H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Travel Light (18+)

2013/03/14

Thoughts at nite

Leesik, felveszem. Eltörik, megragasztom. Felrepül, leeshet, de nem, mégsem, repül tovább. Tanulok... mit is? játszani? Meg hibázni, azt hiszem.

"És akkor most ideteszem, te meg majd oda állsz."

Elegem van a jófiú-szerepből. Elegem van abból, hogy mindent jól kell csinálni. Emberből vagyok, elbaszok dolgokat, ez van. Ártok, használok, mikor hogy. Ez vagyok, nem?

De. 

Kulcsszavak: thoughts

2012/02/05

No Pussy Blues

A nők egy ideje nem akarnak velem lefeküdni. Akarnak ők minden mást, főznek rám, bekenik a hátam, beszéltetnek, levelet írnak nekem, moziba, kiállításra visznek, úsznak velem, simogatnak, csókolnak, nekemszorítják a csípőjüket, beborítanak a cigarettájuk füstjével, vagy a bőrük illatával, alszanak velem, hozzám bújnak, a hátamba nyomják az orrukat, a lapockáim közé, a hajamba túrnak, szeretgetnek, szeretnek, én meg szeretem őket, hozzájuk bújok, horkolok a fülükbe, simogatom a karjukat, a bokájukat, belecsókolok a nyakukba, hozzájuk dörgölöm a szakállam, beleszagolok a hajukba, az arcukba fújom a füstöt, főzök, mosok rájuk, étterembe, színházba cipelem őket, hallgatom a zenéjüket, az életüket... Része vagyok ezeknek az életeknek, egy részlete, hol nagyobb, hol kisebb, elvagyunk. De dugni, azt egyik sem akar velem, valahogy mindnek akad valami kifogása, kimondva-kimondatlan. Nem arról van szó, hogy ne volna lelkesedés, mert az éppen van. Csak másféle. A fentiekből kitűnik, hogy még csak nem is a testiséggel van gond, van például, akivel próbáltuk is, jó is volt, neki is, de mégsem. Most valahogy nem. Olyan ez, mintha csak addig menne ez így, amíg vissza bírom tartani a lélegzetemet, mint a Csalóka napfényben az öreg ezredes. Aztán meg elvisz a fekete autó.

*

Ugyanitt használaton kívüli farkamat piros sportautóra cserélném, cím a szerkesztőségben satöbbi.

Kulcsszavak: thoughts

2012/01/19

Elbaszott, szar, dohos, nyirkos este, amikor minden kocsma kivet magából. A hely, ahova igyekeztem, a legotthonosabb hely az utóbbi időben épp valami mlm-faszságnak ad teret, a többi csordultig tele; sehol nem adnak egy pohár jó bort, egy kedves szót, sehol egy magas szőke pincérnő, egy bíborvörös szájú sommelier. Megyek az utcán, a kurva bmw-s negyven méteren rágyorsít, hogy lefröcskölhessen, de olyan mindegy: az égből is pont az a barna lé folyik. Beveszem magam egy kocsmába, pont van egy asztal, pont van egy pohár bor, jó szó nincs, de kilencig meghúzhatom magam, ha jól viselkedek. Rágyújtok, mert itt, most, épp még azt is lehet. Aztán mégegyre, és közben valami őrült picsa megtalál, és belémköt, persze ez is virtuális, nincsen sehol, egy név van hozzá, meg pár 'profilkép': virágok, meg valami kert végi táj. Egy Brel-számról vitatkozunk, egyperces szünetekkel (gondolom, gépelni sem tud), basztat, hogy mi ez, nem érti, fél tőle – nekem történetesen az életemet változtatta meg, amikor elkezdtem énekelni. Ezt is tudja, illetve csak ennyit tud rólam,, meg a 'profilképemet' az mspaintben rajzolt szemüveggel. Abban maradunk, hogy gyerekeknek ne – amúgy nem értem, miért ne, ha egyszer ez vár rájuk. És jó, jobb a semminél, ha ez vár, jobb annál az üres, értetlen és értelmetlen szarnál, amiben ő tengeti az életét, nem? De nem adja fel, a következő pont a fotó, amit csináltam, a növénnyel meg a székkel, meg a 'Plants not dead' felirattal. Nem érti ezt sem, de aztán már rögtön ott tartunk, hogy mi az élet értelme. Honnan a faszból jött ez elő, mi dolgom nekem ezzel? Hogy jön ahhoz, hogy..? De hát hogy jön bárki, bármihez, nem? Hol lennék, ha ezt a kérdést mindig és mindekor meg kéne tudni válaszolni? És aztán összeáll bennem egy válasz még az előzőre, az odavetett 'te miben látod?' kérdésre, egy egészen egyszerű klisé, elmondom, és legalább ebben végre egyetértünk. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy rávágjam: ez most pont emiatt kellett. Azóta nem szól hozzám, ezért jött ő is, megkapta, elégedett biztosan. Már kicsit hiányzik is; van még vagy tíz percem, mire elindulok hozzád.
Kulcsszavak: thoughts

