H0108152229
K0209162330
Sz0310172431
Cs0411182501
P0512192602
Sz0613202703
V0714212804

Okos pilóta alagútban nem katapultál

2009/06/02

Az ördög színe kék

 

Jörg Kastner, Az ördög színe kék

ford. Almássy Ágnes, Budapest,

 Geopen kiadó, 2009,

 

Minél inkább közeledtem úti célomhoz, ahhoz a bizonyos házhoz a Rozengracht déli végén, annál lassabban lépkedtem és annál hevesebben kalapált a szívem. Csüggedtségemmel egyedül voltam ezen a meleg vasárnap délutánon. Körülöttem mindenütt nevetgélő emberek sétálgattak a napsütötte utcákon, sokan az új Labirintus felé tartottak, amelyet a német Lingelbach hozott létre. Ott nem csupán a névadó útvesztőben lehetett bolyongani, amelyet szívesen kerestek fel a szerelmesek, hogy zavartalanul együtt lehessenek, mindenféle más kuriózum is csábította a látogatókat, a szökőkutaktól a mechanikusan mozgatott képekig, és ezt a pompás napot mintha csak az efféle mulatságokra találták volna ki. A szerény ház, amelyet Rembrandt van Rijn bérelt, miután csődöt kellett jelentenie, éppen szemben állt ezzel a vidámparkkal, és azon töprengtem, vajon hogy talál némi nyugalmat az öreg mester a munkához ebben a lármában, örökös kurjongatásban és örömujjongásban.

Egy magas fal árnyékából két fiatal nő lépett elő, elállva az utamat. Színes szalagokat kötöttek a hajukba, és keblüket szoros fűzővel polcolták fel. A fedetlen, rózsaszínű húshalmokat kihívóan tolták az orrom elé. Az ilyen helyek, mint a Labirintus, vonzották az utcalányokat. Amikor nem sikerült kikerülnöm a nekem állított csapdát, egyszerűen odébb toltam a két színpompás madárkát, és gyors léptekkel továbbmentem, miközben szitkok áradata kísért, a nők férfiasságomon csúfolódtak és a pokolba kívántak.

Eszembe jutott a fiatal lány, akit előző nap hozott el hozzám Van der Meulen. Ez a két szajha itt kétségkívül hajlandó lenne pár garasért modellt állni egy festőnek Éva-kosztümben, és kielégíteni minden más kívánságát is. És bizonyára nem szégyellnék magukat közben, ahogy azt Marjonról feltételeztem. Azon tűnődtem, vajon milyen magas lehet a lány ára, de ez alighanem örökre az ő és Van der Meulen titka marad.

Aztán az özvegy váratlan betoppanására gondoltam. Miután Marjon elment, megpróbáltam beszélni szállásadónőmmel, de nem tudtam jobb belátásra bírni. Aztán visszajött Van der Meulen. Amikor nem találta ott Marjont, kissé nyugtalannak tűnt, és miután elmondtam, mi történt, dühös lett. Ha nem nézek haladéktalanul új szállás után, közölte, ahol lefesthetem a modelljeit, vége az együttműködésünknek, mielőtt még igazából elkezdődött volna. Kétségbeesésemben nem jutott más eszembe, minthogy itt a Rozengrachton keressek megoldást a problémámra.

De nem csupán azért jöttem ide, hogy szállást találjak, még egy okom volt rá. Az elmúlt éjszaka, amikor szerencsétlen sorsomon töprengve nem tudtam elaludni, hirtelen mélységesen elszégyelltem magam. Itt siránkozom, hogy elvesztettem a munkámat, a lakásomat, miközben Ossel barátommal micsoda szörnyűség történt! Az életével fizetett egy olyan tettért, amely továbbra is kész rejtély volt számomra. Az önsajnálat miatt érzett szégyen megerősített elhatározásomban, hogy fényt derítsek Gesa Timmers halálának körülményeire. És emiatt is jöttem a Rozengrachtra.

Jó nagy levegőt vettem, felmentem a kockakövekből rakott lépcsőn a bejárathoz, és megrántottam a zsinórt, amely megszólaltatta a kis bádogharangot. Egy idő múlva végre résnyire kinyílt az ajtó, és megpillantottam a vén Rebekka Willems ráncos arcát, aki Rembrandt lányával, Corneliával együtt a háztartást vezette. Az öregasszony összehúzott szemmel méregetett, a felismerés legkisebb jele nélkül. Ezen nem csodálkoztam, hisz Rembrandtnak élete során annyi tanítványa volt, hogy nem sokat nyomott a latban egy, aki csupán pár napig volt mellette.

– A gazdáddal szeretnék beszélni, Rembrandt van Rijn mesterrel.

– Miért? – kérdezte az asszony. – Kifizetetlen számlát hoztál?

– Nem pénzért jöttem, inkább hoznék valamicskét.

A rés kissé nagyobbra nyílt.

– Miféle pénzt hozol?

– Ezt inkább magával Rembrandt mesterrel beszélném meg. Idehaza van?

Az öregasszony úgy bámult rám, mint aki csapdát sejt. – Nem tudom.

Most egy fiatal, csengő hangot hallottam a ház mélyéről. – Mi az, Rebekka? Ki van az ajtónál?

A vén szolgáló a láthatatlan beszélő felé fordult, ám közben tapodtat sem mozdult őrhelyéről, az ajtóból. – Valaki, aki pénzt hozott, azt mondja.

Léptek közeledtek, és végre egészen kinyílt az ajtó. Cornelia állt előttem, és csak bámultam, hogy megváltozott utolsó találkozásunk óta. Akkoriban még gyerek volt, ma már ifjú hölgy. És meg kell hagyni, csinos fiatal lány lett belőle, szőke fürtjei kerek, de nem túl széles arcot kereteztek. Legfeljebb tizenöt éves lehetett, de idősebbnek látszott. Mintha a bizonyára nem mindig könnyű élet az apja mellett idő előtt nővé érlelte volna.

Kék szeme tágra nyílt, amikor meglátott. – Menj csak vissza a konyhába, Rebekka – szólalt meg –, majd én foglalkozom a látogatónkkal. – Miután az öregasszony némi habozás után távozott, Cornelia azt mondta: – Cornelis Sundhoft, nemde? Miben segíthetek?

