H0108152229
K0209162330
Sz0310172431
Cs0411182501
P0512192602
Sz0613202703
V0714212804

Okos pilóta alagútban nem katapultál

2007/02/04

Técsi Zoltán beszélgetett Mucsi Zoltánnal

Mucsi Zoltán interjút adott

Bonbon és elesés

 

Beszélgetés gyökerekről, deszkákról, oldalhajtásokról Kapával, alias Mucsi Zoltánnal

  Abonyból neki már csak két torony látszik. Azok is az emlékek vizében csillámlanak egyre inkább. Mint a mesében: elindult 27 évvel ezelőtt szerencsét próbálni, eljutott Szolnokig, a szomszédos várig, s miután kiállta a próbákat, népszerű (film) színész lett az egykori géplakatosból és újságkihordóból. Aki utána csinálja, valamennyit megérthet sorsából. Az útból, amit bejárt - illetve amit javában koptat, hiszen még mindig csak a negyvenkilencedik kilométerkőnél tart. A gyökerek egyébiránt a múltat, az oldalhajtások a jövőt, azaz a gyerekeket, a deszkák pedig természetesen a színpadot jelentik a címben. Tehát a világot, magát. Mindezekről pedig a szabolcsi földvár tövében beszélgettünk még a nyáron, ahol Gergő fia szervezett színjátszó tábort, immár második alkalommal.     - Nem öregszel. Ehhez persze hozzátartozik, hogy te már eleve olyan érett és kész ember voltál, mikor megláttalak a szolnoki színpadon, úgy tizenakárhány éve. Mintha eredendően a búsképű lovag szerepére születtél volna… 

-  Pedig azt az egyet még nem játszottam el soha! Szélmalmokkal viszont már én is sokszor csatáztam életem során…

 -  Szarvas Józsefről köztudott, hogy hentesből vedlett a nemzet és a Nemzeti jeles színészévé. Te sem akármilyen pályát tudhatsz magad mögött. 

-  Ha arra célzol, hogy géplakatosként végeztem, majd dolgoztam az abonyi téglagyárban, Szolnokon a vasútnál és a postán, sőt, az óbudai meg az angyalföldi hajógyárban is, akkor tényleg látványos az emelkedés. Mindeközben kimaradt a Színművészeti Főiskola nevű fokozat. De ha arra gondolok, hogy a pék kezei között születő kenyér is egy alkotás, s egyáltalán, mindent lehet jól és rosszul csinálni, akkor ennek alig van jelentősége. Hogy ki milyen úton jut el nagyjából ugyanoda.

 -  Én se hiszem, hogy a színészetet, egyáltalán bármit, iskolában lehet a legjobban és legkönnyebben megtanulni. Megkockáztatom, te mindezek birtokában még többet is érsz ezen a pályán.  

-  Hát a hajnali ötre való beérkezésnek tényleg van egyfajta bája! Az nem csak kitörölhetetlen emlék, de leckének sem utolsó. Az Élet nevű iskolában ugye eleve íratlan a tananyag. És a vizsgákat se jelentik be előre. Letagadni persze lehetne ezeket az előzményeket, de ennek sok értelmét nem látom. Elvégre arcok, élmények, boldog, boldogtalan időszakok váltakoznak mindannyiunkban, és sodródnak össze valamiféle színes fonattá. Többnyire nem is tudni, ebből mikor, melyik szál a fontosabb.

 - Abonyból például mi maradt meg? 

- Sokminden már nem. Illetve az emlékek mind! Az általános iskolában való első színpadi alakításom például – gondolom – sokakban máig kitörölhetetlen. Csak belőlem törlődött ki valahogy, már a darab címére sem tudok visszaemlékezni! Ha jól rémlik, nekem egy kertészlegényt kellett eljátszanom. Életem első szerelmével ellenben máig tartom a kapcsolatot.

 -  Hál’Istennek nem adtad fel ilyen könnyen a színház felé való tapogatózást. És alulról jövő vagy e tekintetben is. 

-  A kezdeti lépéseket a Kőtövis együttesben, Trömböczki Péter irányítása mellett teszegettük meg. Ez egy tipikus amatőr társulat volt az Olajbányász nevű korabeli óriáscég árnyékában, amely a népművelés jegyében vállalt fellépéseket május elsejei meg november hetedikei műsorokban. Soha nem fogom elfelejteni például azt a tatabányai Munkás Színjátszó Fesztivált, ahol vezetőnk zsanai gázkitörés ürügyén írt darabját adtuk elő. A Péter ugyanis amellett olajmérnök volt, s magát miért is tagadta volna meg. Később ő is újságíró lett, Pestre került, és egy ottani laptól vonult nyugdíjba.

