. Ha a szülei ma találkoznának, valószínűleg egyetlen éjszaka és egy szerencsétlen abortusz volna a következmény. „Az asszonynak kötelesség, lánynak dicsőség” korszakában azonban megszületett az apukám, akit hol a nagynénje nevelt Baracson, hol az apai nagymamájánál időzött Budafokon. Végül a gondoskodó állam úgy találta, hogy apu szülei túl szegények ahhoz, hogy gyereket neveljenek (amiben persze volt is igazság), és bekerült a martonvásárhelyi nevelőotthonba. Innen vitték át azután Fótra, ahol még szinte gyerekként megismerkedett anyuval. Az apjával csak 19 évesen vette fel újra a kapcsolatot, amikor a katonaságtól kikerülve, de még a főiskolai tanév kezdete előtt egy fél évig nem volt hol laknia. Az apja leginkább csak azért segített neki, mert szerette volna, ha apu aláír egy nyilatkozatot, amivel a „nagyapám” könnyebben juthat majd lakáshoz az új családjával. Anyu mindig rossz szájízzel emlékezik vissza ezekre az időkre. A „nagyapám” tipikus proli volt: Egy pezsgőgyárban dolgozott rakodómunkásként egészen addig, amíg lopás miatt le nem ültették egy időre. Fizetésnapon az első útja mindig a „luxusszállók” kurváihoz vezetett, és anyu úgy sejtette, hogy ebbe a világba aput is bevezette. Apu azonban, úgy érzem, kedvelhette az apját. Amikor róla beszélünk, mindig elismeri, hogy bumfordi, hallgatag embernek tűnt. De azt állítja, hogy ha egy kicsit ivott és felszabadult, akkor nagyon gáláns tudott lenni, iszonyú ügyesen tette a szépet a nőknek, így a kocsmákban mindig a társaság középpontjává vált. Apu nagyapja még prímásként dolgozott (legtöbbször cigányokkal együtt; máig is családi vita tárgya, hogy ő maga is cigány volt-e). A fiából is prímást akart nevelni, a „nagyapám” azonban szívesebben töltötte az időt a kártyaasztalnál. Teri néni, apu „mostohaanyja” cigány családból származott és egy konyhán dolgozott. Mindennap több kiló húst lopott haza, anyu undorral szokott visszaemlékezni az állandó pörköltszagra, ami a lakásukat ellepte. Amikor én megszülettem, a szüleim néha még összejártak apu apjával. Egyszer azonban, amikor anyuék a „nagyszüleimnél” hagytak engem megőrzésre egy éjszakára, akkora balhét csaptak, amiért a szüleim szerintük nem vittek el időben engem, hogy soha többet nem mentünk hozzájuk. Apu tehát nagyjából 27-28 évesen láthatta utoljára a féltestvérét, aki akkor 14 éves lehetett. 

 

Akkor már heteken át kínlódtam magamban Cicával. Amikor vele voltam, szinte mindig felhőtlenül jól éreztem magam. Csupán egyszer bizonytalanodtam el, amikor nem tudott magyarázatot adni rá, hogy mi történt a családja és a nővére között. Nem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki ne rágja magát agyon egy olyan fontos kérdésen, mint a testvérének és a szüleinek a kapcsolata, hogy ne legyen gondolata erről a történetről, vagy ne akarja azt megosztani velem. „Nem tudnék olyasvalakivel járni, akivel nem lehet emberi kapcsolatokról beszélgetni.” Közben viszont rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen hiányzik, ha nincsen velem. A Stex, a nyolcker, a kiállítás, egy mozi és még egy, amire én hívtam… Egyre gyakrabban találkoztunk.Andrey valahogyan megérezte, hogy baj van. Folyamatosan sms-eket küldött, azután egy este fel is hívott. Éppen anyuékkal vacsoráztam Agárdon. Elmondtam neki, hogy szeretnék végre boldog lenni, és hogy ehhez el kell engednie. A szívem mélyén haragudtam már rá, amiért ő éli az életét, miközben engem gúzsba köt. Azt hiszem, megértette. Azóta csak egyetlen levelet küldött, egy dalszöveget. Nem válaszoltam rá. A szívem mélyén azonban mindig ott fog élni az iránta érzett szeretet. Ő volt életem harmadik szerelme. 

 

Bár apu minden győzködés ellenére ódzkodott tőle, hogy bejelölje az iwiwen az öccsét, engem mégis hajtott valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság. Rákerestem a Mörtelekre… (a család nagy része a központi magyarosítás során „ä” helyett ö-vel a nevében végezte) … és sokkot kaptam. A fotókról cigány férfiak néztek vissza rám. Igen, mindig családi vicc tárgya volt, hogy apu nagyapja cigány, és így 1/8-ad részben én is az vagyok. Tudtam azt is, hogy apu apja cigány nőt vett feleségül. Mégis megdöbbentett a „családom” feketesége. Míg korábban azt fontolgattam, hogy esetleg küldök egy levelet apu öccsének a következő szöveggel „Szia! Állítólag te lennél a nagybátyám…” , a képeket nézegetve kezdtem megérteni apu félelmeit. Nem tudhatom, hogy mit rejt a doboz, amit felnyitok. Ugyanakkor viszont egy pillanatra megérintett a „családhoz tartozás” érzése is. Ott van például Mörtel Renáta. Válogatott kézilabdás - és apu unokatestvérének a lánya. Az összes Mörtel szerepel az ismerősei között. Rólam valószínűleg soha nem hallott.

 

Nos, nem mondhatnám, hogy ő kezdeményezett. Egy igencsak mélyen dekoltált topot vettem fel, a hajamat koszorúba fontam a fejemen, ahogyan a legjobban tetszik magamnak, és próbáltam olyan ügyes, kitartó és okos lenni a túrán, amilyen csak tellett tőlem. Be kell valljam, nem volt könnyű. 25,9 kilométer (+ 5 kilométer eltévelyedési veszteség) 1170 méter szintkülönbség mellett a Mátrában mégiscsak kemény táv egy gyakorlatlan kezdőnek, és volt néhány emelkedő, ahol úgy éreztem, csábítás ide vagy oda, én most itt akkor is meghalok. Közben viszont egyre csak nőtt bennem a bizonyosság: Vele akarok lenni, mert határtalanul jól érzem magam mellette. A buszon elaludtam a vállán, és amikor felébredtem, meghívtam magamhoz egy vacsorával egybekötött filmnézésre. Épp hogy csak hazamentünk lezuhanyozni mindketten, és nagyjából másfél óra múlva Cica már az én asztalkámról ette a virslit, majd az én ágyikómból nézte a filmet. És csak nézte, csak nézte, anélkül, hogy egyetlen közeledő mozdulatot tett volna irányomban. Nos jó, mentségéül szolgáljon, hogy néhány nappal azelőtt még kifejtettem neki, hogy Andreybe vagyok szerelmes.

Végül egészen véletlenül a kezére ejtettem a kezem. Tökéletes trükk. Soha nem fogom elfelejteni ezt a filmet. A végét például kétszer is láttam.

Cica másnap reggel tőlem indult munkába. A belépőkártyáját egészen véletlenül magával hozta a filmnézéssel egybekötött vacsorára.

