H2703101724
K2804111825
Sz2905121926
Cs3006132027
P3107142128
Sz0108152229
V0209162301

Sekai ni hohoeshimashou!

2006/10/15

Hans Christian Andersen
A fenyőfa


Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogyegyember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egérhallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

Kulcsszavak: andersen mese novella

Szilárd Leó:
Jelentés a Centrál pályaudvarról


Elképzelhetik, mennyire megdöbbentünk, amikor leszálltunk, és elnéptelenedett városokat találtunk. Tíz évig utaztunk az űrben, a kényszerű tétlenség miatt egyre türelmetlenebbül és ingerültebben; és amikor végül leszálltunk a Földön, kiderült - amiről önök már kétségtelenül hallottak -, hogy minden élet kihalt ezen a bolygón.

Természetesen első teendőnk volt, hogy megtudjuk, miként következett be az esemény, és hogy kiderítsük, vajon az életet kiirtó hatóerő - bármi volt is - működik-e még, esetleg saját életünket is veszélyeztetve. Nem mintha túl sokat tehettünk volna önmagunk védelmére, de el kellett döntenünk, kérjük-e tovább expedíciók küldését erre a területre, vagy eltanácsoljuk őket.

Először azt hittük, megoldhatatlan rejtéllyel állunk szemben. Hogyan pusztíthatott el bármilyen vírus vagy baktérium minden növényt és minden állatot? Egy hét sem telt el, amikor egyik fizikusunk - teljesen véletlenül - a radioaktivitás enyhe nyomait fedezte fel a levegőben. Mivel nagyon gyenge volt, önmagában nem lett volna nagy jelentősége, de amikor analizálták, kiderült, hogy nagyszámú különböző radioaktív elem sajátságos keverékéből származik.

Ekkor Xram visszaemlékezett, hogy mintegy öt évvel ezelőtt különös villanásokat figyeltek meg a Földön, mindet egy hét leforgása alatt. Eszébe jutott, hogy ezek a villanások talán urániumrobbanások lehettek, és a jelenlegi radioaktivitás esetleg az öt évvel ezelőtti robbanásokból származik. Ez kezdetben elég erős lehetett ahhoz, hogy elpusztítsa az életet a bolygón.

Ez azonban elég valószínűtlenül hangzott, mert az uránium önmagától nem robban, és meglehetősen bonyolult eljárásra van szükség, hogy robbantható állapotba hozzák. Mivel a Föld-lakóknak, akik ezeket a városokat felépítették, értelmes lényeknek kellett lenniük, nehéz elhinni, hogy ennyi fáradsággal készítették volna elő az urániumot csak azért, hogy elpusztítsák önmagukat.

De a további vizsgálat bebizonyította, hogy a levegőben talált radioaktív elemek pontosan megegyeznek az uránium-robbanáskor keletkezettekkel, és olyan arányban keverednek, amely megfelel az öt évvel korábbi urániumrobbantás hasadástermékeinek. Ez már aligha lehet véletlen egyezés.

Amikor azonban továbbmegy, és azt igyekszik megmagyarázni, miért és hogyan jöhetett létre ilyen urániumrobbanás, már képtelen vagyok okoskodását követni. Xram úgy véli, hogy háború lehetett két kontinens lakói között, amelyben mindkét fél győzött. Tény, hogy a feljegyzések szerint az első húsz villanás Eurázsia területén következett be, és ezt követte öt - sokkal nagyobb - villanás az amerikai kontinensen ezért először hajlottam afelé, hogy komolyan, érdemben fon tolóra vegyem a háborúelméletet.

Arra gondoltam, talán két különböző Föld-lakó faj élt ezen a két kontinensen, akik nem tudták vagy nem akarták szabályozni a születések számát, s ez túlnépesedéshez, élelmiszer hiányhoz és a két faj közötti élethalálharchoz vezethetett. Ezt az elméletet azonban el kellett vetnem, mert két ténnyel találtam szemben magamat: 1./ az eurázsiai és az amerikai kontinensen talált Föld-lakók csontváza ugyanahhoz a fajhoz tartozik, és 2./ a csontváz-statisztikák tanúsága szerint egyik kontinensen sem volt túlnépesedés.

Ennek ellenére, úgy látszik, Xram ragaszkodik háborúelméletéhez. Az a legkellemetlenebb, hogy most minden érve egy meglehetősen rejtélyes, de valószínűleg teljesen érdektelen megfigyelésre alapozza, amelyet nemrég tettünk a Központi nagyállomás tanulmányozásakor.

Amikor leszálltunk, nem tudtuk, hol kezdjük kutatásainkat és így találomra a város egyik legnagyobb épületét szemeltük ki vizsgálatunk első tárgyául. Nem tudjuk, mit jelent neve: Központi nagyállomás, de alig férhet kétség az épület rendeltetéséhez. Az idétlen gépekre alapozott kezdetleges szállítási rendszerhez tartozott, amely síneken futott, és kerekekre épített kocsikat vontatott maga után.

Több mint tíz napig foglalkoztunk az épület tanulmányozásával, és egész csomó érdekes és különös részletet tártunk fel Szeretném egy megfigyeléssel kezdeni, amelyet sikerül tisztáznunk, legalábbis az én megelégedésemre. Ezen az állomáson tárolt kocsikon - amint felfedeztük - tábla lógott ,,Dohányzó'' vagy ,,Nemdohányzó'' felírással, világosan jelezve, hogy volt valamiféle elkülönülés az utasok között. Rögtön eszembe jutott, hogy a Föld-lakóknak két ága élhetett ebben a városban, egy pigmentáltabb változat, sötétebb, vagyis ,,füstös'' arcszínnel, és egy kevésbé színezett változat - bár nem feltétlenül albínó -, világos, vagyis ,,nem füstös'' arcszínnel.

A Föld-lakókból csak csontvázmaradványokat találtunk és ezekből semmit sem sikerült megtudnunk a színükről. Ezért először úgy látszott, nehéz lesz bizonyítékot szereznünk ehhez az elmélethez. Közben azonban néhány meglehetősen tágas épületet fedeztünk fel a városban, amelye valamilyen ismeretlen és eléggé rejtélyes célra szolgálhattak.

Ezeknek az épületeknek a belső falaira bekeretezett, festett vásznakat erősítettek - tájképeket és Föld-lakók képeit. És itt már látható, hogy a Föld-lakók két csoportba tartoztak: akiknek az arcszíne erősen pigmentált - füstösek -, és akiknek az arca alig színezett - a nem füstös változat. Ez pontosan megfelel elképzelésünknek.

Talán itt említeném meg, hogy a képek néhány százaléka a Föld-lakóknak egy harmadik ágát mutatja be. Ennek az ágnak egy pár szárnya is van, és nyilvánvalóan mindegyikük a kevésbé pigmentált változathoz tartozott, Az eddig megvizsgált nagyszámú csontváz közül szemmel láthatóan egyik sem tartozott a szárnyas csoporthoz, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy egy kihalt változat képeivel állunk itt szemben. Hogy ez az elképzelésem helyes, ahhoz már nem is férhet kétség, mert megállapítottuk, hogy a szárnyas formák sokkal gyakrabban jelentkeznek a régebbi festményeken, mint az újabbakon.

Természetesen nem írhatom le önöknek mindazokat a rejtélyes felfedezéseket, amelyeket a Központi nagyállomás helyiségeiben tettünk, de szeretném legalább a legfurcsábbat elmondani, annál is inkább, mert Xram erre alapozza háború-elméletét.

