H0108152229
K0209162330
Sz0310172431
Cs0411182501
P0512192602
Sz0613202703
V0714212804

Okos pilóta alagútban nem katapultál

2009/06/02

Az ördög színe kék

 

Jörg Kastner, Az ördög színe kék

ford. Almássy Ágnes, Budapest,

 Geopen kiadó, 2009,

 

Minél inkább közeledtem úti célomhoz, ahhoz a bizonyos házhoz a Rozengracht déli végén, annál lassabban lépkedtem és annál hevesebben kalapált a szívem. Csüggedtségemmel egyedül voltam ezen a meleg vasárnap délutánon. Körülöttem mindenütt nevetgélő emberek sétálgattak a napsütötte utcákon, sokan az új Labirintus felé tartottak, amelyet a német Lingelbach hozott létre. Ott nem csupán a névadó útvesztőben lehetett bolyongani, amelyet szívesen kerestek fel a szerelmesek, hogy zavartalanul együtt lehessenek, mindenféle más kuriózum is csábította a látogatókat, a szökőkutaktól a mechanikusan mozgatott képekig, és ezt a pompás napot mintha csak az efféle mulatságokra találták volna ki. A szerény ház, amelyet Rembrandt van Rijn bérelt, miután csődöt kellett jelentenie, éppen szemben állt ezzel a vidámparkkal, és azon töprengtem, vajon hogy talál némi nyugalmat az öreg mester a munkához ebben a lármában, örökös kurjongatásban és örömujjongásban.

Egy magas fal árnyékából két fiatal nő lépett elő, elállva az utamat. Színes szalagokat kötöttek a hajukba, és keblüket szoros fűzővel polcolták fel. A fedetlen, rózsaszínű húshalmokat kihívóan tolták az orrom elé. Az ilyen helyek, mint a Labirintus, vonzották az utcalányokat. Amikor nem sikerült kikerülnöm a nekem állított csapdát, egyszerűen odébb toltam a két színpompás madárkát, és gyors léptekkel továbbmentem, miközben szitkok áradata kísért, a nők férfiasságomon csúfolódtak és a pokolba kívántak.

Eszembe jutott a fiatal lány, akit előző nap hozott el hozzám Van der Meulen. Ez a két szajha itt kétségkívül hajlandó lenne pár garasért modellt állni egy festőnek Éva-kosztümben, és kielégíteni minden más kívánságát is. És bizonyára nem szégyellnék magukat közben, ahogy azt Marjonról feltételeztem. Azon tűnődtem, vajon milyen magas lehet a lány ára, de ez alighanem örökre az ő és Van der Meulen titka marad.

Aztán az özvegy váratlan betoppanására gondoltam. Miután Marjon elment, megpróbáltam beszélni szállásadónőmmel, de nem tudtam jobb belátásra bírni. Aztán visszajött Van der Meulen. Amikor nem találta ott Marjont, kissé nyugtalannak tűnt, és miután elmondtam, mi történt, dühös lett. Ha nem nézek haladéktalanul új szállás után, közölte, ahol lefesthetem a modelljeit, vége az együttműködésünknek, mielőtt még igazából elkezdődött volna. Kétségbeesésemben nem jutott más eszembe, minthogy itt a Rozengrachton keressek megoldást a problémámra.

De nem csupán azért jöttem ide, hogy szállást találjak, még egy okom volt rá. Az elmúlt éjszaka, amikor szerencsétlen sorsomon töprengve nem tudtam elaludni, hirtelen mélységesen elszégyelltem magam. Itt siránkozom, hogy elvesztettem a munkámat, a lakásomat, miközben Ossel barátommal micsoda szörnyűség történt! Az életével fizetett egy olyan tettért, amely továbbra is kész rejtély volt számomra. Az önsajnálat miatt érzett szégyen megerősített elhatározásomban, hogy fényt derítsek Gesa Timmers halálának körülményeire. És emiatt is jöttem a Rozengrachtra.

Jó nagy levegőt vettem, felmentem a kockakövekből rakott lépcsőn a bejárathoz, és megrántottam a zsinórt, amely megszólaltatta a kis bádogharangot. Egy idő múlva végre résnyire kinyílt az ajtó, és megpillantottam a vén Rebekka Willems ráncos arcát, aki Rembrandt lányával, Corneliával együtt a háztartást vezette. Az öregasszony összehúzott szemmel méregetett, a felismerés legkisebb jele nélkül. Ezen nem csodálkoztam, hisz Rembrandtnak élete során annyi tanítványa volt, hogy nem sokat nyomott a latban egy, aki csupán pár napig volt mellette.

– A gazdáddal szeretnék beszélni, Rembrandt van Rijn mesterrel.

– Miért? – kérdezte az asszony. – Kifizetetlen számlát hoztál?

– Nem pénzért jöttem, inkább hoznék valamicskét.

A rés kissé nagyobbra nyílt.

– Miféle pénzt hozol?

– Ezt inkább magával Rembrandt mesterrel beszélném meg. Idehaza van?

Az öregasszony úgy bámult rám, mint aki csapdát sejt. – Nem tudom.

Most egy fiatal, csengő hangot hallottam a ház mélyéről. – Mi az, Rebekka? Ki van az ajtónál?

A vén szolgáló a láthatatlan beszélő felé fordult, ám közben tapodtat sem mozdult őrhelyéről, az ajtóból. – Valaki, aki pénzt hozott, azt mondja.

Léptek közeledtek, és végre egészen kinyílt az ajtó. Cornelia állt előttem, és csak bámultam, hogy megváltozott utolsó találkozásunk óta. Akkoriban még gyerek volt, ma már ifjú hölgy. És meg kell hagyni, csinos fiatal lány lett belőle, szőke fürtjei kerek, de nem túl széles arcot kereteztek. Legfeljebb tizenöt éves lehetett, de idősebbnek látszott. Mintha a bizonyára nem mindig könnyű élet az apja mellett idő előtt nővé érlelte volna.

Kék szeme tágra nyílt, amikor meglátott. – Menj csak vissza a konyhába, Rebekka – szólalt meg –, majd én foglalkozom a látogatónkkal. – Miután az öregasszony némi habozás után távozott, Cornelia azt mondta: – Cornelis Sundhoft, nemde? Miben segíthetek?

– Suythof – helyesbítettem. – Apáddal szeretnék beszélni.

Erre szívből jövő kacagás tört ki a lányból. – Valóban ezt szeretnéd, mijnheer Suythof? Nem volt elég, amit legutóbb kaptál?

– Akkor kissé fejébe szállt a bor – jegyeztem meg óvatosan –, én pedig talán túlságosan heves voltam.

– Apám részeg volt, te pedig a szemébe mondtad, mert nem volt más választásod – tette helyére a dolgokat Cornelia.

– Ma talán lehet beszélni vele. Vagy már megint…

– Nem, nem részeg, még nem. Fest. Csak nem akarsz talán újra a tanítványa lenni?

– Pontosan ez a szándékom.

Cornelia hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem lesz belőle semmi.

– Talán olyan sok a tanítványa?

– Nem, korántsem. Arent de Gelder óta te voltál az egyetlen, aki apámtól akart tanulni; de az is rosszul végződött, és alighanem az én hibámból.

– Ezt miért gondolod?

– Hát nem én voltam, aki megkértelek, hogy beszélj apám lelkére az ivászat miatt? Na tessék! Úgyhogy van némi jóvátennivalóm. Legalább megpróbálom rávenni apámat, hogy beszéljen veled.

– Talán már nem is emlékszik rám, ahogy az öreg Rebekka sem – mondtam reménykedve.

Cornelia hamiskásan elmosolyodott. – Apám talán elfelejti olykor egyik-másik hitelezőjét, de egy olyan embert soha, akivel összeszólalkozott.

Egy fedett folyosón át a ház tornácára vezetett, megkért, hogy ott várakozzak, és fölment az emeletre, ahol Rembrandt festőműhelye volt. Nem sok időbe telt, és már hallottam is az öreg festő hangos szitkozódását, ami nagyon is élénken élt az emlékeimben. Már le is tettem tervemről, hogy megvessem a lábam itt a Rozengrachton, amikor Cornelia visszatért.

– Apám hajlandó fogadni téged.

– Pedig nem úgy hangzott.

– Legjobb, ha először hagyja az ember, hogy jól kikiabálja magát, utána aztán szépen megnyugszik. Akkor jött el az idő, hogy beszélj vele. Ezt jól jegyezd meg!

Megígértem, hogy követem a tanácsát, és lassan elindultam fölfelé a lépcsőn. A festőműhely előtt megálltam, majd óvatosan bekopogtam.

– Gyere be, nincs bezárva! – hallottam Rembrandt recsegő hangját, amelyben némi türelmetlenséget véltem fölfedezni.

A festőállvány előtt állt, elnyűtt köpenyben, amely tele volt festékfoltokkal. Nehéz lett volna megmondani, milyen színe lehetett eredetileg a ruhadarabnak. Rembrandt látványa egészen megdöbbentett. Persze már az első találkozásunkkor is, úgy két évvel ezelőtt, idős – a gondok és sorscsapások miatt igen gyorsan megöregedett – ember volt. De az arc, amely most a kíváncsiság és türelmetlenség elegyével fordult felém, még vagy tíz évvel idősebbnek látszott, sápadt volt és beesett. Tudtam, hogy az elmúlt év szeptemberében elveszítette imádott fiát, Titust, és feltételeztem, hogy ez végleg összeroppantotta.

Rembrandt fogatlan mosolyra húzta keskeny ajkát. – Pénzt hozol nekem, azt mondja a lányom. Hol van?

A kabátom zsebére csaptam. – Itt.

Kinyújtotta göcsörtös, festékfoltokkal tarkított kezét. – Akkor add ide!

– Honnan tudjam, hogy mi ketten megegyezünk-e?

A mosoly most szétterült az arcán. – Akkor biztos nem, ha megint meg akarod tiltani, hogy bort igyak!

– Akkoriban a lányod…

– Igen, igen, tudom – vágott a szavamba. – Tehát, megint a tanítványom akarsz lenni?

– Nagyon szeretnék.

– Jó. Akkor fizess egy évre száz hollandi forintot, méghozzá előre.

– Legutóbb csak hatvanat kértél, és nem előre.

Rembrandt bólintott. – Túlságosan lágyszívű voltam.

– Száz hollandi forint nagyon sok pénz.

– Nem szokatlan összeg egy év tanításért. És ne feledd, hogy nem vagyok akárki!

Az öregember kihívóan, majdhogynem harciasan bámult rám, én pedig azon töprengtem, ne mondjam-e a szemébe kertelés nélkül az igazságot. Rembrandt már nem volt keresett festő, rég elmúltak azok az idők, amikor csak úgy tolongtak nála a tanítványok. Már nem kérhetett száz hollandi forintot egy évre egy tanítványtól. De mivel nem akartam megbántani és elpuskázni a lehetőséget, hogy ideköltözhessek, más utat választottam.

– Száz forintot sajnos semmiképp sem tudok összeszedni, Rembrandt mester. Esetleg a felét tudom felajánlani, és azt is csak úgy, ha hetente fizethetek. Mondjuk, egy hollandi forintot minden héten, de előre.

Lapos erszényemet tekintve még ez is igencsak merész ígéret volt. Hogy betarthassam, jó üzleteket kellett kötnöm Maerten van der Meulennel.

– Ötvenkét hollandi forint? – recsegte az öreg, ritkás, ősz haját húzogatva. – Gondolj csak bele, hogy a tanítványomként szállást és ellátást is kapsz nálam. És nem éppen olcsó a ház bére.

– Mennyi?

– Úgy kétszázötven hollandi forint – felelte tétován.

– Mennyi pontosan?

– Kétszázhuszonöt – vágta rá dacosan.

– Akkor ötvenkét hollandi forint mint az én részem egész szép összeg.

Nagyot sóhajtva lerogyott egy zsámolyra. – Keményen alkuszol, Suythof, meg kell mondanom. Nem is tudom… – Hirtelen fölcsillant a szeme. – Megegyezhetünk, ha adsz nekem valami szép ajándékot.

– Hogyan?

– Ajándékot a gyűjteményembe. Bizonyára emlékszel még a gyűjteményemre?

Természetesen emlékeztem. Rembrandt gyűjtőszenvedélye legendás volt, és Amszterdam ritkaságokat kínáló kereskedői hosszú éveken át jó pénzt kerestek rajta. Mindent gyűjtött, ami valamiképpen hasznos lehetett a műveihez: egzotikus ruhadarabokat, kitömött állatokat, ékszert vagy fegyvereket. Amikor csődöt jelentett, hatalmas gyűjteményét is elárverezték, hogy a befolyt összegből kifizessék a hitelezőit. De nem sok időbe telt, és Rembrandt újra régi szenvedélyének rabjává vált.

– Na? – kérdezte, és újra széles mosoly terült szét az arcán. – Talán nem hoztál nekem ajándékot?

Hirtelen ötlettől vezérelve előhúztam a zsebemből spanyol tőrömet. – Ehhez mit szólnál? Egy spanyol tőr.

– Hm, mutasd csak!

Közelebb léptem, hogy átnyújtsam a kést, és közben megpillantottam a festményt, amelyen éppen dolgozott. Önarckép volt, Rembrandt fogatlan mosolyával nézett a szemlélőre. A mosolyában volt valami kajánság és ravaszság; akár egy tábornok, aki elvesztette ugyan a csatát, titkon azonban tudja, hogy a háborút megnyeri. Mi lehet még az öreg festő tarsolyában, ami élteti benne a hitet, hogy hátravan még egy utolsó nagy diadal?

Behatóan tanulmányozta a sárgarézzel díszített szarvasagancs nyelet, mielőtt kihajtotta a görbe pengét. – A pengén nincs semmi különleges – mormolta elégedetlenül. – Láttam már olyan spanyol tőröket, amelyeknél mór motívumok díszítették a pengét.

– Ennél nem – mondtam kissé ingerülten.

– Hát ez az. Így nem is olyan értékes.

Kinyújtottam a kezem. – Ha nem tetszik, add vissza.

Mielőtt visszavehettem volna tőrömet, Rembrandt karvalyszerű ujjai szorosan a késre kulcsolódtak.

– Elfogadom, de csak mert rólad van szó.

– Jó. Akkor van még egy feltételem.

– Feltételed? – Rembrandt úgy ismételte meg a szót, mintha ez lett volna a legnagyobb sértés, amit életében hallott.