– Suythof – helyesbítettem. – Apáddal szeretnék beszélni.

Erre szívből jövő kacagás tört ki a lányból. – Valóban ezt szeretnéd, mijnheer Suythof? Nem volt elég, amit legutóbb kaptál?

– Akkor kissé fejébe szállt a bor – jegyeztem meg óvatosan –, én pedig talán túlságosan heves voltam.

– Apám részeg volt, te pedig a szemébe mondtad, mert nem volt más választásod – tette helyére a dolgokat Cornelia.

– Ma talán lehet beszélni vele. Vagy már megint…

– Nem, nem részeg, még nem. Fest. Csak nem akarsz talán újra a tanítványa lenni?

– Pontosan ez a szándékom.

Cornelia hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem lesz belőle semmi.

– Talán olyan sok a tanítványa?

– Nem, korántsem. Arent de Gelder óta te voltál az egyetlen, aki apámtól akart tanulni; de az is rosszul végződött, és alighanem az én hibámból.

– Ezt miért gondolod?

– Hát nem én voltam, aki megkértelek, hogy beszélj apám lelkére az ivászat miatt? Na tessék! Úgyhogy van némi jóvátennivalóm. Legalább megpróbálom rávenni apámat, hogy beszéljen veled.

– Talán már nem is emlékszik rám, ahogy az öreg Rebekka sem – mondtam reménykedve.

Cornelia hamiskásan elmosolyodott. – Apám talán elfelejti olykor egyik-másik hitelezőjét, de egy olyan embert soha, akivel összeszólalkozott.

Egy fedett folyosón át a ház tornácára vezetett, megkért, hogy ott várakozzak, és fölment az emeletre, ahol Rembrandt festőműhelye volt. Nem sok időbe telt, és már hallottam is az öreg festő hangos szitkozódását, ami nagyon is élénken élt az emlékeimben. Már le is tettem tervemről, hogy megvessem a lábam itt a Rozengrachton, amikor Cornelia visszatért.

– Apám hajlandó fogadni téged.

– Pedig nem úgy hangzott.

– Legjobb, ha először hagyja az ember, hogy jól kikiabálja magát, utána aztán szépen megnyugszik. Akkor jött el az idő, hogy beszélj vele. Ezt jól jegyezd meg!

Megígértem, hogy követem a tanácsát, és lassan elindultam fölfelé a lépcsőn. A festőműhely előtt megálltam, majd óvatosan bekopogtam.

– Gyere be, nincs bezárva! – hallottam Rembrandt recsegő hangját, amelyben némi türelmetlenséget véltem fölfedezni.

A festőállvány előtt állt, elnyűtt köpenyben, amely tele volt festékfoltokkal. Nehéz lett volna megmondani, milyen színe lehetett eredetileg a ruhadarabnak. Rembrandt látványa egészen megdöbbentett. Persze már az első találkozásunkkor is, úgy két évvel ezelőtt, idős – a gondok és sorscsapások miatt igen gyorsan megöregedett – ember volt. De az arc, amely most a kíváncsiság és türelmetlenség elegyével fordult felém, még vagy tíz évvel idősebbnek látszott, sápadt volt és beesett. Tudtam, hogy az elmúlt év szeptemberében elveszítette imádott fiát, Titust, és feltételeztem, hogy ez végleg összeroppantotta.

Rembrandt fogatlan mosolyra húzta keskeny ajkát. – Pénzt hozol nekem, azt mondja a lányom. Hol van?

A kabátom zsebére csaptam. – Itt.

Kinyújtotta göcsörtös, festékfoltokkal tarkított kezét. – Akkor add ide!

– Honnan tudjam, hogy mi ketten megegyezünk-e?

A mosoly most szétterült az arcán. – Akkor biztos nem, ha megint meg akarod tiltani, hogy bort igyak!

– Akkoriban a lányod…

– Igen, igen, tudom – vágott a szavamba. – Tehát, megint a tanítványom akarsz lenni?

– Nagyon szeretnék.

– Jó. Akkor fizess egy évre száz hollandi forintot, méghozzá előre.

– Legutóbb csak hatvanat kértél, és nem előre.

Rembrandt bólintott. – Túlságosan lágyszívű voltam.

– Száz hollandi forint nagyon sok pénz.

– Nem szokatlan összeg egy év tanításért. És ne feledd, hogy nem vagyok akárki!

Az öregember kihívóan, majdhogynem harciasan bámult rám, én pedig azon töprengtem, ne mondjam-e a szemébe kertelés nélkül az igazságot. Rembrandt már nem volt keresett festő, rég elmúltak azok az idők, amikor csak úgy tolongtak nála a tanítványok. Már nem kérhetett száz hollandi forintot egy évre egy tanítványtól. De mivel nem akartam megbántani és elpuskázni a lehetőséget, hogy ideköltözhessek, más utat választottam.

– Száz forintot sajnos semmiképp sem tudok összeszedni, Rembrandt mester. Esetleg a felét tudom felajánlani, és azt is csak úgy, ha hetente fizethetek. Mondjuk, egy hollandi forintot minden héten, de előre.

Lapos erszényemet tekintve még ez is igencsak merész ígéret volt. Hogy betarthassam, jó üzleteket kellett kötnöm Maerten van der Meulennel.

– Ötvenkét hollandi forint? – recsegte az öreg, ritkás, ősz haját húzogatva. – Gondolj csak bele, hogy a tanítványomként szállást és ellátást is kapsz nálam. És nem éppen olcsó a ház bére.

– Mennyi?

– Úgy kétszázötven hollandi forint – felelte tétován.

– Mennyi pontosan?

– Kétszázhuszonöt – vágta rá dacosan.

– Akkor ötvenkét hollandi forint mint az én részem egész szép összeg.

Nagyot sóhajtva lerogyott egy zsámolyra. – Keményen alkuszol, Suythof, meg kell mondanom. Nem is tudom… – Hirtelen fölcsillant a szeme. – Megegyezhetünk, ha adsz nekem valami szép ajándékot.

– Hogyan?

