H0108152229
K0209162330
Sz0310172431
Cs0411182501
P0512192602
Sz0613202703
V0714212804

Okos pilóta alagútban nem katapultál

2007/01/22

Páratlan mesélő volt:Fekete István

Malom és szőlő, no meg kutyák és víz és erdő Juli néni-dolga végeztével- eljár-kél a városban, amíg indul a kocsi vagy a vonat, ámbár inkább kocsi, mert az nem kerül sokba, azaz- valljuk meg -nem kerül semmibe. Juli néni tehát a libáitól búcsút véve a piacon, elnézelődik a városban azzal, hogy majd vesz valamit; ezt a kellemes szándékot azonban addig halogatja, amíg egyszer csak ráébred, hogy eljárt az idő. Nem vesz tehát semmit, mert az unokáknak a cukrot a piacon már megvette, s a pénz, amit a derék szárnyasokért kapott, úgyis olyan furfangosan van elrejtve, hogy bajos lenne elővenni. Feltelepedik tehát a kocsira-hátul a saroglyában, ahogy egy szegény özvegyhez illik-, az úton nagyokat sóhajt, és igen kellemesen érzi magát. A várostól való menekülés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. A városnak rejtett szépségei és megejtő kirakatai vannak, amelyeknek nehéz ellenállni. Igazságtalan tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak vagy a selyemkendők el tudják csábítani. Erről szó sem lehet, de egy szép napon döbbenten állt meg a hatalmas kirakat előtt, melynek fekete keretében, belül, megfelelő trónuson ott állt, azaz feküdt egy gyönyörű-koporsó. Ennek a szép napnak van már vagy tíz esztendeje, de Juli néni azt a csodálatos bizsergést még ma is érzi, ha rágondol. Juli néni rejtekhelyén akkor megborzongtak a bankók, mert érezték, hogy a sublód levendulaszagú nyugalmának befellegzett. Hiszen látott ő már koporsót eleget-mert egy özvegynek illik eljárni temetésekre, ahol bátran ki lehet sírni a menyekkel és a vőkkel folytatott csatározások mérgét-de ilyent még nem. Ilyen aranylábú, tükörfényes alkalmatosságot nem hordott még az otthoni, kopott szentmihálylova, amely -tudvalevőleg-olyan mértékben „ló”, amilyen mértékben a mosóteknő-nagybőgő. Mire tehát az öregasszony észrevette a csábítás mérvét, sőt mire a család tudomást szerzett volna Juli néni szándékairól, a koporsó már gazdát cserélt, és a vő -Kapás Kis Mihály-csak az istállóban mondott egyet s mást a félbolond öregasszonyokról, ott is csak a lovaknak, mert a hatalom a Juli néni kezében volt. Azt azonban kikötötte, hogy a koporsót kizárólag este szállítja, és széna között. Aztán felteszik a padlásra, hogy ott várja meg az alkalmas pillanatot. (Hogy ő mit tartott alkalmas pillanatnak, erre vonatkozóan nem nyilatkozott…) A koporsó tehát megérkezett az éji órában, de nem foglalhatta el helyét a padláson, mert a szűk fordulóban nem fért el. -Akkor tegyétek a kamrába-rendelkezett az öregasszony-, de ne a földre, mert megvetemedik. Így aztán a koporsó egy teknőlábra került aranydíszestül, mindenestül, előkelő fényt és szagot árasztva, miközben Kapás Kis Mihály köpött egyet, igaz csak az udvaron. -Olyan szaga van, mintha máris feküdne benne valaki -mondta feleségének. -Az ételfélét hordjátok el mellőle. –Majd elmegy a szaga- vigasztalta ifjabb Juli a férjét, aki méltó lánya volt Juli néninek-, aztán erre sincs már gondunk. Másnap az unokák körülugrálták a koporsót, hogy a kamrát le kellett zárni, délután pedig több öregasszony érkezett koporsót nézni. -Igazad van Juli, te már legalább tudod, miben fekszel. Juli néni erre kedvesen megsimogatta a koporsót, de keze nyomát azonnal le is törölte. A koporsót aztán megszokták, sőt hónapok múlva a fiatalasszony titokban benne tartotta a kenyeret. Később más