H3006132027
K3107142128
Sz0108152229
Cs0209162330
P0310172401
Sz0411182502
V0512192603

Okos pilóta alagútban nem katapultál

2006/11/12

Gyerekgyár

http://www.nolblog.hu/index.php?action=edit_post&blog_id=596

Ficsku Pál Gyerekgyár Végül is nem tudom, miről szól”, nyitja meg, több mint fél óra csúszással, Ficsku Pál saját könyvének bemutatóját, november 6-án a Gödörben. 4 év szövegei, melyek egy része a Mozgó Világban jelent meg, s még pár, amelyek sehol sem, most összemixelve kerültek az Ulpius-ház kiadásban megjelenő Gyerekgyár című könyvbe. A szerző felolvasással kezd, kicsit az az érzésem, hogy nem csak a kötet szövegeinek eggyé olvadása véletlenszerű néhol, hanem a felolvasott részletek kiválasztása is az volt. „Miért akarok én gyereket? Talán később gyerekeket? Vajon miért is akarok én ebbe a világba gyerekeket, kérdezte magától Bulvár Kund. Tudom?”- olvassa Ficsku a regény nyitó mondatait. Felhívja figyelmünket, hogyha látjuk a gyermekeit, Hüvelyk Matyit és Tündér Lalát, akiknek a könyvet ajánlotta, állítsuk meg őket s kérjünk pecsétet is a példányunkba. A későn érkezők nem értik, hogy milyen pecsétet is kéne kérni, és főleg miért, az enyémben ekkor már virít egy Kinder macht frei nyomat, vigyori gyerekarccá alakítva, amit most épp meg is néznék, de hiába lapozok bőszen, szőrén-szálán eltűnt, biztos összecserélődött az asztalomon, szóval, ha valakinek feltűnik, hogy a sajátjában az én nevem van, cserélhetnénk…   „A legújabb kutatások szerint Jézus Krisztus volt az első lombikbébi, mert konkrétan nem baszás által született. Teológiai és tudományos körökből sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudták a hírt” – sokkolja a közönséget Bulvár Kund újabb álhíre. Ficsku gyorsan hozzá is teszi, hogy ezen könyvön azért lehet ám nevetni is. Biztosan így van… Csapody Kinga  Paulára gondolt, aki most a műtőasztalon feküdhet. Valami zöld ruhás fiatalember borotválhatja a punciját-nem cserélt volna vele, ki tudja, naponta mennyit borotvál-, azt én meg matatnak benne. Nem volt még nőgyógyásznál, nem tudta, hogy ez a matatás kellemes vagy megalázó, arra gondolt, hogy, néha a megalázottság is kell a boldogsághoz. Meg arra, hogy a Paulából kivett petesejtek már várják a Pockorkirályt. Az átadóba rakta Pockorkirályt, megnyomta a csengőt. Elvetéltem. Érted?Elvetéltem. Angyalka lett a gyermekemből! Valahol fenn lebeg a koszos, büdüs, szmogos ég felett. Én nem akartam angyalkát! Én gyermeket akartam. És zokogott.Az életben néha győz a halál. Legalább jó levegőt szív. A mennyben nem ismerik az asztmát. Nincs bárányhimlő, mumpsz, kanyaró. Nem fogják ellopni a kisautóját az oviban, nem kap egyest, és tőled sem pofont érte. Ott fenn mindenki egyenlő, Nem tehet semmit. Jó így neki. Bulvár Kund a bértollnok és álhírügynök a pottyantóban ült egy bárszéken, potyogtak a könnyei, sírt, ordított, és néha a pultnak csapkodta a fejét. Ordított, hogy elvetélt, elvetélt.A modern magyar széppróza e fura epizódjában, mely