 

Nem tudtam mit kezdeni a történtekkel. Csak pörgettem, folyamatosan pörgettem vissza a jelenetet a fejemben. A munkahelyemről hazafelé tartva éppen a Gyöngyösi úti metrómegállóhoz érkezem. Megszólít egy fiatal srác, azt kérdezi, hogy fel tudnék-e váltani egy kétszázast apróra, mert telefonálni szeretne. Felnézve csak annyit látok, hogy a fiú cigány, és automatikusan azt válaszolom: „Sajnálom, de nem”. Amint leérek az aluljáró lépcsőjén, már tudom, hogy valószínűleg semmi okom nem lett volna félni. A srác valóban cigány volt, de tökéletesen jól öltözött, normális kinézetű, és a tekintetét felidézve úgy gondolom, tényleg bajban lehetett, szüksége lett volna arra az apróra. Én pedig nem segítettem. A bűntudatomat az sem enyhíti, hogy tényleg nem volt nálam apró, ellenőriztem a pénztárcámban. Tudom, hogy nem azért nem adtam, mert nem volt, hanem mert láttam, hogy aki kéri, cigány. Szégyenkezem saját magam előtt. Zsófiám azzal nyugtat, hogy az előítéletre való hajlamunk tulajdonképpen egyfajta evolúciós vívmány, mélyen bennünk élő ösztön. Jellemzően nem vagyunk képesek rá, hogy a döntéseink során minden releváns információt megfontoljunk, és ezért nagy részben egyszerűsítő szabályokat hívunk segítségül. Az előítélet tulajdonképpen a múltbeli rossz tapasztalatainkból képzett hüvelykujj-szabály. Bántottak már cigányok? Igen, nem is egyszer. És még ha pontosan tudom is, hogy például a bűnözés és a cigány etnikai hovatartozás összefüggése csupán a felszín, és a statisztikai kapcsolatot valójában egészen más háttérváltozók teremtik meg, mint amilyen például a szegénység, vagy a képzetlenség, az ösztöneim hamarabb érvényesülnek, mint a tudatom. Ramaty egy érzés.

Régebben, amikor a párkapcsolataim csődjéről beszélgettünk, apu mindig felvetette, hogy ahelyett, hogy „különleges” férfiakra vadászom, kereshetnék már magamnak egyszer egy rendes, kiegyensúlyozott fiút, aki nem feltétlenül táncművész vagy karrierista, viszont szeret engem, és a kedvemért örömmel fog majd megtanulni táncolni, és karriert épít, hogy a családunknak olyan életet biztosítson, mint amilyet elképzeltem magunknak. Most már értem, mire gondolhatott.Ha az Andrey és köztem meglévő különlegesen ösztönös vonzódást kellett szemléltetnem a barátaimnak, mindig elmeséltem nekik azt a történetet, amikor Tallinnban sétálva vitatkozni kezdtünk a diszkriminációról. Andrey először kifejtette, hogy ő soha nem vesz Nike terméket, mert az amcsi (félelmetes, hogy az oroszokba mennyire belenevelték ezeket a hidegháborús ellenérzéseket), mint ahogyan fekete zenét sem hallgat. Így jutottunk végül egészen a cigányokig és más kisebbségekig… Különbözött a véleményünk, és valószínűleg még nagyon hosszú időn át vitatkozhattunk volna, ha Andrey át nem ölel, és azt nem mondja: „Sokkal fontosabb vagy te, mint bármi más. Boldogan igazat adok neked, mert csak te számítasz.” És ezzel egyszerre csak vége szakadt a vitának. A legfurcsább azonban az, hogy a hiány bármiféle érzete nélkül ért véget. Egyszer csak ott termett közöttünk a szerelem, és elsimított mindenféle véleménykülönbséget, anélkül, hogy bármelyikünk is vesztesnek érezte volna magát a vitában.Akkor azt hittem, soha többet nem találom meg ezt a harmóniát.

Tévedtem. Cica mellett még csak arra sincsen szükség, hogy a szerelem elsimítsa a különbözőségünket - egyszerűen nem különbözünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnánk beszélgetni millió-egy témáról, és ne osztanánk meg egymással mindennap valami újat, valami ismeretlent önmagunkból, olykor persze még a véleményünk is eltér – de csak a felszínen. Ha mélyen belenézek a szemébe, a saját szememet látom viszont.Na jó, ez persze valószínűleg abból fakad, hogy az én anyám is a Jászságból származik, akárcsak Cica, és úgy látszik, családi hagyatékként hoztuk magunkkal a meghatározhatatlan színű, zöldes-sárgás-barnás szőlőszemeket. Néha azonban magam is meglepődöm, hogy Cica milyen hihetetlenül hasonlóan kezel bizonyos helyzeteket, mint ahogyan én viselkednék. Ez legtöbbször már csak azért is furcsa, mert megszoktam, hogy az emberektől, akár még a barátaimtól vagy a pasijaimtól is más reakcióra számítsak, mint ami belőlem ösztönösen fakadna. Megszoktam például, hogy barátnőként többé-kevésbé rejtegessenek (vagy amiatt, mert szégyellnek, vagy azért, mert a függetlenség látszatát szeretnék fenntartani), és ezért elmondhatatlanul jólesik, amikor Cica természetesnek veszi, hogy érte megyek egy legénybúcsú után, ráadásul a teljes családi pereputtyal a hátsó ülésen. Megszoktam, hogy visszautasítsák az állandóan csapongó gondolataim szülte ötleteket, az őrült spontaneitást, és ezért Cica mindannyiszor meg tud lepni, amikor hajlandó például lejönni a Velencei tóra munka után „csak úgy”, egy szál fürdőcucc nélkül beugorva a kocsiba. Megszoktam, hogy a borzalmas idő- és pénzügyi menedzselési képességeimet a barátaim állandó kritikával illessék, és imádom, amikor Cica elnézően mosolyog mellettem a „kettőt fizet, hármat kap” cipővásárlási akcióban. És még csak nem is azért, mert ő maga ne tudna bánni például a pénzzel, vagy mert nem merné a szemembe mondani a véleményét, félve, hogy elveszíthet. Egyszerűen csak azért, mert szeretjük egymást, és ennek számomra elengedhetetlen velejárója az elfogadás.

 

Andit 9 éve ismertem meg, egyetemista életem első hetében. Egy éven át voltunk szobatársak a kollégiumban, a barátságunk azonban túlélte a szétköltözést. Amikor róla meséltem, mindig úgy emlegettem mint „az egyik legjobb barátnőmet” (a másik Zsófia volt). Ő nagyrészt nekem köszönhette a diplomáját. Én pedig neki a munkámat. Több mint fél éve nem beszéltünk egymással.Akárhányszor megkérdezik, hogy „de hát min vesztetek össze ennyire”, fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak. Nem tudnék felidézni egyetlen olyan konkrét eseményt sem, ami a teljes elhidegülést indokolná. Nagyjából vannak ugyan sejtéseim azt illetően, hogy mi bánthatta meg Andit, de ezek egyike sem tűnik olyan súlyos oknak, ami indokolná a szakítást.Amit fel tudok idézni magamban, az csupán annyi, hogy az ügyfelem éves zárásán dolgoztunk (az éves pénzügyi riportokat állítottuk össze, ami igen nagy munkának számít), és mivel akkor még a régi irodánkban laktunk, és elég kevés volt a hely, megkértem néhányszor Andit (akivel egy cégnél dolgozunk) és Andi egyik adótanácsadó kollégáját, hogy üljenek át egyik szobából a másikba, hogy mi tudjunk csoportban dolgozni. Ez szemmel láthatólag fölöttébb idegesítette Andit, olyannyira, hogy „befújt” minket a tulajdonos feleségénél. Egyik reggel, alighogy beértem az irodába, már csörgött is a telefonom, és a főnöknő határozottan rám parancsolt, hogy „ne zavarjam az adócsoport munkáját”. Ezt én hihetetlenül alattomos húzásnak éreztem Andi részéről (főleg annak tükrében, hogy én mindig csak „kértem” tőlük, lehetőségük lett volna nemet is mondani, ha annyira zavarta volna őket az - egyébként összesen két alkalmat érintő - átülés).

Másrészt azt hiszem, az is zavarhatta Andit, hogy a zárás ideje alatt legtöbbször Ada kolléganőmmel ebédeltem, mert ő rendszerint egy másik irodában dolgozott, és nem volt előfizetve ebédje, így együtt mentünk le a büfébe.

Ugyan éreztem, hogy nincs minden rendben Andi körül, de akárhányszor céges ügyekben beszéltünk telefonon, mindig próbáltam találkát javasolni. Ő azonban állandóan arra hivatkozott, hogy nem ér rá, dolgoznia kell. Végül egy délután felhívott, de csak azért, hogy megkérdezze, hol parkolhatna az új céges autójával a Nyugati környékén, mert éppen moziba igyekeznek. Ezután nem hívtam többet.Az utolsó cseppet az én poharamban azonban valószínűleg mégiscsak az jelenthette, amikor a céges csapatépítő bowling partyn mintegy „megüzente” az egyik kolléganőnkkel, hogy oda ne merészeljünk menni az ő pályájukhoz, mert akkor hisztizni fog. Nem mentünk.Azt, ahogyan Andi a munkahelyünkön viselkedett, annyira kiábrándítónak és ellenszenvesnek tartottam, hogy már egyáltalán nem is vágytam rá, hogy rendbe jöjjenek közöttünk a dolgok. Nem hiányzott Andi társasága. Egyetlen dolog zavart csupán: Hogy nap mint nap végig kellett mennem ahhoz az irodáján, hogy eljussak a sajátomba.