– Ajándékot a gyűjteményembe. Bizonyára emlékszel még a gyűjteményemre?

Természetesen emlékeztem. Rembrandt gyűjtőszenvedélye legendás volt, és Amszterdam ritkaságokat kínáló kereskedői hosszú éveken át jó pénzt kerestek rajta. Mindent gyűjtött, ami valamiképpen hasznos lehetett a műveihez: egzotikus ruhadarabokat, kitömött állatokat, ékszert vagy fegyvereket. Amikor csődöt jelentett, hatalmas gyűjteményét is elárverezték, hogy a befolyt összegből kifizessék a hitelezőit. De nem sok időbe telt, és Rembrandt újra régi szenvedélyének rabjává vált.

– Na? – kérdezte, és újra széles mosoly terült szét az arcán. – Talán nem hoztál nekem ajándékot?

Hirtelen ötlettől vezérelve előhúztam a zsebemből spanyol tőrömet. – Ehhez mit szólnál? Egy spanyol tőr.

– Hm, mutasd csak!

Közelebb léptem, hogy átnyújtsam a kést, és közben megpillantottam a festményt, amelyen éppen dolgozott. Önarckép volt, Rembrandt fogatlan mosolyával nézett a szemlélőre. A mosolyában volt valami kajánság és ravaszság; akár egy tábornok, aki elvesztette ugyan a csatát, titkon azonban tudja, hogy a háborút megnyeri. Mi lehet még az öreg festő tarsolyában, ami élteti benne a hitet, hogy hátravan még egy utolsó nagy diadal?

Behatóan tanulmányozta a sárgarézzel díszített szarvasagancs nyelet, mielőtt kihajtotta a görbe pengét. – A pengén nincs semmi különleges – mormolta elégedetlenül. – Láttam már olyan spanyol tőröket, amelyeknél mór motívumok díszítették a pengét.

– Ennél nem – mondtam kissé ingerülten.

– Hát ez az. Így nem is olyan értékes.

Kinyújtottam a kezem. – Ha nem tetszik, add vissza.

Mielőtt visszavehettem volna tőrömet, Rembrandt karvalyszerű ujjai szorosan a késre kulcsolódtak.

– Elfogadom, de csak mert rólad van szó.

– Jó. Akkor van még egy feltételem.

– Feltételed? – Rembrandt úgy ismételte meg a szót, mintha ez lett volna a legnagyobb sértés, amit életében hallott.

Keményen a szemébe néztem. – Szeretném kikötni, hogy amellett, hogy neked dolgozom, modelleket fogadhassak, akikről a magam zsebére portrét festek. Az anyagköltséget természetesen én állom.

Rembrandt gyanakvóan méregetett. – Tanítómestert keresel vagy olcsó műtermet?

– Mindkettőt.

Az öreg festő szótlanul, összevont szemöldökkel nézett rám, én pedig felkészültem egy újabb dühkitörésre, és hogy másodszor is kipenderít a házából. Ehelyett azonban mekegve nevetni kezdett, míg végül már könnyek csorogtak ráncos, rosszul borotvált arcán.

 

– Ezúttal talán jobban kijövünk egymással – szólalt meg aztán. – Még az is lehet, hogy egész jól fogunk szórakozni.

  

Odalent Cornelia várt rám. – Na, hogy ment? Jó ideje nem hallottam már ilyen jóízűen nevetni apámat.

Pár szóval elmondtam, hogy zajlott le a beszélgetésünk.

Cornelia arca felragyogott. – Örülök, hogy megegyeztetek, mijnheer Suythof. Apámnak jót fog tenni, hogy megint van egy tanítványa. És az is jó, hogy újra férfi lesz a háznál.

– De hát itt van apád.

– Ő már öreg, egyre jobban elhagyja az ereje. Amíg Titus élt, ő intézte az olyasmit, amiről se egy asszony, se egy öregember nem tud gondoskodni.

– Hallottam a bátyád haláláról, de nem ismerem a pontos körülményeket. Nagyon fiatal volt.

– Még a huszonhetet sem töltötte be – mondta Cornelia. – Csak a múlt év februárjában házasodott meg; leánya, Titia születését már nem érte meg. Ha nem lenne ott a kicsi, apám talán már végleg föladta volna. Egészen kivirágzik, valahányszor a sógornőm, Magdalena meglátogat minket Titiával. Benne tovább él egy rész Titusból, és ez tartja életben apámat. – Hallgatott egy darabig, könnyfátyol lepte el a szemét. – Titust a pestis vitte el. Sajnos nem tudták megmenteni. Múlt év szeptember hetedikén búcsúztattuk el a Westerkerkben. Egyelőre ideiglenes sírban nyugszik, majd a Loo család, Magdalena családjának sírboltjában helyezzük örök nyugalomra. De ezzel nem sietünk. Azt hiszem, apámat nagyon megviselné. – Felszegte a fejét, és rám mosolygott. – De hagyjuk a szomorú dolgokat. Olyan gyönyörű nap ez a mai. Nem akarod rögtön elhozni a holmidat, mijnheer Suythof?

– Szólíts, kérlek, Cornelisnak, különben szörnyen öregnek érzem magam. Ami pedig a holmimat illeti, ez a vasárnap túl szép ahhoz, hogy költözéssel töltsem. Fél Amszterdam odakint tolong a Labirintusban. Én még sohasem jártam ott. És te?

– Egyszer, gyerekkoromban, de akkor még a Jodenbreestraaton laktunk. Amióta ideköltöztünk, valahogy nem adódott rá alkalom. De így is kapunk eleget a ricsajból, a zenéből, a hangos éneklésből meg a részegek handabandázásából.

– Egy dolog hallani, és megint más részt venni benne – feleltem kacsintva.

– Ez meghívás volna, Cornelis?

– Bizony az.

Ez a vasárnap szó szerint a szerencse napja volt számomra. Újra Rembrandt tanítványa lettem, most pedig a vidám Cornelia oldalán Lingelbach Labirintusába tartottam. Persze nyilvánvalóan túl fiatal volt hozzám, de amikor beszélgettem vele, megfeledkeztem erről. Tapasztaltnak és okosnak tűnt, akár egy felnőtt, és külsejét sem lehetett a legjobb akarattal sem gyermekinek nevezni. Többször is rajtakaptam magam, hogy pillantásom az illendőnél hosszabban időzik nőies formáin. Egyszer ő is észrevette ezt, és mindentudó mosoly jelent meg az ajka körül.