Keményen a szemébe néztem. – Szeretném kikötni, hogy amellett, hogy neked dolgozom, modelleket fogadhassak, akikről a magam zsebére portrét festek. Az anyagköltséget természetesen én állom.

Rembrandt gyanakvóan méregetett. – Tanítómestert keresel vagy olcsó műtermet?

– Mindkettőt.

Az öreg festő szótlanul, összevont szemöldökkel nézett rám, én pedig felkészültem egy újabb dühkitörésre, és hogy másodszor is kipenderít a házából. Ehelyett azonban mekegve nevetni kezdett, míg végül már könnyek csorogtak ráncos, rosszul borotvált arcán.

 

– Ezúttal talán jobban kijövünk egymással – szólalt meg aztán. – Még az is lehet, hogy egész jól fogunk szórakozni.

  

Odalent Cornelia várt rám. – Na, hogy ment? Jó ideje nem hallottam már ilyen jóízűen nevetni apámat.

Pár szóval elmondtam, hogy zajlott le a beszélgetésünk.

Cornelia arca felragyogott. – Örülök, hogy megegyeztetek, mijnheer Suythof. Apámnak jót fog tenni, hogy megint van egy tanítványa. És az is jó, hogy újra férfi lesz a háznál.

– De hát itt van apád.

– Ő már öreg, egyre jobban elhagyja az ereje. Amíg Titus élt, ő intézte az olyasmit, amiről se egy asszony, se egy öregember nem tud gondoskodni.

– Hallottam a bátyád haláláról, de nem ismerem a pontos körülményeket. Nagyon fiatal volt.

– Még a huszonhetet sem töltötte be – mondta Cornelia. – Csak a múlt év februárjában házasodott meg; leánya, Titia születését már nem érte meg. Ha nem lenne ott a kicsi, apám talán már végleg föladta volna. Egészen kivirágzik, valahányszor a sógornőm, Magdalena meglátogat minket Titiával. Benne tovább él egy rész Titusból, és ez tartja életben apámat. – Hallgatott egy darabig, könnyfátyol lepte el a szemét. – Titust a pestis vitte el. Sajnos nem tudták megmenteni. Múlt év szeptember hetedikén búcsúztattuk el a Westerkerkben. Egyelőre ideiglenes sírban nyugszik, majd a Loo család, Magdalena családjának sírboltjában helyezzük örök nyugalomra. De ezzel nem sietünk. Azt hiszem, apámat nagyon megviselné. – Felszegte a fejét, és rám mosolygott. – De hagyjuk a szomorú dolgokat. Olyan gyönyörű nap ez a mai. Nem akarod rögtön elhozni a holmidat, mijnheer Suythof?

– Szólíts, kérlek, Cornelisnak, különben szörnyen öregnek érzem magam. Ami pedig a holmimat illeti, ez a vasárnap túl szép ahhoz, hogy költözéssel töltsem. Fél Amszterdam odakint tolong a Labirintusban. Én még sohasem jártam ott. És te?

– Egyszer, gyerekkoromban, de akkor még a Jodenbreestraaton laktunk. Amióta ideköltöztünk, valahogy nem adódott rá alkalom. De így is kapunk eleget a ricsajból, a zenéből, a hangos éneklésből meg a részegek handabandázásából.

– Egy dolog hallani, és megint más részt venni benne – feleltem kacsintva.

– Ez meghívás volna, Cornelis?

– Bizony az.

Ez a vasárnap szó szerint a szerencse napja volt számomra. Újra Rembrandt tanítványa lettem, most pedig a vidám Cornelia oldalán Lingelbach Labirintusába tartottam. Persze nyilvánvalóan túl fiatal volt hozzám, de amikor beszélgettem vele, megfeledkeztem erről. Tapasztaltnak és okosnak tűnt, akár egy felnőtt, és külsejét sem lehetett a legjobb akarattal sem gyermekinek nevezni. Többször is rajtakaptam magam, hogy pillantásom az illendőnél hosszabban időzik nőies formáin. Egyszer ő is észrevette ezt, és mindentudó mosoly jelent meg az ajka körül.

Tréfálkoztunk és nevettünk a szökőkutak között sétálva, miközben felfrissültünk a hűvös, szanaszét spriccelő víztől. Kifiguráztuk a ritkaságok házában a számtalan kiállított darabot, amelyek némelyike Rembrandt gyűjteményének becsületére vált volna; a zöld papagájt, amelyik pimasz szólamokkal fogadta a látogatókat; egy elefánt hatalmas, kitömött fejét; a sok kis figurát, melyek rejtett mechanikától mozgatva minden elképzelhető és elképzelhetetlen mozdulatot bemutattak. Eltévedtünk, ahogy illik, a labirintusban, és amikor végre kitaláltunk belőle, ettünk egy szelet süteményt, és hűtött csokoládét ittunk hozzá. Amikor pedig közeledett az este, leültünk Lingelbach szőlőskertjében az egyik hosszú fapadra, és én rendeltem egy kancsó édes meggybort.

– Nem vagy te túlságosan bőkezű, Cornelis? – kérdezte Cornelia pajkosan, amikor az asztalok között ide-oda cikázó szolgálólány letette elénk a bort. – Hisz mától fogva fizetned kell apámnak a tanításért.

Bizalmasan közelebb hajoltam hozzá. – Eláruljak valamit?

– Mit?

– Annyira lenyűgözte apádat, ahogy alkudoztam, hogy elfelejtette elkérni tőlem az első hétre a pénzt.

Cornelia elmosolyodott. – Túl korán örülsz, Cornelis. A pénz beszedése ugyanis az én dolgom.

– A tiéd?

– Természetesen. Hát nem tudod? Amióta apám tizenegy évvel ezelőtt kénytelen volt csődöt jelenteni, semmi sem az övé. Azért vezettük be ezt a szabályozást, hogy a hitelezői ne vehessék el mindenét, amit ezután fáradságos munkával szerez.

– De ha apád dolgozik és pénzt keres, hogyan lehet kikerülni a hitelezőit?

– Annak idején jegyző előtt megállapodást kötöttünk, melynek értelmében apám a műkereskedés alkalmazottja, amely anyámé és Titusé volt. Apám kosztot és kvártélyt kap, cserébe pedig rendelkezésünkre bocsátja munkaerejét és tapasztalatát, tanácsokkal lát el bennünket.

– És ez jogszerű?

– Teljes mértékben.

– És anyád meg a bátyád halála után te viszed tovább az üzletet?

– Úgyszólván. Én örököltem anyám részesedését az üzletben. Természetesen a gyámom, Christiaen Dusart dönt minden fontos kérdésben. De a pénzt nyugodtan átadhatod nekem, hisz végül is Rebekkával együtt én vezetem a háztartást, és én intézem a bevásárlásokat.

Játékosan elém nyújtotta jobb tenyerét, én pedig teátrálisan forgatva a szemem és felháborodást színlelve beletettem egy hollandi forintot. Mindketten nevettünk: a végre újra gondtalan festő, Cornelis Suythof és az ifjú, ám korántsem gyermeki Cornelia van Rijn.

  

Mily kegyetlen csalódás lehet a vége, ha rád mosolyog a szerencse! Ezt még aznap este megtapasztalhattam, miután hazakísértem Corneliát.

Még nem szállt le ugyan az este, ám a Rozengracht környékén, ahol szorosan egymás mellett sorakoztak a házak és keskenyek voltak az utcák, már nem volt igazán világos. Egész nap az a különös érzés motoszkált bennem, hogy figyelnek, még a Labirintusban töltött órák alatt is. Ott azonban, a színes forgatagban, kereskedők, muskétások, matrózok, kacagó gyerekek, tisztes és kevésbé tisztes asszonyok nyüzsgésében lehetetlen lett volna kiszúrni, ha valóban követ valaki. Így végül bizonytalan sejtésemet feszült idegállapotomnak tudtam be, túlfűtött képzeletem szüleményének. De most, amikor a csöndes sikátorokban lépkedtem, hideg, láthatatlan kezet éreztem a vállamon, amely megint valami ismeretlen veszélyre figyelmeztetett. Aztán már hallottam a lépteket is.

Kétszer váltottam irányt, ám a lépteket továbbra is ott hallottam a hátam mögött, olykor hangosabban, olykor halkabban. Valahányszor megpróbáltam egy lopott pillantást vetni hátrafelé, senkit sem láttam. Aki követett, ügyesen és gyorsan eltűnt a házak hosszú árnyékában. Amikor elhaladtam egy pékség mellett, amelynek ajtaja előtt egy csomó nagy láda volt fölhalmozva, gyors elhatározásra jutottam. Villámsebesen beugrottam az egymásra rakott ládák mögé, és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett. Ha tényleg követ valaki, mindjárt el kell mennie előttem. Ugyanakkor próbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak egy ártalmatlan járókelő lépteit hallottam. Hisz a Labirintus Amszterdam külső részén volt, és sokan most tartottak hazafelé, akárcsak én.

Ismét lépteket hallottam – majd izgatott suttogást. Most már nem reménykedtem holmi véletlenben. Nyirkos lett a tenyerem, ahogy a zsebemben spanyol tőrömet kerestem. Beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hogy Rembrandtnak ajándékoztam. Átkoztam a nagyvonalúságomat és az ostobaságomat. Hisz ostobaság volt bevárnom valakit, akiről nem tudhattam, milyen erős. De most már késő volt; ha elhagynám rejtekhelyemet, azonnal felfedeznének.

Három férfi került a látóterembe, és csöppet sem tetszettek nekem. Durva fickóknak látszottak, ápolatlan szakállal, ilyeneket a kikötői lebujokban vagy a Jordaan-negyedben lát az ember. De mindenekelőtt olyanok voltak, akikkel nem szívesen találkozik az ember kihalt sikátorokban. Magam sem voltam gyenge legény, de fegyvertelenül és három ilyen sötét alak ellen nem sok esélyem volt.

Amikor az egyikük, egy széles vállú fickó csúnya sebhellyel az arcán, megszólalt, végleg elszállt minden reményem, hogy talán mégsem engem követtek. – Hová lett? Az előbb még itt láttam a pékség előtt.

– Innen nem ágazik el utca – felelte a második férfi, akinek vörös orra iszákosságáról árulkodott. – Egy hordó pálinkába fogadok, hogy itt van még valahol!

– De akkor látnunk kellene – mondta a harmadik, tanácstalanul vakargatva kopasz fejét.

– Lehet, hogy bement valamelyik házba – vélekedett a vörös orrú.

– Ki engedne be este egy idegent a házába? – vetette ellen a kopasz.

– Talán valami lányhoz jár ide, vagy ismer valakit, aki itt lakik.

A sebhelyes, viselkedéséből ítélve a hangadó köztük, némán fürkészte a környéket. És bármennyire is összehúztam magam, elkerülhetetlen volt, hogy végül találkozzon a pillantásunk. Széles vigyor terült szét elcsúfított arcán.

– Na, nézd csak, ki bujkál ott a ládák mögött! Hisz ez a mi barátunk!

A három fickó szép lassan közeledett felém és körbevettek. A szemük úgy csillogott, mint a vadászé, amikor becserkészte zsákmányát.

Felegyenesedtem, és valamiféle fegyver után kutattam, de hiába. Végképp világossá vált számomra, milyen kilátástalan a helyzetem, amikor a sebhelyes arcú és a kopasz kezében hosszú pengéjű kést láttam megvillanni. A vörös orrú pedig egy karhosszúságú husángot húzott elő a zekéje alól.

– Mit akartok tőlem? – kérdeztem lassan hátrálva. – Ki küldött benneteket?

– Nem kellett volna lesben állva várnod ránk, piktorkám – mondta a hangadó. – Az ilyesmit nem szeretjük. Ha szépen továbbmész, nem esett volna bajod.

Mindhármójuk arcáról lerítt a káröröm, előre örültek, hogy majd jól elbánnak velem. Olyan fickók voltak, akik bármikor könnyen találtak rá okot, hogy rátámadjanak a gyengébbekre, és valójában másra sem volt jó a koponyájuk, mint hogy a hóhér szétloccsantsa.

Közben hátammal a házfalnak ütköztem, így nem hátrálhattam tovább.

Kezemmel a falat tapogattam, hátha találok legalább egy kilazult követ, amelyet fegyverként használhatok. De hiába.

Már elkészültem a legrosszabbra, amikor harsány hangot hallottam. – Nahát, mit kell látnom? Három fegyveres egy fegyvertelen ellen, nem egyenlőtlen kissé ez a küzdelem?

A hang gazdája, nagydarab, erős férfi, ugyanabból az irányból közeledett, ahonnan a támadóim és én magam is jöttünk. Első pillantásra akár a három sötét alak cimborájának is nézhette volna az ember, de csak az első pillantásra. Ruházata ugyanis tiszta volt és rendes, a tisztes polgárok magas, sötét kalapját viselte, és szakálla is ápolt volt. Váratlan felbukkanása némi reménnyel töltött el, de amikor láttam, hogy nincs a kezében fegyver, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a segítségemre lehet.

A sebhelyes arcú meghökkenve fordult felé. – Mit akarsz itt? Jobban tennéd, ha továbbmennél! Ez nem a te dolgod!

– Hogy mi az én dolgom, és mi nem, hadd döntsem el én, uram – felelte az idegen mosolyogva, miközben megállt tőlünk pár lépésnyire. – Ha azt látom, hogy három hitvány alak egy derék férfiút fenyeget, azt nagyon is az én dolgomnak tekintem.

– Akkor hát két derék férfiút fogunk elintézni – vigyorodott el a sebhelyes arcú. – De legalább valami fegyverről gondoskodhattál volna, mielőtt mások dolgába ütöd az orrod!

Az idegen kinyújtotta két hatalmas, erős kezét. – Ez a két fegyver éppen elég nekem.

– Te akartad – vont vállat a sebhelyes arcú.

Ő és a vörös orrú lassan elindultak az idegen felé, míg a kopasz továbbra is engem tartott sakkban hosszú késével.

Az imént még laza testtartásban álldogáló idegen gyors mozdulattal megragadta a vörös orrú jobb karját és ugyanakkor nagyot rúgott a jobb lábába. Ezzel egyszerűen feldöntötte. A teljesen meglepődött fickó elejtette a husángját, elveszítette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Koponyája meglepően nagyot koppant az utcaköveken, és azonnal vértócsa jelent meg a feje alatt. Mindez pillanatok alatt zajlott le, és annyira megzavarta a vörös orrú cimboráit, hogy támadás helyett csak álltak szájtátva.