Egy idő után már azon sem rágódtam többet, hogy pontosan mivel haragíthattam magamra. Egy darabig még lefoglalt a gondolat, hogy Andi hosszú és különösen mély barátságunk során tulajdonképpen rettenetesen meggyűlölhetett, amiért én újabb és újabb szerelmi ügyeimről számoltam be, miközben neki soha nem volt barátja, és most hirtelen ez az a gyűlölet, amivel szembe kell néznem. Egy idő után azonban már úgy tekintettem a kapcsolatunk végére, mint egy megmagyarázhatatlan, de ugyanakkor elkerülhetetlen szakításra. Sokféle értelemben szorosabb volt a kapcsolatunk, mint egy átlagos barátság, és ennek megfelelően is ért véget.

Néha azért még elképzelem, hogy küldök neki egy levelet egyetlen sorral: „Ideje volna megbeszélnünk… J” Mint ahogyan azonban az elmúlt szerelmeket sem érdemes bolygatni, Andi kapcsán is mindig arra jutok, hogy fenntartom a hallgatást. Félek tőle, hogy azt az Andit, akit igazán szerettem, úgysem kaphatnám már vissza.

Hétköznaponként reggel 6-kor ébredünk. Cica 6.10-ig készülődik, addig én felmelegítem az előző este elkészített teát. 6.20-ig beszélgetünk egy keveset a mézes tea mellett, azután Cica elindul a munkába. 6.20 és 6.35 között én is felöltözöm, fogat mosok, és összepakolom a tornacuccomat. 6.45-kor már a Deák téren szállok be a metróba, és pontban 6.50-kor meg is érkezem a Dózsa György úthoz. 6.55-kor leadom a bérletem az Alexandra recepciós pultjánál, 7-től 8-ig pedig tornázom. Csütörtökönként nem járok aerobicra, akkor egy olyan náci néni tart órát, akinek az elvárásaihoz mérten még nem elég fejlett az állóképességem.9-től fél 6-ig dolgozom, vagy a Lánchíd Palotában, vagy a Duna Plázánál, szeptembertől pedig már az egyetemen is. Háromnegyed 6-ra hazaér Cicus, és ekkora általában már én is igyekszem otthon lenni, hogy együtt vacsorázhassunk. Egy kis beszélgetés, egy film vagy mozi, séta, esetleg olvasás, azután már csak az esti zuhanyzás van hátra, hogy 10-kor aludhassunk.

Anyunak mindezt meghallva az jutott eszébe, hogy egy gyilkos igencsak könnyen kifigyelhetné a napirendem.

Bate szerint kispolgár lett belőlem.

Egyébként lehet is ebben valami. Múltkor, amikor a főzelékfalóban egy angol turista próbálta kitalálni a foglalkozásom, az első tippje a „titkárnő” volt, majd megkegyelmezett nekem a „tanárnői” címmel…

Mindenesetre akárhogy is legyen, legalább kiegyensúlyozott és vidám kispolgárnak érzem magam. Igazán csak akkor ijednék meg ettől a besorolástól, ha elvesztettem volna a gondolkodásra való képességemet. Ha nem érdekelnének többé a világ titkai, csak a Helyszínelők. Igaz, azt már a magyar érettségimben is kifejtettem, hogy boldog emberből soha nem lesz nagy művész. De legalább öngyilkos sem.

A kispolgáriságnál sokkal inkább aggaszt az a tény, hogy például a sarok már most is csak nagy nehezen suvasztható bele a napirendembe, és a napi 8 órára korlátozódó munka ellenére sem érzem úgy, hogy dúskálnék a szabadidőben. El sem tudom képzelni, hogyan tudják menedzselni az életüket például azok a dolgozó anyák, akiknek este 6-kor nemcsak egy barátot, hanem egy egész családot kell vacsorával ellátniuk, tanulniuk, játszaniuk és beszélgetniük a gyerekekkel, és emellett még a párkapcsolatukat is ápolniuk. Női egyenjogúság ide vagy oda, még a napi 8 óra munka is soknak tűnik egy család összetartása mellett.

 

Szeptembertől már nem leszek a Közgáz főállású oktatója. Egy tanszéki doktorandusz kollégámnak, aki egyébként később kezdte a képzést, mint én, sikerült letennie a szigorlatot, és így az ösztöndíjtól elesve rá van szorulva a tanszéki helyre. A tanszékvezető megkérdezett, nem adnám-e át neki az állásomat. Én pedig örömmel megtettem. Talán megtartanak 4 órában, ezt ígérte a tanszékvezetőm, de amennyire őt ismerem, ezt azért még nem venném készpénznek. Tanítani mindenesetre biztosan fogok, máris rám osztottak heti 3 órát, egy nyíregyházi képzést és egy szakszemináriumot. Őszintén szólva tényleg megkönnyebbültem tőle, hogy nem kell többé főállásúként viselkednem. Az óraterhelést elbírtam ugyan, de a vizsgáztatásból és más kapcsolódó adminisztrációs feladatokból már nagyon elegem volt, arról nem is beszélve, miszerint utáltam az érzést, hogy szinte szégyenkeznem kell a „valódi” munkahelyem miatt. Hiába voltam ugyanis főállású oktató, az egyetemet szinte csak kikapcsolódásnak tekintettem a tanácsadás mellett. A tanítás az életem, nem a munkám.Közben viszont aggaszt is, hogy ezzel talán megtettem az első lépést azon az úton, amely végleg kivisz majd engem az egyetem kapuján. Még mindig nem haladtam előre szemernyit sem a doktori szigorlatommal.

 

Augusztus 28-án voltunk három hónaposak. Nos jó, igazából az eredeti kalkulációs módszerem szerint Pünkösd hétfőtől számítva 12 hétre, Cica azonban már az első hónapos „évfordulónk” alkalmából ráébresztett, hogy a 28 napos holdhónapokban való gondolkodás csupán női sajátosság, és egy idő után jelentősen megnehezítené a kapcsolatunk élettartamának nyilvántartását, a Pünkösd változó dátumából fakadó nehézségekről nem is beszélve.A vér és könnyek által megszerzett korábbi szerelmi ismereteim alapján a 3. hónapot tettem meg vízválasztónak. Az eddigi kapcsolataim ugyanis (az elsőt leszámítva, de hát arról úgy is tudjuk, hogy örök kivétel a szabály alól) vagy nem érték meg a három hónapot, vagy ha annál tovább tartottak, akkor igazi szerelemnek bizonyultak. Így azután a harmadik hónapunk örömére Cicával elhatároztuk, hogy összeköltözünk. Lényegében már eddig is együtt töltöttük minden szabad esténket, teljesen fölösleges fenntartani még egy albérletet csak amiatt, hogy „függetlennek” mondhassuk magunkat. Az én eddigi albimban fogunk lakni, mert az önálló lakás, még ha kicsi is, és nagyon jó helyen van. Ezt a hetet szántuk arra, hogy két ember számára is lakhatóvá tegyük, és átköltöztessük Cicát.

Egészen furcsa érzés. Életemben először határoztam el tudatosan, hogy együtt szeretnék élni valakivel. Életemben először érzem úgy, hogy a világról csak többes számban tudok nyilatkozni. Nincs semmi, ami az enyém volna. Minden a miénk. Mégsem tűnik úgy, mintha elveszítettem volna valamit. Kiteljesedtem általunk.

 

Zsófiám feleség lett és anya. Én pedig koszorúslány az esküvőjén. Hihetetlen.

Az ünnepi események persze nem a lakodalommal, hanem a lánybúcsúval kezdődtek. Ott volt Zsófia szinte összes barátnője, több mint 12-en.