Tréfálkoztunk és nevettünk a szökőkutak között sétálva, miközben felfrissültünk a hűvös, szanaszét spriccelő víztől. Kifiguráztuk a ritkaságok házában a számtalan kiállított darabot, amelyek némelyike Rembrandt gyűjteményének becsületére vált volna; a zöld papagájt, amelyik pimasz szólamokkal fogadta a látogatókat; egy elefánt hatalmas, kitömött fejét; a sok kis figurát, melyek rejtett mechanikától mozgatva minden elképzelhető és elképzelhetetlen mozdulatot bemutattak. Eltévedtünk, ahogy illik, a labirintusban, és amikor végre kitaláltunk belőle, ettünk egy szelet süteményt, és hűtött csokoládét ittunk hozzá. Amikor pedig közeledett az este, leültünk Lingelbach szőlőskertjében az egyik hosszú fapadra, és én rendeltem egy kancsó édes meggybort.

– Nem vagy te túlságosan bőkezű, Cornelis? – kérdezte Cornelia pajkosan, amikor az asztalok között ide-oda cikázó szolgálólány letette elénk a bort. – Hisz mától fogva fizetned kell apámnak a tanításért.

Bizalmasan közelebb hajoltam hozzá. – Eláruljak valamit?

– Mit?

– Annyira lenyűgözte apádat, ahogy alkudoztam, hogy elfelejtette elkérni tőlem az első hétre a pénzt.

Cornelia elmosolyodott. – Túl korán örülsz, Cornelis. A pénz beszedése ugyanis az én dolgom.

– A tiéd?

– Természetesen. Hát nem tudod? Amióta apám tizenegy évvel ezelőtt kénytelen volt csődöt jelenteni, semmi sem az övé. Azért vezettük be ezt a szabályozást, hogy a hitelezői ne vehessék el mindenét, amit ezután fáradságos munkával szerez.

– De ha apád dolgozik és pénzt keres, hogyan lehet kikerülni a hitelezőit?

– Annak idején jegyző előtt megállapodást kötöttünk, melynek értelmében apám a műkereskedés alkalmazottja, amely anyámé és Titusé volt. Apám kosztot és kvártélyt kap, cserébe pedig rendelkezésünkre bocsátja munkaerejét és tapasztalatát, tanácsokkal lát el bennünket.

– És ez jogszerű?

– Teljes mértékben.

– És anyád meg a bátyád halála után te viszed tovább az üzletet?

– Úgyszólván. Én örököltem anyám részesedését az üzletben. Természetesen a gyámom, Christiaen Dusart dönt minden fontos kérdésben. De a pénzt nyugodtan átadhatod nekem, hisz végül is Rebekkával együtt én vezetem a háztartást, és én intézem a bevásárlásokat.

Játékosan elém nyújtotta jobb tenyerét, én pedig teátrálisan forgatva a szemem és felháborodást színlelve beletettem egy hollandi forintot. Mindketten nevettünk: a végre újra gondtalan festő, Cornelis Suythof és az ifjú, ám korántsem gyermeki Cornelia van Rijn.

  

Mily kegyetlen csalódás lehet a vége, ha rád mosolyog a szerencse! Ezt még aznap este megtapasztalhattam, miután hazakísértem Corneliát.

Még nem szállt le ugyan az este, ám a Rozengracht környékén, ahol szorosan egymás mellett sorakoztak a házak és keskenyek voltak az utcák, már nem volt igazán világos. Egész nap az a különös érzés motoszkált bennem, hogy figyelnek, még a Labirintusban töltött órák alatt is. Ott azonban, a színes forgatagban, kereskedők, muskétások, matrózok, kacagó gyerekek, tisztes és kevésbé tisztes asszonyok nyüzsgésében lehetetlen lett volna kiszúrni, ha valóban követ valaki. Így végül bizonytalan sejtésemet feszült idegállapotomnak tudtam be, túlfűtött képzeletem szüleményének. De most, amikor a csöndes sikátorokban lépkedtem, hideg, láthatatlan kezet éreztem a vállamon, amely megint valami ismeretlen veszélyre figyelmeztetett. Aztán már hallottam a lépteket is.

Kétszer váltottam irányt, ám a lépteket továbbra is ott hallottam a hátam mögött, olykor hangosabban, olykor halkabban. Valahányszor megpróbáltam egy lopott pillantást vetni hátrafelé, senkit sem láttam. Aki követett, ügyesen és gyorsan eltűnt a házak hosszú árnyékában. Amikor elhaladtam egy pékség mellett, amelynek ajtaja előtt egy csomó nagy láda volt fölhalmozva, gyors elhatározásra jutottam. Villámsebesen beugrottam az egymásra rakott ládák mögé, és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett. Ha tényleg követ valaki, mindjárt el kell mennie előttem. Ugyanakkor próbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak egy ártalmatlan járókelő lépteit hallottam. Hisz a Labirintus Amszterdam külső részén volt, és sokan most tartottak hazafelé, akárcsak én.

Ismét lépteket hallottam – majd izgatott suttogást. Most már nem reménykedtem holmi véletlenben. Nyirkos lett a tenyerem, ahogy a zsebemben spanyol tőrömet kerestem. Beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hogy Rembrandtnak ajándékoztam. Átkoztam a nagyvonalúságomat és az ostobaságomat. Hisz ostobaság volt bevárnom valakit, akiről nem tudhattam, milyen erős. De most már késő volt; ha elhagynám rejtekhelyemet, azonnal felfedeznének.

Három férfi került a látóterembe, és csöppet sem tetszettek nekem. Durva fickóknak látszottak, ápolatlan szakállal, ilyeneket a kikötői lebujokban vagy a Jordaan-negyedben lát az ember. De mindenekelőtt olyanok voltak, akikkel nem szívesen találkozik az ember kihalt sikátorokban. Magam sem voltam gyenge legény, de fegyvertelenül és három ilyen sötét alak ellen nem sok esélyem volt.