A felfedezés egy jelentéktelen részletvizsgálatból következett. A Központi nagyállomás hatalmas területén eljutottunk két kisebb terembe, amelyek eléggé elrejtett helyen feküdtek. Mindkét teremben - ,,Férfiak'', illetve ,,Nők'' felírással egy csomó kis fülkét találtunk, amelyek a Föld-lakók rejtekhelyéül szolgáltak, mialatt túladtak ürülékükön. Észrevettük, a lerakodóhelyen minden egyes fülke ajtaja fortélyos szerkezettel van bezárva. A szerkezetek megvizsgálása után kiderült, hogy egy csomó kerek fémérme van bennük. Ma már tudjuk, hogy ezek az ügyes kis szerkezetek megakadályozták a fülkébe belépést mindaddig, míg újabb érmét nem dobtak be egy nyíláson keresztül; abban a pillanatban az ajtó kinyílt, és lehetővé tette a belépést a fülkébe. Az érméken különböző ábrák és feliratok is vannak, azonban mindegyiken előfordul az a szó, hogy ,,Szabadság''. Mit jelentenek ezek a szerkezetek, bennük az érmék és az érméken a ,,Szabadság''?

Bár több elméletet terjesztettek elő, az általános vélemény a felé a magyarázat felé hajlik, hogy itt a lerakodás műveletét kísérő ünnepélyes aktusról van szó, talán a Sigma-25 és a Sigma-43 bolygókról jelentett furcsa ünnepi aktusokhoz hasonlókra. E nézet szerint a ,,Szabadság'' szó valami a Földlakók vagy őseik által nagy becsben tartott erényt jelenthet. Ily módon eléggé megnyugtató magyarázatot kapunk az érmék feláldozására közvetlenül a lerakodás műveletét megelőzően.

De miért volt szükség annak biztosítására - vagy mint Xram mondja, a kényszerre -, hogy egy trükkös szerkezet révén minden egyes esetben valóban feláldozzák az érmét? Ezt is megmagyarázhatjuk, ha feltételezzük, hogy a fülkék felé közelítő Föld-lakókat bizonyos szorongás érzete hajtotta, a szerkezet nélkül időnként megfeledkeztek volna az érmeáldozatról, és ennek következtében lelkiismereti gyötrelmek törtek volna rájuk.

Azt gondolom, ez a legjobb magyarázat, amelyet jelenleg adhatunk, és valószínű, hogy a további kutatások ezt a nézetet fogják megerősíteni. Xramnak azonban, mint már említettem, van egy külön elmélete, amelyről azt hiszi, mindent megmagyaráz: az érméket a szerkezetben éppúgy, mint az életet elpusztító urániumrobbanást.

Úgy képzeli, hogy a Föld-lakók ezeket az érméket szolgálatok viszonzásaként kapták. Azt mondja, a Föld-lakók nem voltak értelmes lények, és nem dolgoztak volna közös vállalkozásokban valami különleges ösztönzés nélkül.

Szerinte azáltal, hogy megakadályozták a Föld-lakókat ürülékük lerakásában, amíg minden alkalommal fel nem áldozták az érmét, mohón kellett igyekezniük, hogy szert tegyenek ilyen érmékre, és az érmeszerzési vágy tette lehetővé számukra az együttes erőfeszítésekben való részvételt, amely szükséges volt társadalmuk működtetésére.

Úgy véli, a lerakodóhelyeken talált érmék egy általánosabb elv egyik megnyilvánulását jelentik csak, és a Föld-lakóknak feltehetően nemcsak a lerakodóba való belépés előtt kellett ilyen érméket leadniuk, hanem akkor is, ha élelmiszerhez stb. akartak hozzájutni.

Néhány nappal ezelőtt Xram meglátogatott, hogy mindezt elmondja nekem. Nem vagyok biztos, hogy mindent megértettem a mondanivalójából, mert nagyon gyorsan beszélt, ahogy szokta, ha valamelyik elméletétől lázba jön. De általános elképzelését nagyjából megértettem, és nem tartom valami logikusnak.

Úgy látszik, valami bonyolult számítást végzett, és eszerint a javaknak érmecsere-rendszeren alapuló termelése és elosztása nem lehetett stabil, szükségszerűen nagy ingadozásoknak volt kitéve, amelyek nagyjából emlékeztetnek az őrültek mániás-depressziós ciklusaira. Sőt odáig megy következtetéseiben, hogy ilyen depressziós szakaszban pszichológiailag lehetségesnek tartja a háborút, még azonos fajon belül is.

Senki sem ismeri el nálam készségesebben, hogy Xram ragyogó szellem. Bár elméletei mindig tévesnek bizonyultak, de addig mindig tartalmaztak egy szemernyi igazságot. A jelenlegi elmélet esetében ez a szemernyi valóban csak mákszemnyi lehet, sőt mi több, ezúttal bizonyítani tudom, hogy téved.

Az utóbbi néhány napban ugyanis szúrópróbaszerűen megvizsgáltunk a helyszínen tíz különböző lakóházat a városban. Egy csomó lerakodóhelyet találtunk ezekben is, de egyetlenegyen sem volt érméket tartalmazó szerkezet egyetlenegy eddig megvizsgált házban sem. Most már biztosnak látszik, hogy a Központi nagyállomáson talált érméket szertartás során helyezték oda. Nyilvánvaló: az ilyen szertartások a nyilvános helyen, illetve csakis a nyilvános helyen elvégzett lerakással kapcsolatosak.

Örülök, hogy sikerült ezt idejében tisztáznunk, mert sajnáltam volna, ha Xram bohócot csinál magából, és az elméletét beleveszi a jelentésébe. Tehetséges fiatal, és a pillanatok alatt összehordott, lehetetlen elméletei ellenére meglehetősen kedvelem.


Fordította: Valkay Sarolta

Kulcsszavak: novella szilárdleó

Hamvas Béla: A babérligetkönyv
Reggeli feljegyzés

(Mialatt az ember a mólón ül, lábát a víz
fölé lógatja, s a tengerben a halakat nézi)


Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: Északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. - Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.


A különbség lényeges. A kezdeményt északon az embernek kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek. Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia és magát el kell engednie.


Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt kell kikapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.


A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetőivel, aztán nyomtassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.


Az első tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltűnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerűsíthető, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette. Az ember nem csinál semmit.


És mert nem csinál semmit, nem fárad el. Ezért alszik az ember délen olyan jól.


A másik tapasztalat, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgős. Minél lassabban és minél kevesebbet. A déli ember úgy él, mintha állandóan szabadságon lenne. Az ember észreveszi, hogy az Én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér.


A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia. Ha mindenáron akar, lehet. De nem muszáj és teljesen fölösleges. Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki.


Egyáltalában nincs így. Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. Sőt, nem is én, hanem valaki, aki könnyebb, világosabb, nyugodtabb, mint az Én, aki nyugodtan és szabadon lebeg a világban.

Gondolkozás helyett Délen az embernek a dolgok eszébe jutnak. Csak úgy, minden különösebb erőfeszítés nélkül, sőt minél kisebb az erőfeszítés, annál inkább. Íme, most is mi jutott eszembe.


Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz fel rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindig dühösebb, és ha le is győzik, bosszút esküszik. Erőt gyűjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg ő győz. Most az egész kezdődik előről.


Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Minden erőmmel az ő javát fogom szolgálni. Vasútaimon neki szállítanám azt, amit földem terem, hajóimmal neki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fűszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind neki adnám. Saját népeimről még az inget is leszedném s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Így elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak dőzsölésre. Hízlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a földön, mind eléje szórnám.


Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel győzném le, megerősíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. S a jólétbe eddig még minden nép belehalt. Ilyesmi jutott az eszembe. Nem tudom, helyes, vagy helytelen, nem is gondolkozom rajta.