annyi folytonosságot mutat a kritika realizmus haladó hagyományaival, hős hősei legalább annyit isznak, mint Hemingway és Scott Fitzgerald hősei egy grammatikai terrorizmus keretébe burkolva egy érthető, eddig a magyar irodalomban férfiszemmel meg nem írt tragédia bontakozik ki: a gyermekáldás, a gyermekre-vágyás férfi vágyódása, akarata. A fura erőtérben, melyben majd mindenkit Paulnak és Paulának hívnak, egy fiatal( pár küzdelme bontakozik ki a gyermekáldásért. A főhős, Bulvár Kund álhírlapíró(Hosszan tartó, súlyos betegségben elhunyt Magyarország legidősebb gyermeke. Cuci néni száztizenkét éves volt. Szülei már nem érhették meg a halálát. Betegségének neve: az élet.A kváziregénytér legizgalmasabb mozzanata egy önkielégítés egy ókortörténeti szigorlaton, sajnos a posztmodern írói eszközökkel kacérkodó szerző egy másik epikai szál kibontását is elkezdi.A hab a tortán: a betétA rablók vezetője, mert hamar kiderült, hogy rablókról van szó, szóval a rablók vezetője sovány, nyurga lény, felcaplatott az igazgatónőhöz, elrabolja a gyermekeket. Nyelvrablók. A terrorizmus új fejezete kezdődik az óvoda udvarán. A nyelvi terrorizmusé. Az a követelés, hogy addig nem engedik szabadon a gyermekeket, míg meg nem tanulják az alábbi szavakat, amelyek egyébként a nyelvrablók nevei: Agresszió., Amorexia, Bulémia, Bulvár, Ciszta, Csupiga, Debil, Detox, Endogámia. Empiriokriticizmus. Édsz. Tripper. Kankó(Zárójelben odaírták, hogy a három együtt Frankó.Bulimia, a nyelvrablók vezére adjusztálja Anorexiát. Sajnos egyik szál kifejtése sem valósítja meg az epikai totalitást, a két szint köszönő viszonyban sem áll egymással. Mindkét szál kifejtetlen marad. A történet nincs arányban a nyelvi megformáltsággal. Érdekes torzó maradt. Egy jó regényt mindkettőről szívesen olvasnák.A kiadó előszava: Bulvár Kund harmadik feleségét a második nászútján ismerte meg. A másodikat meg az elsőn. A harmadikkal, Paulával nem ment nászútra. Mert tőle tényleg gyereket akart, a nászutak meg akarva, akaratlanul rosszul sültek el.” Történetünk főhőse, Bulvár Kund amolyan álhírekkel üzérkedő életművész, aki egy világvégi faluból spermavizsgálatra jár fel Budapestre. Gyereket akar ugyanis. Paulától. De a sors kifürkészhetetlen útjain megakadnak, és kénytelenek segítséget kérni a gyerekgyártól. Vizsgálatok, próbálkozások, türelemjáték… Közben részt veszünk egy maratoni kocsmalátogatáson, a faluban beszüntetik az álmokat, a nyelvrablók óvodás túszokat ejtenek, a Madách-influenza pedig tizedeli a várost. Halálközeli élmény egy parasztsonkától, és közeli életképek egy sokakat érintő problémáról; a meddőségről, a mesterséges megtermékenyítésről, a lombikbébi programról. Líraian, torokszorítóan, abszurd humorral, rengeteg öniróniával, keserrel és édessel. Ez Ficsku Pál könyve, amely talán első ízben taglalja a gyerekvágy kérdését férfiszemmel, irodalmian, igazul.  Ficsku Pál: Gyerekgyár   Kerekes TamásFicsku Pál: GyerekgyárUlpius Ház Kiadówww.ulpiushaz.hu  