Ennek kapcsán elgondolkodtam rajta, hogy vajon az én lánybúcsúmra hány barátnőt tudnék meghívni: Zsófiát, Bejust, Angyalomat, Adát, esetleg talán még a vőlegény egy barátnőjét, maximum 5 lányt. Azt hiszem, ez nekem elég is volna: Ennénk-innánk, nevetnénk és táncolnánk. Mindenesetre a „lánybúcsús” lista ráébresztett, hogy milyen ritka kincsek is a barátnőim, és hogy mennyire kell vigyáznom rájuk. Andit már elveszítettem, és majdnem Angyalomat is. Igazi megváltás volt, amikor Angyalka végül mégis visszatért.

El kell ismernem, mindarra, amit Zsófiám lánybúcsúja kapcsán megtanultam magamról, nem lehetek különösebben büszke.Először is igen kis részt vállaltam az előkészületekből. Persze mentségként felhozhatnám, hogy Zsófia kialakult baráti társasága sem volt különösebben befogadó, de valójában azt hiszem, ennél jóval egyszerűbb volt az ok: A lánybúcsú idején (de egyébként ez valószínűleg még ma is igaz volna) annyira vágytam Cica társaságára, hogy kellemetlenként éltem meg minden egyes programot, ami tőle elszakított. Azután pedig persze, már csak azért is, mert marcangolt a bűntudat az elmaradt szorgalmam miatt, különösebben már magán a lánybúcsún sem érezhettem jól magam.

„Olyasvalamit fikázol, amit mások csináltak meg helyetted.” Ez volt Zsófiám reakciója, és ebben természetesen abszolút igazat kellett, hogy adjak neki. És persze fájt is. Fájt, hogy úgy éreztem, csalódást okoztam Zsófiának. Fájt, hogy miközben engem kért meg, hogy az egyik koszorúslánya legyek, ezáltal kiemelve engem a barátnői köréből, a lánybúcsú alapján bárki érdemesebb lett volna erre a címre. Magam is kételkedni kezdtem benne, hogy vajon igazán szeretem-e Zsófiát, hogy vajon miért lettem én az egyik legjobb barátnője.Azt hiszem, csak ma sikerült odáig eljutnom, hogy megnyugodjak. Zsófiában számomra mindig két világ egyesült: Egy olyan, amelyet közel éreztem magamhoz, és a társasági ember világa, amely mindig távol állt tőlem. Az, amiért Zsófia és én barátok lettünk, csak kettőnk között játszódott le. A kapcsolatunk összes fontos eseménye olyasmi, amely kettőnket érintett. Zsófia, aki társaságban sokáig csúfolt engem a gimnáziumban, akkor került először igazán közel hozzám, amikor vittem neki otthonról egy tányér túrógombócot. Az érettségi után mindketten Budapestre kerültünk: támogattuk egymást, de soha nem jártunk egy társaságba. Ketten főztünk túrógombócot azon a napon is, amikor azt mondtam, úgy érzem, megtalálta a férjét. Ketten voltunk a Burger Kingben, amikor elmondta, hogy babát vár. Szeretem a mélységet Zsófiámban. Szeretem, ha közel lehetek hozzá. A lánybúcsúján nem éreztem ezt. Amikor azonban a házasságkötő teremben egymásra néztek Gáborral, elsírtam magam.

De legalább gazdagabb vagyok egy tanulsággal: A saját esküvőmről ki kell tiltanom minden „egymásnak vallomás tevős” jelenetet.

 

Nagyon régóta nem volt olyan boldog nyaram, mint ebben az évben. Persze a gyerekkor boldogságát nehéz volna összehasonlítani a felnőttkori érzésekkel… A felnőtt életemből azonban nem is tudnék felidézni olyan szép nyarat, mint amilyen az idei volt.

A Csorba-tónál töltött egy hetünk során tökéletesen feltöltődtem. Ez a nyaralás olyannak bizonyult, amiről mindenki álmodik, és mégis csak nagyon ritkán sikerül megvalósítani: Úgy láttunk világot, és szívtunk magunkba sok-sok újdonságot, hogy közben arra is jutott időnk, hogy kipihenjük magunkat.

Azonban még a nyaralásnál is nagyobb boldogságot adott a tény, hogy szeretek és szeretve vagyok: Régi igazság, hogy sokkal könnyebb úgy mosolyogni a világra, úgy adni, dolgozni, egyáltalában élni, hogy az ember tudja, várja otthon valaki este, amikor hazamegy. Néhány héttel a kapcsolatunk kezdete után elpanaszoltam a lányoknak az irodában, hogy borzasztó dolog a párkapcsolat. Napközben próbálok ugyan a munkámra koncentrálni, de valójában egész nap már csak az estét várom, hogy végre találkozhassam Cicával. Zsófiám azonban mosolyogva csak annyit válaszolt: „Látod, Nyúl, most már legalább érted, hogy mi miért nem lettünk munkamániások.” 

2007/06/26

Életjel

 

Néhány hete éppen Nyíregyházáról vezettem hazafelé, szokás szerint zenehallgatással próbálva ébren tartani magam, amikor hirtelenjében rádöbbentem, hogy Kelly Clarkson helyett akár én is énekelhetném ezt a dalt. (És itt most nem elsősorban a zenei képességeimre gondolok... :-) ) 

 

Is this a dream?
If it is
Please don't wake me from this high
I've become comfortably numb
Until you opened up my eyes
To what it's like
When everything's right
I can't believe

You found me
When no one else was lookin'
How did you know just where I would be?
Yeah, you broke through
All of my confusion
The ups and the downs
And you still didn't leave
I guess that you saw what nobody could see
You found me
You found me

So, here we are
That's pretty far
When you think of where we've been
No going back
I'm fading out
All that has faded me within
You're by my side
Now everything's fine
I can't believe

You found me
When no one else was lookin'
How did you know just where I would be?
Yeah, you broke through
All of my confusion
The ups and the downs
And you still didn't leave
I guess that you saw what nobody could see
You found me
You found me

And I was hiding
'Til you came along
And showed me where I belong
You found me
When no one else was lookin'
How did you know?
How did you know?

You found me
When no one else was lookin'
How did you know just where I would be?
Yeah, you broke through
All of my confusion
The ups and the downs
And you still didn't leave
I guess that you saw what nobody could see
You found me

(You found me)
(When no one else was lookin')
You found me
(How did you know just where I would be?)
You broke through
All of my confusion
The ups and the downs
And you still didn't leave
I guess that you saw what nobody could see
The good and the bad
And the things in between
You found me
You found me

2007/05/15

Fáj a szívem

És ez most egyáltalán nem valami romantikus maszlag. Egyszerűen szúr a bal felem. Igaz, tény, hogy a helyében már én is fellázadnék. A múlt héten átlagosan napi 16 órát dolgoztam, és ma éjszaka se aludtam többet 4 óránál. Nemrég hallottam egy román lányról, akit, ha jól emlékszem, a Price foglalkoztatott, és meghalt túlmunkában. Még jó, hogy nem a Big Fournak dolgozom... :-)

2007/05/14

Az ingatlanprojekt

Meg sem tudnám már számolni, hányadik változaton vagyunk túl a szüleim ingatlaneladási, illetve -vásárlási szándékait illetően.

 

A történetet valahol ott kellene kezdenem, hogy az apukám, amióta csak világ a világ, szerelmese volt a Velencei tónak. A szüleim már a nászútjukat is a parton töltötték (az ilyenkor szokásos luxushotelt sátorra és fürdés melletti államvizsga-felkészülésre cserélve), azóta pedig - hacsak nem laktunk éppen az ország alföldi csücskében - a nyarak is rendszeresen Agárdon találtak minket. A Velencei-szenvedély zsámbéki honfoglalásunk óta odáig fajult, hogy már nemcsak nyáron, hanem minden évszakban törzsvendégek lettünk a parton.