Kulcsszavak: hamvasbéla novella

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
1999, augusztus. A földi emberek


Bárki volt is, aki az ajtón kopogtatott, csak nem akarta abbahagyni. Mrs. Ttt kinyitotta az ajtót. - Tessék?
- Ön angolul beszél! - Az ajtóban álló férfi meghökkent.
- Úgy beszélek, ahogy beszélek - mondta az asszony.
- Csodálatos angolsággal! - A férfi egyenruhát viselt. Még hárman álltak mellette, felhevülten, mosolyogtak, piszkosak voltak.
- Mit akarnak? - kérdezte Mrs. Ttt.
- Ön Mars-lakó! - A férfi mosolygott. - Bizonyára nem ismeri ezt a szót. Ez földi kifejezés. - Emberei felé bólintott. - Mí a Földről jöttünk. Williams kapitány vagyok. Még egy órája sincs, hogy kikötöttünk a Marson. Itt vagyunk, a második expedíció. Volt egy első is, de nem tudjuk, hogy mi történt vele. De mi itt vagyunk. És ön az első Mars-lakó, akivel találkozunk!
- Mars-lakó? - a nő felvonta a szemöldökét.
- Úgy értem, hogy ön a Nap negyedik bolygóján él. Így van?
- Minden iskolás tudja - vágott vissza, s haragosan méregette őket.
- Mi pedig - tömpe, rózsaszín kezét mellére szorította a férfi -, mi a Földről jöttünk. Így van, emberek?
- Igen, uram - felelték kórusban.
- Ez Tyrr bolygó - mondta az asszony -, ha már az igazi nevét akarják tudni.
- Tyrr, Tyrr. - A kapitány fáradtan nevetett. - Micsoda finom név! De mondja, jóasszony, hogy beszél maga ilyen tökéletesen angolul?
- Nem beszélek, gondolkodom - mondta az asszony. - Telepátia! Jó napot. - És becsapta az ajtót.
Egy perc múlva ez a szörnyű pasas megint kopogott.
Az asszony felrántotta az ajtót. - Most mit akar? - kérdezte csodálkozva.
A férfi még mindig ott állt, mosolyogni próbált kissé meghökkenten. Kinyújtotta a kezét. - Azt hiszem, nem érti...
- Mit? – vakkantotta az asszony.
A férfi meglepetten bámult rá. - Mi a Földről jöttünk!
- Nem érek rá - mondta az asszony. - Még főznöm kell és takarítanom és varrnom és mindent. Nyilvánvaló, hogy maguk Mr. Ttt-t keresik. Fent van a dolgozószobájában.
- Igen - mondta a földi ember, és zavartan pislogott. - Mindenesetre lássuk Mr. Ttt-t.
- Dolgozik. - Az asszony megint becsapta az ajtót.
A következő kopogás már szemtelenül hangos volt.
- Ide figyeljen! - kiáltotta a férfi, amikor az ajtó ismét feltárult. Beugrott, mintha rajta akarna ütni. - Nem így bánnak a látogatókkal!
- A tiszta padlóm - sikoltotta az asszony. - Sár! Kifelé! Ha a házamba lépnek, először mossák le a bakancsukat!
A férfi kelletlenül nézegette sáros bakancsát. - Mit törődik ilyen közönséges vackokkal. Hiszen most ünnepelnünk kell! - Hosszan nézte az asszonyt, mintha tekintetével akarná megértetni magát.
- Ha a kristálysüteményem odaégett maga miatt - kiáltotta Mrs. Ttt -, kiseprűzöm a házamból.
Benézett a kis forró kemencébe. Kipirultan, verejtékesen tért vissza. Szeme rikító sárga volt, bőre világosbarna, ő maga vékony és gyors, mint egy rovar. Fémes és éles hangon beszélt. - Maradjanak itt, megnézem, hogy bemehetnek-e Mr. Ttt-hez. Mit is akarnak?
A férfi csúnyán elkáromkodta magát, mintha az asszony kalapáccsal vert volna a kezére. - Mondja meg neki, hogy a Földről jöttünk, és ez rajtunk kívül senkinek sem sikerült!
- Micsoda? - Az asszony felemelte barna kezét.
- Különben nem számít. Rögtön jövök.
Lépteinek hangja végigrebbent a kőházon.
Kívül a Mars óriási kék ege forró és csendes volt, mint a meleg, mély tengervíz. A Mars pusztaságai repedeztek a napon, mint valami prehisztorikus cserépfazék, hőhullámok emelkedtek és vibráltak fölötte.
Egy közeli kis domb tetején feküdt a kis rakétahajó.
Széles lábnyomok vezettek a rakétától ennek a kőháznak az ajtajáig.
Most civakodás hallatszott fentről. Az emberek az ajtóban egymásra néztek, lábukat váltogatták, ujjaikat mozgatták, és derékszíjukat markolászták. Odafent férfihang kiabált. Női hang replikázott. Negyedóra múlva a Föld emberei nem tudták már, hogy mit csináljanak, és kezdtek ki-be sétálni a konyha ajtaján.
- Cigaretta? - kérdezte az egyik.
Valaki előkotort egy paklit, rágyújtottak. Sápadt, fehér füstgomolyokat pöfékeltek. Rendbe hozták egyenruhájukat, megigazították gallérjukat. Odafent tovább duruzsoltak és kántáltak a hangok. A férfiak vezetője órájára pillantott.
- Huszonöt perc - mondta. - Mi az ördögöt csinálhatnak ezek odafent? - Az ablakhoz ment és kinézett.
- Jó meleg van - mondta az egyik férfi.
- Ehem - jegyezte meg valaki a kora délután túlfűtött melegében. A hangok suttogássá halkultak, majd elcsendesedtek. Mély csend volt a házban. A férfiak csak saját lélegzetüket hallhatták.
Eltelt egy óra csendben. - Remélem, nem csináltunk valami zűrzavart - mondta a kapitány. Beljebb ment, és bekukkantott a lakószobába.
Mrs. Ttt ott volt, és a szoba közepéből kinőtt virágokat locsolta.
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem - mondta, amikor meglátta a kapitányt. Kivezette a konyhába.
- Sajnálom - és átadott neki egy papírdarabot -, Mr. Ttt nem ér rá. - Visszatért a főzéshez. - Egyébként is nem Mr. Ttt a maguk embere, hanem Mr. Aaa. Vigyék ezt a papírt a legközelebbi farmra, a kék csatorna mentén, és Mr. Aaa mindent megmond maguknak, amit tudni akarnak.
- Nem akarunk tudni semmit - közölte a kapitány, és elbiggyesztette vastag száját. - Már tudjuk.
- Ott a papír, mit akar még? - kérdezte az asszony keresetlenül. Többet ki sem nyitotta a száját.
- No jó – mondta a kapitány, s nem akaródzott mennie. Álldogált, mintha még várna valamit. Akárcsak egy gyerek az üres karácsonyfa alatt. - No jó - mondta megint. - Gyerünk, emberek.
A négy férfi kilépett a csendes, forró napba.