 

Kulcsszavak: kortárs magyar próza

Marquez világa Rejtő Jenő szemével

Aureliano és Remedios újra az indiánok között  A navantes indiánok büszkék arra , hogy a fehér ember fél tőlük, és hogy folyójukat a Halál folyójának hívja. A fehér embereket hamisított chichával mérgezték meg, majd kenuba rakták a holtesteket és a folyóra bízták őket. Szívesen látták a fehér embert, de ha távozni akart, botokkal agyonverték. Az indiánok, akárcsak a többi törzs a dzsungelben, a világ legnagyobb utazói közé tartoztak, annak ellenére, hogy soha nem hagyták el az őserdőt, vagy a cerradot. Az utazás egy ayahuasca nevű bájital segítségével ment végbe, anélkül,. Hogy elhagyták volna függőágyaikat. Az állatokkal aludtak ágyaikban, mert jó melegek voltak. Ha leszállt az éj, betömték a kunyhó bejáratát, odabent fatuskók parázslottak, a füst otthonos, meleg takaróként terült az alvók fölé. Kunyhójuk a holdsarló alakját vette fel, mert erről azt hitték, hogy az oropendola madár tollából van. Ha eljött az ideje, hogy továbbálljanak valahonnan, mert a föld kiégett, többnyire maguk mögött hagyták az egész háztartást, minek cipeljék. Ha mégis vinni kellett, akkor a nők cipelték, elvégre a háztartás az övék volt. A navante indiánoknak nem volt állásuk, nem is dolgoztak. Banánt és kukoricát termesztettek, a szórakozásnak éltek. A fiatal nők díszes függőágyakat fonogattak, az öregasszonyok dolga a chicha készítése volt, cassavagyökeret rágtak, és nagyokat köptek a tálba, ahol majd kiforrja magát. A férfiak szinte egész nap a dzsungelben vadásztak és halásztak. Az összes állat ehető volt, még a haruzam varangy is, s az indiánok rengeteg módszert ismerek a halfogásra. Ezek egyikéhez igen sokáig úgy kellett állni, mint a vízben a gólya, íjjal, nyíllal, mely utóbbi a kétméteres magasságot is elérhette. Máskor nádkötegekből gátat építetek a vízben, egyikük a gát egyik oldalán várt a kenujában, a többiek meg addig csapkodták a vizet, míg a halálra rémült halak egyenesen beugráltak a kenuba. Néha viszont uscachera ágakkal ütötték a víz felszínét, amíg meg nem telt a felszín mérgezett halakkal, aztán már csak be kellett takarítani a zsákmányt. A választék végtelennek tűnt. A piranha ízletességét egy csomó idegesítő szálka ellentételezte-. A buefo barátnak számított, őt csak akkor fogták ki az indiánok, csak azért halászták, mert a nőstény genitáliáinak bőrét vágykeltőnek találták. A piracura a világ legnagyobb édesvízü hala, egy teljes falu jóllakhat belőle. Volt olyan hal, amiből nem ettek, mert féltek, hogy bénaságot okoz, a candiru viszont, épp ellenkezőleg, kétméteres termetével igazi ünnepi lakomát jelentett. Amit nem ettek meg azonnal, nedves homokba ásták, úgy elállt.A marquezi világot Rejtő Jenő szemével látó író hősei ( Aurelio, Dona Constanza, Luis professzor, Misael, stb.) ebbe a világba helyezi. A társadalmi ranglétra alján a tizennégymillió néger állt, annak a maroknyi rabszolgának a leszármazottjai, akiket a konkvisztádorok hoztak Nueva Sevilla hatalmas erődítményének építkezéséhez, miután ráébredtek ara, hogy az indiánokból képtelenség rendes rabszolgát faragni. Egyáltalán nem voltak hajlandók elfelejteni isteneiket, és inkább éhen haltak, semmint hogy lemondjanak a méltóságukról. Ezzel szemben a négereknek, akiket Nyugat-Afrika különböző pontjairól szedték össze, nem volt közös nyelvük, úgyhogy egyszerű volt összezavarni és aztán addig verni, amíg a kereszténység felvétele valóságos megváltásnak tűnt a számukra. Végül is a jelen idejű poklot elviselhetővé teszi az eljövendő mennyország ígérete, és a négerek elapaszthatatlan humora, a velük született egykedvűség, továbbá kiváló testi erejük és jó felépítésük alkalmassá tette őket, hogy a korbács és a tüzes vas ösztönzésére szorgalmas munkás váljék belőlük. Amikor az erőd felépült, és a kazamaták megteltek az Erzsébet királynő által kiadott szabadságlevéllel rendelkező angol kalózokkal, a rabszolgákat szélnek eresztették. Ilyen szerény körülmények között indultak útnak a campesinok, akik később az ország nélkülözhetetlen élelmiszertermelői lettek. Ezek után nem is csoda, hogy ők voltak a legszegényebbek, és őket vetette meg mindenki, őket magukat is beleértve. Ők laktak a favelákban, a barritókban és az összes többi nyomornegyedben, ahol a szegénység végül rávette őket a tolvajlásra, zsarolásra, prostitúcióra, erőszakra meg piálásra, és mindennél jobban kitették magukat a közutálatnak, csakúgy, mint testvéreik, a parasztok. Külön kaszt volt az indiánoké, amelyiknek semmi köze nem volt a többihez. Az egyik csoport az inkáké, úgyszólván kizárólag kétezer méter feletti magasságban élt, ahol jó dolguk volt, hiszen senkinek nem jutott eszébe oda felmászni és háborgatni őket. Éltek tehát békében, a gondosan megépített fűkunyhóiban, művelgették teraszos földjeiket, kokalevelet rágtak, imádkoztak isteneikhez, és csak azért jöttek le a völgyekbe, hogy burgonyát adjanak el, továbbá a mochilasnak nevezett, rendkívül praktikus és gyönyörűen díszített, vállpántos táskáikat. A sápatag mulattok közül kerültek ki az ország legszorgalmasabb, legnépszerűbb prostituáltjai,  a fehérek ugyanis elég feketének látták őket, hogy egzotikusak legyenek, azaz minden disznóságot meg lehessen velük csinálni, anélkül, hogy az ember mégiscsak elszégyellje magát. A feketéknek meg elég fehérek voltak, hogy mégiscsak megtiszteltetés legyen velük lenni. A meszticeknek viszont közönségesesek voltak, ezért a mesztic férfiak a fekete kuplerájokba jártak, azok épp elég egzotikusak voltak és ocsmányok voltak, hogy élmény legyen felkeresni őket.A sok szereplőt felvonultató, színes, egzotikus regény hősei kamaszok, csodabogarak, földbirtokos-asszonyok és a lázadozó nép- A hadsereg erőszakja, lázongás, az otthon elhagyása, ezek azok az alapok, melyekre a   Corelli kapitány mandolinja c. regény ismert írója híres trilógiáját indítja. Olvasmányos latin-amerikai regény született, néni mágikus realizmussal az Andokról, a szabadságról, a félelemről szól. 