Ezután ismeretlen segítőm a bajban két gyors lépéssel a sebhelyes arcú mellett termett, és hátracsavarta a jobb karját. Támadóim vezére felüvöltött fájdalmában, kése kiesett a kezéből. A fájdalomkiáltás dühödt ordításba csapott át. A sebhelyes arcú minden erejét összeszedve kiszakította magát az ismeretlen szorításából, és két öklét előreszegezve támadt rá. Az idegen azonban ügyesen oldalra lépett, megragadta a vállát és a nyakát, majd az egymásra rakott ládáknak taszította. A fickó elesett, a ládák pedig a fejére borultak.

Jómagam csak álltam és bámultam, de ekkor a kopasz egyszerre nekem támadt, és a mellkasom felé szúrt a késével. Gyorsan a földre vetettem magam, és közben inkább csak véletlenül elkaszáltam támadóm lábát, mire ő is elesett. Mielőtt föltápászkodhatott volna, segítőtársam erősen megragadta a karját, és arra kényszerítette, hogy eldobja a kését.

Eközben a sebhelyes arcú fölállt a ráesett ládák közül, és értetlenül meredt ránk. Az idegen ellökte magától a kopaszt, mire az a másiknak lódult.

– Fogjátok a borvirágos orrú cimborátokat, és takarodjatok innen, hitvány csürhe! – kiáltotta az ismeretlen. – Ha nem tűntök el azonnal, átadunk benneteket az őrjáratnak.

Ezt nem kellett kétszer mondani. A sebhelyes arcú és a kopasz feltámogatta, majd közrevette az erősen vérző harmadikat, és magukkal vonszolták. Mielőtt végleg eltűntek volna a házak hosszú árnyékában, vezérük még egyszer hátranézett. A szemében gyűlölet égett.

Megmentőm felemelte a földről a kalapját és leporolta. – Manapság már a sötétedés beállta előtt előmerészkednek odúikból az ilyen útonállók. Nem járnak valami jó idők a derék polgárokra.

Nem árultam el, hogy szerintem a három fickó nem egyszerű útonálló volt. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy egész nap követtek. A sebhelyes arcú „piktorkámnak” nevezett, tehát pontosan tudta, ki vagyok. De hogy is magyarázhattam volna meg mindezt segítőtársamnak, hisz magam sem találtam magyarázatot a dologra!

Így egyszerűen csak hálás köszönetet mondtam a segítségéért, majd még hozzátettem: – Különös, hogy senki nem nézett ki az ajtaján. Pedig Isten a tanúm, jó nagy lármát csaptunk!

– Csöppet sem különös, sőt teljesen szokványos, sajnos. Az emberek félnek a verekedőktől és a gyilkosoktól; örülnek, ha egy idegent kapnak el az utcán, és nem őket. És az őrjáratra sem lehet számítani. Általában akkor bukkannak csak fel, mire vége az egésznek, és elég gyakran az ártatlan áldozatokat fogják le.

– Ám a segítségednek hála, ma jó vége lett az egésznek.

– De nincs mindig valaki a közelben, hogy segítsen, barátom. Meg kellene tanulnod megvédened magad. Nem gondoltál még rá, hogy gyakorold magad a birkózásban? De most sietnem kell tovább. Egy édes kis leány vár rám, ha érted, mire gondolok. Ha komolyan úgy döntesz, hogy meg akarsz tanulni birkózni, gyere el a Prinsengrachtra, Nicolaes Petter birkózóiskolájába, és keress engem!

Alig fejezte be a mondatot, máris gyors léptekkel továbbindult. A lány, aki várt rá, tényleg nagyon édes lehetett. Az, hogy már benne járt a korban, és ez az édes leány egész nyugodtan a lánya lehetett volna, valószínűleg csak még inkább feltüzelte a vágyát.

– Várj, mi a neved? – kiáltottam utána.

– Én vezetem az iskolát, Robbert Corsnak hívnak.

 

   

Címkék

Geopen kiadó könyvajánló

 Könyvfesztivál 2009

  

A Geopen jól döntött, hogy ezzel a – könnyen olvasható, tulajdonképpen letehetetlen, ugyanakkor jelen formájában és céljaihoz mérten hiteles – történelmi regénybe ágyazott bűnügyi történettel „vezette be” a szerzőt itthon. A regény éppen annyira használja fel és alakítja át a történelmet, amennyire kell. A gyorsan pergő események mellé nem is hiányzik a részletesebb korkép vagy a szereplők árnyaltabb lélekrajza, a hangsúly – az olykor kissé túlvállalt – cselekményen van.

Részlet a regényből itt

Kastner és narrátora, a főszereplő (illetve a regényhez szolgáló jegyzeteket „író”) Cornelis Bartholomeusz Suythof ügyesen bennmaradnak a történelmi kontextusban: a kort meghatározó események legtöbbje nyomot hagy a cselekményen, ráadásul térkép és kronológia is az olvasó rendelkezésére áll, hogy közelebb kerüljön hozzá. A grandiózus terjedelem ellenére egy füst alatt elolvasható regény remek szórakozást nyújt, de aki A rózsa neve után kisebbfajta sokkot kapott, az ne számítson nagy durranásra.

A 17. századi Amszterdam sem volt mentes a váratlan és szörnyű bűntettektől. Éppen a regény egyik főszereplőjétől, Rembrandttól maradtak ránk arról az Elsje Christiaensről (illetve hollttestéről) mintázott rajzok, aki miután röviddel a városba érkezése után nem tudta megtéríteni szállásadója számára a lakbért, zavarában agyonverte azt egy baltával, majd miután menekülés közben elfogták, a bíróság megfojttatta, ezt követően pedig a gyilkos baltával verette szét a fejét. A holttest az Ijen Volewijk bitóján csüngött – itt „állt modellt” az idős és immár sikertelen festő számára. A regény bűntényei ehhez hasonló módon váltanak ki döbbenetet a város lakosaiban – rövid időn belül egy kékfestő (ki más?) a családtagjait fejezi le, egy fegyőr pedig élettársát veri agyon a felismerhetetlenségig. Cornelis, az utóbbi tettes jóbarátja szagot fog, hiszen mindkét tetthelyen ott állt a falhoz támasztva a feltehetően Rembrandt-tanítvány ecsetjétől származó, titokzatos kék színnel készült festmény, amely viszont nyomtalanul eltűnik. Cornelis nyomozásba kezd, és Rembrandt mester tanítványául szegődik.

Kár lenne akár lólépésben végigrohanni a cselekményen, hiszen a fantasztikumot sem mellőző események szorosan kapcsolódnak egymáshoz, én pedig nem akarom lelombozni a majdani olvasók kíváncsiságát, amelyet a regény minden kétséget kizáróan megteremt. Egy szempontból látom gyengének a narrációt, mégpedig éppen a narrátor személyét illetően, hiszen annak ismeretében, hogy sikerült feljegyzéseket hagyományoznia az utókorra, halálközeli élményei (ebből található jó néhány a regényben) állandóan a végső megmenekülés ígéretét hordozzák magukban. Kastner a végére kissé túlbonyolítja az eseményeket, hiszen megpróbál ragaszkodni az ismerten mérvadó történelmi tényekhez. A végső leleplezéshez (a gyilkosságok fő indítékainak és körülményeinek megvilágításához) ügyesen használja ki a kor egyik jellemző „világnézeti problémáját”, de a szűk időbeli határok miatt „elmélete” kicsit sántít is. Nem áll ez a címbe implikált kék színre (és itt persze azt is megjegyezhetem, hogy a cím azért sejtet egyet s mást), ami egy szinten nyitva is hagyja a végül „megoldott” történetet.

„Fény és árnyék Amszterdam aranykorában” – áll a kötet borítóján. Az ördög színe kék ezúttal inkább az árnyékos oldalra koncentrál, de azt a körülményekhez képest izgalmasan járja körül. A regényt szinte egy az egyben a jól összerakott cselekmény viszi el, de egyúttal beleláthatunk az illusztrálni vágyott korba is. Nem ettől a regénytől fogom újragondolni a világot, de az biztos, hogy amíg olvastam, nem engedett semmi mást a közelébe. Nem babonázott meg, de két napig fogva tartott.

Amszterdam, 1669 – Rembrandt kora. A városban óriási a felzúdulás, mivel rövid időn belül két derék polgár is bestiális gyilkosságot követett el. Az eseményekkel mindkét alkalommal összefüggésbe került egy festmény is, egy ártalmatlannak látszó családi portré, amely mintha Rembrandt keze nyomát idézné, ha nem valami ragyogó, átható kék szín uralná az alkotást. Amikor a „halált hozó” képnek rejtélyes módon nyoma vész, Cornelis Suythof, egy reményteljes ifjú festő és a mester nagy csodálója, megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a titokról – főként, mert az egyik állítólagos gyilkos a legjobb barátja volt…

A magával ragadó, izgalmas krimi sajátos képet fest Rembrandt Amszterdamáról.

 
Kulcsszavak: regény történelmi

2007/04/12

India

India, India

Virágozzék száz virág

     

Aki belefog a Booker-díj várományosának méreteivel is impozáns, durván ezer oldalas művébe, az felejtse el az Árvíz Indiában, a Kipling és az angol kolonialisták által megírt nosztalgikus, varázslatos indiai világát. , Itt, hol gyarmati klubokban fehérbe öltözött, nyugalmazott ezredeseknek szolgálják fel a whiskyt és a „mensahib”- oknak a párolgó teát, eredeti Westmorland-csészében, s a társalgás legfőbb témája a krikett, vagy a lovaspóló, illetve hölgyeknél az elsőbálozó ruha műszerészi pontossággal történő megtervezése.

   

India függetlenségét drágán kapta meg, nemhiába cserélték ki Rejtő légionáriusai Buddha szemét egy villogó stoplámpával, dühöng az indiai maffia, mesterségesen csonkítanak meg l csecsemőket, hogy később koldusokká válhassanak, a de az összegyűlt pénz is a Koldusmaffia vezére kezében landol .Az utcák piskosak, büdösek, gyakori a tetű, ritka egy-egy alig-használt rongy. A globalizáció áldásaira nem sok szót pazarol az író. Munka nincs, a bérszabók hazugságba bonyolódnak, azaz egyikük betegséget színlel, hogy megtudhassa, hogy főnöknőjük melyik külföldi cégnek szállít. Alá mennének az árakkal ugyanis, de a főnöknő, ahogy elhagyja a műhelyt, lakatra zárja a lakást. Az író képes társadalmának szinte valamennyi társadalmi rétegének, kasztjának, életkori szakaszainak láttatására, de hihetetlenül nehéz –kisegítő szószedet nélkül –értelmezni a különböző kifejezéseket, mint: csamár, nazaliták, zárinda, thákurok, gesztusértékű, hogy a „maharadzsa „szót könnyebben értenénk.

   

Érdekes módon a multikulturalizmusra ébredés is a saját kultúrát idegenhonban is fenntartani törekvő, nem egészen „fehér” és egyáltalán nem angolszász népesség, mint például az ukránok, mennoniták, izlandiak, magyarok, olaszok és görögök önazonosságának megmutatásával és ennek irodalmi leképezésével indult meg. Tamara Palmer Seiler a multikulturalizmusnak a kanadai irodalomban történt térhódítását tárgyaló előadásában hivatkozik az egyik első ilyen kanadai műre, John Marlyn A halál bordái alatt című regényére, amely egy winnipegi magyar bevándorló sorsát meséli el az első világháborút követő években. Feltűnő a könyvet átható kettősség: a főhős, Sándor Hunyadi, már Kanadában született. Ttársadalmi előrehaladása érdekében mindent megtesz, hogy beépülhessen az angolszász világba. Többek között úgy is, hogy igyekszik nyilvánvaló kulturális jegyeit elhagyni – mégis, amikor, nem figyel oda, azon kapja magát, hogy az apfelstrudel, és a goulash ismerős ízei felett mereng (csak zárójelben: a híres magyar ételek németes jelölése külön elemzést igénylő feladat, amelynek egyik – a szerző által vallott – oka egész egyszerűen az, hogy így szélesebb olvasóközönségben vezetnek a megfelelő asszociációkra). E zsenge kezdetek után ma már el lehet mondani, hogy a kanadai irodalom velejéig multikulturalista, és most már alig van szerző, aki ne valamilyen etnikai vagy egyéb kisebbség képviselője volna. Külön érdekessége a mai kanadai irodalomnak, hogy igen nagy arányban dél-kelet ázsiaiak (indiaiak – M. G. Vassanji, Rohinton Mistry; cejloniak – Michael Ondaatje, Shyam Selvadurai; japánok – Hiromi Goto, Joy Kogawa; kínaiak – Evelyn Lau, Sky Lee, stb.). Egy nemrégen megjelent antológia görög származású szerzője szerint „nincs is másfajta kanadai irodalom, mint multikulturalista; hiszen az irodalmi közélet szereplőinek túlnyomó többsége nem angolszász vagy francia eredetű” (Smaro Kamboureli). Nagy vívmánynak számít, hogy nemcsak a különböző bevándorlók leszármazottai szólalnak meg irodalmi alkotásokkal, hanem az őslakos indián népesség is saját hangjára talált egy sor rendkívül tehetséges íróban (Thomas King), költőben (Lee Maracle), drámaíróban (Tomson Highway).