Fél órával később Mr. Aaa, aki könyvtárában ült és fémcsészéből elektromos tüzet kortyolgatott, hangokat hallott kintről, a kövezett útról. Kihajolt az ablakpárkányon, és nézte a négy egyenruhás embert, akik felfelé integettek neki.
- Ön Mr. Aaa? - kérdezték.
- Én vagyok.
- Mr. Ttt küldött bennünket önhöz! - kiáltotta a kapitány.
- Miért? - kérdezte Mr. Aaa.
- Mert nem ér rá!
- Hát ez aztán igen - mondta Mr. Aaa gúnyosan.
- Azt hiszi, hogy nekem nincs is más dolgom, csak azokat fogadni, akikkel ő nem akar bajlódni, mert nem ér rá?
- Nem ez a lényeges, uram - kiáltotta a kapitány.
- De nekem igen. Rengeteg olvasnivalóm van még. Mr. Ttt tapintatlan. És ez nem is az első eset, hogy így jár el velem szemben. Ne hadonásszon, uram, míg be nem fejeztem. Inkább figyeljen. Az emberek általában figyelnek, ha én beszélek. Lesz szíves udvariasan figyelni, vagy meg sem szólalok.
A négy férfi kényszeredetten toporgott az udvaron, egy ízben a kapitány ki akarta nyitni a száját, homlokán kidagadtak az erek, és néhány kis könnycsepp csillant meg a szemében.
- No mármost - leckéztette őket Mr. Aaa -, megengedhetőnek tartják Mr. Ttt faragatlanságát?
A négy ember fölfelé bámult a hőségben. A kapitány azt mondta: - A Földről jöttünk!
- Én ezt modortalanságnak tartom... - morfondírozott Mr. Aaa.
- Rakétahajó. Azzal jöttünk. Ott van a dombon.
- Nem első eset, hogy Ttt ilyen ésszerűtlenül járt el, tudják?
- A Földről, egész idáig!
- Legszívesebben felhívnám, és jól megmondanám a magamét.
- Csak mi négyen, én meg ez a három ember, a legénység.
- Felhívom, bizony felhívom.
- Föld. Rakéta. Emberek. Utazás. Űr.
- Felhívom, és jól legorombítom! - kiáltotta Mr. Aaa. Ezzel eltűnt, mint egy báb a színpadról. Egy percig dühös hangok hallatszottak valamilyen furcsa szerkezetfélén keresztül. Lent a kapitány és legénysége várakozón pillantott vissza az ügyes rakétahajóra, amely ott feküdt a dombon, és kedves és szeretetre méltó és finom volt.
Mr. Aaa diadalittas ábrázattal bukkant fel az ablakban. - Kihívtam párbajra, istenemre! Párbajra!
- Mr. Aaa... - kezdte újra csendesen a kapitány.
- Lepuffantom, hallották?
- Mr. Aaa, mondanék önnek valamit. Hatvanmillió mérföldet utaztunk.
Mr. Aaa most nézte meg először a kapitányt. - Mit is mondott, honnan jöttek?
A kapitány arcán bágyadt mosoly villant meg. Odasúgta embereinek: - No végre, helyben vagyunk. - Odakiáltott Mr. Aaa-nak:
- Hatvanmillió mérföldet utaztunk. A Földről!
Mr. Aaa ásított. - A jelenlegi konstellációban csupán ötvenmillió. - Felkapott egy ijesztő külsejű fegyvert. - Nos, mennem kell. Fogják ezt az ostoba iratot, bár nem tudom, mi hasznuk lesz belőle, és menjenek át a dombon abba a kisvárosba, Ioprba, mondjanak el mindent Mr. Iii-nek. Ő a maguk embere. Nem Mr. Ttt, mert ő hülye, és megyek és megölöm. És nem is én, mert maguk nem az én munkakörömbe tartoznak.
- Munkakör, munkakör - makogta a kapitány.
- Hát meg van határozva, kinek a munkaköre üdvözölni a földi embereket?
- Ne butáskodjon, ezt mindenki tudja! - Mr. Aaa lerohant a lépcsőn. - Isten velük! - És vágtatott lefelé a kövezett úton, mint egy megvadult körző két szára.
A négy utazó megdöbbenten állt. Végül megszólalt a kapitány: - Hát csak találunk valakit, aki meghallgat minket.
Lehet, hogy fel kellene szállnunk és újra leszállnunk - mondta az egyik férfi fakó hangon. Talán fel kellene szállnunk és megint kikötnünk. Időt adni nekik az ünnepség megszervezésére.
- Lehet - hagyta rá fáradtan a kapitány.
A kisvárosban hullámzott a tömeg, az emberek ki-be jártak az ajtókon, kiáltozva üdvözölték egymást, és arany maszkot, kék maszkot és a változatosság kedvéért bíborvörös maszkot viseltek, ezüst szájú és bronz szemöldökű maszkot, mosolygó maszkot és homlokráncoló maszkot, viselőjük hangulata szerint.
A négy férfi, izzadtan a hosszú gyaloglástól, megállt, és megkérdezte egy kislánytól, hogy hol lakik Mr. Iii.
- Ott - intett a gyerek.
A kapitány türelmetlenül és vigyázatosan fél térdre ereszkedett, és az édes, fiatal arcba nézett. Kisleány, szeretnék veled beszélni.
Térdére ültette a kisleányt, keskeny barna kezét szépen a maga nagy mancsába fogta, mintha éppen altató mesébe kezdene, amelyet lassan, türelmesen és boldogan formál gondolatban.
- Hát akkor figyelj szépen ide, kislányom. Fél évvel ezelőtt is jött egy rakéta a Marsra. Egy York nevű ember ült benne meg a társa. Hogy mi történt velük, nem tudjuk. Lehet, hogy lezuhantak. Egy rakétában jöttek. Mint mi. Azt aztán látnod kellene! Nagy, nagy rakéta! Így hát mi vagyunk a második expedíció, mi követtük az elsőt! És egészen a Földről jöttünk idáig...
A kisleány elhúzta egyik kezét, s anélkül, hogy gondolt volna rá, kifejezéstelen arany maszkot húzott az arcára. Azután, miközben a kapitány tovább beszélt, elővett egy arany játékpókot, leengedte a földre. A játékpók engedelmesen felmászott a térdére, és az érzéketlen maszk résein át hidegvérűen követte a játékpók mozdulatait, míg a kapitány gyengéden meg-megrázogatta, és rákényszerítette a történetet.
- Mi földi emberek vagyunk - mondta. - Elhiszed?
- Igen. - A kisleány az útra nézett, és lábujjait mozgatta a porban.
- Nagyszerű! - A kapitány kissé tréfásan, de kissé gonoszul megcsípte a karját, hogy reá figyeljen. - Mi rakétahajót építettünk magunknak. Elhiszed?
A kisleány az orrát piszkálta. - Igen.
- És - ne piszkáld az orrod, kislány - én vagyok a kapitány, és...
- A történelem folyamán még soha senki sem szelte át az űrt egy nagy rakétahajóban - szavalt az apróság csukott szemmel.
- Csodálatos! Honnan tudod?
- Ó, telepátia. - Csak úgy mellékesen a térdébe törölte az ujját.
- Hát nem vagy egy cseppet sem izgatott? - kiáltotta a kapitány. - Nem is örülsz?
- Legjobb lesz, ha egyenesen Mr. Iii-hez mennek - A játékot megint a földre eresztette. - Mr. Iii örömest beszélget magukkal. - Elfutott, a játékpók engedelmesen bukdácsolt utána.
A kapitány ott guggolt, karját kinyújtotta, és a kislány után bámult. Szemét elfutotta a könny. Üres kezére pillantott. Szája tátva maradt. Három ember ott álldogált, alattuk az árnyékuk. Oda köptek utca kövére...
Mr. Iii nyitott ajtót. Épp indul egy előadásra, de van még egy perc ideje, ha gyorsan bejönnek és elmondják, hogy mit óhajtanak...
- Egy kis figyelmet - mondta a kapitány kivörösödött szemmel és fáradtan. - A Földről jöttünk, van egy rakétánk, négyen vagyunk, legénység és kapitány, elfáradtunk, éhesek vagyunk, és szeretnénk egy helyet, ahol alhatnánk. Szeretnénk, ha valaki átnyújtaná a város kulcsát, vagy valami hasonlót, és ha valaki megrázná a kezünket, és azt mondaná, hogy "hurrá" és "gratulálunk, öregfiú." Hát körülbelül ez minden.
Mr. Iii magas, karcsú, finom alkatú férfi volt, vastag sötétkék kristályokkal sárgás szemén. Íróasztala fölé hajolt, valamiféle papírokat vizsgálgatott, és időnként átható pillantást vetett vendégeire.
- Nos, nincs nálam az űrlap, legalábbis úgy látszik. - íróasztala fiókjában kotorászott. - Hová is tettem az űrlapokat? - Töprengett. - Valahová, valahová. Na végre, itt vannak. Tessék! - Ropogtatva odanyújtotta a papírokat. - Természetesen alá kell írnia ezeket a papírokat.
- Mire való ez a cirkusz?
Mr. Iii sötét, üveges pillantást vetett rá. - Azt állítja, hogy a Földről jött, nemde? Ha így van, akkor alá kell írnia.
A kapitány aláírta a nevét. - Kívánja, hogy a legénység is aláírja?
Mr. Iii a kapitányra nézett, aztán a három másikra, és csúfondárosan felkacagott: - Hogy ők aláírják? Ho-hó! Hát ez csodálatos! Hogy ők, ó, hogy ők is aláírják? - Könnyek potyogtak a szeméből, a térdét csapkodta, meggörnyedt, úgy nevetett, tele szájjal. Megkapaszkodott az asztalban. - Még hogy ők is aláírják?
A négy ember morgott. - Mi ebben a vicces?
- Hogy ők is aláírják? - sóhajtott Mr. Iii a kacagástól elgyengülten. - Hát ez nagyon vicces. El kell mondtam Mr. Xxx-nek. - Megvizsgálta a kitöltött űrlapot, és egyre csak nevetett. - Úgy látszik, minden rendben van. - Bólintott. - Még a beleegyezés az euthanasiába is, ha a végső lépés szükségessé válna. - Fojtottan felvihogott.
- Beleegyezés... mibe?
- Hallgasson. Adok valamit magának. Tessék! Fogja ezt a kulcsot.
A kapitány elpirult. - Nagy megtiszteltetés.
- Nem a város kulcsa, maga bolond - csattant fel Mr. Iii -, csak a ház kulcsa. Menjen végig a folyosón, nyissa ki a nagy ajtót, menjen be, és az ajtót jól csukja be maga után. Ott töltheti az éjszakát. Reggel majd elküldöm magához Mr. Xxx-et.
A kapitány vonakodva vette át a kulcsot. Csak állt, és a padlót nézte. Emberei sem mozdultak. Úgy tűnt, mintha kifutott volna belőlük a vér meg a rakétaláz. Mintha kiszáradtak volna.
- Mi van? Mi a baj? - érdeklődött Mr. Iii. - Mire vár még? Mit akar? - Odalépett és ágaskodva a kapitány arcába nézett. - Beszéljen, maga...
- Nem tételezem fel, hogy még csak... - kezdte a kapitány. - Úgy értem, hogy... megpróbálhatná, eszébe juthatna... - Habozott. - Keményen megdolgoztunk, hosszú utat tettünk, szóval, esetleg kezet rázhatna velünk, és azt mondhatná, "Derék munka volt!" nem gondolja? - Hangja elhalt.
Mr. Iii kimérten kezet nyújtott. - Gratulálok! - Hidegen mosolygott.
- Gratulálok. - Elfordult. - Most mennem kell. Használja azt a kulcsot.
Még egy pillantást sem vetett rájuk; mintha elolvadtak és eltűntek volna, úgy járt-kelt Mr. Iii a szobában, s egy kicsiny irattáskába papírokat gyömöszölt.
Még legalább öt percig tartózkodott a szobában, de nem szólt többet az ünnepélyesen álldogáló négy emberhez, akik fejüket lehajtották, fáradt lábuk meg-megbicsaklott, szemükből kiapadt a fény. Mikor Mr. lii kiment az ajtón, elmélyülten nézegette a körmeit...