 -  Legendás eset, hogy eme jeles társulatban egyszerre koptatták a világot jelentő parkettákat bizonyos Mucsi, Csányi és Mucsányi urak. Mi lett a többiekkel? 

-  Tényleg érdekes együttállás! Mucsányi Jani időközben a Duna TV-nél riporter, néha összefutunk, a Csányi Sanyival pedig (nem azzal, aki a Kontrollban volt a nyilatkozó színésztársa – A szerk.) nemrég találkoztam megint, mikor Háztűznéző című vendégjátékkal Szolnokon jártunk. Ő annó a Tisza Szálló felszolgálója volt, és most is valami hasonlót csinál.

 -  Érdekesen alakult szolnoki karriered is. Beszélj például első főszerepedről, abban a bizonyos Sándor Pál -féle darabban…  

-  Huszonkét évesen segédszínészként szegődtem a Szigligeti Színházhoz, és a dolgom, mondani sem kell, körülbelül annyi volt sokáig, hogy bevigyek egy széket a második felvonás közepén, és kihozzam a végén. De mert egy vidéki színházban még ilyen is megtörténhet, kisebb alakítások is belefértek hamarosan. Az áttörést az a bizonyos Koldusopera előadás jelentette, mikor a Téri Sándorral felváltva játszottuk a főszerepet. A premierre az utolsó előtti percben engem jelölt ki a rendező. A kínos csak az volt az egészben, hogy a főiskolát végzett, már komoly színészmúlttal rendelkező váltótársat erről elfelejtették értesíteni. Gondolhatod: rokonság, ismerősök a nézőtéren… Aztán elsimult valahogy a sérelem, tisztáztuk évek múltán a dolgot.

  - Nem szembedicsérés, inkább csak tényközlés: mindenki béketűrő természetnek tart. Az „ilyenekre” mondják, nem lehet velük egykönnyen összeveszni. Ugyanakkor két színházból is „belső bizalmi válság”, oltári nagy kavarodás közepette jöttél el. 

-  Az élet tényleg tud ám furcsa helyzeteket produkálni. Mikor tizenöt év után otthagytam a szolnoki színházat, életem máig legmeghatározóbb helyszínét, bizony majd belepusztultam e szakításba. Hiszen minden szakítás valamennyi a halálból. A Spiró-féle vezetés végnapjai voltak ezek, nagy összevisszaság uralta a társulat életét, és már egyszerűen nem lehetett tovább maradni. Valami hasonló aztán a budapesti Bárka Színháznál is lezajlott bennem, körülöttem. Ott is ugyanazt a hibát követtem el: túl sokáig maradtam a süllyedő hajón. Ma már tudom, néha a végsőkig való kitartás a lehető legnagyobb tévedés.

 -  De valahogy mégis jól jöttél ki mindkettőből. Lehet, hogy éppen ezek segítettek hozzá a még komolyabb kihívásokhoz, és ezek révén a még nagyobb sikerhez? 

-  A tények tényleg ezt mutatják. Hiszen Szolnokról való „lelépésem” után nem sokkal egy csodás darabban, a Csányi János-féle Szent Iván éji álomban játszhattam (ami megnyitotta előtte az utat a Bárka felé is – A szerk.), majd alig egy éven belül Düsseldorfban, egy nemzetközi csapatban játszhattam ugyanebben a darabban. S való igaz, az új emberek és új helyszínek mindig új kihívásokat tartogatnak.

 -  Azért az is egy külön képesség, ha valaki felismeri mindig az előremenekülés útját… 

-  Nincs ilyen. Csak az út igaz. És soha nem a végállomás, hanem az útonlét a fontos. A Himalája csúcsára felérni, no persze, egy erősen örömteljes pillanat - de mit érne az egész az addigi nehézségek nélkül? Ráadásul semmi biztosíték arra, hogy legközelebb is sikerülni fog ugyanaz a mutatvány. Mert az élettől meg kell szokni, hogy egyszer bonbont tartogat, máskor meg elesést. Egy biztos: én semmit nem siratok eddigi életemben, csak a fiatalságomat.

 -  Azért legalább a szerencsében hiszel? Például, el tudod képzelni, hogy egy másik változat szerint is eljutsz ugyanide, és a főiskola megkerülésével léphetsz hasonló színpadokra? 

-  A szerencse természetesen önmagában kevés, és kalkulálni sem érdemes különösebben. Ha viszont megadatik, akkor is kufárkodni kell tudni vele. Igen, a szerencse olyan valami, ami soha nem siettethető, ellenben nagyon is „lekéshető”. Az utamon kívüli többi utat pedig nem ismerem. Egyszerűen azért, mert azokon nem jártam.