  

Az eladási toplista (a magyar eladási toplistára gondoltam) első helyezettje, noha különböző indiai, le nem fordított szavakkal még a megértés is jócskán megnehezítik az olvasók számára. Az egzotikus győzelme a racionalitás felett: hisz én is szívesen ennék tandori- csirkét paprikás krumpli helyett -Kerekes Tamás Árnyékszék nélkül (a recenzens önkényes válogatása)-Nem tart sokáig, hogy megtanuld. A cserjésben lévő férfiakra mutatott--Ott guggolni veszélyes, és mérges százlábúak mászkálnak arra. A kényes részeimet ki nem tenném nekik. Aztán, ha elveszíted az egyensúlyod, akkor könnyen tele lesz a segged tüskével. -Csak nem tapasztalatból beszélsz? -kérdezte Óm? -aki billegett a nevetéstől. -De igen, mások tapasztalatából. És vigyázz nagyon a kannádra, mert ha feldöntöd, akkor ragacsos popóval kell visszamenned. Isvar szerette volna, ha legalább egy percig csendben marad a fickó. Nem találta túl nagy segítségnek a mókázást, különösen, ha a belei nem akartak engedelmeskedni ezen a közösségi illemhelyen. A sínen való guggolással csak egy baj van-szólalt meg ismét a szomszéd. Fel kell kelned, amikor jön a vonat, ha végeztél, ha nem. A vasút nem tartja tiszteletben a mi szabadtéri trottyolásunkat.  -Jókor mondod! -Isvar jobbra-balra forgatta a fejét. -Nyugalom, nyugalom. Még legalább tíz percig nem jön vonat. És akkor felugrotok, amikor halljátok a morajt. -Ez hasznos tanács, ha az ember nem süket -mondta szégyenlősen Isvar. –És mi a neved? –Rádzsarám -Szerencsénk van, hogy te lettél a gurunk-szólalt meg Óm. -Igen, én vagyok a ti szargurutok -kuncogott a férfi. Isvart ez nem mulattatta, de Óm harsányan nevetett. Mondd meg nékünk, nagy szargurunk, vegyünk-e magunknak menetrendet, ha minden reggel itt kuporgunk a síneken? -Nem szükséges, engedelmes tanítványom. Néhány hónap alatt a zsigereid jobban fogják ismerni a menetrendet, akár az állomásfőnök.3- Mistry kényes arra az író módszerre, hogy több aspektusból is bemutassa hőseit, a főhősök köré színes anekdota- figurák kavalkádját rajzolja meg.(Előremozdító, Kolduskirály). A megvakított csecsemők országában még a hullának is van munkája. Tisztességesen mutatja be a kasztrendszert, nem fél a kiátkozástól, még akkor sem, ha az indiai hétköznapi politikai életet a hétköznapi fasizmus világával azonosítja. Szurkolok a Booker-díjhoz. Az országban jegyre árusítják az élelmiszert, a családtervezés céljaként. Ha a férfiak elkötik ondóvezetéküket, akkor kapnak egy tranzisztoros rádiót. Mistry könyvét olvasván arra gondoltam, hogy két, külön világban élünk. De sajnos nem.

A gyarmatosított visszavág –az irodalomban

     

A multikulturalizmust csak egy kis lépés választja el a posztkolonializmustól, amely a nevéből is adódóan a gyarmatosítás utáni helyzettel, a gyarmatosító és gyarmatosított kultúra kölcsönhatásával foglalkozik. Radhouan Ben Amara a szardíniai Cagliari egyetem tunéziai származású tanára olyan francia nyelvű szövegeket elemez, amelyet arab íróik kifejezetten nehezen érthetőnek, vagy akár érthetetlennek szánnak a franciaországi francia olvasóközönség számára. Előadásában franciául író észak-afrikai szerzők speciális írói eszköztárát vette szemügyre, akiknél az írás politikai, kulturális, sőt becsületi aktus: a franciák, mint gyarmatosítók által kisajátított, „orientalista” arab létük visszavételét hajtják végre ezek az írók egy hasonló folyamat keretében. Ennek során arab nyelvi gondolkodásukat egy attól idegen nyelv idomításával, saját belső szabályainak felforgatásával, különös metafora-társítások rögzítésével egy furcsa, idegen, nehezen vagy egyáltalán nem érthető francia közegbe ágyazva hoznak létre olyan alkotásokat, amelyeket igazán csak arab nyelvi ismeretekkel, gondolkozási sémákkal lehet megérteni. Ez egyfajta re-kolonizáció, amelyet a gyarmatosított hajt végre a gyarmatosító hátrahagyott nyelvi hagyatékán, magán a nyelven.

   

http://209.85.129.104/search?q=cache: bJ-5SEB_eOYJ:www.c3.hu/scripta/lettre /lettre39/sziget.htm+Rohinton+Mistry+ India&hl=hu&ct=clnk&cd=26 &gl=hu&lr=lang_hu

   

A kiadó előszava:

India. Egy büszke és kegyetlen, keserű és édes, misztikus ország. Egy fiatal özvegyasszony és három albérlője: egy baráti házaspár jólelkű fia és két szabó. Négy különleges ember, akik a kasztrendszer árnyékában tanulják meg a létezés fortélyait. .Egy igazi távlatokon keresztül ívelő nagyregény, az álmok és babonák, a remények és harcok közt vergődő Indiában

  

„ Gazdag szövetű mű, amely bölcsen mosolyogva mutatja be a valóságos és a mágikus Indiát.” Wall Street Journal

 Kerekes Tamás:

Rohintin Mistry: India, India Ulpius-Ház kiadó. Budapest, 2006

www.ulpiushaz.hu

,

info@ulpiushaz.hu

 
Kulcsszavak: regény

India

Királylánynak lenni sem fenékig tejfel

Seholország Tündérvölgyében boldogtalanul élt a szépséges, aranyhajú királylány. Frigid volt, vagy tán hypót ivott és kifehéredett a mája, azt az udvaroncok és a legderekabb sokat próbált lovász legények sem tudták eldönteni.

Nagy volt a tanácstalanság az udvarban.

Bölcs, ősz, öreg jóságos apja, az ÖREG KIRÁLY elhatározta, hogy segít a bajon.

Apróhirdetést tett közzé birodalmában, híre eljutott a szomszédos országokba is, ahol a kurta farkú is túr.

Természetesen lánya kezét és fele királyságát ígérte annak, aki orvosolja a bajt.

Jöttek is szerencsét próbálni, hercegek, grófok, öles termetű hadapródok, válogatott cigánygyerekek.

Egyik sem jártsikerrel.

Öreg, sokat megélt, puskaporszagú hadfik áztatták konyuló bajszukat, hosszan elmélázva boros kupáikba a szomszédos korcsmákba, énekük, mint sebzett gázlómadarak panaszos vijjogása szólt a vigasztalan, hideg szélben.

A királylány gyémántkönnyeket hullatott. Komornái hetekig hasztalan vigasztalták, mígnem beállított egy púpos, csimbókos szakállú, rossz arcú törpe.

-Hát maga mit akar? -állították meg az ajtónállók.

-Szerencsét próbálni-válaszolt a törpe, huncutul kacsintva.

A tender nyílt volt, mit lehetett tenni

Bevezették a tükörterembe, ahol a tanácstalan királylány várta már a nyoszolyán.

A törpe neki gyürkőzött, és hipp-hopp, piriaparádé, piriavarázslat, nosza legott akkorát élvezett a királylány, hogy a tükörterem összes képe leesett a falról, akárha földrengés támadt volna.

Az aranyhajú királylány elalélt a nem várt boldogságtól.

Hűséges komornái vissza akasztották a képeket és hasztalan vigasztalták, a sírdogáló királylányt.

-Nem láttátok álmaim férfiját- kérdezte zokogva az Aranyhajú.

-Nem láttunk mi semmit, Szépséges Királylány, csak a hátsó lépcsőházban a lépcsőn lefelé egy púpos kis törpét, aki rázta a f…szát.

Jutott eszembe, amikor azt olvastam, hogy II. Frigyes, hogyan kommentálta fiatal feleségét, Erzsébet Krisztinát, kissé szabadszájúan a barátai előtt: „Gyönyörű a teste, és ennivaló a pinácskája”, annak ellenére, hogy bizalmas körben bevallotta, hogy házastársi kötelezettségeit különösebb szenvedély nélkül teljesíti.

Noha a szelíd és szeretetteljes herceglány vonzónak találta leendő férjét és eltökélte, hogy mindent megtesz, hogy megnyerje magának.

Frigyes azonban már az első találkozásukkor megalkotta véleményét a menyasszonyról: buta, mint a sötét éjszaka, tehát nem érdemes vele foglalkozni. Felesége alázata és törleszkedése egyenesen taszította.

A pompás esküvő inkább gyászszertartásnak hatott. Frigyes mereven és zárkózottan állt az oltár előtt, és a gyűrűváltáskor könnyek peregtek a szeméből.

Frigyes és hitvese között házasságuk ötvenhárom éve alatt soha nem alakult ki bensőséges viszony. Az érintkezésük mindvégig hűvös és távolságtartó maradt. A király ugyanakkor más hölgyekkel szemben igencsak előzékeny és elbűvölő volt.

Frigyes eleve megesküdött, hogy soha nem fogja szeretni azt a nőt, akit az apja erőltetett rá. Azzal, hogy a feleségével bánt, a síron túlis szembeszegült az apjával.

„Csak sok évvel később, egyetlenegyszer került sor valami halvány közeledésre a házasfelek között. Egy olyan ritka alkalommal történt, amikor együtt étkeztek. Frigyest meglepte, hogy milyen jól el tud társalogni a feleségével. Hirtelen-legalábbis egy pillanatig-más szemmel nézett rá, és azt is észrevette, hogy még mindig szép. Meghatotta az asszony szemérmes izgalma. De nyomban észhez tért. Fölállt és szó nélkül kiment. Megint évek teltek el, amíg a felesége szeme elé került. Nem hagyta, hogy érzelmei erőt vegyenek rajta.” -olvasható Helga Thoma Boldogtalan királynék c. művében.

A rendkívül gazdag kor- és művelődéstörténeti háttérrel megrajzolt királyi családok érzelmi tragédiájában túlnyomórészt a nők maradtak vesztesek, kezdődik talán épp a kötet Boleyn Anna portréjával, de nem ő az egyetlen aki halállal lakolt, mert király volta férje, volt királynő, akit férje halálra rugdosott.

II.József félénksége miatt sem tudta meghódítani az ő szépséges Pármai Izabelláját, a király az állam foglya, a királyné az etikett rabszolgája maradt, aki meg volt győződve arról, hogy minden nő egész jól elvolna férfi nélkül, de egy férfi sem bírná ki nő nélkül.

A sógornőjével egészen más viszonyt alakított ki a fiatal királynő, szinte naponta viharos szerelmi vallomásokkal teli leveleket írtak egymásnak, amelyek messze túlhaladták a fiatal lányok közti rajongást.

Izabella egy alkalommal így zárta le levelét:” Még egyszer adieu,és csókolom azt az angyali popóját.”

Terjedelmes dokumentáció, családfák rajza, komoly és elmélyült korismeret, intenzíven használt szakirodalom jellemzi ezt az olvasmányos kötetet, melyben a családi drámákon keresztül nagyon sok mindent megtudhatunk a korról, a diplomáciáról, a háborúk okairól és az ezerszínű emberi jellemről, még akkor is, ha ezek királyok és királynék.

Mégiscsak Tolsztojnak van igaza: boldogtalan házasságban sokféle módon lehet élni, de boldogban csak egyféleképp.

Helga Thoma: Boldogtalan királynék

Tragikus királyi házasságok

Gabo Kiadó, Budapest, 2005

Kötött, 265 oldal,1990 forint

Kerekes Tamás

Régebbi könyvajánló:

· Theodore Dreiser: Amerikai tragédia
Kulcsszavak: regény

2007/03/07

Stephen King: Az írásról

Horror az Íróakadémián  Írni annyi, mintha az ember az Atlanti-óceánt szeretné átszelni egy fürdőkádban Stephen King Azt álmodtam, hogy egy húgyfoltos, piszkos kórteremben fekszem, hörgő, sikongató betegek közt, és mindenhonnan katéterek és kanülök lógnak ki belőlem. Mindenki eszelősen nyöszörög, a másnapi kreatív írásművészeti kurzustól való félelmében, ahol Tisza Kata beszél majd a cselekményvezetésről, Garaczi László és Kukorelly Endre az ábrázolás intenzitivitásáról és Gerlóczy Márton az írói marketingtől, László Noémi a történelmi regényről. Amikor kiderült, hogy Németh Gábor is föllép, stilisztikai referátumával, többen papot kértek, hogy az utolsó kenet szentségében még idejében részesülhessenek, és rögvest megtelt az intenzív osztály, még a folyosón is feküdtek, és az elfekvőben kettesével hánykolódtak egy ágyon. Olyan volt, mint a szajoli tömegszerencsétlenség után. Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott Stephen King az írás eszközeiről és kissé megnyugodtam: A kurva így szól a tengerészhez: Drágám! Nem érdekel mekkora, az érdekel, hogyan használod.”

Egy tripperroham és a rám váró idegi kataklizma révén én a belgyógyászatra kerültem. Ott volt időm elolvasni Stephen King mértékadó munkáját, melynek címe: Az írásról.(Európa Kiadó)

King abban az időben kezdett írni, amikor még élt Janis Joplin. Jimmy Hendrix, J.F. Kennedy és az emberek ilyen feliratot hordtak a trikóikon: Békéért harcolni annyi, mint szüzességért baszni. Gondolom nagy örömet szerzek a fiatal magyar posztmodern kiválóságainak azzal, ha elárulom, hogy King első regényének írói honoráriuma négyévi fizetésének felelt meg. Igaz, hogy azt nem kétszáz példányszámban adták ki, melyből aztán százat be kellett zúzni. Négyszázezer dollárról volt szó.

 A regény egy olyan ember vallomása, aki nem követett el semmitMark Twain 

King írói tanácsai rendkívül egyediek, de annál egyszerűbbek: Told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Kitér többször is a szavak jelentésére, figyelmezteti a kezdő írót, hogy mérlegelje, mi a helyénvaló. Ahogyan George Carlin megjegyezte, bizonyos társaságokban tökéletesen illendő körmöt piszkálni, viszont illetlenség pöcsöt húzgálni. Az angolszász iskolai rendszer tökéletes ismerete nélkül néha nehéz megérteni, mit is mond King a nyelvtanról, de hasonlatai mégis érthetőek: az amerikai nyelvtanból hiányzik az angol erőteljessége (egy brit hirdetési szakember, aki rendelkezik a megfelelő iskolai képesítéssel, képes lesz úgy beszélni egy magazinban az érdesített kotonról, mint a Magna Chartáról), de azért ennek is megvan a maga slampos bája.

A két legfontosabb tanács 

Egy nap meglátogatta James Joyce-t a barátja, és látta, hogy a nagy ember a legnagyobb kétségbeesését kifejező mozdulattal rogy az íróasztalra -? mi a baj, James? -kérdezte. A munkával van gondod? James beleegyezően intett, de még csak föl sem pillantott barátjára. Hát persze, hogy a munkával; mindig a munkával van a baj.- Hány szót írtál le ma? -aggodalmaskodott a barát. Joyce(még mindig kétségbeesetten az íróasztalra dőlve)-hetet.

-Hetet? Na, de James…. Ez jó, legalábbis a Te tempóddal.

-Igen-nézett föl végre Joyce.-

Azt hiszem, igen…, de nem tudom, milyen sorrendben követik egymást.