Végigbotladoztak a folyosón a tompa, csendes délutáni fényben. Nagy, csiszolt ezüst ajtóhoz értek, és az ezüst kulccsal kinyitották. Beléptek, becsukták az ajtót és megfordultak.
Hatalmas napsütéses csarnokban találták magukat. Férfiak és nők ültek az asztaloknál vagy álltak beszélgető csoportokban. Az ajtócsukódás hangjára a négy egyenruhás emberre néztek.
Egyik Mars-lakó előrelépett és meghajolt: - Mr. Uuu vagyok - mondta.
- Én pedig Jonathan Williams kapitány vagyok New York városából, a Földről - mondta a kapitány közönyösen.
A csarnok valósággal robbant!
A tetőgerendák megremegtek a kiáltásoktól és éljenzéstől. Az emberek előrerohantak, boldogan hadonásztak, ujjongtak, felborították az asztalokat, tülekedtek, körülrajzották és megragadták a négy földi embert, egyszerre a vállukra emelték őket. Hatszor körülnyargaltak velük a termen, hat teljes, csodálatos kört futottak, ugrándoztak, összekapaszkodtak, énekeltek.
A földi emberek annyira elámultak, hogy egy teljes percig lovagoltak a hullámzó vállakon, mielőtt egymásra nevettek és rikongatni kezdtek.
- Hahó! Ez már másképp hangzik!
- Ez az igazi! Fiúk! Hej! Hó! Juhé!
Elragadtatva integettek egymásnak. Karjukat a levegőbe dobálták, úgy tapsoltak. - Hej!
- Hurrá! - kiáltotta a tömeg.
Végül a földi embereket egy asztalra állították. A kiáltozás elhalt.
A kapitány majdnem könnyezett: - Köszönjük!
Ez igazán jólesett.
- Beszéljenek magukról - javasolta Mr. Uuu.
A kapitány a torkát köszörülte.
A hallgatóságból "ó!" és "a!" kiáltások törtek fel, míg a kapitány beszélt. Bemutatta a legénységét, mindegyik mondott egy kis beszédet, és zavartan köszöngették a dörgő tapsot.
Mr. Uuu a kapitány vállát veregette: - Nagyon jó még valakit látni a Földről. Én is a Földről jöttem.
- Mit mondott?!
- Sokan vagyunk itt a Földről.
- Maguk? A Földről? - A kapitány bámult. - Hát ez hogy lehet? Rakétával jöttek? Hát már évszázadok óta van űrhajózás? - Hangjában csalódás rezgett. - Melyik... melyik országból való?
- Tuiereolból. Testem szellemlénye útján jöttem évekkel ezelőtt.
- Tuiereol? - A kapitány ízlelgette a szót. - Nem ismerem ezt az országot. És micsoda a test szellemlénye?
- És Rrr kisasszony ott, ő is a Földről való igaz, Rrr kisasszony?
Rrr kisasszony bólintott, és furcsán nevetett.
- És Mr. Www és Mr. Qqq és Mr. Vvv is!
- Én a Jupiterről jöttem - jelentette ki egy férfi, és kidüllesztette a mellét.
- Én meg a Saturnusról - mondta egy másik, és szeme furfangosan csillogott.
- Jupiter... Saturnus mormolta pislogva a kapitány.
Most nagy csend támadt az emberek álldogáltak és üldögéltek az asztaloknál, amelyek bankettasztalnak furcsán üresnek látszottak. Sárga szemük izzott, arccsontjuk alatt árnyékok sötétültek. A kapitány most vette észre, hogy nincs ablak; úgy látszott, a fény a falból szűrődik. Ajtó csak egy volt.
A kapitány felnyögött: - Valami itt nincs rendjén. Hol van a Földön ez a Tuiereol? Amerikához közel?
- Mi az az Amerika?
- Még nem hallott Amerikáról? Azt mondja, a Földről jött, és ezt nem tudja?
Mr. Uuu haragosan húzta ki magát. - A Föld a tengerek hazája, és nincs rajta más, csak tenger. Nincs szárazföld. Én a Földről jöttem és tudom.
- Egy pillanat. - A kapitány hátradőlt. - Ön olyan, mint egy született Mars-lakó. Sárga szem. Barna bőr.
- A Föld csupa dzsungel - mondta Rrr kisasszony büszkén. - Én Orriból jöttem, a Földről, az ezüstből épült civilizációból...
A kapitány körbefordult, úgy nézte előbb Mr. Uuu-t, aztán Mr. Www-t és Mr. Zzz-t és Mr. Nnn-t és Mr. Hhh-t és Mr. Bbb-t. Látta, amint sárga szemük csillog és kihuny a fényben, ahogyan pupillájuk összehúzódik, majd kitágul. Kilelte a hideg. Végül embereihez fordult, és mogorván rájuk nézett:
- Kitalálták már, hogy mi ez?
- Micsoda, kapitány úr?
- Nem ünneplés - felelte a kapitány fáradtan. - Nem bankett. Ezek itt nem a kormányt képviselik. Szó sincs meglepetésszerű fogadásról. Nézzék a szemüket. Figyeljenek csak.
Senki sem szólt. Csak a szemek mozdultak lassan és fehéren a zsúfolt teremben.
- Most már értem - a kapitány hangja nagyon messziről jött -, mért adtak nekünk cédulákat és küldözgettek egyiktől a másikhoz, míg eljutottunk Mr. Iii-hez, aki ide küldött bennünket... Végül a folyosón, egy kulccsal, hogy nyissuk ki és zárjuk be az ajtót. És most itt vagyunk...
- Hol vagyunk kapitány úr?
A kapitány sóhajtott: - Az őrültekházában.