 -  Mivel van összevetésed, megkérdezem: a színész útja nehezebb, mint más utak? 

-  A színészet egyszerre szívügy és megbízatás, tehát ugyanabban a pillanatban lelki folyamat és pénzért vállalt feladat. De elsősorban mégiscsak egy szakma. A különös benne, hogy - szemben a pék és a géplakatos példájával – szinte mindig csapatjáték. Hiszen még egy monodrámánál is ott van a háttérben a rendező, az öltöztető, a portás. S itt aztán mindenki számít, mindenki része a közös alkotásnak. Ha csak a színészt vesszük, ő kiszolgáltabb és kiszolgáltatottabb nem is lehetne. Jobb ezért úgy lenni vele, hogy egy szerepet mindig csak ajándékba kaphat az ember az élettől, avagy a Jóistentől. Az ajándékot pedig se visszautasítani nem illik, sem kidobni.

 -  Te például adtál már vissza szerepet? 

-  Nincs miért kitérni egy szerep elől. Ha elveimmel kellene szembekerülnöm, netán kártékonynak érezném a darabot, amiben szerepet szánnak nekem, akkor persze visszautasítanám.

 -  Ha ez „csak” egy szakma a sok közül, akkor mi a te munkamódszered? 

-  Nincs nekem semmi ilyenem. Minden helyzet és szerep más. Attól függően, hogy 6 hét vagy 10 jut egy próbafolyamatra, több vagy kevesebb esély adódik az összecsiszolódásra. Sokszor még az sem számít, hogy kis szerepről, vagy főszerepről van szó. A darabon múlik minden. S ha nem megy valami, és mégis erőltetni kell, annál kevés szörnyűbb dolog van a világon. Olyankor ellenségnek érzünk mindent. A szerzőt, a rendezőt, még a nézőt is. Mert ez nem olyan begyakorolható dolog, hogy kuplung, gáz, megint kuplung. Szóval játék, játék, de halálosan komoly játék. S igaz ez egy komédiára is, amiben más dolgunk sincs, mint nevettetni. Van egy probléma: meg kell oldani, és kész.

 -  És miben más mindez, mint az életed nagyobbik felét kitevő előző korban? Rendszerben, ha úgy tetszik? 

-  Mindenben. Hiszen színházi fronton is más volt a helyzet a háború előtt, a hatvanas években, a nyolcvanasokban. Az tény, hogy az előző rendszerben nagyon sok fantasztikus színházi előadás született. Voltak persze súrlódások, sőt, elhallgattatások is. Letiltották a Paál István rendezte Bíborszigetet, nem engedték, hogy a Szikora János odaszerződjön Szolnokra, s valamelyik Schwajda darabot sem engedték színpadra. Bizonyos helyzetekben ezt lehetett ésszel követni, máskor nem. Utólag kiderült olykor, a tiltás csak egy ügybuzgó helyi ember gesztusa volt felfelé. Mit számít ez ma már? Merőben új helyzetek vannak. Ahogy mondani szokták, se nem jobb, se nem rosszabb a világ. Más.

 -   Hiszel a meghatározó emberekben? Nem kifejezetten példaképekre gondolok, de ha ilyennel büszkélkedhetsz, azt se titkold el előlünk. 

-  Na, ebben például szerencsésnek érezhetem magam. Már én sem emlékszem, hogyan akadtunk össze a Miki bácsival (következetesen így emlegeti Jancsó Miklóst, akivel a „Nekem lámpást adott az úr Pesten” című első filmjük után még háromszor forgatott együtt – A szerk.), de onnantól valami nagyon megváltozott az életemben. Ő amellett, hogy az ország és a világ egyik legnagyobb rendezője, egy nagy gyerek is. Egyszerűen nem tud megkomolyodni. És vele együtt belépett az életembe Grunwalsky Feri is, aki amolyan elmaradhatatlan alkotótársa neki. Pontosabban már a Szomjas György-féle Gengszterfilmnek is ő volt az operatőre, és én már abban is játszhattam.   

 -  Ha már a filmeknél kötöttünk ki, te melyiket tartod többre? Bár, tudom, ég és föld a kettő, de aki a színházban és a filmszínházban is otthon van, csak tud erre valamit mondani. 