2012/01/16

Gratuláció

10:38:17, statiszta irta lptr naplójába
Lócikám, utólag is boldog névnapot!

2012/01/08

Évértékelő 2011

Nincs most sok kedvem megírni ezt az évértékelőt, vagyis inkább csak olyan nehézkes. Amit viszont szeretnék, hogy ami most van, ill. ami idáig lett, az valahova rögzítve megmaradjon, hogy később vissza lehessen olvasni, mert erről a tizenkét hónapról, és főleg az utóbbi néhányról később is tudni akarok.
 
Nem teljes ez így, majd még lehet, hogy írok hozzá később. Na de, akkor essünk neki.
 
 
Volt néhány nagy élmény az év során. Kettő igazából még tavaly kezdődött, de kimaradtak az előző beszámolóból. Az egyik egy lány, akivel decemberben összecsattantunk némi elsikkadt előzmények után, majd fél évre rá sikerült összehozni egy olyan szakítást, amilyen még nem volt: azóta nem beszéltünk. A másik, tavaly augusztus óta tartó élmény a pszichológus. Elkezdtem járni hozzá, proper néni (nagytestű? kövér? inkább talán telt), az anyám lehetne. Beszélgetünk, és ő apránként segít lebontani, vagy éppen fel- nagyon sok mindent. Kinyílt a szám (erről majd mindjárt többet is), és ettől, ha lassan is, de rendbejönni látszik a gyomrom. Isten áldja a pszichoszomatikát.

De dolgozott az év során rajtam más is: február óta elkezdtem énekelni, amitől még tovább nyílt a szám, egyre inkább megtalálom a hangom, és közben legyőztem egy csomó mindent. Tulajdonképpen az éneklés a legkevésbé izgalmas része a dolognak, pedig az is marha jó. Inkább ez a gyakorlóterep funkció, meg hogy olyan visszajelzéseket kapok, amikről a tanár nem is tudja, hogy mennyire nem (csak) a hangomról, vagy épp a nyelvem elhelyezkedéséről szólnak. Mindazok a változások, amik a pszichológussal folyó munka hatására létrejöttek, tökéletesen lemérhetők ezeken az órákon. Még január végén egy lány egy teljesen véletlenszerű, vagy inkább valószínűtlen kocsmában megjegyezte, hogy jó a hangom, aztán rá egy hétre találkoztam a leendő énektanárommal egy másik kocsmában, és innentől kezdődött ez a singing teacher-life coach szerep, amiből aztán lett minden egyéb is, kavarodás, el-, vissza-, és megintcsak elköltözés (Birmingham), meglepetésszerű szakítás – vele sem beszéltem azóta. Viszont amíg itt volt, és át nem adott az új tanáromnak, kinyitott nekem egy csomó ajtót, amiért borzasztó hálás vagyok.

Az egyik ilyen volt a zene, mármint a komolyzene, meg úgy a zeneelmélet általában. Egyáltalán az, hogy egy opera lehet szép, hogy mi minden benne van egy kitartott hangban. Erre aztán rakódnak azóta is az újabb impulzusok, zenei élmények, megismerések, felfedezések.