Amikor az egyikük, egy széles vállú fickó csúnya sebhellyel az arcán, megszólalt, végleg elszállt minden reményem, hogy talán mégsem engem követtek. – Hová lett? Az előbb még itt láttam a pékség előtt.

– Innen nem ágazik el utca – felelte a második férfi, akinek vörös orra iszákosságáról árulkodott. – Egy hordó pálinkába fogadok, hogy itt van még valahol!

– De akkor látnunk kellene – mondta a harmadik, tanácstalanul vakargatva kopasz fejét.

– Lehet, hogy bement valamelyik házba – vélekedett a vörös orrú.

– Ki engedne be este egy idegent a házába? – vetette ellen a kopasz.

– Talán valami lányhoz jár ide, vagy ismer valakit, aki itt lakik.

A sebhelyes, viselkedéséből ítélve a hangadó köztük, némán fürkészte a környéket. És bármennyire is összehúztam magam, elkerülhetetlen volt, hogy végül találkozzon a pillantásunk. Széles vigyor terült szét elcsúfított arcán.

– Na, nézd csak, ki bujkál ott a ládák mögött! Hisz ez a mi barátunk!

A három fickó szép lassan közeledett felém és körbevettek. A szemük úgy csillogott, mint a vadászé, amikor becserkészte zsákmányát.

Felegyenesedtem, és valamiféle fegyver után kutattam, de hiába. Végképp világossá vált számomra, milyen kilátástalan a helyzetem, amikor a sebhelyes arcú és a kopasz kezében hosszú pengéjű kést láttam megvillanni. A vörös orrú pedig egy karhosszúságú husángot húzott elő a zekéje alól.

– Mit akartok tőlem? – kérdeztem lassan hátrálva. – Ki küldött benneteket?

– Nem kellett volna lesben állva várnod ránk, piktorkám – mondta a hangadó. – Az ilyesmit nem szeretjük. Ha szépen továbbmész, nem esett volna bajod.

Mindhármójuk arcáról lerítt a káröröm, előre örültek, hogy majd jól elbánnak velem. Olyan fickók voltak, akik bármikor könnyen találtak rá okot, hogy rátámadjanak a gyengébbekre, és valójában másra sem volt jó a koponyájuk, mint hogy a hóhér szétloccsantsa.

Közben hátammal a házfalnak ütköztem, így nem hátrálhattam tovább.

Kezemmel a falat tapogattam, hátha találok legalább egy kilazult követ, amelyet fegyverként használhatok. De hiába.

Már elkészültem a legrosszabbra, amikor harsány hangot hallottam. – Nahát, mit kell látnom? Három fegyveres egy fegyvertelen ellen, nem egyenlőtlen kissé ez a küzdelem?

A hang gazdája, nagydarab, erős férfi, ugyanabból az irányból közeledett, ahonnan a támadóim és én magam is jöttünk. Első pillantásra akár a három sötét alak cimborájának is nézhette volna az ember, de csak az első pillantásra. Ruházata ugyanis tiszta volt és rendes, a tisztes polgárok magas, sötét kalapját viselte, és szakálla is ápolt volt. Váratlan felbukkanása némi reménnyel töltött el, de amikor láttam, hogy nincs a kezében fegyver, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a segítségemre lehet.

A sebhelyes arcú meghökkenve fordult felé. – Mit akarsz itt? Jobban tennéd, ha továbbmennél! Ez nem a te dolgod!

– Hogy mi az én dolgom, és mi nem, hadd döntsem el én, uram – felelte az idegen mosolyogva, miközben megállt tőlünk pár lépésnyire. – Ha azt látom, hogy három hitvány alak egy derék férfiút fenyeget, azt nagyon is az én dolgomnak tekintem.

– Akkor hát két derék férfiút fogunk elintézni – vigyorodott el a sebhelyes arcú. – De legalább valami fegyverről gondoskodhattál volna, mielőtt mások dolgába ütöd az orrod!

Az idegen kinyújtotta két hatalmas, erős kezét. – Ez a két fegyver éppen elég nekem.

– Te akartad – vont vállat a sebhelyes arcú.

Ő és a vörös orrú lassan elindultak az idegen felé, míg a kopasz továbbra is engem tartott sakkban hosszú késével.

Az imént még laza testtartásban álldogáló idegen gyors mozdulattal megragadta a vörös orrú jobb karját és ugyanakkor nagyot rúgott a jobb lábába. Ezzel egyszerűen feldöntötte. A teljesen meglepődött fickó elejtette a husángját, elveszítette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Koponyája meglepően nagyot koppant az utcaköveken, és azonnal vértócsa jelent meg a feje alatt. Mindez pillanatok alatt zajlott le, és annyira megzavarta a vörös orrú cimboráit, hogy támadás helyett csak álltak szájtátva.

Ezután ismeretlen segítőm a bajban két gyors lépéssel a sebhelyes arcú mellett termett, és hátracsavarta a jobb karját. Támadóim vezére felüvöltött fájdalmában, kése kiesett a kezéből. A fájdalomkiáltás dühödt ordításba csapott át. A sebhelyes arcú minden erejét összeszedve kiszakította magát az ismeretlen szorításából, és két öklét előreszegezve támadt rá. Az idegen azonban ügyesen oldalra lépett, megragadta a vállát és a nyakát, majd az egymásra rakott ládáknak taszította. A fickó elesett, a ládák pedig a fejére borultak.

Jómagam csak álltam és bámultam, de ekkor a kopasz egyszerre nekem támadt, és a mellkasom felé szúrt a késével. Gyorsan a földre vetettem magam, és közben inkább csak véletlenül elkaszáltam támadóm lábát, mire ő is elesett. Mielőtt föltápászkodhatott volna, segítőtársam erősen megragadta a karját, és arra kényszerítette, hogy eldobja a kését.

Eközben a sebhelyes arcú fölállt a ráesett ládák közül, és értetlenül meredt ránk. Az idegen ellökte magától a kopaszt, mire az a másiknak lódult.

– Fogjátok a borvirágos orrú cimborátokat, és takarodjatok innen, hitvány csürhe! – kiáltotta az ismeretlen. – Ha nem tűntök el azonnal, átadunk benneteket az őrjáratnak.