 

A Velence-szerelem mellett az események megértéséhez apu egy második fontos jellemvonásának ismerete is elengedhetetlen: Igazi örökmozgó. Nem tudom, hogy a nevelőotthoni múlt gyökértelensége, vagy a cigány vér teszi-e, mindenesetre akárhova sodort minket az élet, egy idő után mindig csillapíthatatlan költözési vágy lett rajta úrrá. Már 7 éve lakunk Zsámbékon, és ez bizony a mi családunk életében példanélküli. A rekordot eddig Lőkösháza tartotta (ha meg kellene nevezni a világ végét, én biztosan erre a falura szavaznék), ahol kerek 4,5 évet töltöttünk. Mindenesetre ez a zsámbéki 7 év apu számára egy egész emberöltőnek tűnhet. Persze, nyilván van számos indoka arra, hogy miért szeretné eladni a házat: Túl magasak a fenntartási költségei, nem is beszélve a hitelről, zajos, poros. Ugyanakkor viszont azt hiszem, a legnagyobb baj mégis az, hogy megutálta a falut.

 

Érdekes hely ez a Zsámbék. Tulajdonképpen azt kell mondjam, hogy ha össze kellene szednem a tapasztalataimat arról a sok-sok faluról, ahol életemben eddig laktunk, még mindig Zsámbékról tudnék a legpozitívabban nyilatkozni. Az, ahogyan az egyházközség és az emberek segítettek minket a házunk leégése után, egy olyan tisztelendő oldalát mutatta meg számomra a falusi közösségeknek, amelyet addig nem ismertem. Ugyanakkor viszont a teljesen inkompetens és ráadásnak önző, bunkó igazgató, aki az utóbbi években vezette a szüleim munkahelyét, mindkettőjük életét alaposan megkeserítette. Olyannyira, hogy anyu végül otthagyta az iskolát, és apu is azt tervezi, hogy kihasználja a "Prémium évek" programot és az ősszel nyugdíjba vonul.

 

Anyu végül az Aegonnál kapott munkát, telefonos értékesítő lesz. Először éhbérért, de azt ígérik, hogy egy éven belül már 150.000 nettót is könnyen megkereshet, ami pontosan 50.000 Ft-tal haladná meg azt a fizetést, amelyet 30 évnyi tanári munka után kapott. Féltem egy kicsit, mert nehezen tudnék olyan állást találni, ami lélekölőbb annál, mint amit éppen elvállalt (na jó, az Andrew-féle monitortesztelő még mindig verhetetlen a legszarabb meló versenyben). Ugyanakkor viszont az önértékelésének, a lelkiállapotának határozottan jót tett, hogy otthagyta az iskolát, és biztos vagyok benne, hogy ha magában a munkában különösebben nem is fogja örömét lelni, legalább élvezheti a fix 6 órát követő gondtalan pihenési időt és a normális fizetést. Persze apu sem tervezi, hogy szeptembertől kezdve csak pipázna a kandalló mellett. Vállalkozni szeretne, vagy legalább találni egy tisztes mellékállást.

 

És itt jön a képbe egy újabb szempont: Már éppen kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a szüleim eladják a zsámbéki házat, és helyette lesz egy kisebb, de tehermentes könnyűszerkezetes házunk a Velencei tó partján, amikor anyuék előálltak az újabb ötlettel: Mégis inkább Pestre költöznének. Dolgozni szeretnének, nem pedig elásni magukat, és Pestről mindez sokkal egyszerűbben működne.

 

Így alakult ki tehát a végleges terv: Már meg is hirdettük a zsámbéki házat 21,5 millióért. Reménykedtünk benne, hogy akár 25 milliót is kaphatunk érte, de az ingatlanügynök kiábrándított: Azt állította, hogy nincs kereslet társasházi lakásokra a faluban. Aki már kijön Zsámbékra, az önálló házat szeretne. Mindenesetre, ha nagyon hamar elkapkodnák a lakást ennyi pénzért, akkor valószínűleg nem adjuk el, inkább meghirdetjük újra drágábban. Ha egyszer kezünkben a pénz, abból kifizetjük a hitelt (nagyjából 4 millió, ha ideszámítjuk a megtakarításunkat is, ami januárban válik elérhetővé), az ügynököt, és még mindig marad körülbelül 16-17 milliónk arra, hogy anyuéknak vegyünk egy új lakást (vagy egy előnyösen felújítható régit) valahol a belváros közelében. Így első körben a 9. kerületre vagy a Corvin projektre gondoltunk, egy 50-60 négyzetméteres újépítésű lakást fontolgatva. Amíg átmenőben vagyunk a két lakás között, addig összeköltöznék a szüleimmel egy nagy bérlakásba (alig kellene többet fizetni érte, mint a mostani kicsiért), onnan pedig már én is egyenesen a saját lakásomba mehetnék, hiszen anyuék saját tulajdonú, tehermentes pesti ingatlanára felvehetnék annyi jelzálog-kölcsönt, ami már bőven elég minimális önrésznek egy lakáshitelhez.

 

Persze, ha közben találnánk valamilyen kihagyhatatlan lehetőséget a Velencei tónál, akkor anyuék valószínűleg mégiscsak gondolkodóba esnének. Már régóta az a stratégiánk például, hogy elhagyott telkekre vadászunk Agárdon, majd kikerestetjük a tulajdonost a Földhivatalban, és adunk neki egy ajánlatot. Most éppen egy kb. 240 négyzetméteres telekbe vagyunk szerelmesek, ami nagyon jó helyen van, és 10.000 Ft-os (egyébként azon a környéken reális) négyzetméteráron számolva igen jó pénzért lehetne hozzájutni, és ráépíteni egy 80 négyzetméteres házat.

 

A kezdetekhez képest most már legalább eljutottunk odáig, hogy megvalósítható tervekben, konkrétumokban gondolkozunk, és még a célokat is látom az elképzelések mögött. Ha a szüleim Pestre költöznének, azon kívül, hogy sokkal könnyebben dolgozhatnának, és a szórakozási-sportolási lehetőségekért sem kellene sokat utazniuk, nyilván az is fontos szempont, hogy ha egyszer majd unokáik lesznek, nagyon sokat tudnának segíteni nekem, hiszen közel volnának. Éppen erre gondolva viszont sokkal csábítóbbnak tűnik a lehetőség, hogy a gyerekeim egy kertben csússzanak-másszanak, semmint hogy egy másik pesti lakás szőnyegének porát szívják a sajátunk helyett. Arról nem is beszélve, hogy Kormos kutya sorsa miatt is aggódom. A miniszörnyet nem kifejezetten arra teremtették, hogy szobakutya legyen.

 

Persze az is a tervek között szerepel, hogy amint elegük van a munkából, a szüleim végül mégiscsak leköltöznének a tóhoz. Addig talán még egy kis pénzt félre tudnának tenni, és nem volna már olyan szűkös a költségvetés az építkezéshez. Én mégis aggódom. Be kell valljam, hogy soha nem volt még olyan szép, tágas, frissen felújított, otthonos házunk, mint a zsámbéki, és félek tőle, hogy ha egyszer eladjuk, a szüleimnek életük végéig egy kis kétszobás lyukban kell majd nyomorogniuk. Egyelőre azonban kénytelen voltam belátni az indokaik alátámasztottságát, és hozzáfogni, hogy 2007-2008-as átadású új építésű, belvárosi ingatlanokat keressek. Ötletek? :-)

2007/05/02

Érzelmekre várva

Akkoriban még nem is tudtam, milyen könnyű dolgom van. Csordultig telve érzelmekkel csak ki kellett választanom azok alanyát. Amikor egyedül voltam, szenvedtem. Feküdtem az összegyűrt paplanon, és sírni tudtam volna, amiért üres mellettem az ágy.

 

Pedig most látom csak igazán, hogy a valóban nehéz döntések nem azok, amelyeket férfi és férfi között kell meghozni, hanem azok, amelyekben önmaga és a férfiak között kell választania az embernek.

 

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig juthatok, mindenesetre komolyan megszerettem az egyedüllétet. Azt, hogy a saját kis kuckómat mindig olyan állapotban találom, amilyenben hagytam. Hogy akkor kelek és fekszem, amikor csak szeretnék. Hogy magam választom meg, mivel töltöm a napjaimat, és éppen ezért mindig olyan dolgokkal is foglalkozom, amihez éppen a legnagyobb kedvem van. Hogy akkor és úgy szeretkezek, amikor és ahogyan csak jólesik...