 

A néhai, ma már megboldogult Upton Sinclair, szokása szerint részegen dübörgött föl a Columbia Egyetem auditóriumába, ahol a kreatív írásművészet kurzusaira jelentkező diákok izgatottan várták.

Sinclair megkapaszkodott a táblában és hangosan fölordított: -Ki akar maguk közül író lenni? A diákok egyöntetűen felemelték a kezüket.

-Marhák!- dübörögte Sinclair, akkor miért nem mennek haza írni?

 1999-ben bejárta a világsajtót a hír: Stephen Kinget elütötte egy kisteherautó, s a népszerű író súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett. Szerencsére – és az olvasók nagy örömére – King felépült.Lábadozása idején írta meg, pontosabban fejezte be az 1997-ben elkezdett, majd félretett művét, Az írásról-t.King ezúttal nem borzongatni akarja kedves és hűséges olvasóit, hanem elmeséli, hogyan vált íróvá, és bevezeti őket a szakma rejtelmeibe. A tőle megszokott lendületes stílusban, humorral átszőve beszél finoman szólva is hányatott gyerekkoráról – hogyan vándoroltak városról városra, mennyit küszködött az édesanyja, hogy fenntartsa a családot, gyerekkori csínyekről –, kezdeti nehézségeiről, amikor rendre visszautasították az írásait, alkoholproblémáiról, majd arról, hogy a Carrie jelentette az áttörést – 1974-ben. S innentől kezdve egyenesen ívelt felfelé a karrierje, mely mind a mai napig töretlen.Beavatja olvasóit műhelytitkaiba, és saját elbeszéléséből vett részleten szemlélteti, hogyan zajlik nála az alkotás folyamata – az első, nyers változattól a végső formába öntött műig. Mindeközben arra is szakít időt, hogy írásra buzdítsa arra hajlamos olvasóit, ellátva őket jó tanácsokkal.Stephen King rajongói – új oldaláról ismerve meg kedvenc írójukat –ezúttal bepillantást nyerhetnek abba, hogyan is készülnek az általuk olyannyira kedvelt, izgalmas, annyi kellemes- borzongató percet szerző művek.  

Kerekes Tamás

  Stephen King: Az írásról

Európa Kiadó

www.europakiado.hu
Kulcsszavak: regény

2007/02/21

Mi a hűség?

Vaszary Gábor: Csak Te!

 Aki el tudja mesélni a múltját, az már szakított is vele. Csak azt titkolja az ember, amit folytatni akar. De nem is volt itt múlt. Melyik asszony nem csókolózott leánykorában? (A pongyola nem számít)” 

A világ legszebb lánya a „Kék Duna” teraszán ült, előkelően és közömbösen, illatos egyiptomi cigarettával az ajkai között. Előtte a kis márványasztalkán egy csésze feketekávé gőzölgött, a lány kék ruhában -kalap nélkül ült. A kévét unottan kavargatta.  Amikor a „Kék Duna” teraszára értem, már javában kavargatta és javában unta. A mozdulatai, a feje tartása elárulta, hogyha szüksége is van férfiakra, ez csupán azért van, hogy megvethesse őket. Egyedül volt és feketekávézott. Szóval, tisztában volt az élet mélységeivel. Karcsú test, formás kebel, valami olyan költőien fenséges kebel, mint egy Petrarca-szonett- kivéve, ha nem kell hozzá még két előszót és egy életrajzot végigolvasni. A haja szőke, mint a serdülő lányoké, akik még tankönyveket cipelnek a hónuk alatt, de a való életből többet sejtenek, mint amennyit a tanáraik tudnak. A szemei zöldek, mint a haragos tenger, és az arca színe, mint az északi sarkon a hó, ha bearanyozza a napfény. A szája húsos és kívánatos, mint a frissen szedett szamóca.(Milyen érzés lehet egy ilyen száj fölé hajolni?) A nyaka telt és karcsú, olyan, mint az elefántcsonttorony. Nem tudom, milyen az elefántcsonttorony, de olyan jóleső érzés hozzá hasonlítani.”

Így ismerjük meg Vaszary Gábor regényének fiatal hősnőjét, Évát, aki majd összeköti az életét a nála húsz évvel idősebb, frivol, gáláns, gazdag építésszel. Dicséret a Helikon Kiadónak, hogy sorozatban kiadja a Vaszary életmű egy részét, a méltatlanul nem emlegetett író elsősorban német nyelvterületen vált kedveltté, de műveit huszonnyolc nyelvre fordították és volt olyan műve, melyből három különböző filmváltozat is készült. Szellemes, pikáns párbeszédei színpad után kiáltanak, de elsősorban mint regényírót kedvelte meg a közönség. Könnyed, humoros, de a férfi-nő dilemmát jóval alaposabban feltáró regényeinek egyik darabja a Csak Te! című regény.

 A bonyodalom

On n’ est jamais le premier”(Az ember sohasem lehet az első-Balzac)

 

„Két napig még kibírtam, de a harmadik nap, három órakor már ott voltam a Bécsi kapunál. Negyed négykor megjelent Évi. Azt hiszem, örült.

-Szerbusz

-Visszahoztam, Évi, a kis zsebkendődet, amit a múltkor az autóban felejtettél. Csak azért jöttem.

-Na ne izélj már.(Kár volt eljönni mégis)

Esküszöm, hogy csak a zsebkendőjét akartam visszahozni. Tegnap még úgy volt, hogy postán küldöm el. Már be is csomagoltam, és meg is címeztem.

Tartalma költészet. Értéke: egy élet.”

 

A szellemes, könnyed, frivol regény a múltról, megbocsátásról, a hűségről, Ravel Bolerójáról szól, arról, hogy gondolatban vétkezni nagyobb vétek-e, mint az ágyban. Vaszary az intelligens arszlán sikamlós regénye a hűség dilemmáját járja körül.

Könnyű olvasmány? Ajánlom mindenkinek.

 Vaszary Gábor: Csak Te!Helikon Kiadó, Budapest

www.helikon.hu

Mit tehet az ember, ha első látásra beleszeret egy nála több mint húsz évvel fiatalabb, viruló szépségű lányba, aki ráadásul másik férfiba szerelmes? A legtöbben lemondanának a reménytelen ügyről, Vaszary Gábor hősét, a jóképű, tapasztalt építészt azonban nem ilyen fából faragták. Az oltárig vezető út autós üldözéssel, magándetektívvel, halott papagájjal, akadékoskodó nagynénivel és egyéb problémákkal van kikövezve, ám az igazi nehézségek még csak ezután következnek. Vajon túlélheti-e a két rendkívül különböző ember házassága a korkülönbség mellett a női és férfi szerepértelmezésekből is fakadó vitákat, egy régi szerelem nyomasztó emlékét, a környezet rosszallását, intrikáit, a férfiakat mágnesként vonzó fiatalasszony körül legyeskedőket? Vaszary Gábor finom humorral átszőtt keserédese érdekes választ ad minderre.   
Kulcsszavak: regény vaszary

2007/02/04

Egy klasszikus lányregény

transzcendens romantikus realizmus

 

Jó feleségek-

 

Louisa May Alcott, Lazi Kiadó, Szeged, 2005

 

280 oldal, ára 2300 forint

 

Nem nehéz jó feleségnek lenni, és én is jól érzem magam egy házasságban, ha páros heteken nős lehet az ember, páratlanon nőtlen.

 

Ilyen szépen megmunkált fa vaskarikát ritkán láttam, mint e romantikus eszményeket realista módon megvalósító regényt, mely tartalmaz valamit a tragédiákból is, nevezetesen az embereket olyannak mutatja be, amilyennek lenniük kellene.

 

Nem kell tehát temetnünk az angolszász regényt, legalább is kétszer nem, mint Thomas Hardyt.(A nagyjait sirató Anglia 1928-ban díszes temetést rendezett A Westminster Abbey-ben testének, szívét azonban szülőfalujának parasztjai temették a parányi otthoni templomból, hazai földbe).

 

A Jane Austen és George Eliot nevével jelzett viktoriánus, nők által művelt regényirodalomba beékelődik Louisa May Alcott neve.

 

A Brontё lányok közé. Igaz, amerikai szerző,aloghanem.

 

Elbukkanó viktoriánus női regényirodalom, tematika több okkal magyarázható.Nézzünk meg egyet:“A vénlányok számának gyarapodását több okkal magyarázhatjuk. Az ipari forradalom hirtelen mozgásoakat hozott magával, a tőkés termelés az egyének gyors emelkedését vagy zuahanását idézte elő. A zűrzavar megnehezítette a társadalmi érintekezést.

 

A gyarmatbirodalom fenntartása szükégessé tette, hogy az angol férfiak hosszú éveket tengerentúlon töltsenek, ahol sokan közülük annyira megszokták a szolgákkal körülvett agglegényéletete, hogy Angliába visszatérve is keleti kényelemben akartak élni, inkább házvezetőnőt, mintsem feleséget keresve. Jos Smedley, a Hiúság vásárá-nak mellékalakja egy egész réteg gondolkodásmódját példázza. A családalapítók számának csökkenése és a megismerkedés hagyományos formáinak elavulása jelentős mértékben erősítette annak hatását, hogy Nagy Britannia lakosságában a két nerm aránya nem állt egyensúlyban. 1851-ben a tíz éven felüliek közöl 8 155 000 tartozott a gyengébb nemhez, a férfiak száma ellenben csak 7 600 000 volt.E három tényező mellett még egy hozzájárult, hogy a nők helyzete megoldatlan volt a Viktória-koraban; az oktatási rendszer sokat változott, de a nőket enyhén szólva nem tekintették a férfiakkal egyenjogú állampolgárokanak.“(Szegedy-Maszák Mihály: Kubala kán és Pickwick klub, Magevető Kiadó, Bp, 1982,181.old)

 

A brit birodalom kül és belpolitikájával egyaránt feszültségben élt. Palmerston törvényjavaslatát a nők egyenjogúsításáról 1867-ben leszavazták, Disraeli, a kormányzó miniszterelnök –rendkívül cinikusan-nem is szavazott.John Stuart Mill-nek köszönhetik az angol nők, hogy Cambridge-től egy óra járásra létrejött a Girton kollégium, az első angol ibntézmény,a hol a nők egyetemi tanulmányokat folytathattak.

 

Az angol férfi szemében a nő életköre nem terjedhet túl a háztartás irányításán, az eszmény a tűzhelyet őrző feleség volt a vidéki Anglia férfiai számára.

 

A kor viktoriánus regénye a veses költészetete taszította le trónjáról.

 

Író az, akinek közönsége van, s a prózában írt regény tömegek érdeklődését elégítette ki, s olyan széles rétegek fő szórakozási formája lett, amelyhez fogható nagyközönségre egyetelen művészeti ágaban nem akadt példa korábban vagy más országban.(Szegedy-Maszák, Im. 235.old)

 

Benedek Marcell mondta egy kis karcsú irodalomtörtéenetéeben, hogy a világirodalom arról szól, hogy Jancsi megtalája-e Juliskát?

 

Alcottnak nehéz a dolga regényében, még a férfinéven alkotó George Eliot sem fejezte be a Feleségek és lányok c. regényét, ám mivel a befejezést közhelyszerüként várták, az el is maradhatott, úgyszólván felesleges volt.

 

A hasppy anding-gel kapcsolatban jegyezte meg George Eliot:“ A költői igazságszolgáltatás olyan eszköz, amelynek segítségével a jutalmakat és büntetéseket az igazságnak olyan értelmezései alapján mérik, amelyeket a regényíró világot szabályozó törvényekként javasolt volna, ha kikérik a véleményét a teremtéskor.“ Alcott kivétel: az olvasók valósággal kikövetelték regényeinek folytatását. Így született meg a Jo fiai c. regény, melyhez felidézzük az előzményeket.

 

Happy and-de milyen áron?- s mennyire hihető, ez a tétje a Jó feleségek c. regénynek.

A jó feleségek

Meg: egy lelkészcsalád lánya, három lánytestvére van, róluk szól a regény.

Anyáskodó misszionárius a háborúban, várja haza vőlegényét John Brooke-t.

A várakozás közben Meg dolgozik és vár, tanulja a háziasszonyi tudományokat,írigy gazdag szomszédasszonyára annak pompás toalettjei miatt, de jövőjét megszépíti a remény, házasság John Brooke-kal. Ha erre gondol, ő a leggazdagabb, legboldogabb lány az egész keresztény világban. Büszke stafirungjára és esküszik, hogy kitart egy életen át.Maga készíti esküvői ruháját, melybe belevarrja egy leányszív összes gyengéd reményét és ártatlan ábrándját. Csak a beteg ihat bort, hangoztatja az esküvőn. Édenkertet akar teremteni férjének, a buzgalomba úgy elfárad, hogy a mosolygáshoz is túl fáradt. Remekelni akar, elhatározza, hogy a kertben termett ribizlit maga főzi be zselének-férjének.

Tizenkét csupor és extra adag csupor után sem kocsonyásodik a zselé, Meg sír dühében, amikor John hazaállít agglegény barátjával vacsorázni. Vacsora nincs, sőt meg kérdőre vonja férjét, hogy hozhatott haza vacsoravendéget, amikor feje tetején áll a ház. Megszégyenülten, dacosan a szomszédba küldi őket vacsorázni, John úgy gondolja türelmesebbnek kell lennie, s fél, hogy betegre sírja magát meg.

A fiatalasszony fejébe veszi, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen kötelességei vannak egy férnek. Bevágja a durcit, elutasítóan viselkedik John-nal, aki megbocsát. Az újabb házassági teherpróba ruhaszámlák képében érkezik, John a pénztárcáját is rábízza Megre.

Jönnek a selymek a kelmék, a szomszéd gazdag kisasszony is így öltözködik, a negyedévi elszámolás után John nem veszi meg magának az új télikabátot. Szárazon ennyit mond: -Nem engedhetem meg magamnak.

Sírás. Rívás, Önvád. A szomszéd megveszi a kelméket, telik új télikabátra. Ezután John korán jár haza, Meg nem kóborol el otthonról, reggelenként egy nagyon boldog férj veszi fel a nagykabátot, amit esténként egy odaadó kis feleség segít le róla. Ezután születik meg két kisbabájuk.

