H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Sekai ni hohoeshimashou!

2011/12/29

Dsida Jenő

Esti teázás

Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
      ki fogyton vékonyul, mint a hold,
     mert arra gondol, ami volt
     s hunyó tűznél fonnyadva fázik
     és arra gondol, aki holt,
     míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
     magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
     – Én is teázom, kedvesem... –
     mondom lágyan és kedvesen.
     A húnyt parázsnak lángja támad.
     És felakasztom csendesen
     kék sapkád mellé a fogasra
     fénylő, mennyei glóriámat.
Kulcsszavak: dsidajenő kulturwc vers

Szabó Lőrinc

Hazám


Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

William Shakespeare

LXXV. Szonett


Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
               Koldus-szegény királyi gazdagon,
               részeg vagyok és mindig szomjazom.
Kulcsszavak: kulturwc shakespeare vers

Füst Milán

Örökélet


Tűzvész elől van menekvés,
Rablók elől futhatsz messze,
Orgyilkost öl fürge kés,
Hogy őszi nap víg nép temesse,
S az éjszakának árnyait
Elűzi édes napsütés:

De jaj, magadtól menekvésed
Nincs e földön s föld alatt!
Magad vagy elméd ős-talánya,
Örökre társad, síri mécsed...
S jaj, bús szerelmed vagy magad... -
És életed örök magánya...

Ember, bűnös, bús kalandor,
Eltünődtem sorsodon:
Menekűlsz baráti körbe,
Elbujsz dús asszonyi ölbe,
Búvol a síri gödörbe...
Kígyó vagy te, majd madár...

Bizony, lemégy a síri földbe
S még alább, a sír alá is
Mindhiába szállanál:
Számodra nincs örök halál.
Kulcsszavak: füstmilán kulturwc vers

Paul Verlaine

A hold a fák közt


A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek... 

Ó, hogy szeretlek. 

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében
árnyú füzet;
szél jaja rezzen... 

Álmodj, szerelmem. 

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja... 

Isteni óra!
Kulcsszavak: kulturwc verlaine vers

Csokonai Vitéz Mihály

Kifakadás


Biz én nem is törődöm már,
Akárki mit beszéljen.
Gyakran rúgást ejt a szamár
Becsűletes személyen,
És jámbor is járt ott, ahol
Egy-két irígy kuvasz csahol.

Akárki mit felőlem mond,
Mind szél után bocsátom.
Volt mindenkor s lesz is bolond;
De volt s lesz is barátom.
Béhúnyom hát fülem, szemem,
Érzem tulajdon érdemem.

De másra mért is hallgatok?
Szándékomból ki zár ki?
Amint vagyok, maradhatok
Oly ember, mint akárki;
Ebnél külömb sok címeres;
Akár setét, akár veres.

Ha kell, kedvem szerént eszem,
Kottyfittyre nem szorúlok.
Helyén van még az én eszem;
Olytól nem is tanúlok,
Kinek kobakja korpavár,
S a cinke is tart tőle már.

Érzem saját jó szívemet,
Más embernek nem vétek.
Mégis ti, cenkek! engemet
Szitokra felvevétek.
Ha néha én botlottam is:
De a ti lelketek hamis.

Más a hibában torkig űl,
Mégis darál felőlem;
Bár engem a jámbor becsűl,
Csijést teszen felőlem.
Kurvanyja! hadd fecsegjen ő,
Holdtőltre tán észre jő.

[Külömben, akit már elért
Az íly bolondos gomba,
Hiába kűld az orvosért,
Bohó marad s goromba.
No hát! ki azt fel is veszi,
Magát bolondabbá teszi.

Szelíd s nemes szívű vagyok,
Mit gondolok paraszttal?
Ha másnak én békét hagyok,
Önnön hitem magasztal.
Így éltem én, így élek is:
Ha több bajon átmégyek is.]
Kulcsszavak: csokonai kulturwc vers