francia hugenotta felmenőkkel büszkélkedő író csapdákkal és taposóaknákkal teletűzdelt dzsungel mélyére vezet minket, majd kínzókamrák sikító homályába veti az olvasót, végül pedig felvisz a hegyekbe a hóhatárra, ahol ötszáv éve álltukban megfagyott spanyol katonákkal találkozunk. Az 1954-ben Londonban született Louis De Bernières a nemzetközi hírnevet, illetve az első irodalmi díját a Corelli kapitány mandolinja című regényének köszönheti, amit több mint 30 nyelvre fordítottak le, és amiből 2001-ben filmet is készítettek.

 

 

ban már a negyedik regénye volt, előtte megjelent az igen olvasmányos latin-amerikai trilógiája, amelyhez évekig gyűjtötte a tapasztalatokat: 18 évesen négy hónapra belépett a hadseregbe, majd volt kertész, motorosfutár, autószerelő, sőt gaucho (cowboy) is Argentínában. Fő ihletforrásként a Kolumbiában töltött évek szolgáltak, ahol angol nyelvtanárként működött, de regényeiben egyértelmű utalásokat találni a chilei Pinochet-kormány módszereire, az uruguayi demokratikus rendszer összeomlására, illetve más piszkos kis háborúkra, amelyek egymást követték a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években Dél- és Közép-Amerikában.

 

A Don Emmanuel háborúja az első itthon megjelent kötet, de már fordítás alatt van a következő kettő: Señor Vivo és a kokainbáró, valamint a Guzman bíboros engedetlen ivadéka. A Don Emmanuel háborúja egy képzeletbeli, diktatórikus, soviniszta dél-amerikai országban játszódik, amit annyira nem is nehéz elképzelni, mert voltak/vannak ilyenek. És nem is csak Dél-Amerikában. A hatalmat begyepesedett bürokraták, mohó, elborult elméjű tábornokok, és szélsőbalos/szélsőjobbos gerillacsapatok birtokolják. Vidéken egy patak eltérítéséből is vérre menő perpatvar tud kerekedni, míg a nagyvárosban nagy kaliberű összeesküvések szövődnek. Szemtanúi lehetünk, hogyan válik egy viszonylag normális katonatisztből a feladata iránti elhivatottság hatására szadista vadállat, vagy egy angol vérű arisztokrata úrnőből szexuálisan túlfűtött gerilla. (Csáp Géza)