 

Magam sem akartam elhinni, hogy ez valóban megtörténhetett velem. "Te is biztosan csak felvetted a szingli társadalom kliséit, hogy divatosnak tűnj, a szíved mélyén viszont arra vágysz, hogy végre társra lelj." De hiába is próbáltam egyre mélyebbre és mélyebbre kotorni a vörös véres húsban, nem találtam benne a "rejtett vágyat". Zavart, hogy képes lennék akár saját magamat is átejteni. "Gondolj bele, mi történt veled régebben, amikor egyedül maradtál. Sírógörcsök törtek rád. Végtelen depresszió. Eszedbe jutott az előző barátod, és hasogatni kezdtek a belsőségeid. Íme tehát a tökéletes teszt: Idézd fel az elmúlt hónapjaid, és próbáld megtalálni azokat az alkalmakat, amikor kínlódtál. Amikor önmagad elől sem voltál képes elrejteni, milyen nagyon is hiányzik mellőled egy férfi."

 

Erősen koncentráltam. Tényleg szerettem volna megtudni az igazságot. Találtam is néhány képet a fejemben, amelyek szenvedést ábrázoltak. Azok viszont mind egy konkrét férfi hiányához kötődtek: Andreyéhez. Persze, voltak ott még más szenvedő jelenetek is, amikor viszont a mélyükre néztem, minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy a kínlódást nem a társ utáni vágy okozta, hanem a teljesíthetetlen határidők és feladatok tömkelege, valamint a saját szabadidő és pihenés utáni vágyakozásom egymásnak feszülése. Azon kevés alkalmakkor, amikor megadatott, hogy ne a munka töltse ki az életem, mérhetetlenül boldoggá tettek a saját kis rítusaim, a takarítás, a vásárlás vagy a séta szabadsága felett érzett örömöm, amelyet önmagam kényeztetésének lehetősége még csak ragyogóbbá tett, anélkül, hogy bárkinek a társaságát is hiányoltam volna.

 

Vagy talán nem is erről volna szó? Talán még így is becsapom magam, és nem veszem észre, hogy továbbra sem önmagam és a férfiak között döntök, hanem folyamatosan egy bizonyos érzéssel vetem össze a potenciális viszonyokat, és azok végeredményben nem a magányommal, hanem Andrey-jel szemben veszítenek csatát? Vagy talán az Andrey iránt érzett szerelmem sem valódi, csupán egy idealizált álomkép, amivel nem is lehetséges felvenni a versenyt?

 

Furcsa, mert valójában nem hasonlítgatok hozzá konkrétan senkit. Nem teszek úgy, mint Tamás után, amikor mindenkitől azt vártam volna, hogy legyen képes megjavítani a ház villamosrendszerét, miközben eszmecserét folytat velem a legújabb jegybanki politikáról. Mindeközben viszont nagy igyekezetem, hogy megtaláljam a számomra "tökéletes férfit", épp abban akadályozott meg, hogy észrevegyem, nem is Tamás az.

 

Tulajdonképpen ritkán gondolok Andreyre mint személyiségre. Amikor eszembe jut, nem érvek sorakoznak előttem, amelyek a megfelelőségét bizonyítják, hanem érzelmek és hangulatok öntenek el. Ha már átélted egyszer, milyen az, amikor néhány napon belül teljességgel irracionális és megmagyarázhatatlan szenvedély lesz úrrá rajtad, nehéz magadat meggyőzni arról, hogy ennél kevesebbel is beérd. Sőt, azt hiszem, nem is szabad.

2007/04/22

Tavasz

Érzem, ahogyan lassan, nagyon lassan felszabadul bennem valami. Nyugalom. Egy kevés kiegyensúlyozottság. Csöppnyi boldogság. Talán. De mindenekelőtt sok-sok bennem rekedt bejegyzés... :-)

2007/03/25

A nő illata

Egész biztosan lehet abban valami, hogy egyszerűen más a szaguk a nőknek, amikor a hormonjaik életre kelnek. Persze, az események alakulásában nyilván közrejátszhat az illatos nők ráutaló magatartása is: Ha az ember lehetőséget teremt rá, hogy érezzék az illatát, akkor nem nehéz kiszagolni a titkait...

 

A héten előkerült ismét a sportmenedzserem. Életemben először éppen a Közgáz egyik nagyelőadójában tartottam előadást az árazásról, amikor felbukkant a háttérben. Majdnem leestem a katedráról. Nem is bírtam ki, hogy bele ne szóljak a mikrofonba: "Ajjaj..." Szegény diákjaim biztosan nem értették, hogy már megint mi baja lehet ennek a flúgosnak.

 

Ráadásul rá kellett jönnöm, hogy egyre nehezebb lesz ellenállnom neki. A héten szerencsére még megmentett Bate, mert a pasi pont aznap este szeretett volna meghívni vacsorázni, amikor már megbeszéltem egy találkát egyetlen kiismerhetetlen lelkű férfibarátommal. Viszont be kellett valljam magamnak, hogy túl gyakran gondolok azokra a kis játékosan mosolygó ráncokra a szeme sarkában. (Hát igen, ezt is megéltem. Szexinek tartom egy 37 éves pasi ráncait.)

 

Az egyetlen fegyverem ellene, hogy akárhányszor elábrándoznék azokról az édes kis ráncokról, mindig eszembe jutnak ugyanezek a ráncocskák, miközben az általam összeállított számvitel zh-ra koncentráltak, és ettől pillanatok alatt eltűnik a varázs.

 

Ráadásul tipikus "rosszfiú" is. Amivel kapcsolatban azt az örök igazságot kellett felfedeznem, miközben ma reggel hazafelé sétáltam egy meetingről, miszerint ahhoz már elég idős vagyok, hogy felismerjem a "rosszfiúkat" és kihagyhatónak érezzem őket, ahhoz viszont még mindig nem öregedtem meg eléggé, hogy a "jófiúkhoz" kezdjek el vonzódni.

 

Ha pedig egyszer már előbújt belőlem a pasihiány elleni lázadás, mindjárt fizikai energiává is konvertáltam azt, és elmentem a tánciskolám szombat esti bulijára a Forgách utcába. Itt évente általában egyszer bukkanok fel, és eddig minden egyes ilyen látogatásom meggyőzött róla, hogy az idegenekkel való társastáncolás nem az én műfajom, mert csak még kisebbnek és zaklatottnak érzem magam tőle.

 

Most viszont valahogyan úgy voltam ezzel a bulival is, mint az egyszeri álláskereső a századik interjújával: Amikor felkért valaki, egyszerűen csak közöltem vele, hogy rendben, akkor ő lesz a következő áldozatom mára, azután már táncoltam is több-kevesebb sikerrel.

 

Az este mérlegén végül két táncpartner csücsült: Egy a "munka-család" kettősében mélyen hívő mérnök, valamint egy ifjú jogász, aki a Külügyminisztériumban robotol legalább napi két órát, és ráadásul meglepően hasonlít arra a Tracyre, akit sarkos pályafutásom kezdetén megismertem.

 

A mérnöktől reggel már várt is egy e-mail, amelyben meginvitált Tőkéczki László "A kötelességteljesítés hőse - Tisza István" című előadására. Isten bizony kezdtem átérezni, milyen rettenetes is lehetett az, amikor az ifjú proletárok és proletárlányok politikai gyűlésekre jártak randevúzni. Úgy érzem, ez a zsenge konzervatív fiatalember legalábbis kimenekülne a világból, ha csak egy kicsi kis betekintést is engednék neki lelkem liberális fertőjébe. Gyorsan fogalmaztam is egy levelet, amelyben mindezt próbáltam értésére adni. Ha szerencsém van, veszi a lapot és búcsút int, ha viszont nem vagyok mázlista, akkor próbál majd megtéríteni.

 

A jogász is rámtalált délelőtt a wiwen, amit egyébként önmagában is értékelendő teljesítménynek tekintettem, ugyanis bár bemutatkoztam neki, de azt nem adtam a tudtára, hogyan írják a családnevemet. Márpedig ahogy utóbb kipróbáltam, a nevemet fonetikusan leírva semmit sem dob ki a wiw.