A másik, az egész éven átívelő fontos dolog a testemmel való viszony sokrétű megváltozása: ez is a skót református egyház Vörösmarty utcai imaházában kezdődött el, a légzőgyakorlatok, lazítások (hógolyó hangból, ilyenek) közben. Aztán változott ez sokfelé, a legmarkánsabban most, év végén, mikoris volt egy elhúzódó betegségem, aminek hatására leadtam nyolc kilót. Elképesztő, mit jelent nyolc kiló különbség. Jelenti például azt, hogy az ember hajlandó beismerni, hogy hibázott, hogy hazudott magának, éveken át, amikor a kövérséget, a rondaságot, az állandó fásultságot, fájásokat elfogadta, betudta a korral járó nyavajáknak; nyolc kiló míusz lehetőséget ad bevallani, hogy faszság volt feladni. A betegség heteken át tartó tünetei, meg hogy az orvosok (voltam soknál) nem tudták, mit kezdjenek velem, meg hogy a gyógyszerek sem látszottak használni először letargiába, aztán valami dacba hergeltek. Talán ez, talán a durva antibiotikum rántott ki végül, mindegy is. A lényeg, hogy év vége környékén mintha kicseréltek volna. A nyolc kiló mínusz hatására, mint az Amerikai szépségben, egyszercsak felderengett bennem, hogy lehetnék olyan, nézhetnék úgy ki, érezhetném úgy magam a bőrömben, ahogy – ha őszinte volnék magammal – mindig is szerettem volna. Azóta járok edzeni, és ég és föld minden. Visszaszoktam például a sörről a vörösborra (és milyen kurva finom vörösborokat nem ittam én éveken át!), reggelente éhgyomorra is meg tudom inni a kávét, sőt, a tejeskávé sem okoz problémát. Negyedannyit eszem, mint néhány hónapja, és az éhség nem jelent már rettegést, azonnal orvoslandó problémát.

Aztán össze is barátkoztunk (legalább egy kicsit) a testem meg én. Korábban leginkább arra tartottam, hogy ne folyjon szét az a hatalmas egóm a világba. Mindig is idegen volt tőlem a gondolat, hogy ezt a halálra ítélt húst nekem szeretnem, gondoznom kéne. Vagy hogy szépnek is láthatnám. Egy férfitestet? Minek? Hogy "jóképű," azt el tudtam fogadni; azt jelentette: elégséges, mintha a kettes lenne a legjobb adható jegy, úgyhogy készvagyunk, leülhet a testem. Most meg azért vannak rajta részek, amik ha nem is rögtön tetszenek, de észrevettem őket, és kíváncsian várom, hogy fognak alakulni az edzés hatására.

Aztán a világgal való viszonyom is sokat változott – az egyik ilyen változás szintén a testemhez kapcsolódik, konkrétan a tüntetésekhez, amikre elmentem. Egy testem van, ezzel tudok szavazni, úgyhogy azt odavittem, hagytam, hogy ázzon, fázzon, egyet hozzátegyen a rajta kívül ezerszám megjelent többi testhez, aztán elhoztam. Ez volt a szerepe a testemnek, nekem meg annyi, hogy megmondjam neki, hogy hova álljon. Erre egy robot is képes, skandálni meg pláne – és ezt is meg kell tanulni. Az én felelősségem, hogy ha tömegre van szükség (márpedig tömegre van szükség), akkor le tudjam tenni magam, és fel tudjam venni a szükséges primitív magatartásformákat. Ebben is van alázat, ahogy az ember eldobja, vagy inkább elengedi a saját meg a teste különlegességét. A másik ilyen, mikor a személyi edzőm lemérte mindenemet, leírta az adatokat egy papírra, és onnantól én az a számhalmaz lettem. Ez akkor inkább megalázó volt, és nem feltétlen azért, mert az egyes kerületek elég aprókra sikeredtek. Egyszerűen furcsa volt megmérve lenni, beállni a sorba, és nem is a legelejére. Szokom ezt.