  Kerekes Tamás  http://www.thomaskerekes.blogter.hu/http://www.transycan.net/cafe

mailto: thomaskerekes@msn.com

 Louis de Bernieres : Don Emmanuel háborúja Tericum Kiadówww.tericum.hu 

Kulcsszavak: mégikus realizmus regény

Zilahy

Zilahy: A két fogoly  Amióta Posztmodern Péter feltalálta az ikes igéket és Németh Gábor meghirdette az irodalom alulmúlásának programját, már lassan furcsa egy hömpölygő nagyregény, amelyben még cselekmény is van és az állítmány nem a második kötetben található. Jóllehet az író még a polgári kor tanújaként írta nagyregényét, abban a korban, melyben téma volt a „Béla kacagva kiszaladt a pagonyból” csiklandós erotikája. Itt viszont csak az első csók is csak a százharmincnyolcadik oldalon csattan, mégis tucatnyi kiadás, filmváltozat jelenti, hogy az író, Zilahy Lajos, valami felmutatott. Még ha ez nagyon is vitatott keverék: Egész életműve a stílusbravúr és a pongyolaság, a remekmű és a giccs között lebeg. És aki csak találkozott vele, mindvégig úgy emlékszik rá, hogy ennél rokonszenvesebb embert el sem lehet képzelni. És talán még az is jellemző, hogy ugyanolyan lelkes elragadtatással beszélt a kommunista Illés Béláról, mint a kommunista Illés Béla őróla. És az a kettős tévedés pontosan jellemzi, hogy élete végső két évtizedében Amerikában kommunistának tartották; itthon reakciósnak... itt is, ott is teljesen alaptalanul. De közben - szinte illegálisan - népszerű író volt itthon is, Amerikában is.(Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka). Testünkben, lelkünkben foglyok vagyunk, ha elszakít bennünket a háború. De még csak az sem kell hozzá. Ez a Zilahy regény nagy témája. 

Az egyik fogoly:

 

Takács Péter

 

Tobolszk alatt, az első világháború folyamán, most építették azt a vasútvonalat, amely a Tyumen folyó felől fut a város felé, és amely Tobolszkot közvetlen összeköttetésbe hozza Moszkvával és Szentpétervárral. Az ősrégi kormányzósági város az Irtis folyó határán közlekedik Ázsia többi részeivel. A tobolszki kormányzóság kiterjedése majdnem négyszer akkora, mint a régi Magyarország. Ezt az óriási területet azonban alig lakja kétmillió  ember. Mocsaras északi pusztáin tatárok és nomád népek vándorolnak, akik bozontos, nagy fejű lovaikon és hatalmas fehér kuvaszaikkal kergetik az őserdők alatt a farkast., és a legkeletibb részeken a szibériai tigrist is kiverik a bozótjából. Az osztják a prémjeivel vagy cserekereskedelmet űz, vagy csak arany-és ezüstpénzen adja oda. A papírrubelre fütyül. Az északi ingoványok  rengeteg arany-és ezüstmennyiséget nyelnek el Oroszországtól, de hogy az osztják mit csinál a tundrák közt az arannyal és az ezüsttel, amelyből egyetlen darab sem kerül vissza soha, az évszázadok óta sötét titok. Tobolszktól északra egyre vadabbak az őserdők és az ingoványok, délfelé azonban nyír-és fenyőerdők váltakoznak az Irtis szelíd partjain, ahol a három napig tartó meleg időszak alatt a leggyönyörűbb búza és rozs terem. A tisztek egy orosz konvoj kísérete mellett hetenként kétszer is bemehettek a városba, és ezeknek a hosszú sétáknak bevásárlás volt a hivatalos neve. De a fegyveres konvoj kísérete mellett nem volt kellemes végigvonulni a városban. A fiúk tehát úgy oldották meg a kérdést, hogy amikor beérkeztek a városba, a felügyelőt beültették az első cukrászdába, és azt mondták neki, hogy rendeljen valamit. Mikor másfél órai sétálás után visszajöttek, az orosz még mindig ette a habos tortákat, megette a fél cukrászdát, tizenkettő fogolynak kellett összedobnia a pénzt, amit az édesszájú orosz megevett. Ha a városban voltak, a kirakatok körül sétáltak és a nőket vizsgálták. Az úrinők francia divat szerint öltöztek, és különösen a szép cipőkre fektették a fősúlyt- Megbámulnivaló csinos láb elegendő akadt, de már tél felé járt az idő, és a nők a szép cipőcskéket idétlen magas szárú kalucsnikba bújtatták. Igazán szép nő alig akadt köztük. A jól táplált, kerekeded, pirospozsgás arcokat rendesen parányi, pisze orr éktelenítette el. Az alsóváros utcáin, a tatárnegyed bazárai közelében az kirgiz és a cserkesz nők között azonban már nem volt ritka az igazi szépség. Az idősebb nők egyszerű szürke ruhákban jártak, a fiatalok azonban égszínű és ibolyakék rokolyákat viseltek. Péter csak a természetes kíváncsiság gondolataival nézte ezeket a tündöklő nőstény pávákat. Olyan mély és tompa fásultságot hordott szívében, amely a csontjaiba és minden idegszálába beivódott. Minden nőt, akivel fogságba jutása óta találkozott, a teremtés sikertelen és tökéletlen művének tartott, a legszebbeken is hibákat és töredéseket látott, s képzeletében elérhetetlen magasságokban lebegett Miett testi, lelki formája. Állandóan az ő tekintetére, hangjára, kacagására, arcának érzékeny vonásaira, hajának színére és tapintására, gyönyörű kezének színes rajzára, csuklójának és bokájának formájára, testének melegére, keblének illatára és szájának nedves, tüzes, édes ízére gondolt.