-  Én is csak azt: ezeket egyszerűen nem lehet összehasonlítani. A filmben egy jelenet nagyon behatárolt valami, ott az alkotók és a szereplők szűk körén kívül minden és mindenki zavaró tényező. A végeredményt viszont soha nem látja az ember. A film ezért egy jóval nagyobb bűvészmutatvány, egy még nagyobb csalás. Ott sűrítve és szabdalva érik el ugyanazt a hatást, mint a színházban a folytonos jelenléttel, a tér és idő kötött rendjével. Így nem is lehet annyira személyes, ami születik, mint utóbbi esetben. Nekem mindkettővel megvan a magam külön kapcsolata. A filmben talán az a rosszabb, vagy inkább bosszantóbb, hogy az ember kiszáll belőle, eltelik nem kevés idő, és csak akkor szembesülhet a munkája eredményével. Akkor viszont már semmi sem megváltoztatható.

 -  Kihagyhatatlan kérdés ezek után: te hogyan viszonyulsz a filmjeidhez? Egyáltalán, újranézed őket?  

-  El kell valamennyi időnek telnie, hogy letisztuljon benned mindaz, ami a forgatás során ért, és ami annak végeztével amúgy is egycsapásra megszűnik. Akkor érdemes ilyesmit megkockáztatni, mikor már nincs érzelmi kötődésed mindahhoz, amiben részt vettél. És hát kicsit félsz is az eredménytől, attól a bizonyos megváltoztathatatlanságtól. Volt olyan film is, amit emiatt csak 5-6 év múlva mertem megnézni.

 

-    A Kontroll láttán azért kifejezetten érezni lehetett, hogy élveztétek egymás társaságát, hogy jó hangulatban teltek az együttlét napjai. És nem csak azért gondolom így, mert az egyetlen rövid epizód erejéig érintett Eszenyi Enikő azt nyilatkozta, még kijárt sokáig a forgatásra.  

 

-  Ehhez képest furcsán hangozhat, hogy Kovács Lajossal, az egyik főszereplővel nem is találkoztam a forgatás hetei alatt. Mert mindvégig csak a saját kis csapatommal, a vásznon egyszerre látszókkal dolgoztam. A lúzerekkel!

 -  Hallani lehetett a folytatásról is… 

-  Érdekes, mert én még nem hallottam róla. Már csak azért is nehezen elképzelhető, mert a rendező, Antal Nimród (akivel már annak főiskolai vizsgafilmjében, a Biztosításban is együtt dolgoztak – A szerk.) most épp második hazájában, Amerikában van, ahol valami forgatókönyvet bíztak rá. Los Angeles pedig közelebb van a tűzhöz, mint Budapest.

 -  Milyen filmszerep vár akkor mostanában rád?  

-  Idén folytattuk a Miki bácsival a megkezdett szériát, ami csak annyiban hasonlít a Lámpáshoz, hogy ez is epizódokból épül fel. És valami komolyabb szerep vár rám Dettre Gábor Romazsaru című filmjében is.

 -  És színpadon mikben láthatunk? 

-  A Bárkán még megy a Mulatság (amit nyáron Jászberényben is előadtak hatalmas sikerrel – A szerk.), a Krétakörrel játsszuk a Feketeországot a Millenáris Parkban, a Merlinben a Kazimir és Karoline-t, a Vidám Színpadon a Nézőművészeti Főiskolát. Hamarosan pedig elkezdjük próbálni a Krétakör és a Katona József Színház közös darabját, a Roland Schimmelpfenniget. Szirtes Ágival alkotok majd egy párt.

 -  Mint a Roncsfilmben… A Krétakör - aminek köztudomásúlag nincs saját, állandó színtere, így jobb híján vándorol színházról színházra – ezek szerint kitölti szinte teljes életedet. 

-  Annyira, hogy hamarosan három hétig New Yorkban vendégszereplünk, ahol a Sirály és a Feketeország lesz porondon.

 -  Ezzel együtt boldog családi életet élsz. Mikor jut rájuk időd? 

-  Ez az élet már róluk szól! Az úton bár embereket hagyunk el, úgy látszik, új emberek lépnek a helyükre. És elkerülhetek én a világ másik végébe is, de őket a szívemben még oda is magammal vihetem. Három fiú után ráadásul most egy fogadott kislány is életünk részéve lett. Így az első házasságomból való Gergő mellett (ő huszonöt évesen már a saját útját járja – A szerk.), a tíz éves Kornél és hat éves Milán után Veronika zárja a sort. Visszatérve az elejére, azon veszem észre, hogy mégiscsak öregszem, hogy egyre csak törekszem, hogyan tudnék velük minél több időt eltölteni. Csak hát ez nem olyan szakma, hogy most darab, most film, most család. Valahogy egyszerre fontos mind. S hol ügyesen, hol ügyetlenül, de benne kell lenni mindegyikben nyakig.      

   

Técsi Zoltán

 

Kulcsszavak: interjú

kerekestamas



©2009 Sarok.org

Search marketing