 

Az este legmulatságosabb pontja viszont mégiscsak az volt, amikor egy egykori tánctanfolyam-társam egy rumba végén közölte, hogy "ezt nem hagyhatom ki", majd hanyatt döntött. Először nem értettem, mi ebben a pláne, elég gyakran fejeznek be így romantikus táncokat, egészen addig, amíg a fiú meg nem jegyezte: "Tetszik a harisnyád. Csak a harisnyakötőt hiányolom." :-)

 

Hajjaj, lassan ideje lesz már nekiállnom a lakásprojektnek és beszerezni néhány bútort, amitől otthonnak érezhetem ezt a belvárosi odút. Rá kellett döbbennem, hogy Brumi mackón kívül ebben a lakásban még senkivel nem osztottam meg a párnáimat. És ez így, majdnem egy év után mintha kezdene zavarni...

Meg persze a tavasz is itt van ugye. :-)

2007/03/17

Update: My life

Ma levelet kaptam Andreytől. Egy hónapon belül a harmadikat. Az első kettőre nem válaszoltam. Hazugság volna, ha azt állítanám, hogy nem volt rá időm. Sok minden másra volt. Lelkierőm, energiám nem volt hozzá.

 

Az újévi nagy fellángolásomat lehűtötte Andrey reakciója. Nem volt semmi baj azzal, amit írt: Éreztem, hogy szeret, hogy vágyódik utánam, mégis felelősséggel tartozik a családja iránt, nem hagyhatja őket cserben. Adósságai vannak, mert Norvégiában nem vette észre, hogy a Ph.D. ösztöndíjához tartozó bankszámla mellé nem egyszerű bankkártyát, hanem hitelkártyát kapott, és ő boldogan költekezett abban a hitben, hogy még mindig az ösztöndíját fogyasztja. A családja egy kis másfél szobás lakásban él, a felesége visszament angolt tanítani egy általános iskolába, de őt is megviselik a konfliktusai az iskolavezetéssel. Van két gyönyörű, okos lánya, akiket taníttatni kell, öltöztetni, nevelni... Lassan számomra is  világossá vált, hogy nem hagyhatja el őket.

 

Azután megbetegedett a felesége, és ezzel közöttünk is elveszett az utolsó esély is. A felesége állandóan vérzett, súlyos nőgyógyászati problémái voltak, kórházba került. Andrey úgy érezte, hogy többek között a házasságuk feszültségei, az asszony örökös dühe vezetett a betegséghez. Talán erre a felesége is rájött. Most úgy tűnik, rendeződött a házasságuk. A nőből eltűnt a harag, szeretni akarja Andreyt.

 

A düh pedig mintha átszállt volna hozzám. Nem igazi harag ez, csak valamilyen gyenge csírája annak, szinte számomra is megfoghatatlan. Andrey továbbra is leveleket ír, beszámol bennük arról, hogy hogyan keres magának munkát, a sok lehetőségről, amivel próbálkozik, és a sokféle akadályról. Mindig lenyűgöz a vállalkozó szelleme. Sokat emlegeti, hogy majd meglátogat Budapesten, de minduntalan hozzá is teszi, hogy erre még valószínűleg jó ideig nem lesz pénze. Úgy érzem, mintha nem akarna elengedni, pedig számára is világos, hogy nincsen, nem lehet közös jövőnk. Mégis kellemes érzés, hogy van valaki, akinek írhat, egy fiatal nő, akinek a gondolata felpezsdíti a szexuális életét.

 

Nem akarok belesüllyedni egy ilyen csapdába. Ha Andreynek nem volna családja, bármit megtennék érte. De ha működik a házassága, márpedig minden jel szerint működik, nem fogom, talán nem is tudnám elrabolni. Viszont egyelőre erősen kötődöm hozzá érzelmileg. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne nyilallna belém a hiánya. Amikor a képzeletemben szeretkezek, mindig ő a párom. Nem leszek képes működő kapcsolatot kialakítani senki mással, ha nem tüntetem el őt az életemből. Fájdalmas lépés ez, de annál még én is racionálisabb vagyok, semmint belemenjek a köztünk kialakulóban lévő játékba.

 

Feltéve persze, hogy egyáltalán ki akarok alakítani működőképes kapcsolatot bárkivel is. Szexuális fronton persze kissé tragikomikus a helyzetem. Már majdnem egy éve nincsen állandó kapcsolatom, és a szexuális életem sem mutat sokkal több izgalmat egy apácáénál. Már akkor kezdtek rossz érzéseim támadni, amikor rájöttem, hogy hetek óta homoszexuális férfinak képzelem magam erotikus álmaimban. A mélyponton azonban mégiscsak akkor éreztem magam, amikor egy hét alatt éjszakánként a teljes irodát és az összes létező férfiismerősömet beleálmodtam az ágyamba. Amikor pedig egy reggel arra ébredtem, hogy néhány pillanattal azelőtt még a rendszergazdánk szeretője voltam, aki iránt még csak annyi szexuális vonzalmat sem éreztem soha, mint egy béka iránt, tényleg biztos voltam benne, hogy itt a vég. 

 

A szex viszont csak egy igen aprócska, bár erőteljesen meghatározó részlete az emberek szerelmi életének. Persze afelől nincs kétségem, hogy pazarlásnak minősül, ha egy 28 éves, meglehetősen nagy életkedvvel rendelkező nő egy egész évre böjti életmódot választ. Ahhoz viszont már túl sokszor menekültem a magány és a kívánósság elől kapcsolatokba, hogy ne legyen kedvem csak a szex miatt feladni a függetlenségem. Ami viszont az összes többi szempontot illeti: Teljességgel tanácstalan vagyok. Persze, látok magam előtt boldog párkapcsolatokat, mint például Zsófiáét vagy Ada barátnőmét, de még ha egy-egy pillanatban szívesen is cserélnék velük, néhány perccel később már az jár a fejemben, hogy mennyi mindent veszíthetnék egy ilyen kötöttséggel.

 

Az igazság az, hogy még mindig nincsen helye az életemben egy kapcsolatnak. Még a saját alvásomnak sincsen normális tere, nemhogy az állandó együttalvásnak! A mostani hosszú hétvégén például minimálisan is öt feladattal kell végeznem: Két transzferár-dokumentációval, 60 db zh kijavításával, egy előadásanyag összeállításával (életemben először én tartom egy tárgy előadását az egyetemen) és az eheti harmadéves szemináriumok feladatainak ellenőrzésével (ezt rám osztotta a tárgyfelelős). Ezek közül eddig még csak a zh-kkal végeztem, és egy kicsit foglalkoztam az előadással, viszont már most reménytelen a helyzetem a teljes feladatcsomag befejezését illetően. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ez csak a minimumszint volt, ennél sokkal több dolgom van függőben.

 

Tipikus mérlegként állandóan küzdök az egyensúlyomért. Hosszú ideje azonban már alig találok olyan területet az életemben, ahol kiegyensúlyozottságot éreznék. Volna tehetségem a tanításban vagy a kutatásban, sokféle visszajelzés ezt mutatja, de sokkal több időt kellene rászánnom, hogy a lehetőségből eredményeket építsek. Választhatnám azt az utat is, amin Andi barátnőm jár: Most már hivatalosan is az adócsoport vezetője és éppen most kapott a főnökünktől egy cégautót. A fizetését inkább meg sem próbálom megbecsülni, pedig már az én jövedelmem is jóval magasabb az átlagnál. Én is csoportvezető vagyok már, Kicsizsí lesz a harmadik beosztottam ( :-) bár azt hiszem, ő nem számít igazán ), mégsem tudok egyértelműen ebbe az irányba elmozdulni. Nem akarom feladni a tanítást.

 

Azután itt van például a testem. Néhány hete például már annyira rosszban voltam magammal, amiért nincs időm sportolni a heti egy squashon és táncon kívül, hogy végigcsináltam egy fogyasztó masszázskúrát. Hát, nem volt egyszerű (a masszázs szó ellenére semmilyen kellemes érzéssel ne párosítsátok ezt a kezelést), de végül is fogytam 3 kilót és tényleg éreztem a bőrömön is a változást. Ezeket az eredményeket azonban villámgyorsan képes vagyok tönkretenni a rendszertelen életmódommal.