 A másik fogoly

Almády Miett

Odahaza két levelezőlap és levél várta. Szokatlan dolog volt, mert csak ritkán kapott postát. A levél Pétertől jött. Az a levél volt, amelyet Péter még novemberben írt, és most karácsony felé érkezett meg ”..szeretsz te még engem? Emlékszel te még énrám?”. Kétszer is elolvasta a levél végét, de minden szó lehullott a szívéről. Apa utána jött a szobájába, mert tudta, hogy Pétertől jött a levél és türelmetlen volt a kíváncsiságtól. Miett üres lélekkel nyújtotta át a levelet, apa visszavonult a szobájába. Ebéd után Miett nyugtalan szívvel hevert a díványon. Néha, amikor belépett a szobába és megpillantotta Péter arcképét, amely az íróasztalon állott, e fénykép tekintete mintha egy élő ember szelleméből szállott volna le. Most is reánézett a fénykép, de most olyan tekintettel, hogy lehunyta tőle a szemét. Azokra a z érzésekre gondolt, amelyeket déllelőtt a Golgonszkyval való találkozás váltott ki belőle. Mint teljesen idegen valakit nézte önmagát, akinek érzéseit és hangulatait tőle függetlenül idegen erők irányítják. Világosan látta, hogy lénye lassanként két különálló lénnyé változik, és mindig élesebb körvonalakkal bontakozott ki belőle az a két Miett, akit önmagában hordott. Az  egyik az a Miett volt, akli Pétert az állomásához kísérte és elbúcsúzott tőle. Ez a sírós, remegő asszonyka még most is ott áll a sínek között a sötétben és zavart gondolatokkal hallgatózik a vonatdübörgés után. A másik Miett az, aki az állomásról hazajött, akit az idő múlása hullámaira vett és idegen lélekkel ringat azóta. Ez a Miett másfél esztendővel idősebb, mint a másik, gondolatai messzire kalandoznak, s a két Miettnek egymáshoz semmi köze. A lovardai találkozás után gyakran észrevette, hogy ürügyeket talál ki önmaga számára, és napjában kétszer is bemegy a városba, hosszú sétákat tesz, azzal a titkolt reménnyel, hogy Golgonszkyval fog találkozni az utcán. Néha sokáig sétáltatta Tomit8a kutyát) a Duna parton, ahol Golgonszkyt látta- Már sohasem volt egyedül, Golgonszky láthatatlanul mindig mellette haladt és irányította gondolatait, cselekedeteit, lépéseit.

 A környezet 

Nyílt titok volt Oroszországban hihetetlen mértékben dolgozik a korrupció. Egy orosz fogorvostól hallották, hogy míg a vlagyivosztoki kikötő óriás raktáraiban vagonszám rothadnak az élelmiszerek, addig kint a frontvonalban a legszörnyűbb éhség pusztít a katonák közt. Az orosz vasutak leromlottak és az egész szervezet összegabalyodott, mint egy megtépázott, gigantikus háló. Amíg az utcán, falvakban, a helyőrségi laktanyákban és kint a harctéren jól szervezett szocialisták rakták le a forradalom aknáit, addig a Dumában a minisztériumokban és a kormányzósági épületekben a béke jelszavát csóválták azt oroösz medve felé, amely négy lábra állva, lógatta irtózatos erejű testét. Már félelmetesen morgott és vérben állt a szeme. Eddig a muzsik fanatikusan ment előre a háborúban, mert békében Szibéria, majd a kancsuka, most a háta mögött a gépfegyver hozzászoktatta vak engedelmességhez. A jámbor, álmatag, meghajlott vállú nép, amely sietett minden pópának kezet csókolni az utcán, amely szegényes, tiszta, kis szobáiban, de még a legelhagyatottabb vasúti állomások váró és éttermeiben is örökmécsest égetett a szentképek előtt.  Most ijedten vetett keresztet az Atyuska nevének említésére