Jo :Jo March Meg lánytestvére, író akar lenni, prózáját “szecskának nevezi”, a Parnasszusra akar jutni, de a hasábonként fizetett egy font is tetszik neki.  nyelvvel leckézteti a jóképű széltoló szomszéd joghallgató, a család barátját, Laurie-t. Fölhagy a szárnyaló románcokkal és vérfagyasztó romantikus rémmeséket ír, ponyvát pénzért. Kezd e szörnyűségekkel jól keresni, apja hiába félti, első regényéért 300 fontot kap. Ebből fizetik a mészárost, a szőnyeget, viszi beteg húgát nyaralni. Makrancos természete sok gondot okoz a családnak. A vizitelés, különösen, ha elegáns ruhába kell öltöznie, árt a szervezetének. Öntörvényű természete miatt a gazdag szomszéd nem őt, hanem testvérét, Amy-t választja társalkodó-partnerül egy római utazáshoz. Ám sikerül kijutnia New Yorkba, ahol egy panzióban dolgozik, Laurie szerelme elől menekül, ott ismerkedik meg a már rég nem fiatal, koldusszegény, két unokaöccsét nevelő professzorral, dr. Bhaer-rel. A professzor félénksége, jósága, mesterkéletlensége elbűvöli.Kritikust is talál benne, hisz a jó ösztönű tanár úr felfedezi, hogy a jól fizető ponyvák mögött Jo áll szerzőként, de a professzor elutasítja ezt az alantas pénz keresetet .Joe meghívja magukhoz az idős tanárt.

Laurie beleszeret Jo-ba, ám az-nagy erőfeszítéssel -visszautasítja.A fiatalember utazik, felejteni próbál, nagyot akar alkotni, komponálna, alkotna, de nem megy. Európában meglátogatja Jo és Meg testvérét Amy-t, fellángol a szerelem, összeházasodnak.

Megérkezik az idős professzor, hosszú tanakodás, tusakodás után, miután Jo már értékes szépirodalmat ír, megkéri a kezét, s a harmadik lány is elkel.

“Igen, Jo nagyon boldog asszony volt itt, a kemény munka, a rengeteg izgalom és az örökös lármázás ellenére. Mérhetetlenül élvezte, és többre tartotta fiainak tapsát minden elismerésnél, mert most már csak a falkájának mesélt, amely lelkes hittel hallgatta és csodálta. Az évek

során, hogy még ennél is nagyobb legyen a boldogsága, neki is lett két legénykéje: Rob, aki a nagyapjáról kapta a nevét, és a napsugaras természetű Teddy, aki egyaránt örökölt az apai arany kedélyből és az anyai élénkségből. Nagymama és a nagynénik nem is értették, miként nőhettek fel a fiúknak abban az örökös zivatarában, de azért ők is virultak, mint tavasszal a pitypang; darabos pestráik szerették és híven kiszolgálták őket.

Plumfieldben sok ünnepet tartottak, és az egyik legvidámabb volt az éves almaszüret, mert ilyenkor teljes létszámban megjelentek a Marchok, a Laurence-ok, a Brooke-ok és a Bhaerek, hogy emlékezetes legyen a nap. Öt évvel Joo esküvője után egy balzsamos októberi napra esett ez a gyümölcsünnep, amikor a szív szárnyra kel, a vér pezseg a levegő mámorító üdvösségétől. A vén gyümölcsöskert ünnepi díszbe öltözött: aranyvessző és őszirózsa szegélyezte a mohos falakat, szöcskék ugráltak a száraz fűben, és a tücskök úgy ciripeltek, mint tündérsípok egy lakomán. Buzgón szüreteltek a mókusok is; búcsúzó madarak trilláztak a sétány égerfáin, és minden almafán csak egy rázásra várt a sárga és piros gyümölcs. Mindenki nevetett, énekelt, fára mászott és lepotyogott, mindenki azt mondta, hogy még soha nem látott ilyen tökéletes napot, vagy ilyen vidám társaságot, és önfeledten adták át magukat az óra egyszerű örömeinek, mintha nem is létezne gond és bánat.”

(Alcott: Jó feleségek, 275.old)

Hála az öreg Mr. Laurence örökségének, tíz évvel az alapítás után Plumfield főiskolává nőtte ki magát. A régi növendékek ifjakká, illetve bájos és törekvő fiatal hölgyekké serdültek, akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi a gondja-baja, mint egy gyereknek, és ilyenkor kiderül, hogy ők még mindig Jo"fiai".Erről szól a regény. Nyüzsgő, kis világ lett Plumfieldből, az iskola új szárnyépületet kapott. Új főiskola épült. A nővérek megosztották az ifjúság nevelését. Jo a legények bizalmasa és barátja, Amy a jóüságos dáma lett a Plumfieldben felnőtt fiatalok számára,.Az eredeti, befogadott tizenkét fiút ugyan szétszórták az évek, de vissza-visszajártak. Franz Hamburgban kereskedőtanonc lett, Emil tengerész,  Dan Dél-Amerikában juhtenyésztéssel próbálkozik, Dan konzervatóriumban zenélLouisa May Alcott (1832-1888) Pennsylvaniában született. Mire ő és három nővére kinőtt a gyermekkorból, cseppet sem gyakorlatias apjuk csődbe vitt egy forradalmian idealista oktatási elveken alapuló iskolát (a plumfieldi iskola mintaképét), egy gazdaságot és egy utópisztikus vegetáriánus közösséget. Louisának tehát már kamasz fejjel ki kellett találnia valamit, amivel hozzájárulhat a családi bevételhez. Néhány évig rémtörténeteket, illetve melodramatikus ponyvaregényeket szállított folyóiratoknak. Ezután arra gondolt, hogy ő és három nővére tökéletes modellek lennének egy komolyabb regényhez. Így született meg a Kisasszonyok, amelyből hamar klasszikus lett. Életszerű alakjainak és helyzeteinek köszönhetően az olvasók mohón várták a folytatásokat, s ez a családregény-folyam sok évvel a szerző halála után még mindig képes megindítani az olvasót.  http://www.ujkonyvpiac.hu/forumtema.asp?id=659téma volt az újkönyvpiacon!!! http://hu.wikipedia.org/wiki/Louisa_May_Alcott

http://www.ekultura.hu/mutat.php?id=2258

http://www.ekultura.hu/mutat.php?id=2977

http://www.ekultura.hu/mutat.php?id=1431

  

Kerekes Tamás

 

   
Kulcsszavak: regény

2007/01/18

Hajsza egy titkos pergamen után

„Én, Johannes Andreas -a legjelentéktelenebb írnok Monte Cassino kolostorának szerzetesei közül - írom ezt a levelet saját kezemmel. -a mi Urunk születése után 870 évvel, Szent Atyánk, II. Christo Hadrian pápasága idején, uralkodásának harmadik évében. - Nagy gondban és bánatban, nehezen viselem a terhet, melyet rám róttak -és egy életen keresztül ellenállt a tollam -leírni, amely úgy égeti a lelkem, mint a pokol tüze.  Most azonban, hogy a méreg naponként jobban megbénítja a lélegzetem, mint hideg a legyet-pergamenre írom, ami sem nekem, sem a pápának nem válik dicsőségére-attól való félelmemben, hogy még holtom előtt felfedezhetnék az írásom, írom a Szentlélek vérével, amely láthatatlan marad a pillanat számára.  Isten, az Úr döntse el mikor és ki fog tudomást szerezni helytelen tetteimről -tény, hogy én, Johannnes Andreas Xenophilos, akinek Monte Cassino szkriptóriuma második otthona lett, -egy napon azt a megbízást kaptam, hogy másoljak le egy pergament, hevenyészett minta alapján-amely, durva vörössel firkálva, mindenkinek, aki látta, bántotta a szemét. A tartalma olyan ember számára, mint én-ki államügyekben éppúgy járatlan, mint a  római egyház törekvéseiben -titok-mindenesetre rejtély előttem, miért éppen én, ellentétben hasonló dokumentumok készítésével, amelyeket Konstantin császár aláírásával kellett ellátni –csak akkor teljesítettem a kívánságot, ha magasabb helyen tudakozódtam, és azt az utasítást kaptam, hogy ne törődjek olyan dolgokkal, amelyek legkevésbé tartoznak az írnokra. -Biztos, hogy az én képességeim korlátozottak, nem vagyok képes többre, mint amit egy kolostor írnokától elvárnak-ám ostobaságom nem terjed odáig, hogy ne tudnám, milyen alattomos megbízást teljesítettem. -Megmondom azért teljesen nyíltan: ÉN voltam, aki a CONSTIUTUM CONSTANTINI-t saját kezemmel leírtam a római egyház jogtalan szolgálatára-úgy, mintha az a nevezett kezétől származott volna, aki ebben ab időben már 500 éve halott volt

Ez áll abban az iratban, melyet a magára hagyott csinos szolgálólány örökbe kapott apjától. Az ulmi dóm építése közben találkozik a csinos konyhalány, Afra, egy megszült, de magára hagyott gyermek tragédiájával a háta mögött, a dóm építőjével, a zárkózott Ulrich mesterrel. Boszorkányság vádja miatt menekülniük kell, a strassburgi dóm építésénél találnak nyughelyet, amikor összedől a dóm, égi jelek érkeznek, áthúzott kereszttel a karjukon hitehagyott szerzetesek gyilkossági kísérleteket követnek el. Közben tombol a pestis, ereklyéket árulnak mindenhol, a nép akasztásokon szórakozik, a városokban dögletes büdös van. A két szerelmes menekül, őket üldözi a fél világ a titokzatos pergamen miatt, mi pedig egy teljes középkori tablóban láthatjuk ezt a gyönyörű mesét-

   

Vatikán által 500 évig féltve őrzött titok halálos veszedelembe sodorja felfedezőit. Az Úr 1400. esztendejében Köln, Strasbourg, Regensburg és Chartres hatalmas katedrálisainak oszlopai között rejtélyes módon kövek esnek ki a boltívekből, lépcsők repednek meg, omlanak le. Pánik tör ki. Mindez vajon Isten haragjának tudható be vagy az ördög műve? A könyvtáros lányának, a híres templomépítő Ulrich von Ensingen titkos szeretőjének, Afrának a kezében van a megoldás kulcsa, anélkül, hogy tudna róla. Az apjától kapott latin nyelvű pergamen egy dobozban hever elfeledetten. Az írást egy bűnbánó szerzetes vetette papírra, benne felfedi a Vatikán által elkövetett óriási csalást. Amikor a szerelmesek felfedezik a dokumentum jelentőségét, már halálos veszélyben vannak. Kezdetét veszi egy egész Európát átívelő, templomtól templomig tartó, a pápa megbízottai általi könyörtelen üldözés, amely a konstanzi zsinattal és XXIII. János titokzatos eltűnésével ér véget.

K.u.K. Kiadó Vandenberg, Az elfelejtett pergamen Kerekes Tamás  

Kulcsszavak: regény történelmi

2006/11/27

Kommunista Monte Christo



Szécsi Noémi könyve  Kommunista pikareszk

„Jönnek
nekem mondani ezek a Lenin fiúk”, hogy baj van, mondta állítólag Rákosi, utánozhatatlan zsidós-palóc tájszólásával, amikor valakit le kellett teremtenie. A fiúk egymást sem kímélték. Elég a föllapozzuk az SZKP bolsevista történelmét és bepillantunk a különböző pártharcokba. Lukács György testvére(Popper Mici) mesélte, hogy a Bécsbe utazásakor a magyar Tanácskormány bukása után a hazáját elhagyó Lukács Györgyre azt a konfekció, tömegárú vulkánfiber bőröndöt bízták, amiket a KOMINTEN készített, de tulajdonosára nézve kész lebukás volt. Kalandos idők voltak, és az elvtársak is rendelkeztek e humornak ezzel a finom árnyalatával.
Szécs
i Noémi pikareszk elemeket használó regényében az őszirózsás forradalom utáni kommunista hatalomátvétel és fehérterror időszakát akarta megírni. A szocialista kultúrpolitika már elkészítette pantheonját)Hidas Antal: Más muzsika kell, Lengyel József: Prenn Ferenc, Gábor Andor: Doktor Senki), most Szécsi Noémi vállalkozott rá, hogy görbe tükröt tartson az eseményekben résztvevő mozgalmaknak és személyeknek egyaránt. Nem is annyira a máig tartó tisztázatlanság miatt az eddigi epikai számvetések még a múlt század elején születtek.)Lesznai Anna, Balázs Béla, Sinkó Ervin regényei, aztán folytatódtak a kizárólag a baloldal bemocskolására tett kísérletek) Báró Fejéry Armand: A vesztegető forradalom). A kor mára elmosódott: az egyszeri ember is csak a féligazságokat sejti, tudni illik azért lett a képzetlen Garbai Sándor a Magyar Tanácskormány forradalmi kormányzótanácsának vezetője, mert az egyedüli volt, aki nem volt zsidó. A tájékozott ember is csak arra emlékszik, hogy Ady Endre volt Kun Béla korrepetítora, s azt a szülői intenciót kapta, hogy csak a fejét verje az engedetlen nebulónak, mert ott különösen strapabíró, illetve ott már kárt nem lehet benne tenni.
A mellékszereplő_
„Lő
winger, Lőwinger! Sok benned a lőinger”- skandálták a zsidófaló ergerbergeres fajvédők a kommün bukása után arról a fiatal kulturális népbiztosról, aki zsebpénzéből színházat alapított(Hevesi András Tháliája). A fiatal Lukács eljárt Ady asztaltársaságába, de nem kedvelte annak mulató, dzsentri hangulatát, szabadegyetemet szervez, szellemi önképző kört)tagjai: Hauser Arnold, Tolnai Károly, Zalai Béla, Mannheim Károly, Balázs Béla). Drámaelméleti munkájával pályázatot nyer, katedrát Magyarországon nem kaphat, Heidelbergben habilitál, s nem kéne meglepődnünk annyira, hogy akkori esztétikája ”a feje tetejére állítva” lényegében megfelel az utolsó, kidolgozott marxista esztétikai kísérletnek. Publikál a Nyugatban, tollharcot vív Babitscsal, de Magyarországot s a vesztébe rohanónak érzi. Kommunát szervez, Heidelbergben szeretne letelepedni, többek közt az első feleségével, egy orosz származású hölggyel, kinek neve Léna. Léna azonban halálosan szerelmes egy őrült orosz zongoristába. Lukácsot elkapja a messianimus, az orosz misztika, s az elsők közt lép be a Visegrádi utcában lévő kommunisták pártjába. Lépését Hebbel-lel indokolja. Tisztázatlan kommunizmusa chilializmussal párosul. A Tanácskormány alatt népbiztos, állítólag fegyverrel kényszerítette a vöröskatonákat a továbbharcolásra. A bukás után apja, ki Thomas Mann barátja volt, egy antanttiszt segítségével szöktette ki Bécsbe, Így úszta meg a népbiztosok perét. A két világháború közt Németországban él, a közeledő fasizmus ellen a Szovjetunióban talál menedéket. Amikor apai barátja, Thomas Mann, táviratban figyelmezteti, hogy Hitlert megtámadja a Szovjetúniót, s végső célja Moszkva, akkor Lukács lakonikusan válaszol: „Akkor a romok alá temetkezem.”. Ekkor kezd hozzá, hogy monumentális művében a hegeli filozófia felbomlási tünetéből) Hegel Trendelenburg kritikája) levezesse a szellemi irracionalimus olyan jelenségeit, ami a német nemzetiszocializmush
oz vezetett. Itt kell megjegyeznem, hogy mivel Lukács a Nagy Imre kormányban is miniszteri szerepkört vállalt, a kádári rendszerben nemkívánatos figura lett, noha személyét bajos volt megkerülni a Békevilágtanácsban betöltött előkelő szerepe miatt. Puskás után ő volt a világon a legismertebb magyar. Novák Zoltán terjedelmes könyvet közölt, hogy tisztázza, hogy Thomas Mann vajon Lukács Györgyről mintázta-e a Varázshegy Naphta nevű hősének figuráját. Némely részlet egyezik. Halála éveiben nagy ontológiáján dolgozott és szerette volna lefektetni egy marxista etika alapjait. Személyes barátja volt Horkheimer, Herbert Marcuse és Hauser Arnold. Kevesen tudják, hogy személyes vagyonából fizette Angela Davis perét. A róla szóló portrék(akár a fiatalkoriak, akár az öregkoriak, egy zsidó, cvikkeres könyvmolyt mutatnak, az elmaradhatatlan szivarral. Azt már csak kevesen tudják, hogy nemcsak bátor ember volt, de vagabund is: Sztálintól kártyán nyerte vissza a fiát, aki munkatáborban raboskodott.
Szécsi
Noémi könyvéhez jó szórakozást kívánok.