Éjszaka volt. A nagy, csendes csarnokban tompán és nyugodt fénnyel világítottak az áttetsző fal rejtett fényforrásai. A négy földi ember egy asztalnál ült, sápadt fejüket összedugták, ahogy suttogtak. A padlón férfiak és nők kuporogtak. A sötét sarkokban izegtek-mozogtak, egy-egy magányos férfi vagy nő gesztikulált. Félóránként a kapitány egy-egy embere az ezüst ajtót próbálgatta, azután visszatért az asztalhoz.
- Nincs mit tenni, uram. Alaposan bezárták.
- Azt hiszik, hogy valóban őrültek vagyunk, kapitány úr?
- Biztos. Ezért nem volt semmi felhajtás a fogadásunkra. Egyszerűen úgy bántak velünk, mintha abban szenvednénk, ami nálunk gyakori és ismétlődő pszichózisnak számít. - A körülöttük alvó sötét alakok felé intett. - Paranoiások egytől egyig. Milyen fogadtatást rendeztek! - Egy pillanatig kis tűz lobbant és hunyt ki szemében. - Azt hittem, hogy ez a mi igazi fogadtatásunk. Az üdvrivalgás, az éneklés, a beszédek... Nagyon szép volt, igaz? Már amíg tartott.
- Meddig fognak itt bennünket, uram?
- Míg be nem bizonyítjuk, hogy nem vagyunk őrültek.
- Könnyű feladat.
- Remélem.
- Nem hangzik határozottan, uram!
- Nem is. Nézz csak oda a sarokba.
Egy férfi guggolt ott egyedül a sötétben. Szájából kék lángot bocsátott ki, amely egy kicsi, meztelen nővé alakult. A figura hajladozott a levegőben, a kobaltfényű párában, suttogva és sóhajtozva.
A kapitány a másik sarok felé intett. Ott egy nő állt, és változtatta alakját. Előbb kristályoszlopba ágyazódott, azután arany szoborrá vált, végül fényes cédruspálcává és megint nővé.
Körös-körül az éjféli csarnokban az emberek vékony, lila lángokkal zsonglőrködtek, átváltoztak és átalakultak, mert az éjszaka a változások és megpróbáltatások ideje.
- Mágusok, boszorkányok - suttogta az egyik földi ember.
- Nem, csak hallucináció. Átvetítik ránk az őrültségüket úgy, hogy mi is látjuk hallucinációikat. Telepátia. Autoszuggesztió és telepátia.
- Ez aggasztja, kapitány úr?
- Igen. Ha hallucinációk ilyen reálisnak tűnhetnek nekünk vagy bárkinek; ha a hallucináció ilyen ragályos és majdnem hihető, akkor ne csodálkozzunk, hogy bennünket is pszichopatáknak néztek. Ha az a férfi kis, kék tűznőket jelenít meg, és az a nő oszloppá változik, természetes, ha a normális Mars-lakók azt hiszik, hogy mi is a képzeletünkkel jelenítjük meg az űrhajót.
- Aha - mondták emberei a sötétben.
Körülöttük az óriási csarnokban kék lángok gyúltak, lobogtak és kihunytak. Kis, vörös homokszem-démonok futkároztak az alvók fogai között. Némelyik nő síkos kígyóvá változott. Csúszómászók és barmok szaga terjengett.
Reggelre mindenki frissnek, kipihentnek és normálisnak látszott. Sem lángokat, sem démonokat nem láttak a teremben. A kapitány és emberei az ezüst ajtónál várakoztak remélve, hogy kinyílik.
Mr. Xxx körülbelül négy óra múlva érkezett. Gyanították, hogy az ajtón kívül állt, és legalább három órát hallgatózott, míg végül belépett, intett, és egy kis irodába vezette őket.
Kedélyesen mosolygott, ha hinni lehetett álarcának, mert erre nem is egy mosolyt festettek, hanem legalább hármat. Az álarc mögött a hang már nem a mosolygó pszichológus hangja volt. - No, lássuk, mi a baj?
- Ön azt hiszi, őrültek vagyunk, pedig nem vagyunk - mondta a kapitány.
- Ellenkezőleg: én nem hiszem, hogy maguk mindnyájan őrültek. - A pszichológus egy kis pálcával a kapitányra mutatott. - Nem. Csak maga, uram. A többiek másodlagos hallucinációk.
A kapitány a térdére csapott. - Szóval ez az! Ezért nevetett Mr. Iii, mikor megkérdeztem, hogy az embereim is aláírják-e a papírokat!
- Igen, Mr. lii elmesélte. - A pszichológus nevetett mosolygó, faragott álarcszája alatt. - Jó tréfa.
Hol is tartottam? Igen, másodlagos hallucinációk.
Jönnek hozzám asszonyok, akiknek a füléből kígyók másznak elő. Mire meggyógyítom őket, a kígyók eltűnnek.
- Örülni fogunk, ha meggyógyít bennünket. Tessék, rajta.
Mr. Xxx meglepődött. - Szokatlan. Kevés ember akar meggyógyulni. Tudnia kell, hogy a gyógymód drasztikus.
- Gyerünk csak azzal a gyógymóddal. Biztos, hogy mindnyájunkat épelméjűnek talál majd.
- Hadd ellenőrizzem a papírjait, hogy biztosan rendben vannak-e a kúrához. - Átlapozott egy dossziét. - Igen. Tudja, az ilyen esetek, mint az öné, speciális kúrát igényelnek. Azok ott, a csarnokban: csupa szimpla eset. De meg kell mondanom, ha valaki már ilyen messzire jutott a primer, szekunder, auditorikus, olfaktorikus és labiális hallucinációkban, valamint taktilikus és optikai fantaziálásban, az már nagyon nehéz eset. Kénytelenek vagyunk az euthanasiához folyamodni.
A kapitány üvöltve felugrott. - Ide figyeljen! Ebből elegünk van már! Vizsgáljon meg, kopogtassa a térdünket, ellenőrizze a szívünket, gyakoroltasson és kérdezzen.
- Szabadon beszélhet.
A kapitány egy óráig dühöngött. A pszichológus figyelte.
- Hihetetlen - álmélkodott. - A legrészletesebb álomfantázia, amit életemben hallottam.
- Az Isten verje meg, megmutatjuk magának a rakétahajónkat! - üvöltötte a kapitány.
- Szeretném látni. Manifesztálni tudja ebben a szobában?
- Ó, hogyne. Ott van a maga dossziéjában, az R betűnél.
Mr. Xxx komolyan keresgélt a dossziéban. Azután csettintett, és ünnepélyesen becsukta a dossziét. - Mért mondta, hogy nézzem meg? A rakéta nincs ott.
- Persze hogy nincs, maga idióta. Tréfáltam. Tréfálkoznak az őrültek?
- Az ember találkozik különös humorérzékkel is. No, vezessen a rakétájához. Szeretném látni.