Ezt nem kellett kétszer mondani. A sebhelyes arcú és a kopasz feltámogatta, majd közrevette az erősen vérző harmadikat, és magukkal vonszolták. Mielőtt végleg eltűntek volna a házak hosszú árnyékában, vezérük még egyszer hátranézett. A szemében gyűlölet égett.

Megmentőm felemelte a földről a kalapját és leporolta. – Manapság már a sötétedés beállta előtt előmerészkednek odúikból az ilyen útonállók. Nem járnak valami jó idők a derék polgárokra.

Nem árultam el, hogy szerintem a három fickó nem egyszerű útonálló volt. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy egész nap követtek. A sebhelyes arcú „piktorkámnak” nevezett, tehát pontosan tudta, ki vagyok. De hogy is magyarázhattam volna meg mindezt segítőtársamnak, hisz magam sem találtam magyarázatot a dologra!

Így egyszerűen csak hálás köszönetet mondtam a segítségéért, majd még hozzátettem: – Különös, hogy senki nem nézett ki az ajtaján. Pedig Isten a tanúm, jó nagy lármát csaptunk!

– Csöppet sem különös, sőt teljesen szokványos, sajnos. Az emberek félnek a verekedőktől és a gyilkosoktól; örülnek, ha egy idegent kapnak el az utcán, és nem őket. És az őrjáratra sem lehet számítani. Általában akkor bukkannak csak fel, mire vége az egésznek, és elég gyakran az ártatlan áldozatokat fogják le.

– Ám a segítségednek hála, ma jó vége lett az egésznek.

– De nincs mindig valaki a közelben, hogy segítsen, barátom. Meg kellene tanulnod megvédened magad. Nem gondoltál még rá, hogy gyakorold magad a birkózásban? De most sietnem kell tovább. Egy édes kis leány vár rám, ha érted, mire gondolok. Ha komolyan úgy döntesz, hogy meg akarsz tanulni birkózni, gyere el a Prinsengrachtra, Nicolaes Petter birkózóiskolájába, és keress engem!

Alig fejezte be a mondatot, máris gyors léptekkel továbbindult. A lány, aki várt rá, tényleg nagyon édes lehetett. Az, hogy már benne járt a korban, és ez az édes leány egész nyugodtan a lánya lehetett volna, valószínűleg csak még inkább feltüzelte a vágyát.

– Várj, mi a neved? – kiáltottam utána.

– Én vezetem az iskolát, Robbert Corsnak hívnak.

 

   

Címkék

Geopen kiadó könyvajánló

 Könyvfesztivál 2009

  

A Geopen jól döntött, hogy ezzel a – könnyen olvasható, tulajdonképpen letehetetlen, ugyanakkor jelen formájában és céljaihoz mérten hiteles – történelmi regénybe ágyazott bűnügyi történettel „vezette be” a szerzőt itthon. A regény éppen annyira használja fel és alakítja át a történelmet, amennyire kell. A gyorsan pergő események mellé nem is hiányzik a részletesebb korkép vagy a szereplők árnyaltabb lélekrajza, a hangsúly – az olykor kissé túlvállalt – cselekményen van.

Részlet a regényből itt

Kastner és narrátora, a főszereplő (illetve a regényhez szolgáló jegyzeteket „író”) Cornelis Bartholomeusz Suythof ügyesen bennmaradnak a történelmi kontextusban: a kort meghatározó események legtöbbje nyomot hagy a cselekményen, ráadásul térkép és kronológia is az olvasó rendelkezésére áll, hogy közelebb kerüljön hozzá. A grandiózus terjedelem ellenére egy füst alatt elolvasható regény remek szórakozást nyújt, de aki A rózsa neve után kisebbfajta sokkot kapott, az ne számítson nagy durranásra.

A 17. századi Amszterdam sem volt mentes a váratlan és szörnyű bűntettektől. Éppen a regény egyik főszereplőjétől, Rembrandttól maradtak ránk arról az Elsje Christiaensről (illetve hollttestéről) mintázott rajzok, aki miután röviddel a városba érkezése után nem tudta megtéríteni szállásadója számára a lakbért, zavarában agyonverte azt egy baltával, majd miután menekülés közben elfogták, a bíróság megfojttatta, ezt követően pedig a gyilkos baltával verette szét a fejét. A holttest az Ijen Volewijk bitóján csüngött – itt „állt modellt” az idős és immár sikertelen festő számára. A regény bűntényei ehhez hasonló módon váltanak ki döbbenetet a város lakosaiban – rövid időn belül egy kékfestő (ki más?) a családtagjait fejezi le, egy fegyőr pedig élettársát veri agyon a felismerhetetlenségig. Cornelis, az utóbbi tettes jóbarátja szagot fog, hiszen mindkét tetthelyen ott állt a falhoz támasztva a feltehetően Rembrandt-tanítvány ecsetjétől származó, titokzatos kék színnel készült festmény, amely viszont nyomtalanul eltűnik. Cornelis nyomozásba kezd, és Rembrandt mester tanítványául szegődik.

Kár lenne akár lólépésben végigrohanni a cselekményen, hiszen a fantasztikumot sem mellőző események szorosan kapcsolódnak egymáshoz, én pedig nem akarom lelombozni a majdani olvasók kíváncsiságát, amelyet a regény minden kétséget kizáróan megteremt. Egy szempontból látom gyengének a narrációt, mégpedig éppen a narrátor személyét illetően, hiszen annak ismeretében, hogy sikerült feljegyzéseket hagyományoznia az utókorra, halálközeli élményei (ebből található jó néhány a regényben) állandóan a végső megmenekülés ígéretét hordozzák magukban. Kastner a végére kissé túlbonyolítja az eseményeket, hiszen megpróbál ragaszkodni az ismerten mérvadó történelmi tényekhez. A végső leleplezéshez (a gyilkosságok fő indítékainak és körülményeinek megvilágításához) ügyesen használja ki a kor egyik jellemző „világnézeti problémáját”, de a szűk időbeli határok miatt „elmélete” kicsit sántít is. Nem áll ez a címbe implikált kék színre (és itt persze azt is megjegyezhetem, hogy a cím azért sejtet egyet s mást), ami egy szinten nyitva is hagyja a végül „megoldott” történetet.