 

És végül a szüleim: Még mielőtt az anyus történet elkezdődött volna, apu kitalálta, hogy el akarja adni a zsámbéki házat és a Velencei tóhoz költözni. Ez éppen akkor derült ki, amikor én is rászántam magam végre, hogy saját lakást vegyek. A szüleim tervét meghallva viszont úgy döntöttem, hogy az én projektem még várhat, inkább támogatom őket. A zsámbéki ház nagyon kényelmes és szép lett ugyan a felújítást követően, a falusi életet azonban megmérgezi az iskola és az utak közelsége. Hiába van kertünk, tulajdonképpen nem tudjuk használni, mert akárhányszor szép az idő, az iskolaudvarban megjelennek a kosárlabdázók és vége a nyugalomnak. Apun pedig világéletemben azt láttam, hogy szerelmes Agárdba. Még a nászútjukat is az agárdi kempingben töltötték anyuval (bár persze ebben volt némi szerepe az anyagi lehetőségeiknek is). Soha, egyetlen külföldi nyaralásunk alatt sem láttam olyan vidámnak, mint amikor az első májusi napsütéssel megmártózik a Velencei tóban. Szinte nincs olyan hétvégénk, még télen sem, amikor apu ne könyörögné ki, hogy lemenjünk Agárdra. Logikusnak tűnt tehát, hogy az egyetlen olyan helyen építsünk házat, ahol a szüleim a jelek szerint szívesen megöregednének.

 

Elkezdtünk hát telkeket - házakat keresni Gárdonyban. Az első szerelmünk egy elhagyatottan álló nyaraló volt, egészen közel a parthoz. Látszott rajta, hogy már évek óta nem látogatta senki. A cím alapján a Földhivatalban megtudtuk a tulajdonos lakcímét, és mivel a telefonszámát nem sikerült kiderítenünk, végül személyesen kerestük meg Törökbálinton. Hát, mit ne mondjak, mielőtt fel nem autókáztunk volna a "Tükörhegyre", nem hittem volna, hogy létezhet ilyen színtiszta szegregáció Magyarországon. Azon a környéken nem találtál más házakat, csak csupa 50 milliónál értékesebb, újépítésű, panorámás ingatlant. A mi tulajdonosunk háza pedig még ezek közül is kiemelkedett: Nehéz lett volna megbecsülni, de 300 négyzetméternél egészen biztosan nem volt kisebb a palotája. Hihetőnek tűnt, hogy esze ágában sincsen Gárdonyban tölteni a nyarait. Nem találtuk otthon, ezért csak egy levelet dobtunk be neki. Azóta sem válaszolt.

 

Hamarosan azonban új szerelmet találtunk, és nekem ez lett a végső: Egy több mint 1000 négyzetméteres összközműves ingatlan, tulajdonképpen két összeolvasztott telek, csendes utcában, viszonylag közel a tóhoz, betonozott út mellett, saját fúrt kúttal, az egyik felén egészen jó állapotban lévő, igaz, régi építésű nyaralóval. Bőven piaci ár alatt, 15 millióért árulták. Rögtön elkezdtek száguldani a fejemben az ötletek. Ez a hely ideális lett volna hosszú távon. Jutott volna hely gyümölcsösnek, kis zöldséges kertnek, szabad térnek, pingpong asztalnak, garázsnak. A környéken nagyokat lehetett volna sétálni, az utca túloldalán hatalmas szabad köztér, a közelben megtalálható volt minden, ami a mindennapi élethez kell: Bolt, posta, étterem... Ráadásul akár gyalog is elérhető volt onnan a termálfürdő, a hideg téli időkre. Azt terveztük, hogy először a már álló házat újítjuk fel, rakunk rá új tetőt, szigeteljük, átalakítjuk a belső elrendezést, lecseréljük a nyílászárókat, cirkóra cseréljük a fűtést. Az 50 négyzetméter elég lett volna anyuéknak. Azután hosszabb távon hozzáépíthettünk volna még 50 négyzetmétert, vendégszobákkal, verandával, amelyet le lehetett volna zárni télre, de mégis jól jött volna, amikor majd megjelennek az unokák.

 

A költségvetés persze szűkös volt. Amikor legutoljára kérdeztünk egy ingatlanügynököt, azt mondta, hogy Zsámbékon 200-250 ezer forintot lehet elkérni egy használt lakás négyzetméteréért. Tekintve a teljes felújítást, mi úgy számoltuk, hogy a 100 négyzetméteres házunkért kaphatnánk 25 milliót, amiből megvennénk az agárdi telket, kifizetnénk a zsámbéki házon most meglévő kb. 4 milliós hitelt és felújítanánk az agárdi házat. Nem egyszerűen, de meg lehetett volna oldani, már bankokkal is beszéltünk. Apu azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hamar megértettem persze, elsőre mégis dühített. A sok bizonytalanság mellett, ami az állásukkal, a jövedelmükkel volt kapcsolatos, nem akart belevágni egy ekkora projektbe. Sőt, hirtelen elkezdett a most meglévő hitelük miatt aggódni, és mindenáron vissza akarta fizetni, eladva a zsámbéki házat és beköltözve valami jóval értéktelenebbe. Ezt persze végül nem hagytam: Nem pazarolhatjuk el az értékeinket csak azért, mert hirtelen megijedtünk. Ugyanakkor viszont az egész ingatlanügyet is lefújtam. Túl sok dolog bizonytalan most a szüleim életében ahhoz, hogy még valamin változtassunk.

 

Közben viszont ezt az egész történetet is úgy élem meg, mint egy elvarratlan szálat, mint a mérlegem egy kibillentő súlyát. Most már, hogy tudom, mire vágyna apu, és hogy nem boldog a zsámbéki házban, én sem tudok majd nyugodni addig, amíg meg nem valósítom az álmát.

 

Mindenesetre szerettem minden héten Agárdra járni, tervezgetni. Gondolkodtam ugyan rajta, hogy nem baj-e, amiért ismét olyan közel kerültem a szüleimhez. Azután azonban szétnéztem a környezetemben, és láttam, hogy mindenki cipel magával valamiféle kötöttséget. Én a saját személyiségemet illetően annyiféle gáttól megszabadultam, amennyitől véleményem szerint ép ésszel lehetséges. Nem hiszem, hogy bármely barátom is azzal vádolhatott volna, hogy túl sok elvárást támasztottam vele szemben. Ezt az egyet viszont el kell fogadniuk a közelembe kerülőknek: A szüleimnek én nemcsak a gyerekük vagyok. Azt is próbálom pótolni, amit a saját szüleiktől (család hiányában) nem kaphattak meg. Ugyanakkor akárhányszor szerelmes voltam valakibe, mindig képes voltam őt is a családommal legalább egy szinten kezelni, amire viszont a szerelmeim többsége (függetlenség ide vagy oda) velem ellentétben nem volt képes vagy hajlandó.

 

Ezek az agárdi utak jelentették az utolsó olyan alkalmat is, amikor igazán elgondolkodtam egy férfin mint lehetőségen. Az igazán mulatságos az, hogy az illetőt valójában nem is igazán ismerem, Zsófiám egyik barátja. Amikor azonban apu az egyik úton rákérdezett, hogy nincs-e legalább olyasvalaki a közelemben, akibe nem szerettem ugyan bele első látásra, de rendes fiú és látok benne fantáziát, ő volt az egyetlen, aki eszembe jutott. Egészen nevetséges lelkesedéssel készülődtem is a "nagy találkozásra": Kicsizsí szervezett egy kirándulást, ahova mindkettőnket meghívott. A kirándulás azonban végül elmaradt, és ezzel valahogyan a lelkesedés is elszállt belőlem. Visszatértem a valóságba.

 

Az én valóságomban pedig egyelőre életszerűbbnek és elgondolkodtatóbbnak tűnik Cygne írása az egyedüllét értékeiről, semmint az a kép, hogy néhány hónap múlva rózsaszín habcsók-ruhában fogok toporogni az egyik legjobb barátnőm háta mögött, szemeimet egy röpülő csokorra szegezve....


nyul

< <


©2009 Sarok.org

Search marketing