Szécsi Noémi: Kommunista Monte Christo
Tericum Kiadó,
www.tericum.hu

Kerekes Tamás
 

Kulcsszavak: regény

2006/11/12

Marquez világa Rejtő Jenő szemével

Aureliano és Remedios újra az indiánok között  A navantes indiánok büszkék arra , hogy a fehér ember fél tőlük, és hogy folyójukat a Halál folyójának hívja. A fehér embereket hamisított chichával mérgezték meg, majd kenuba rakták a holtesteket és a folyóra bízták őket. Szívesen látták a fehér embert, de ha távozni akart, botokkal agyonverték. Az indiánok, akárcsak a többi törzs a dzsungelben, a világ legnagyobb utazói közé tartoztak, annak ellenére, hogy soha nem hagyták el az őserdőt, vagy a cerradot. Az utazás egy ayahuasca nevű bájital segítségével ment végbe, anélkül,. Hogy elhagyták volna függőágyaikat. Az állatokkal aludtak ágyaikban, mert jó melegek voltak. Ha leszállt az éj, betömték a kunyhó bejáratát, odabent fatuskók parázslottak, a füst otthonos, meleg takaróként terült az alvók fölé. Kunyhójuk a holdsarló alakját vette fel, mert erről azt hitték, hogy az oropendola madár tollából van. Ha eljött az ideje, hogy továbbálljanak valahonnan, mert a föld kiégett, többnyire maguk mögött hagyták az egész háztartást, minek cipeljék. Ha mégis vinni kellett, akkor a nők cipelték, elvégre a háztartás az övék volt. A navante indiánoknak nem volt állásuk, nem is dolgoztak. Banánt és kukoricát termesztettek, a szórakozásnak éltek. A fiatal nők díszes függőágyakat fonogattak, az öregasszonyok dolga a chicha készítése volt, cassavagyökeret rágtak, és nagyokat köptek a tálba, ahol majd kiforrja magát. A férfiak szinte egész nap a dzsungelben vadásztak és halásztak. Az összes állat ehető volt, még a haruzam varangy is, s az indiánok rengeteg módszert ismerek a halfogásra. Ezek egyikéhez igen sokáig úgy kellett állni, mint a vízben a gólya, íjjal, nyíllal, mely utóbbi a kétméteres magasságot is elérhette. Máskor nádkötegekből gátat építetek a vízben, egyikük a gát egyik oldalán várt a kenujában, a többiek meg addig csapkodták a vizet, míg a halálra rémült halak egyenesen beugráltak a kenuba. Néha viszont uscachera ágakkal ütötték a víz felszínét, amíg meg nem telt a felszín mérgezett halakkal, aztán már csak be kellett takarítani a zsákmányt. A választék végtelennek tűnt. A piranha ízletességét egy csomó idegesítő szálka ellentételezte-. A buefo barátnak számított, őt csak akkor fogták ki az indiánok, csak azért halászták, mert a nőstény genitáliáinak bőrét vágykeltőnek találták. A piracura a világ legnagyobb édesvízü hala, egy teljes falu jóllakhat belőle. Volt olyan hal, amiből nem ettek, mert féltek, hogy bénaságot okoz, a candiru viszont, épp ellenkezőleg, kétméteres termetével igazi ünnepi lakomát jelentett. Amit nem ettek meg azonnal, nedves homokba ásták, úgy elállt.A marquezi világot Rejtő Jenő szemével látó író hősei ( Aurelio, Dona Constanza, Luis professzor, Misael, stb.) ebbe a világba helyezi. A társadalmi ranglétra alján a tizennégymillió néger állt, annak a maroknyi rabszolgának a leszármazottjai, akiket a konkvisztádorok hoztak Nueva Sevilla hatalmas erődítményének építkezéséhez, miután ráébredtek ara, hogy az indiánokból képtelenség rendes rabszolgát faragni. Egyáltalán nem voltak hajlandók elfelejteni isteneiket, és inkább éhen haltak, semmint hogy lemondjanak a méltóságukról. Ezzel szemben a négereknek, akiket Nyugat-Afrika különböző pontjairól szedték össze, nem volt közös nyelvük, úgyhogy egyszerű volt összezavarni és aztán addig verni, amíg a kereszténység felvétele valóságos megváltásnak tűnt a számukra. Végül is a jelen idejű poklot elviselhetővé teszi az eljövendő mennyország ígérete, és a négerek elapaszthatatlan humora, a velük született egykedvűség, továbbá kiváló testi erejük és jó felépítésük alkalmassá tette őket, hogy a korbács és a tüzes vas ösztönzésére szorgalmas munkás váljék belőlük. Amikor az erőd felépült, és a kazamaták megteltek az Erzsébet királynő által kiadott szabadságlevéllel rendelkező angol kalózokkal, a rabszolgákat szélnek eresztették. Ilyen szerény körülmények között indultak útnak a campesinok, akik később az ország nélkülözhetetlen élelmiszertermelői lettek. Ezek után nem is csoda, hogy ők voltak a legszegényebbek, és őket vetette meg mindenki, őket magukat is beleértve. Ők laktak a favelákban, a barritókban és az összes többi nyomornegyedben, ahol a szegénység végül rávette őket a tolvajlásra, zsarolásra, prostitúcióra, erőszakra meg piálásra, és mindennél jobban kitették magukat a közutálatnak, csakúgy, mint testvéreik, a parasztok. Külön kaszt volt az indiánoké, amelyiknek semmi köze nem volt a többihez. Az egyik csoport az inkáké, úgyszólván kizárólag kétezer méter feletti magasságban élt, ahol jó dolguk volt, hiszen senkinek nem jutott eszébe oda felmászni és háborgatni őket. Éltek tehát békében, a gondosan megépített fűkunyhóiban, művelgették teraszos földjeiket, kokalevelet rágtak, imádkoztak isteneikhez, és csak azért jöttek le a völgyekbe, hogy burgonyát adjanak el, továbbá a mochilasnak nevezett, rendkívül praktikus és gyönyörűen díszített, vállpántos táskáikat. A sápatag mulattok közül kerültek ki az ország legszorgalmasabb, legnépszerűbb prostituáltjai,  a fehérek ugyanis elég feketének látták őket, hogy egzotikusak legyenek, azaz minden disznóságot meg lehessen velük csinálni, anélkül, hogy az ember mégiscsak elszégyellje magát. A feketéknek meg elég fehérek voltak, hogy mégiscsak megtiszteltetés legyen velük lenni. A meszticeknek viszont közönségesesek voltak, ezért a mesztic férfiak a fekete kuplerájokba jártak, azok épp elég egzotikusak voltak és ocsmányok voltak, hogy élmény legyen felkeresni őket.A sok szereplőt felvonultató, színes, egzotikus regény hősei kamaszok, csodabogarak, földbirtokos-asszonyok és a lázadozó nép- A hadsereg erőszakja, lázongás, az otthon elhagyása, ezek azok az alapok, melyekre a   Corelli kapitány mandolinja c. regény ismert írója híres trilógiáját indítja. Olvasmányos latin-amerikai regény született, néni mágikus realizmussal az Andokról, a szabadságról, a félelemről szól. 

francia hugenotta felmenőkkel büszkélkedő író csapdákkal és taposóaknákkal teletűzdelt dzsungel mélyére vezet minket, majd kínzókamrák sikító homályába veti az olvasót, végül pedig felvisz a hegyekbe a hóhatárra, ahol ötszáv éve álltukban megfagyott spanyol katonákkal találkozunk. Az 1954-ben Londonban született Louis De Bernières a nemzetközi hírnevet, illetve az első irodalmi díját a Corelli kapitány mandolinja című regényének köszönheti, amit több mint 30 nyelvre fordítottak le, és amiből 2001-ben filmet is készítettek.

 

 

ban már a negyedik regénye volt, előtte megjelent az igen olvasmányos latin-amerikai trilógiája, amelyhez évekig gyűjtötte a tapasztalatokat: 18 évesen négy hónapra belépett a hadseregbe, majd volt kertész, motorosfutár, autószerelő, sőt gaucho (cowboy) is Argentínában. Fő ihletforrásként a Kolumbiában töltött évek szolgáltak, ahol angol nyelvtanárként működött, de regényeiben egyértelmű utalásokat találni a chilei Pinochet-kormány módszereire, az uruguayi demokratikus rendszer összeomlására, illetve más piszkos kis háborúkra, amelyek egymást követték a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években Dél- és Közép-Amerikában.

 

A Don Emmanuel háborúja az első itthon megjelent kötet, de már fordítás alatt van a következő kettő: Señor Vivo és a kokainbáró, valamint a Guzman bíboros engedetlen ivadéka. A Don Emmanuel háborúja egy képzeletbeli, diktatórikus, soviniszta dél-amerikai országban játszódik, amit annyira nem is nehéz elképzelni, mert voltak/vannak ilyenek. És nem is csak Dél-Amerikában. A hatalmat begyepesedett bürokraták, mohó, elborult elméjű tábornokok, és szélsőbalos/szélsőjobbos gerillacsapatok birtokolják. Vidéken egy patak eltérítéséből is vérre menő perpatvar tud kerekedni, míg a nagyvárosban nagy kaliberű összeesküvések szövődnek. Szemtanúi lehetünk, hogyan válik egy viszonylag normális katonatisztből a feladata iránti elhivatottság hatására szadista vadállat, vagy egy angol vérű arisztokrata úrnőből szexuálisan túlfűtött gerilla. (Csáp Géza)

  Kerekes Tamás  http://www.thomaskerekes.blogter.hu/http://www.transycan.net/cafe

mailto: thomaskerekes@msn.com

 Louis de Bernieres : Don Emmanuel háborúja Tericum Kiadówww.tericum.hu 

Kulcsszavak: mégikus realizmus regény

Zilahy

Zilahy: A két fogoly  Amióta Posztmodern Péter feltalálta az ikes igéket és Németh Gábor meghirdette az irodalom alulmúlásának programját, már lassan furcsa egy hömpölygő nagyregény, amelyben még cselekmény is van és az állítmány nem a második kötetben található. Jóllehet az író még a polgári kor tanújaként írta nagyregényét, abban a korban, melyben téma volt a „Béla kacagva kiszaladt a pagonyból” csiklandós erotikája. Itt viszont csak az első csók is csak a százharmincnyolcadik oldalon csattan, mégis tucatnyi kiadás, filmváltozat jelenti, hogy az író, Zilahy Lajos, valami felmutatott. Még ha ez nagyon is vitatott keverék: Egész életműve a stílusbravúr és a pongyolaság, a remekmű és a giccs között lebeg. És aki csak találkozott vele, mindvégig úgy emlékszik rá, hogy ennél rokonszenvesebb embert el sem lehet képzelni. És talán még az is jellemző, hogy ugyanolyan lelkes elragadtatással beszélt a kommunista Illés Béláról, mint a kommunista Illés Béla őróla. És az a kettős tévedés pontosan jellemzi, hogy élete végső két évtizedében Amerikában kommunistának tartották; itthon reakciósnak... itt is, ott is teljesen alaptalanul. De közben - szinte illegálisan - népszerű író volt itthon is, Amerikában is.(Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka). Testünkben, lelkünkben foglyok vagyunk, ha elszakít bennünket a háború. De még csak az sem kell hozzá. Ez a Zilahy regény nagy témája. 