„Fény és árnyék Amszterdam aranykorában” – áll a kötet borítóján. Az ördög színe kék ezúttal inkább az árnyékos oldalra koncentrál, de azt a körülményekhez képest izgalmasan járja körül. A regényt szinte egy az egyben a jól összerakott cselekmény viszi el, de egyúttal beleláthatunk az illusztrálni vágyott korba is. Nem ettől a regénytől fogom újragondolni a világot, de az biztos, hogy amíg olvastam, nem engedett semmi mást a közelébe. Nem babonázott meg, de két napig fogva tartott.

Amszterdam, 1669 – Rembrandt kora. A városban óriási a felzúdulás, mivel rövid időn belül két derék polgár is bestiális gyilkosságot követett el. Az eseményekkel mindkét alkalommal összefüggésbe került egy festmény is, egy ártalmatlannak látszó családi portré, amely mintha Rembrandt keze nyomát idézné, ha nem valami ragyogó, átható kék szín uralná az alkotást. Amikor a „halált hozó” képnek rejtélyes módon nyoma vész, Cornelis Suythof, egy reményteljes ifjú festő és a mester nagy csodálója, megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a titokról – főként, mert az egyik állítólagos gyilkos a legjobb barátja volt…

A magával ragadó, izgalmas krimi sajátos képet fest Rembrandt Amszterdamáról.

 
Kulcsszavak: regény történelmi

2007/02/03

Nemzet születik

Nemzet születik 

Elegem volt abból a sovinizmusból, melyet decensen, csak így lehet körülírni: magyar seggbe magyar lófaszt, s szívesebben éltem volna Woody Allen brooklyni zsidó életét, de a Lazi Kiadó egyik kötete eszembe juttatta Heinrich Heine német zsidó egyik 1848-as megjegyzését: „Ha meghallom ezt a kifejezést, hogy magyar: szűk lesz rajtam a zeke.” A hatást a Lazi Kiadó Nemzet születik c. kötete váltotta ki belőlem. Eddig úgy gondoltam magamra, mint aki télen anarchista buddhista, nyáron liberális nudista, de a kötet vaskalapáccsal verte a fejembe, hogy honnan is származom. Magyar vagyok. Igaz, hogy lélekben tizenötmillióan elmondhatják ugyanezt, de az érzés, hogy egy nagyszerű, harcos, igaz, ellentmondásoktól sem mentes, nagyszerű alakokat felvonultató népből származom, csak most lett számomra kristálytisztán érthető. Nem létező kaftánomat nem fogom árpádsávos lobogóra cserélni, de hirtelen fájni kezdett, hogy Ocskay László, a hős kurucgenerális áruló lett, amit most már egyre személyesebb ügynek érzek, s fáj nekem, ha azt hallom, hogy abban az időben a labancok képviselték a haladást és Ocskay László a jó ügyhöz tartozott. A kötet olvastán megértettem a föl-föl dobott kő igazságát, amihez szorosan hozzátartozik, hogy nevezett nagyváradi zeitungschreiber azt is leírta, hogy neki szerb komitácsiba lőtt golyó is legalább úgy fáj, mintha magyar testvérét érte volna. Kompország írástudói Hunyadi Zsolt Csaba szerkesztésével megható nemzeti, történelmi elbeszélés - gyűjteménnyel lepték meg  a minden reményt még sem feladó olvasótábort. Tizenhét magyar nyelven alkotó tollforgató tett kísérletet, hogy hazát csináljon a legelőből., aminek most jobb híján Magyar Köztársaság a hivatalos neve. Ismert és kevésbé ismert írástudók elbeszélései alkotják a kötet gerincét (Pekár Gyula, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Jankovich Ferenc, Jókai Mór, Gaal Mózes, Gáspár Jenő, Écsy Ödön István, Wass Albert , Bartóky József, Bedő Béla, Komáromi János, Mikszáth Kálmán, Lelkes Nándor József, Mikszáth Kálmán, Szinetár Miklós, Zádor Tamás. Az írások olvastán bizonyos lett bennem, hogy többet tettünk Európáért, mint amit a lobogó szűrből és a butykos barackpálinkából kikövetkeztetni lehetne. Persze eszembe jutott a kötetből kimaradt Zilahy Lajos, Márai Sándor, aki évtizedekig külföldön ápolta magyarságát és az utcára tizenhét év után sírva kirohanó Szomory Dezső (akit a magyar nyelv „megcsúfolásáért” komoly dörgedelmek értek), aki kétségbeesésében rohant ki az utcára, mert megrettent attól, hogy elfelejt magyarul, noha akkor már kiválóan publikált franciául. Most a könnyed recenzens nem fárasztja az olvasót a nemzet méltán híres panoptikumával, megjelenik a kötet lapjain a világverő Attila, Csaba herceg, IV. Béla, Kinizsi, Esze Tamás, Mátyás király, Rákóczi Ferenc és annyian mások a kik dicsőséggel mutatták fel a magyar lobogót. Testvérharc, árulás, vér, a zarándokká váló Bánk, min-mind nagyszerű mozzanati a kötetnek, s gyötrelmes, de igaz tükröt tartanak a magyar történelem elé. Hogy a könyv frenetikus hatását érzékeltessem, egy viszonylag kevéssé ismert író (Komáromi János)elbeszélésének részletét idézem: A trianoni béke után egy magyar katona hazamegy, az akkor már román fennhatóság alá tartozó faluba, egy kocsmában egy félreértés révén verekedés tör ki.

„Hirtelen csak bokán kapta az asztal alá roggyant tisztet, kilendítette, megforgatta maga körül, úgy verte ki vele a másik kettőt. Akkor megállt a legázolt terem közepén. Az inge szét volt szakítva. Egyet fújt:

-Nyavalyások!

Az ezredes a kályhának dőlt, s könnyei sebesen hulltak szakállára. A tanító a sarokban vacogott.

-Be fognak avatkozni a győztes nagyhatalmak.

