Marquez világa Rejtő Jenő szemével
Aureliano és Remedios újra az indiánok
között A navantes indiánok
büszkék arra , hogy a fehér ember fél tőlük, és hogy folyójukat a
Halál folyójának hívja. A fehér embereket hamisított chichával
mérgezték meg, majd kenuba rakták a holtesteket és a folyóra bízták
őket. Szívesen látták a fehér embert, de ha távozni akart, botokkal
agyonverték. Az indiánok, akárcsak a többi törzs a dzsungelben, a
világ legnagyobb utazói közé tartoztak, annak ellenére, hogy soha
nem hagyták el az őserdőt, vagy a cerradot. Az utazás egy ayahuasca
nevű bájital segítségével ment végbe, anélkül,. Hogy elhagyták
volna függőágyaikat. Az állatokkal aludtak ágyaikban, mert jó
melegek voltak. Ha leszállt az éj, betömték a kunyhó bejáratát,
odabent fatuskók parázslottak, a füst otthonos, meleg takaróként
terült az alvók fölé. Kunyhójuk a holdsarló alakját vette fel, mert
erről azt hitték, hogy az oropendola madár tollából van. Ha eljött
az ideje, hogy továbbálljanak valahonnan, mert a föld kiégett,
többnyire maguk mögött hagyták az egész háztartást, minek cipeljék.
Ha mégis vinni kellett, akkor a nők cipelték, elvégre a háztartás
az övék volt. A navante indiánoknak nem volt állásuk, nem is
dolgoztak. Banánt és kukoricát termesztettek, a szórakozásnak
éltek. A fiatal nők díszes függőágyakat fonogattak, az
öregasszonyok dolga a chicha készítése volt, cassavagyökeret
rágtak, és nagyokat köptek a tálba, ahol majd kiforrja magát. A
férfiak szinte egész nap a dzsungelben vadásztak és halásztak. Az
összes állat ehető volt, még a haruzam varangy is, s az indiánok
rengeteg módszert ismerek a halfogásra. Ezek egyikéhez igen sokáig
úgy kellett állni, mint a vízben a gólya, íjjal, nyíllal, mely
utóbbi a kétméteres magasságot is elérhette. Máskor nádkötegekből
gátat építetek a vízben, egyikük a gát egyik oldalán várt a
kenujában, a többiek meg addig csapkodták a vizet, míg a halálra
rémült halak egyenesen beugráltak a kenuba. Néha viszont uscachera
ágakkal ütötték a víz felszínét, amíg meg nem telt a felszín
mérgezett halakkal, aztán már csak be kellett takarítani a
zsákmányt. A választék végtelennek tűnt. A piranha ízletességét egy
csomó idegesítő szálka ellentételezte-. A buefo barátnak számított,
őt csak akkor fogták ki az indiánok, csak azért halászták, mert a
nőstény genitáliáinak bőrét vágykeltőnek találták. A piracura a
világ legnagyobb édesvízü hala, egy teljes falu jóllakhat belőle.
Volt olyan hal, amiből nem ettek, mert féltek, hogy bénaságot okoz,
a candiru viszont, épp ellenkezőleg, kétméteres termetével igazi
ünnepi lakomát jelentett. Amit nem ettek meg azonnal, nedves
homokba ásták, úgy elállt.A marquezi világot
Rejtő Jenő szemével látó író hősei ( Aurelio, Dona Constanza, Luis
professzor, Misael, stb.) ebbe a világba helyezi. A társadalmi
ranglétra alján a tizennégymillió néger állt, annak a maroknyi
rabszolgának a leszármazottjai, akiket a konkvisztádorok hoztak
Nueva Sevilla hatalmas erődítményének építkezéséhez, miután
ráébredtek ara, hogy az indiánokból képtelenség rendes rabszolgát
faragni. Egyáltalán nem voltak hajlandók elfelejteni isteneiket, és
inkább éhen haltak, semmint hogy lemondjanak a méltóságukról. Ezzel
szemben a négereknek, akiket Nyugat-Afrika különböző pontjairól
szedték össze, nem volt közös nyelvük, úgyhogy egyszerű volt
összezavarni és aztán addig verni, amíg a kereszténység felvétele
valóságos megváltásnak tűnt a számukra. Végül is a jelen idejű
poklot elviselhetővé teszi az eljövendő mennyország ígérete, és a
négerek elapaszthatatlan humora, a velük született egykedvűség,
továbbá kiváló testi erejük és jó felépítésük alkalmassá tette
őket, hogy a korbács és a tüzes vas ösztönzésére szorgalmas munkás
váljék belőlük. Amikor az erőd felépült, és a kazamaták megteltek
az Erzsébet királynő által kiadott szabadságlevéllel rendelkező
angol kalózokkal, a rabszolgákat szélnek eresztették. Ilyen szerény
körülmények között indultak útnak a campesinok, akik később az
ország nélkülözhetetlen élelmiszertermelői lettek. Ezek után nem is
csoda, hogy ők voltak a legszegényebbek, és őket vetette meg