ételféleségeket is. Egyszer a macska ellopott valami húsféleséget, amin Juli néni igen felháborodott. -Itt van ez a koporsó, okkal-móddal mért nem használod? Ki kell bélelni, és nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gondolod, olyan hamar szükség lesz rá? -Miket nem mond édesanyám? -könnyesedett el az ifjabb Juli, mire megenyhült a légkör. Különösen, amikor a vő is beleszólt, hogy ilyen drága és szép holminak a tetejét nem lehet csak úgy dobálni, hanem rézpántokat kell ráverni, s akkor úgy nyílik és zárul, akár az óra. Juli néni –kivételesen -helyeselte a vő indítványát. -Igazad van, én sem szeretem hallgatni, amikor szögelik a koporsót. Ezek után a koporsó teljesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jellegét. Cukor volt benne, só és köménymag. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól, és igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyömbérszagú légkörben valaki majd egyszer belefekszik örök pihenésre. De hát mindennek eljön az ideje. Tél volt éppen este, amikor bekopogtatott Kelemen Jancsi a felső faluból. -Nagy járatban vagyok-zökkent a padra-, meghalt az édesanyám, aztán az volt az utolsó kívánsága, hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját.- Azt nem lehet! -hördült fel Kapás Kis Mihály, aki akkor már lakatot is csináltatott a koporsóra. -Miért ne lehetne? -mondta Juli néni. -Utolsó kívánsága volt szegénynek. Isten nyugtassa, csak hát drága volt, fiam. -Nem baj.-Külön rézpántokat is csináltattunk hozzá-Nem baj.Juli néni megmondta a végső árat, mire a fiú kissé meghökkenve- harmadszorra is azt mondta: Nem baj.-Akkor reggelre jöhettek érte.Azóta évek múltak. A vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment, csak Juli néni tartja magát, de- egyelőre-mintha nem akarna koporsót vásárolni.Vagy talán nem mer?(Fekete István, 1954)A kötetünket keretező elbeszéléseknek tehát egy malom és egy szőlő a színhelye. A véglegesen városivá lett Fekete István sokszor nyilatkozta és vetette papírra, hogy szíve szerint molnár lenne, vagy egy lugasba vonulna el, a liszt, és a must, vagyis a kenyér és a bor valóságos és spirituális közelségébe. E beteljesületlen elvágyódás mindvégig ösztönzője életművének, illetve meghatározó jellemzője annak a tündéri realizmusnak, amely úgy tart tükröt a világ elé, hogy abban egyúttal az is látszik, amilyennek lennie kell.”Sántha Gábor

A kiadó utószava

 

1948/49 fordulóján Fekete István élete is gyökeresen megváltozott. Erdőgazdasági, illetve oktatófilmes állását elvesztette, apácalánya elhagyta az országot, az addigi irodalmi kapcsolatai pedig csaknem teljesen felszámolódtak. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, amelyek a fordulat idején kezdtek érdeklődni iránta.
Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan katolikus író -ként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna.
Az Új Ember és a Vigilia közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték.
A korábbi Kísértést folytató Tűz mellett című válogatást ezekből állítottuk össze, kiegészítve néhány, kötetbe még sohasem került, illetve kéziratban maradt szöveggel. A keletkezésük időrendjét ezúttal is szem előtt tartottuk, miként azt is, hogy ezek az elbeszélések így együtt még ugyancsak sohasem kerültek gyűjteménybe.
Kiadás éve: 2006
 

 
 

Kerekes Tamás

  Fekete István: Tűz mellettLazi Kiadó, Szeged, 2006

217 oldal, 2200 forint

www.lazikiado.hu   info@lazikiado.hu

 

 

Kulcsszavak: novellisztika

kerekestamas



©2009 Sarok.org

Search marketing