Kint lárma, futkosás, csörtetés közeledett mindenfelől. Emberek rohantak fel alá megőrülve. Valaki csendőrért kiabált. A főhadnagy egyszerre az ajtó felé indult, magánkívül, mint egy veszett. A tanító felkapta a hátizsákot meg a vékony nádpálcát, s a főhadnagy után igyekezett, aki akkor már az ajtó lépcsőjén állt.

De előtte ott állt két csendőr is szuronyt szegezve.

Megállt a főhadnagy, szembenézett az első csendőrrel, s nyugodtan annyit szólt:

-Bakos.

A csendőrőrmester összerezzent, visszaejtette fegyverét, vigyázzba állt és odasúgott társának.

-Lábhoz.

Tisztelegve álltak, mialatt elhaladt előttük a főhadnagy. Egyszer visszafordult  még, a tanítótól átvette a kalapját , fejébe lökte, aztán vállára taszította a hátizsákját, s elkapta a nádpálcáját.

-Mehetünk.

A tömeg szétnyílt. Mindenki szótlanul nyitott neki utat. Valahol az első osztályú váróteremben a három tisztet borogatták. A két csendőr még mindig a resti ajtajában állt mereven. A második csendőr elsápadt.

-Börtönbe tesznek, őrmester úr.

Az őrmester is elsápadt:

-Tudom. De a századparancsnokom volt.”

 

 (Komáromi János)

  Nemzet születik, Magyar írók történelmi elbeszélései

Lazi Kiadó, Szeged,

www.lazikiado.hu

info@lazikiado.hu

   

2007/01/18

Hajsza egy titkos pergamen után

„Én, Johannes Andreas -a legjelentéktelenebb írnok Monte Cassino kolostorának szerzetesei közül - írom ezt a levelet saját kezemmel. -a mi Urunk születése után 870 évvel, Szent Atyánk, II. Christo Hadrian pápasága idején, uralkodásának harmadik évében. - Nagy gondban és bánatban, nehezen viselem a terhet, melyet rám róttak -és egy életen keresztül ellenállt a tollam -leírni, amely úgy égeti a lelkem, mint a pokol tüze.  Most azonban, hogy a méreg naponként jobban megbénítja a lélegzetem, mint hideg a legyet-pergamenre írom, ami sem nekem, sem a pápának nem válik dicsőségére-attól való félelmemben, hogy még holtom előtt felfedezhetnék az írásom, írom a Szentlélek vérével, amely láthatatlan marad a pillanat számára.  Isten, az Úr döntse el mikor és ki fog tudomást szerezni helytelen tetteimről -tény, hogy én, Johannnes Andreas Xenophilos, akinek Monte Cassino szkriptóriuma második otthona lett, -egy napon azt a megbízást kaptam, hogy másoljak le egy pergament, hevenyészett minta alapján-amely, durva vörössel firkálva, mindenkinek, aki látta, bántotta a szemét. A tartalma olyan ember számára, mint én-ki államügyekben éppúgy járatlan, mint a  római egyház törekvéseiben -titok-mindenesetre rejtély előttem, miért éppen én, ellentétben hasonló dokumentumok készítésével, amelyeket Konstantin császár aláírásával kellett ellátni –csak akkor teljesítettem a kívánságot, ha magasabb helyen tudakozódtam, és azt az utasítást kaptam, hogy ne törődjek olyan dolgokkal, amelyek legkevésbé tartoznak az írnokra. -Biztos, hogy az én képességeim korlátozottak, nem vagyok képes többre, mint amit egy kolostor írnokától elvárnak-ám ostobaságom nem terjed odáig, hogy ne tudnám, milyen alattomos megbízást teljesítettem. -Megmondom azért teljesen nyíltan: ÉN voltam, aki a CONSTIUTUM CONSTANTINI-t saját kezemmel leírtam a római egyház jogtalan szolgálatára-úgy, mintha az a nevezett kezétől származott volna, aki ebben ab időben már 500 éve halott volt

Ez áll abban az iratban, melyet a magára hagyott csinos szolgálólány örökbe kapott apjától. Az ulmi dóm építése közben találkozik a csinos konyhalány, Afra, egy megszült, de magára hagyott gyermek tragédiájával a háta mögött, a dóm építőjével, a zárkózott Ulrich mesterrel. Boszorkányság vádja miatt menekülniük kell, a strassburgi dóm építésénél találnak nyughelyet, amikor összedől a dóm, égi jelek érkeznek, áthúzott kereszttel a karjukon hitehagyott szerzetesek gyilkossági kísérleteket követnek el. Közben tombol a pestis, ereklyéket árulnak mindenhol, a nép akasztásokon szórakozik, a városokban dögletes büdös van. A két szerelmes menekül, őket üldözi a fél világ a titokzatos pergamen miatt, mi pedig egy teljes középkori tablóban láthatjuk ezt a gyönyörű mesét-

   

Vatikán által 500 évig féltve őrzött titok halálos veszedelembe sodorja felfedezőit. Az Úr 1400. esztendejében Köln, Strasbourg, Regensburg és Chartres hatalmas katedrálisainak oszlopai között rejtélyes módon kövek esnek ki a boltívekből, lépcsők repednek meg, omlanak le. Pánik tör ki. Mindez vajon Isten haragjának tudható be vagy az ördög műve? A könyvtáros lányának, a híres templomépítő Ulrich von Ensingen titkos szeretőjének, Afrának a kezében van a megoldás kulcsa, anélkül, hogy tudna róla. Az apjától kapott latin nyelvű pergamen egy dobozban hever elfeledetten. Az írást egy bűnbánó szerzetes vetette papírra, benne felfedi a Vatikán által elkövetett óriási csalást. Amikor a szerelmesek felfedezik a dokumentum jelentőségét, már halálos veszélyben vannak. Kezdetét veszi egy egész Európát átívelő, templomtól templomig tartó, a pápa megbízottai általi könyörtelen üldözés, amely a konstanzi zsinattal és XXIII. János titokzatos eltűnésével ér véget.

K.u.K. Kiadó Vandenberg, Az elfelejtett pergamen Kerekes Tamás  

Kulcsszavak: regény történelmi

kerekestamas



©2009 Sarok.org

Search marketing