A hátgerincén szaladt át a borzadály, ha valahol meglátták a cár szakállas, szomorú arcképét, lassanként bizalmatlan lett először önmaga iránt, aztán az elöljárók, a vezetők, és végül a pópák iránt is. A szelíd, beteg lélek valami új próféta tanaitól várta a vigasztalást, nem bánta már, akármit prédikálnak neki, s akár a tűzhalálban is megkereste volna tévelygő, tépelődő lelkének üdvösségét.

 

Az író:

Írói útja az első világháború utáni jelentkezéstől a második világháborúig: sikerek és növekvő népszerűség töretlen diadalmenete. Finoman erotikus, líraian érzelmes szerelmi regényei (Halálos tavasz, Valamit visz a víz), a biedermeier hangulatokat idéző, régi nemesi világról mesélgető történetei (Szépapám szerelme, Az ezüstszárnyú szélmalom), tucatnyi kitűnően szerkesztett, derűt és bánatot arányosan vegyítő, emberi részvéttel teljes színjátéka úgyszólván osztatlan tetszéssel találkozik, és amennyiben valami kevés politikumot ki lehet olvasni belőlük - hát csaknem mindenki a maga véleményét hallja ki. De következtek ezeknél súlyosabb mondanivalójú regények. A Két fogoly akármennyire is erotikus, családiélet-regény, elején a háború előtti élet kedvesen idillikus nemesi-kispolgári körképével, mégis a háborúellenesség hitvallása, és később A fegyverek visszanéznek már a háborús felelősségről, a hadiipar tömeggyilkos bűnösségéről szól. A szökevény pedig az egész Horthy-kor egyetlen olyan regénye volt, amely nemcsak megértéssel szól a forradalmakról, de vádirat az ellenforradalom gyilkos "különítményei" ellen. Nagyon jó jobboldali kapcsolatok kellettek annak, aki egy ilyen baloldali könyvet merészelt írni. A lélek kialszik - talán legjobb regénye - a kivándorlók honvágyának, talajvesztésének lelki krónikája.(Hegedűs Géza) fiatal házasság mámoros hónapjai javában, napsütéses balatoni nyaralásból ragadja ki őket a háború. A tragikus készülődés fölött könnyen elsiklik az író, nem akar részletes korrajzot adni, a magánélet körén belül akar maradni. Péter belekerül a háború forgatagába, mindjárt az elején hadifogságba került és ezzel kezdődik a tulajdonképpeni regény, a téma, amiért Péter és Miett története el van mondva. Talán kissé későn kezdődik, vagy inkább azt lehet mondani, itt két regény van összeillesztve: az ifjú szerelmesek összekerülésének és boldogságának a regénye és a hadifogság regénye. A második kötetben az a téma, hogy a kényszerű különélés évei mint szorítják ki a fiatal szerelmet és hogy térítik el egymástól, soha többé össze nem érő külön útakra a szerelmeseket. Az író ennek megmutatására a párhuzamos kompozició módját választotta, aminek két veszedelme van. Az egyik az, hogy a regénynek ez a része így magától esik ketté, a másik pedig az, hogy majdnem lehetetlen a cselekvés mindkét vonalát egyensúlyban tartani úgy, hogy körülbelül egyforma terjedelem mellett az egyik ne legyen jóval érdekesebb a másiknál. S amint a fejezetek felváltva folynak, az egyik idehaza Miett sorsával, a másik Szibériában Péter sorsával, ez a veszedelem egyre imminensebb lesz. A hadifogságban élő ember élete úgyis egyhangúbb, kevesebb a külső ráhatás, majdnem semmi az esemény s az írónak is inkább hallomásai vannak erről az életformáról, mint észleletei. Itt mutatkozik legfeltünőbben az, hogy Zilahy legintenzivebben a szerelmi dolgokba tudja magát beleérezni. A fogolytáborban folyó élet képébe sok érdekes, jól elképzelt és kitünően elmondott vonást visz bele, de az egészet valahogy mégis töredékesnek s inkább adatszerűnek érzem. A második kötet második felében, mikor szinte