2007/06/27

Tamkó Sirató Károly

Ave Éva


Nem tudtam elhinni hogy nő
azt hittem, hogy ő a fehér
azt hittem, hogy ő a kék
azt hittem, hogy ő a kő, amit a halott matrózok lábaira kötnek
azt hittem ő az, hogy nyáron könnyebben öltözünk, mint télen
hogy a Bois de Boulogne-ban a tavak nem cserélik ordítva és ugrálva
      a helyeiket, mint a fák közt játszadozó gyermekek
hogy amikor fejest ugrunk, a víz nyílik szét és nem az ember feje,
      aszfaltnál viszont fordítva
azt hittem ő az, hogy Ázsia kelet felé csúcsosodik
azt hittem ő az a londoni repülőkirándulás, ahol megérkezés előtt nekimegy a gép egy domboldalnak s a húsz halottat úgy szedik össze - fejenkint, kezenkint, belenkint s a lelkiismeretes hatóságoknak rettenetes gondot okoz a kiváló személyiségek hű rekonstruálása
azt hittem ő az, hogy a harmincéves férfi már nem szeret egyedül kóborolni,
      hanem szeret hosszan és stabilan együtt unatkozni azzal
            kinek nézése kedves
            kinek hallása kedves
            kinek ízlelése kedves
            kinek szaglása kedves
            kinek tapintása kedves
      holott a huszonötéves
            4 órakor szivencsókol egy valakit és
            5kor elmegy futballozni és
            6kor elmegy vacsorázni és
            7kor elmegy feketézni és
            8kor elmegy a Cinéac-ba megnézni az Actualité-t
            s boldog, ha egy másik nő telepszik mellé a sötétben
            magasra huzott tapadó üleppel, mint a plafonra a légy
én azt hittem ő az, hogy a montparnasse-i kis hotelekben
      nem teszik ki az embert, ha nem fizet, hanem egyszerűen csak nem takarítanak,
      gondolva-aki nem akarja, hogy por ugyanúgy belepje, mint a piramisokat, az úgyis
      másfelé megy lakni
én azt hittem ő az az öregedés plusz, ami a pénzes emberek alvási ideje alatt,
      belőlük kiszorulva, a melózó pénztelenekre rárakódik
én azt hittem ő a kozmikus egyensúlynak az a fele, amelyik nagyot billenne felfelé ha
      Einstein, Picasso és Én valami különös véletlen folytán
      egyszerre lennénk öngyilkosok
és még akkor is, mikor hosszan és hosszan pihent a karjaimban s a fejét úgy lóbálta, mintha a
      torkán akadt ingaórát fordítva nyelte volna le,
még akkor is foszló bárányfelhőket képzeltem s féltem,
      hogy ha a hőség emelkedik, csak egy nedvességfolt marad a helyén az ágyterítőn
Pedig ekkor már nyilvánvaló volt hogy a lábai tényleg diótörők
de egy percnyi
egy félpercnyi idő sem volt felocsudni

elment

s így vesztettem el azt, akiből felépítettem a világot:
az egyetlent, akit szerettem.
Másnap már úgy tudtam
mint egy szétolvadt kinint,
hogy ő a hintó,
az autótülök,
a melegforrás
- hogy széttárt végtagokkal Párizs térképe,
és összehúzotakkal
a várost átszelő folyó;
s ott,
ahol lábai lazán szétágaznak
az ott képződött szigeteken nyugszik
tornyaival lefelé
a süllyeszetett Notre Dame,
amely egy pogány templom helyén áll,
amely egy pogány oltár helyén áll,
ahol megáldozott valaha Veringetorix
s azóta a kelták földjén
ez az egyetlen áhítat.
Kulcsszavak: tamkósirató vers

Tamkó Sirató Károly

Tengerecki Pál


Szil
szál
szalmaszál!
Merre jár a Pál?
Tenger szélén?
Hegyek élén?
Havas sziklák
meredélyén?
Hol bolyong
a messzivágyó,
tűzhegyjáró,
felhőszálló
Tengerecki Pál?

Hol a Bajkál halat dajkál,
kis pej lován ott poroszkál.
Hol porzik a nagy zuhatag,
arany szitakötőt itat.
Megfújja fény-trombitáját,
felölti neon-ruháját.
Viharcsónak legelején
száll a tűztenger tetején.
Göncölszekér útját rója
ezüstszínű űrhajója.
Varázsdallal, muzsikával
harcot vív a Fagykirállyal.
Siklik villanyfelhők szélén,
kóborol a tenger mélyén.

Szil
szál
szalmaszál!
Gyere haza, Pál!
Vándor kedved
meddig éled?
Játszanék már
újra véled.
Messzeségből
hozzám térj meg!
Tőlem többé
el ne tévedj,
ecki,
becki,
tengerecki,
Tengerecki Pál!
Kulcsszavak: tamkósirató vers

2007/04/24

Arany János

Családi Kör


Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.


Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.


Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.


Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.


A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.


Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.


A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.


Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.


De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”


Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.


De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.


Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.


„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.


Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.


(1851. ápr. 10.)

Kulcsszavak: aranyjános vers

2006/11/09

Szabó Lőrinc
Semmiért egészen


Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.


Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.


Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.


Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.


Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.


nami

< <


©2009 Sarok.org

Search marketing