Aztán még az emberekről, mert nagyon bőséges volt ez az év új, gazdag kapcsolatokban. A nyár közepén megtalált egy lány egy társkeresőn (egyes számú szabály: társkeresőről párkapcsolat soha nem érkezik, ellenben érdekes és izgalmas emberek alkalmasint igen), és őszre már csőstől érkeztek az újabb és újabb élmények, barátságok. Hazaérkezés volt közéjük csöppenni, a sok hasonszőrű harmincas közé. Nem egyszer fordult elő, hogy mintha tizenötéve ismernénk egymást. Felpörgött, a hatásukra, velük kapcsolatban felpörgetődött az életem, történések lettek, amik anyám betegsége óta, plusz az én tohonyaságom miatt igencsak elsikkadtak a megelőző másfél évben. Azóta azt érzem, hogy élek megint.

Aztán, mi volt még? Vittem el szüleimet ifjúságuk koncertjeire (Fal, Zorán, Koncz), törtem be autó oldalát idegességemben, a céges nyári partin ettem Michelin-csillagos barbecue-t (azok a desszertek!), elkezdtem újra írni, meglett a Mac-em, és átmentem igazi Apple fanboy-ba, meghalt Steve és ez megütött, jobban, mint vártam, megműttettem a szemem, csináltattam szemüveget, nem hordom, nem csináltam jogsit se, oktattam programozást egy barátomnak hónapokon keresztül, oktattam szoftver-fejlesztést, mérnöki hozzáállást három munkatársamnak három héten keresztül, repültem most is párszor, untam a munkám (most is unom), beletörődtem, hogy ez nekem most jó, hiszen így legalább tudok másra koncentrálni, tizenpár év óta először szilvesztereztem új emberekkel, visszatért az első szerelmem az életembe, ha csak egy villanásra is, és voltam szerelmes is, voltam gyáva, voltam bátor, voltam gyenge és voltam erős, és voltam gyerek, és voltam férfi is.
 
 
Nem volt könnyű ez az év sem, és hosszú volt nagyon. És nagyon, nagyon jó volt így, ahogy volt. Még sok ilyet!
Kulcsszavak: thoughts

2012/01/02

Felhasználói kézikönyv

Kimond dolgokat, azok meg nekipattannak, -verődnek falnak-embernek, visszahallja, hallgatja őket, a mondatait, és csak ezek után, gyakorta a sokadik ismétlésre derül ki, tudja meg, hogy igazak-e, hogy mi igaz belőlük. Van, hogy semmi, van, hogy nem úgy, van, hogy mégis. Szerva itt, csere ott.

*

Operaénekléssel gondoltam készülni az esti tüntetésre, de inkább elmegyek gyúrni.

Tegye fel a kezét, aki ezt a mondatot elképzelhetőnek tartotta, hogy egy aktuális időtartamot vegyünk: mondjuk egy éve. 

Kulcsszavak: thoughts

2012/01/01

Nem vagyok éhes, már egy jóideje nem voltam. Nem mondanám, hogy nincs étvágyam. Egyszerűen jóllakott vagyok folyton. Vagy inkább gazdag. Ez az: gazdag vagyok, mert azt teszem, ami az egyik legjobb, és legtermészetesebb dolog a világon: pazarolok. Mondjuk fogat mosok a fogkeféddel, mert megengedhetem magamnak. Nem te, nekem: mindez belül dől el. Felöltözöm, mert lehet olyat is, hogy az ember a palánk alatt állva nem felugrik, hanem rágyújt. Aztán elteszek egy öngyújtót az asztalról, és közben azt gondolom: a pasidé. Majd azt, hogy ez sem baj, hiszen ő is valakié, te is csak elveszed, amit megkívánsz. Aztán eszembe jut, hogy nem dohányzik, szaga sincs. Mindegy.