siet az ember túlesni akármelyik Péterről szóló fejezeten, mert tudja, hogy ezután egy Miettről szóló fejezet következik: ez érdekesebb lesz. Mert ez az alak most már, lényével és sorsával összehasonlíthatatlanul gazdagabb, érdekesebb és vonzóbb, mint Péter, aki kínlódik, epekedik, harcol a féltékenység rémképeivel, egyre jobban elfásul az érzése, gondolata valami fanyar beletörődésbe merevedik, még egyszer felrázza magát egy balul sikerült szökésre, aztán hozzáfanyalodik, majd egyre jobban hozzásimul egy kisvárosi orosz kisasszonyhoz s mikor jön a szabadulás, a többiek már indulnak, ő kiütéses tífusszal a kórházba kerül. Meghal? Haza a halálhíre jut. Miettre ez a halálhír az első pillanat rémülete után felszabadulás, mert ő vele közben nagy dolgok történtek. Előbb reménykedve, aztán mind jobban rezignálva várta az urát, ebben a rezignációban kihűlt a szerelem, már-már csak mint kötelesség maradt meg, az apja meghal, nincs senkije, a lelki-testi magány egyre elviselhetetlenebb s mikor életének kilátástalansága, a fiatalság gyors múlásának érzése már csaknem nyilvánvaló lesz előtte, akkor kerül útjába az a férfi, aki előkelő, vonzó és erőteljes egyéniségével méltó hozzá. Nagy, szenvedélyes szerelem, nagyobb és szenvedélyesebb az elsőnél, alakul ki benne, eléget minden akadályt és ő maradéktalanul odadobja magát az új férfinak. Megismeri mérgező, fanyar, de ellenállhatatlanul boldogító ízét annak a szerelemnek, melybe beleelegyedik a bűn, s most már az életben tapasztalva, kiteljesedve, megérett egyéniséggel jut az élet megértésének közelébe. Férje halála hírére férjhez megy az új férfihoz s azzal együtt indul néhány év múlva, az orosz forradalmi állapotok csendesültével, megkeresni a szibériai Tobolszkban első férje, Péter sírját. S az élet véletlensége: az orosz város határa közelében, egy kerti ház előtt megáll az autójuk. Megkérdik az ottlakóktól az utat , s aztán mennek tovább, nem is sejtve, hogy a villa gazdája Péter, ki kigyógyult betegségéből, nem kívánt többé hazamenni, ahol nincs semmi keresnivalója (egy levélből, még betegsége előtt megtudta, hogy Miett már a másé) s beletörődve sorsába, ott él a város szélén, a kis muszka ház kertjében. Természetesen ez nincs ilyen nyersen megmondva a regényben, az író enged egy kis tért a sejtelemnek is. Kissé kigondoltnak érzik ez a befejezés, de van benne rezignált filozófia, az élet tényeivel való megbékélés, nagyon szépen, művészi diszkrécióval, azt lehet mondani, a kis elhallgatások művészetével van megírva és - ez inkább a közönség szempontjából való - pontosan lezárja a történetet.Alighanem egységesebb és egyenletesebb lett volna, ha az író nem tartotta volna feladatának a férfi sorsáról éppoly részletesen tudósítani az olvasót, mint a nőéről s egészen a legdúsabb és legtöbb lehetőséget kínáló alakra, Miettre építi fel a cselekvényt. De ez az alak így is teljesen és mindig érdekesen tárul ki az olvasó előtt; szép és kiemelkedő nőalakokban csodálatraméltóan szegény regényírásunkban csaknem kivételes. A szépsége abban áll, amit már mondtam: hogy végig tud élni két érzékileg fűtött nagy szerelmet és mint a tűzből, tisztán, nemes vonalainak eltorzulása nélkül tud belőlük kijönni. Mindennapi, emberi dolgok, de egy kivételes lélekkel történnek s nem az a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy kivel történik. Zilahynak ez a filozófiája.(Schöpflin Aladár). 

Kerekes Tamás

Zilahy: Két fogoly

K.u.K. Kiadó

www.kukkanto.hu

 
Kulcsszavak: regény

kerekestamas



©2009 Sarok.org

Search marketing