Dél volt. Melegen tűzött a nap, mikor a rakétához értek.
- Tehát. - A pszichológus a hajóhoz lépett, és megkopogtatta. Tompán kongott. - Bemehetek? - kérdezte ravasz képpel.
- Bemehet.
Mr. Xxx bement, és hosszú ideig bent maradt.
- Ki az Isten hallott ilyen bőszitő hülyeségeket?
- A kapitány várakozás közben egy szivart rágott.
- Két krajcárért visszamennék haza, és megmondanám az embereknek, hogy fütyüljenek a Marsra. Micsoda gyanakvó banda!
- Ó látom, itt a lakosság jókora része őrült lehet, kapitány úr. Nyilván azért bizalmatlanok.
- Mégis, ez az egész átkozottul idegesítő.
A pszichológus félóra kotorászás, kopogtatás, hallgatózás, szagolgatás és ízlelgetés után felbukkant a hajóból.
- No most már elhiszi? - ordított a kapitány, mintha süketnek beszélne.
A pszichológus becsukta szemét, és vakarta az orrát.
- Ez az érzéki hallucinációnak és a hipnotikus szuggesztiónak a leghihetetlenebb példája, amivel valaha is találkoztam. Végigvizsgáltam a "rakétáját" - ahogyan maga nevezi. - Megkopogtatta a hajó burkolatát: - hallom. Auditorikus fantázia. - Mélyet lélegzett. - Érzem a szagát: olfaktorikus hallucináció érzéki telepátiával indukálva. - Megcsókolta a hajót. - Ízlelem. - Labiális fantázia! - Megrázta a kapitány kezét. - Engedje meg, hogy gratuláljak.
Maga egy pszichotikus zseni! Igen, igen, tökéletes munka. A pszichotikus képzeleti élet proiciálása egy másik ember agyába telepatikus úton, és a hallucinációk eredeti intenzitásukbani fenntartása - majdnem lehetetlen feladat. Azok az emberek ott a házban többnyire vizuális vagy legfeljebb együttes vizuális és auditorikus fantáziákat kombinálnak. Maga az egész konglomerátumot egyensúlyban tartja. A maga őrültsége elragadóan tökéletes!
- Az én őrültségem? - A kapitány elsápadt.
- Igen, igen. csodálatos őrültség! Fém, gumi, gravitációs készülékek, élelmiszer, ruhák, üzemanyag, fegyverek, létrák, szögecsek, csavarok, kanalak. Tízezer különféle tételt számoltam össze a járművén. Ilyen komplexet még sohasem láttam. Még árnyékok is voltak a priccsek alatt, és minden alatt! Ilyen akaratkoncentrációt! És mindennek, bárhogy és bármikor vizsgáltam, szaga volt, szilárdsága, íze, hangja. Hadd öleljem meg...
Végül hátralépett: - Ezt beveszem a legnagyobb monográfiámba! Jövő hónapban előadást tartok a Mars Akadémián. Nézze meg magát! Hiszen még a szeme színét is megváltoztatta sárgáról kékre, a bőrét barnáról rózsaszínűre! És ezek a ruhák! És a keze: öt ujja van hat helyett! Biológiai metamorfózis felborult pszichológiai egyensúly következtében. És a három barátja...
Elővett egy kis pisztolyt. - Gyógyíthatatlan, természetesen. Maga szerencsétlen csodálatos ember. Boldogabb lesz holtan. Akar valamit mondani még utoljára?
- Álljon meg az istenért! Ne lőjön!
- Maga szomorú teremtés. Megszabadítom a nyomorúságtól, mely odáig hajtotta, hogy ezt a rakétát és ezt a három embert elképzelje. Rendkívül épületes lesz látni, hogyan tűnnek el barátai és a rakétája, ha magát megöltem. Nagyszerű tanulmányt írok a neurotikus képek szétoszlásáról annak alapján, amit itt ma észlelni fogok.
- Én a Földről jöttem. A nevem Jonathan Williams, és ezek...
- Igen, igen, tudom - csitította Mr. Xxx, és elsütötte a pisztolyát.
A kapitány golyóval a szívében elesett. A másik három ember felordított.
Mr. Xxx meghökkenten bámulta őket. - Hát ti még éltek? Ez csodálatos! Időben és térben tartós hallucinációk! - Rájuk szegezte pisztolyát. - No, majd én oszlásba ijesztelek benneteket!
- Ne! - kiáltott a három ember.
- Auditorikus apelláció, néha a páciens már exitált - szögezte le Mr. Xxx, és lelőtte a három embert.
Ott feküdtek a homokon érintetlenül, mozdulatlanul.
Megrugdosta őket. Azután a hajót kezdte kopogtatni.
- Marad! És ők is maradnak! - Újra és újra belelőtt a hullákba. Azután hátralépett. A mosolygó álarc leesett az arcáról.
A kis pszichológus arca lassanként elváltozott. Leesett az álla. A pisztoly kihullott a kezéből. Szeme tompán, üresen fénylett. Vakon tapogatózott körbe-körbe. A holttesteken babrált, szája nyállal telt meg.
- Hallucinációk - motyogta eszelősen. - Íz. Látás. Szag. Hang. Tapintás. - Gesztikulált, szeme kidülledt, szája habzott.
- Tűnjetek el! – kiáltott a holttestekre. - Tűnj el! - sikoltotta a hajónak. Megvizsgálta reszkető kezét. - Elkaptam! - suttogta vadul. - Átragadt rám.
Telepátia. Hipnózis. Most én vagyok őrült. Rám ragadt. Hallucinációk minden érzékelhető formában. - Megállt és reszketeg kézzel a pisztoly után kotorászott. - Egyetlen gyógymód van csak. Egyetlen, amitől eltűnnek.
Lövés dörrent. Mr. Xxx a földre zuhant.
A négy holttest ott feküdt a napon. Mr. Xxx ott feküdt, ahova esett.
A rakéta ott hevert a napsütötte dombon, és nem tűnt el.
Mikor a városiak napnyugtakor megtalálták a rakétát, kíváncsian találgatták, hogy mi lehet. Senki sem tudta, így eladták az ócskász-iak, és elvontatták, hogy feldarabolják, mint ócskavasat.
Egész éjszaka esett az eső. Másnap szép meleg idő volt.