mindenki, őket magukat is beleértve. Ők laktak a favelákban, a
barritókban és az összes többi nyomornegyedben, ahol a szegénység
végül rávette őket a tolvajlásra, zsarolásra, prostitúcióra,
erőszakra meg piálásra, és mindennél jobban kitették magukat a
közutálatnak, csakúgy, mint testvéreik, a parasztok. Külön kaszt
volt az indiánoké, amelyiknek semmi köze nem volt a többihez. Az
egyik csoport az inkáké, úgyszólván kizárólag kétezer méter feletti
magasságban élt, ahol jó dolguk volt, hiszen senkinek nem jutott
eszébe oda felmászni és háborgatni őket. Éltek tehát békében, a
gondosan megépített fűkunyhóiban, művelgették teraszos földjeiket,
kokalevelet rágtak, imádkoztak isteneikhez, és csak azért jöttek le
a völgyekbe, hogy burgonyát adjanak el, továbbá a mochilasnak
nevezett, rendkívül praktikus és gyönyörűen díszített, vállpántos
táskáikat. A sápatag mulattok közül kerültek ki az ország
legszorgalmasabb, legnépszerűbb prostituáltjai,
a fehérek ugyanis elég feketének látták őket, hogy egzotikusak
legyenek, azaz minden disznóságot meg lehessen velük csinálni,
anélkül, hogy az ember mégiscsak elszégyellje magát. A feketéknek
meg elég fehérek voltak, hogy mégiscsak megtiszteltetés legyen
velük lenni. A meszticeknek viszont közönségesesek voltak, ezért a
mesztic férfiak a fekete kuplerájokba jártak, azok épp elég
egzotikusak voltak és ocsmányok voltak, hogy élmény legyen
felkeresni őket.A sok szereplőt
felvonultató, színes, egzotikus regény hősei kamaszok,
csodabogarak, földbirtokos-asszonyok és a lázadozó nép- A hadsereg
erőszakja, lázongás, az otthon elhagyása, ezek azok az alapok,
melyekre a Corelli
kapitány mandolinja c. regény ismert
írója híres trilógiáját indítja. Olvasmányos latin-amerikai regény
született, néni mágikus realizmussal az Andokról, a szabadságról, a
félelemről szól.
francia hugenotta felmenőkkel büszkélkedő író csapdákkal és taposóaknákkal teletűzdelt dzsungel mélyére vezet minket, majd kínzókamrák sikító homályába veti az olvasót, végül pedig felvisz a hegyekbe a hóhatárra, ahol ötszáv éve álltukban megfagyott spanyol katonákkal találkozunk. Az 1954-ben Londonban született Louis De Bernières a nemzetközi hírnevet, illetve az első irodalmi díját a Corelli kapitány mandolinja című regényének köszönheti, amit több mint 30 nyelvre fordítottak le, és amiből 2001-ben filmet is készítettek.
ban már a negyedik regénye volt, előtte megjelent az igen olvasmányos latin-amerikai trilógiája, amelyhez évekig gyűjtötte a tapasztalatokat: 18 évesen négy hónapra belépett a hadseregbe, majd volt kertész, motorosfutár, autószerelő, sőt gaucho (cowboy) is Argentínában. Fő ihletforrásként a Kolumbiában töltött évek szolgáltak, ahol angol nyelvtanárként működött, de regényeiben egyértelmű utalásokat találni a chilei Pinochet-kormány módszereire, az uruguayi demokratikus rendszer összeomlására, illetve más piszkos kis háborúkra, amelyek egymást követték a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években Dél- és Közép-Amerikában.
A Don Emmanuel háborúja az első itthon megjelent kötet, de már fordítás alatt van a következő kettő: Señor Vivo és a kokainbáró, valamint a Guzman bíboros engedetlen ivadéka. A Don Emmanuel háborúja egy képzeletbeli, diktatórikus, soviniszta dél-amerikai országban játszódik, amit annyira nem is nehéz elképzelni, mert voltak/vannak ilyenek. És nem is csak Dél-Amerikában. A hatalmat begyepesedett bürokraták, mohó, elborult elméjű tábornokok, és szélsőbalos/szélsőjobbos gerillacsapatok birtokolják. Vidéken egy patak eltérítéséből is vérre menő perpatvar tud kerekedni, míg a nagyvárosban nagy kaliberű összeesküvések szövődnek. Szemtanúi lehetünk, hogyan válik egy viszonylag normális katonatisztből a feladata iránti elhivatottság hatására szadista vadállat, vagy egy angol vérű arisztokrata úrnőből szexuálisan túlfűtött gerilla. (Csáp Géza)
Kerekes Tamás http://www.thomaskerekes.blogter.hu/http://www.transycan.net/cafemailto: thomaskerekes@msn.com
Louis de Bernieres : Don Emmanuel háborúja Tericum Kiadówww.tericum.hu0 hozzaszolas