Az egyik fogoly:

 

Takács Péter

 

Tobolszk alatt, az első világháború folyamán, most építették azt a vasútvonalat, amely a Tyumen folyó felől fut a város felé, és amely Tobolszkot közvetlen összeköttetésbe hozza Moszkvával és Szentpétervárral. Az ősrégi kormányzósági város az Irtis folyó határán közlekedik Ázsia többi részeivel. A tobolszki kormányzóság kiterjedése majdnem négyszer akkora, mint a régi Magyarország. Ezt az óriási területet azonban alig lakja kétmillió  ember. Mocsaras északi pusztáin tatárok és nomád népek vándorolnak, akik bozontos, nagy fejű lovaikon és hatalmas fehér kuvaszaikkal kergetik az őserdők alatt a farkast., és a legkeletibb részeken a szibériai tigrist is kiverik a bozótjából. Az osztják a prémjeivel vagy cserekereskedelmet űz, vagy csak arany-és ezüstpénzen adja oda. A papírrubelre fütyül. Az északi ingoványok  rengeteg arany-és ezüstmennyiséget nyelnek el Oroszországtól, de hogy az osztják mit csinál a tundrák közt az arannyal és az ezüsttel, amelyből egyetlen darab sem kerül vissza soha, az évszázadok óta sötét titok. Tobolszktól északra egyre vadabbak az őserdők és az ingoványok, délfelé azonban nyír-és fenyőerdők váltakoznak az Irtis szelíd partjain, ahol a három napig tartó meleg időszak alatt a leggyönyörűbb búza és rozs terem. A tisztek egy orosz konvoj kísérete mellett hetenként kétszer is bemehettek a városba, és ezeknek a hosszú sétáknak bevásárlás volt a hivatalos neve. De a fegyveres konvoj kísérete mellett nem volt kellemes végigvonulni a városban. A fiúk tehát úgy oldották meg a kérdést, hogy amikor beérkeztek a városba, a felügyelőt beültették az első cukrászdába, és azt mondták neki, hogy rendeljen valamit. Mikor másfél órai sétálás után visszajöttek, az orosz még mindig ette a habos tortákat, megette a fél cukrászdát, tizenkettő fogolynak kellett összedobnia a pénzt, amit az édesszájú orosz megevett. Ha a városban voltak, a kirakatok körül sétáltak és a nőket vizsgálták. Az úrinők francia divat szerint öltöztek, és különösen a szép cipőkre fektették a fősúlyt- Megbámulnivaló csinos láb elegendő akadt, de már tél felé járt az idő, és a nők a szép cipőcskéket idétlen magas szárú kalucsnikba bújtatták. Igazán szép nő alig akadt köztük. A jól táplált, kerekeded, pirospozsgás arcokat rendesen parányi, pisze orr éktelenítette el. Az alsóváros utcáin, a tatárnegyed bazárai közelében az kirgiz és a cserkesz nők között azonban már nem volt ritka az igazi szépség. Az idősebb nők egyszerű szürke ruhákban jártak, a fiatalok azonban égszínű és ibolyakék rokolyákat viseltek. Péter csak a természetes kíváncsiság gondolataival nézte ezeket a tündöklő nőstény pávákat. Olyan mély és tompa fásultságot hordott szívében, amely a csontjaiba és minden idegszálába beivódott. Minden nőt, akivel fogságba jutása óta találkozott, a teremtés sikertelen és tökéletlen művének tartott, a legszebbeken is hibákat és töredéseket látott, s képzeletében elérhetetlen magasságokban lebegett Miett testi, lelki formája. Állandóan az ő tekintetére, hangjára, kacagására, arcának érzékeny vonásaira, hajának színére és tapintására, gyönyörű kezének színes rajzára, csuklójának és bokájának formájára, testének melegére, keblének illatára és szájának nedves, tüzes, édes ízére gondolt.

 A másik fogoly

Almády Miett

Odahaza két levelezőlap és levél várta. Szokatlan dolog volt, mert csak ritkán kapott postát. A levél Pétertől jött. Az a levél volt, amelyet Péter még novemberben írt, és most karácsony felé érkezett meg ”..szeretsz te még engem? Emlékszel te még énrám?”. Kétszer is elolvasta a levél végét, de minden szó lehullott a szívéről. Apa utána jött a szobájába, mert tudta, hogy Pétertől jött a levél és türelmetlen volt a kíváncsiságtól. Miett üres lélekkel nyújtotta át a levelet, apa visszavonult a szobájába. Ebéd után Miett nyugtalan szívvel hevert a díványon. Néha, amikor belépett a szobába és megpillantotta Péter arcképét, amely az íróasztalon állott, e fénykép tekintete mintha egy élő ember szelleméből szállott volna le. Most is reánézett a fénykép, de most olyan tekintettel, hogy lehunyta tőle a szemét. Azokra a z érzésekre gondolt, amelyeket déllelőtt a Golgonszkyval való találkozás váltott ki belőle. Mint teljesen idegen valakit nézte önmagát, akinek érzéseit és hangulatait tőle függetlenül idegen erők irányítják. Világosan látta, hogy lénye lassanként két különálló lénnyé változik, és mindig élesebb körvonalakkal bontakozott ki belőle az a két Miett, akit önmagában hordott. Az  egyik az a Miett volt, akli Pétert az állomásához kísérte és elbúcsúzott tőle. Ez a sírós, remegő asszonyka még most is ott áll a sínek között a sötétben és zavart gondolatokkal hallgatózik a vonatdübörgés után. A másik Miett az, aki az állomásról hazajött, akit az idő múlása hullámaira vett és idegen lélekkel ringat azóta. Ez a Miett másfél esztendővel idősebb, mint a másik, gondolatai messzire kalandoznak, s a két Miettnek egymáshoz semmi köze. A lovardai találkozás után gyakran észrevette, hogy ürügyeket talál ki önmaga számára, és napjában kétszer is bemegy a városba, hosszú sétákat tesz, azzal a titkolt reménnyel, hogy Golgonszkyval fog találkozni az utcán. Néha sokáig sétáltatta Tomit8a kutyát) a Duna parton, ahol Golgonszkyt látta- Már sohasem volt egyedül, Golgonszky láthatatlanul mindig mellette haladt és irányította gondolatait, cselekedeteit, lépéseit.

 A környezet 

Nyílt titok volt Oroszországban hihetetlen mértékben dolgozik a korrupció. Egy orosz fogorvostól hallották, hogy míg a vlagyivosztoki kikötő óriás raktáraiban vagonszám rothadnak az élelmiszerek, addig kint a frontvonalban a legszörnyűbb éhség pusztít a katonák közt. Az orosz vasutak leromlottak és az egész szervezet összegabalyodott, mint egy megtépázott, gigantikus háló. Amíg az utcán, falvakban, a helyőrségi laktanyákban és kint a harctéren jól szervezett szocialisták rakták le a forradalom aknáit, addig a Dumában a minisztériumokban és a kormányzósági épületekben a béke jelszavát csóválták azt oroösz medve felé, amely négy lábra állva, lógatta irtózatos erejű testét. Már félelmetesen morgott és vérben állt a szeme. Eddig a muzsik fanatikusan ment előre a háborúban, mert békében Szibéria, majd a kancsuka, most a háta mögött a gépfegyver hozzászoktatta vak engedelmességhez. A jámbor, álmatag, meghajlott vállú nép, amely sietett minden pópának kezet csókolni az utcán, amely szegényes, tiszta, kis szobáiban, de még a legelhagyatottabb vasúti állomások váró és éttermeiben is örökmécsest égetett a szentképek előtt.  Most ijedten vetett keresztet az Atyuska nevének említésére

A hátgerincén szaladt át a borzadály, ha valahol meglátták a cár szakállas, szomorú arcképét, lassanként bizalmatlan lett először önmaga iránt, aztán az elöljárók, a vezetők, és végül a pópák iránt is. A szelíd, beteg lélek valami új próféta tanaitól várta a vigasztalást, nem bánta már, akármit prédikálnak neki, s akár a tűzhalálban is megkereste volna tévelygő, tépelődő lelkének üdvösségét.

 

Az író:

Írói útja az első világháború utáni jelentkezéstől a második világháborúig: sikerek és növekvő népszerűség töretlen diadalmenete. Finoman erotikus, líraian érzelmes szerelmi regényei (Halálos tavasz, Valamit visz a víz), a biedermeier hangulatokat idéző, régi nemesi világról mesélgető történetei (Szépapám szerelme, Az ezüstszárnyú szélmalom), tucatnyi kitűnően szerkesztett, derűt és bánatot arányosan vegyítő, emberi részvéttel teljes színjátéka úgyszólván osztatlan tetszéssel találkozik, és amennyiben valami kevés politikumot ki lehet olvasni belőlük - hát csaknem mindenki a maga véleményét hallja ki. De következtek ezeknél súlyosabb mondanivalójú regények. A Két fogoly akármennyire is erotikus, családiélet-regény, elején a háború előtti élet kedvesen idillikus nemesi-kispolgári körképével, mégis a háborúellenesség hitvallása, és később A fegyverek visszanéznek már a háborús felelősségről, a hadiipar tömeggyilkos bűnösségéről szól. A szökevény pedig az egész Horthy-kor egyetlen olyan regénye volt, amely nemcsak megértéssel szól a forradalmakról, de vádirat az ellenforradalom gyilkos "különítményei" ellen. Nagyon jó jobboldali kapcsolatok kellettek annak, aki egy ilyen baloldali könyvet merészelt írni. A lélek kialszik - talán legjobb regénye - a kivándorlók honvágyának, talajvesztésének lelki krónikája.(Hegedűs Géza) fiatal házasság mámoros hónapjai javában, napsütéses balatoni nyaralásból ragadja ki őket a háború. A tragikus készülődés fölött könnyen elsiklik az író, nem akar részletes korrajzot adni, a magánélet körén belül akar maradni. Péter belekerül a háború forgatagába, mindjárt az elején hadifogságba került és ezzel kezdődik a tulajdonképpeni regény, a téma, amiért Péter és Miett története el van mondva. Talán kissé későn kezdődik, vagy inkább azt lehet mondani, itt két regény van összeillesztve: az ifjú szerelmesek összekerülésének és boldogságának a regénye és a hadifogság regénye. A második kötetben az a téma, hogy a kényszerű különélés évei mint szorítják ki a fiatal szerelmet és hogy térítik el egymástól, soha többé össze nem érő külön útakra a szerelmeseket. Az író ennek megmutatására a párhuzamos kompozició módját választotta, aminek két veszedelme van. Az egyik az, hogy a regénynek ez a része így magától esik ketté, a másik pedig az, hogy majdnem lehetetlen a cselekvés mindkét vonalát egyensúlyban tartani úgy, hogy körülbelül egyforma terjedelem mellett az egyik ne legyen jóval érdekesebb a másiknál. S amint a fejezetek felváltva folynak, az egyik idehaza Miett sorsával, a másik Szibériában Péter sorsával, ez a veszedelem egyre imminensebb lesz. A hadifogságban élő ember élete úgyis egyhangúbb, kevesebb a külső ráhatás, majdnem semmi az esemény s az írónak is inkább hallomásai vannak erről az életformáról, mint észleletei. Itt mutatkozik legfeltünőbben az, hogy Zilahy legintenzivebben a szerelmi dolgokba tudja magát beleérezni. A fogolytáborban folyó élet képébe sok érdekes, jól elképzelt és kitünően elmondott vonást visz bele, de az egészet valahogy mégis töredékesnek s inkább adatszerűnek érzem. A második kötet második felében, mikor szinte siet az ember túlesni akármelyik Péterről szóló fejezeten, mert tudja, hogy ezután egy Miettről szóló fejezet következik: ez érdekesebb lesz. Mert ez az alak most már, lényével és sorsával összehasonlíthatatlanul gazdagabb, érdekesebb és vonzóbb, mint Péter, aki kínlódik, epekedik, harcol a féltékenység rémképeivel, egyre jobban elfásul az érzése, gondolata valami fanyar beletörődésbe merevedik, még egyszer felrázza magát egy balul sikerült szökésre, aztán hozzáfanyalodik, majd egyre jobban hozzásimul egy kisvárosi orosz kisasszonyhoz s mikor jön a szabadulás, a többiek már indulnak, ő kiütéses tífusszal a kórházba kerül. Meghal? Haza a halálhíre jut. Miettre ez a halálhír az első pillanat rémülete után felszabadulás, mert ő vele közben nagy dolgok történtek. Előbb reménykedve, aztán mind jobban rezignálva várta az urát, ebben a rezignációban kihűlt a szerelem, már-már csak mint kötelesség maradt meg, az apja meghal, nincs senkije, a lelki-testi magány egyre elviselhetetlenebb s mikor életének kilátástalansága, a fiatalság gyors múlásának érzése már csaknem nyilvánvaló lesz előtte, akkor kerül útjába az a férfi, aki előkelő, vonzó és erőteljes egyéniségével méltó hozzá. Nagy, szenvedélyes szerelem, nagyobb és szenvedélyesebb az elsőnél, alakul ki benne, eléget minden akadályt és ő maradéktalanul odadobja magát az új férfinak. Megismeri mérgező, fanyar, de ellenállhatatlanul boldogító ízét annak a szerelemnek, melybe beleelegyedik a bűn, s most már az életben tapasztalva, kiteljesedve, megérett egyéniséggel jut az élet megértésének közelébe. Férje halála hírére férjhez megy az új férfihoz s azzal együtt indul néhány év múlva, az orosz forradalmi állapotok csendesültével, megkeresni a szibériai Tobolszkban első férje, Péter sírját. S az élet véletlensége: az orosz város határa közelében, egy kerti ház előtt megáll az autójuk. Megkérdik az ottlakóktól az utat , s aztán mennek tovább, nem is sejtve, hogy a villa gazdája Péter, ki kigyógyult betegségéből, nem kívánt többé hazamenni, ahol nincs semmi keresnivalója (egy levélből, még betegsége előtt megtudta, hogy Miett már a másé) s beletörődve sorsába, ott él a város szélén, a kis muszka ház kertjében. Természetesen ez nincs ilyen nyersen megmondva a regényben, az író enged egy kis tért a sejtelemnek is. Kissé kigondoltnak érzik ez a befejezés, de van benne rezignált filozófia, az élet tényeivel való megbékélés, nagyon szépen, művészi diszkrécióval, azt lehet mondani, a kis elhallgatások művészetével van megírva és - ez inkább a közönség szempontjából való - pontosan lezárja a történetet.Alighanem egységesebb és egyenletesebb lett volna, ha az író nem tartotta volna feladatának a férfi sorsáról éppoly részletesen tudósítani az olvasót, mint a nőéről s egészen a legdúsabb és legtöbb lehetőséget kínáló alakra, Miettre építi fel a cselekvényt. De ez az alak így is teljesen és mindig érdekesen tárul ki az olvasó előtt; szép és kiemelkedő nőalakokban csodálatraméltóan szegény regényírásunkban csaknem kivételes. A szépsége abban áll, amit már mondtam: hogy végig tud élni két érzékileg fűtött nagy szerelmet és mint a tűzből, tisztán, nemes vonalainak eltorzulása nélkül tud belőlük kijönni. Mindennapi, emberi dolgok, de egy kivételes lélekkel történnek s nem az a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy kivel történik. Zilahynak ez a filozófiája.(Schöpflin Aladár). 

Kerekes Tamás

Zilahy: Két fogoly

K.u.K. Kiadó

www.kukkanto.hu

 
Kulcsszavak: regény

kerekestamas

< <


©2009 Sarok.org

Search marketing