Otthonos lett ettől a nemkívánástól, ettől a jóllakottságtól minden: az egész város, a kocsmák, a különböző lakások – különösen a tied. Este még te is az voltál: mintha haza jöttem volna, belé, hozzád. De a reggeltől már talán megijedtem. Talán végig tartottam tőle. Vagy talán csak nem akartam ugyanazt megint, hogy a reggeli fényben majd az undort meg a gyűlöletet kelljen keresnem az arcodon. Felébredtem melletted, és simogatni akartalak, de idegen, vagy nem is, inkább élettelen volt a tested.

Ahogy jöttem aztán, el tőled, az utcán egy fazon (egy 'csávó') az arcával tartotta egy ház bejáratát valami furcsa pózban, mintha mondjuk imádkozna. Egy muszlim szőnyeg nélkül. Három külföldi állt felette, próbáltak valamit kezdeni vele, láthatóan kevés sikerrel. Átmentem az út túloldalára, jobb most a békesség meg a közöny alapon. Lepakoltam otthon, felvettem a notebookot, aztán elindultam visszafelé a Manóba. És mert nem figyeltem eléggé, végül azon az oldalon kötöttem ki, ahol a tag feküdt, továbbra is ugyanabban a pózban. Fekete, prémgalléros bőrdzseki volt rajta, az előredőléstől az anyag megfeszült a hátán. Ébresztgetni próbáltam, de nem jött reakció. Gondoltam, talán halott, aztán meg hogy ugyan már, hogy lenne. De akkor már meg kellett győződnöm, hogy él, úgyhogy a hátára tettem a kezem. Egész pontosan a kézfejemet nyomtam a kabátnak, hogy érezzem, lélegez-e. Honnan jött ez a mozdulat, nem tudom, de több gyengédség volt benne, mint amit neked tudtam adni, és a kabát is valahogy melegebb volt, élőbb, mint a te meztelen vállad még az előbb.

És eljöttem tőled persze még azért is, mert tudni akartam, hogy el tudok-e jönni. Hogy tudok-e engedni, hogy engedhetek-e egy ilyen hirtelen jött impulzusnak. Az az ember akartam lenni, aki igen. És azóta rajtam ez a hatalmas nyugalom. Lassan mozgok, meg a világ is inkább csak tántorog körülöttem; van idő, nincs mit tenni. Meg is vagyok keveredve tőle, az imént például véletlenül újra fogat mostam. Mintha mindenben az lenne, hogy ez az egész rögtön elmúlik, tessék megkapaszkodni; vagy inkább csak elmúlna, ha végre észrevennék valamit. És bíz' isten, én megteszek mindent ezért az észrevevésért, ha van mit, ha nincs.

Időnként még a légzésemet is ellenőrzöm: kézfej, bőrdzseki, hát. Egyelőre megvan.
Kulcsszavak: thoughts

2011/12/10

Thoughts at nite

"Hát szevasz!" – ilyet az ember nadrágos nőknek mond, vászonnadrágosoknak, akik férficipőt, övet, inget, mellényt és sapkát, svájci- vagy golfsapkát viselnek. Magas, szőke nőkről beszélünk itt, akiket soha nem láttunk például szoknyában. Vagyis nem mond az ember ilyet olyan nőknek, akik szoknyát, sőt: ruhát, nyári ruhát viselnek, vékony anyagból, testhezállót, de mégis légiest, hogy a testük hője szinte átsugárzik, mintha célzottan. Szevasszal tehát csak férfias nőknek, esetleg nős férfinak köszönünk.
Kulcsszavak: thoughs

2011/12/06

Igorrr

Az utóbbi időben sikerült begyűjtenem pár fucsa tekintetet, mikor embereknek megmutattam Igorrr-t. Volt ott döbbenet (miszerint is "te meg vagy őrülve, bazdmeg"), egyszerű nemtetszés, undor, ijedtség, sőt rémület, és egy ízben láttam őszinte csodálatot is. Magam is az utóbbiban osztozom, ugyanis Igorrr szerintem egyszerűen zseniális. De mielőtt belekezdenénk, hadd mutassak tőle egy talán könnyebben befogadható, hm, dolgot:

Mastication Numérique

Az egy perces jelnél kezd megmutatkozni egy kevés abból, amiből mindjárt lesz több is. Amit a bácsi csinál, azt állítólag úgy hívják, hogy Breakcore, de nekem sokkal jobban tetszik a maga által farigcsált Baroquecore kifejezés. Szóval különböző zenei stílusokat, korszakokat, eszközöket, ritmusokat, és mindenféle más dimenziókat vetít egymásra, meg különálló zenei ill. nem-zenei eszközökre (gyereksírás, ajtónyitódás, hörgés, dongó, fehér- és egyéb zajok, valamint természetesen különböző dobok), amikből aztán együtt lesz valamiféle – ezt el kell ismernem – beteg összhang, s eközben időnként elérjük a fájdalomküszöböt is.

Próbálkozott már más is hasonló experimentális zenével, de Igorrr részben pont attól nagyszerű, hogy ebben semmi kísérleti nincs: amennyire a kifejezés itt értelmezhető, az egész teljesen letisztult. Kíméletlenül pontos, profi, és mégis könnyed.

Imhol egy másik, már karakteresebben Igorrr-os példa, aholis a fent említett dongó a csellóval vetekszik (fülessel csak óvatosan):

Valse En Décomposition

Hogy engem mi fog meg benne? Talán az elképesztő lelemény, ahogy a látszólag (hallhatólag) össze nem illő hangokból, zajokból létrehoz mégis valamit. Talán az, hogy sokadik hallgatásra is meglep. Hogy egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmem, mert ahogy észreveszek valami rendszert, találok valami szépet, vagy egyszerűen csak felfoghatót, máris elveszi, kicseréli valami másra, ami megint izgalmas, csak másképp. De soha nem akkor, amikor számítok rá, és soha nem az következik, amit várnék. És eközben valahogy egy pillanatra sem bicsaklik meg, az egész borzalom (mert végülis valahol az) egy összefüggő, csillogó zenei takonymasszávál áll össze. Ronda és finom.

Aztán van még az önátadás. Igorrr-ra rábízhatom magam; ha rossz a kedvem, teljes spektrumos támadást képes indítani a gondolataim ellen. Menni előre az esőben, miközben mondjuk az alanti szám szól a fülemben, az fenomenális. Én egyébként legjobban pont az ilyen csembaló (gondolom) alapú számait szeretem:

Unpleasant Sonata

És akkor zárjuk a bemutatót a véleményem szerint Igorrr eddigi karrierjének csúcsát jelentő Tendonnal. A vége egy kicsit eldurvul, de tessék jól megkapaszkodni, és nem lesz baj.

 

Aki eljutott idáig, az vendégem egy sörre, feltéve, ha hallgathatunk közben Igrrrrot. :)

Kulcsszavak: zene

2011/12/04

Thoughts during the day

"De kis butuska vagy," mondja most a magas (nagyon magas, túl), vékony (nagyon vékony) szőke lány, azon a mély, agyondohányzott hangján, mikor elviszi a félig megevett tésztát az asztalomról. Zavarba jövök ettől a közvetlenségtől, pedig ő csak úgy érti, hogy minek rendeltem ekkora tál kaját, ilyen drágán, ha nem bírok el vele. Én közben rád gondolok. "A húst mind kiettem belőle," mondom akkor neki némi büszkeséggel, de láthatólag ez sem győzi meg. Szép lány egyébként, bár megviselt. A hátára kereszt van tetoválva, az is szép, mármint a háta. "Én kétszer annyit eszem, mint a kolléganőm," mondja aztán. A kolléganő is vékony, de nem túl, sőt, ha úgy vesszük, a szőkéhez képest kövérnek is lehetne nevezni. Hozzá képest mondjuk bárkit. Én ma értem le kilencven kiló alá, évek óta először. A nadrágok leesnek rólam, csak zsebre tett kézzel tudok közlekedni, de így is húzom őket magam után a sáros latyakban. Legalább ennyi.

Pont egy ilyen szép, magas, anyáskodó szőkére volna most szükségem. Vagy egy akármilyenre. 

Kulcsszavak: thoughts

lptr

< <


©2009 Sarok.org

Search marketing