Kulcsszavak: bradbury novella

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
2026, augusztus. Langy esők jönnek


A nappali szobában a beszélőóra énekelni kezdett: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! - mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...
A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.
- Ma 2026, augusztus 4-e van - mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről - Allendale városában, Kaliforniában. - Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. - Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz-, és a villanyszámla.
Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.
Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak nyolc óra...
De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell és kabát... És az eső visszhangosan kopogott az üres házon.
Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.
Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a kő. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó szárazon kerültek megint elő.
Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.
A fal rejtett rekeszeiből kis robotegerek surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarító állatkák. Sűrű koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután mint titokzatos megszállók eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük kialudt. A ház tiszta volt.
Tíz óra! A nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház.
Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást bocsátott ki.
Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, melyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve teljesen fekete volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja felemelt kézzel elkapni a labdát - amely soha többé nem esett földre.
Az öt festékfolt - a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda - megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.
A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.
Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: - Ki az? Mi a jelszó? - és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.
A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a redőny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem érinthette a házat!
A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító szolgálattevővel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.
Déli tizenkettő.
Az elülső verandán egy reszkető kutya sírt fel.
A külső ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy és erős, de most csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a házon sáros lábnyomokat hagyva maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak, haragosak, mert sarat kell felszedniük és haragosak a zavarásért.
Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat vagy papírdarabkát megragadták miniatűr acél állkapcsukkal, rekeszeikbe rohantak vele, és a pincébe vezető csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszegő gyomrába.
A kutya felszaladt a lépcsőn, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent.
A levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.
Az ajtó mögött a tűzhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús illatával és az áfonyalekvár szagával.
A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme tűzben égett. Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül pörgött és kiadta páráját. Egy óráig feküdt a nappali szobában.
Két óra - énekelte a hang.
Végül finom szimattal megérezve a bomlást; zümmögve kirajzott az egerek regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben.
Negyed három.
A kutya eltűnt.
A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraeső repült ki a kéményen.
Két óra harmincöt.
Bridzsasztalok hajlottak ki a kertilak falából. Játékkártyák hullottak a posztóra színes zuhatagban.
Martinik jelent meg egy tölgyfaasztalkán és tojássalátás szendvicsek. Zene szólt.
De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.
Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a fal borításába.
Fél öt.
Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.
Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok, rózsaszín antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak életre keltek. De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldellő mező. Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg levegőben finom szövésű piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok erős szagában. Olyan hang töltötte be a levegőt, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss eső kopogása a dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegétől száraz füveken. Most sok-sok mérföld távolságban hőségtől repedezett növényzetet és végtelen, forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások mélyére húzódtak.
Mesedélután volt a gyermekeknek.


Öt óra. A fürdőkád megtelt tiszta, meleg vízzel.
Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan működtek, és a dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, melyben most melegen fellobogott a tűz, egy fémállványon égő szivar bukkant elő, fél hüvelyk puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva.
Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörei melegedni kezdtek, mert az éjszakák hűvösek voltak erre.
Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba mennyezetéről:
- Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este?
A ház hallgatott.
Végül a hang újra megszólalt: - Minthogy nincs különösebb kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. - Halk zene kísérte a hangot. - Sara Teasdale. Úgy emlékszem, kedves költője...

Langy esők jönnek s föld illata száll,
és köröz a légben majd fecskemadár,


és ungnak a békák az éji tavon,
és szilvafát lenget a lágy fuvalom,


és a rigók mondják és torkuk remeg
a kis kerítéseken éneküket,


és nem beszél senki a háborúról,
s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?


S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?


És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.

A tűz lobogott a téglakandallóban, a szivarhamuvá hullott a hamutartóban, az üres székek egymást bámulták a néma falak közt, és a zene szólt.
Tíz órakor kezdődött a ház haláltusája.
Fújt a szél. Egy lezuhanó faág betörte a konyhaablakot. Palackozott tisztítóoldat ömlött a tűzhelyre. A helyiség egy pillanat alatt lángban állt.
Tűz! - sikoltott egy hang. A ház lámpái villantak, a szivattyúk vizet fecskendeztek a mennyezetről. De az oldat szétfutott a linóleumon nyaldosva, falva a konyhaajtó alá, míg a hangok kórusban kiáltották: -Tűz! Tűz! Tűz!
A ház menteni akarta magát. Az ajtók légmentesen becsukódtak, de az ablakokat kitörte a hőség, és a szél fújt és szította a tüzet.
A ház kénytelen volt meghátrálni, mikor a tűz tízmilliárd dühös szikrája lángoló könnyedséggel tört utat szobáról szobára, aztán fel a lépcsőn, miközben vízipatkányok surrantak elő a falakból, kiköpték vizüket, és új vízért futottak. És a fali permetezők ontották a gépesített eső zuhatagait.
De késő volt. Valahol sziszegve megállt egy szivattyú. A tűzoltó eső elállt. A tartalék víz, amely sok csendes napon megtöltötte a fürdőkádakat és elmosta a tányérokat, kifogyott.
A tűz felfelé pattogott a lépcsőkön. Picasso- és Matisse-képeket emésztett meg csemegeként a felső szobákban, leégette róluk az olajos húst, és fekete foszlányokká pörkölte a ropogós vásznakat. A tűz most belekapott az ágyakba, az ablakrámákba, megváltoztatta a függönyök színét.
És ekkor jött az ellentámadás.
A padlás csapóajtóiból vak robotarcok bukkantak elő, és szájukból zöld vegyszert ontottak. A tűz visszahúzódott, mint az elefánt, ha döglött kígyót lát. Most húsz kígyó verte a padlót, és taposta a tüzet a tiszta zöld hab hideg mérgével.
De a tűz okos volt. Lángjait kiküldte a ház külső falára, és ott fel a padlásra, a szivattyúkhoz. Robbanás. Az agyszerkezet, amely a szivattyúkat irányította, bronzrepeszekben szóródott szét a padlásgerendákon.
A tűz tovahömpölygött, hatalmába kerítette a beépített szekrényeket, és végigtapogatta a felakasztott ruhákat.
A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta csontváz vinnyogott a hőségben, huzalai, idegei szabadon lógtak, mintha egy sebész lehúzta volna a bőrét, hogy a piros vénák és hajszálerek a tüzes levegőben remegjenek:
Segítség! Segítség! Tűz! Fussatok, fussatok! A hőtől megpattantak a tükrök, mint a törékeny téli jég. És a hangok sikoltoztak: - Tűz, tűz, fussatok, fussatok! - mint egy tragikus gyerekrigmust, egy tucat hang, magas hang, mély hang, mint haldokló gyermekek az erdőben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor a huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy, kettő, három, négy, öt hang, sorra elnémultak.
A gyerekszobában égett a dzsungel. Kék oroszlánok ordítottak, bíbor zsiráfok vágtáztak. A párducok körbefutottak, a színek elváltoztak, és tízmillió állat tűnt el a tűz elől menekülve a távoli, gőzölgő folyam irányában.
Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a tűzlavinában felhangzó kórusok önfeledten jelentették az időt, muzsikáltak, távirányítású fűnyírógépekkel nyírták a pázsitot, vagy kerti ernyőket nyitottak fel és a nyíló és csapódó külső ajtón át ezernyi jelenet látszott, mint az órásboltban, amelyben minden óra megőrült, és egymás előtt, vagy után, összevissza üti az órákat, a tébolyult zavar képei eggyéolvadtak, éneklés, sikítás, néhány utolsónak megmaradt derék egér rohangálása, hogy eltakarítsa a borzalmas hamut. És egy hang. Felsőbbrendűen, mit sem törődve a helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték össze nem zsugorodott, és az áramkörök szét nem repedtek.
A ház szikraesőt szórva, füstfelhőt fújva összeomlott.
A konyhában, egy pillanattal a tűz- és gerendaeső lezúdulása előtt, a tűzhely háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat tojást sütött, hat cipót pirított szeletekben, húsz tucat szalonnaszeletet adagolt és elfogyasztásuk - a tűz mindet felemésztette! - új munkára késztette a hisztérikusan sziszegő tűzhelyet. Összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira. A nappali a pincére, a pince az alsó pincére. Mélyhűtő készülékek, karosszékek, filmszalagok, áramkörök, ágyak zuhantak alá összegabalyodva, mint a csontvázak, a meredek szakadékba.
Füst és csend. Nagy, nagy füst.
Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fal állt. A falban az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is, mikor a nap már felkelt, és rásütött a gőzölgő romhalmazra: - Ma 2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma...

Kulcsszavak: bradbury novella

nami



©2009 Sarok.org

Search marketing