H3107142128
K0108152229
Sz0209162330
Cs0310172431
P0411182501
Sz0512192602
V0613202703

Üveg

2019/01/05

Zseppéndz.

Ez a zseppéndz dolog ez azóta foglalkoztat, mióta az Emese elmesélte hét évesen, hogy neki van zseppénze, kap.

Ez az osztálytársaknál eleinte úgy ment, hogy volt egy heti apanázs, mondjuk két forint (egy forint volt a fagyi). Lehetett összespórolni.

Később a gyerekek kaptak pénzt, ha segítettek, nem tudom, miért a tüzifa-vágás jut az eszembe, biztos inkább ilyenek voltak, hogy mosogatás. Itt is ez megy. "Ha akarja azt a kurva ipadat, mosogathat egy hónapig, aztán azt elköltheti, én meg nem veszem neki mán!"

Nekem se, Nietonak se volt zseppéndzünk, amikor gyerekek voltunk. Lehetett a szülők elé járulni tervvel, előre kidolgozott érvelésekkel, és akkor vagy megvették, vagy nem. Gyakran nem, illetve már gondoltak rá és majd nem tudom mikor, megkapom. Vagy gondolkozzak rajta még egy évet, és majd akkor esetleg. Nem is merek magamnak venni semmit, ha nem gondolkodtam rajta két hónapot, legalább. Pedig, ahogy Kati barátnőm mondaná, "Karalábé, a pénz el lesz cseszve!", függetlenül attól, mennyit rugózunk rajta előre, jó lesz-e, amit majd veszünk.

Hát, mondanom sem kell, nekem egyik verzió sem tetszik, de próbáltam nem rágondolni sokáig. Fél évvel ezelőtt viszont a kis Bir odaállt elém, hogy anyu, kaphatnék-e zseppéndzt.

Jáj, Karalábé!

Azt mondtam Birnek, hogy zseppéndzt nem adok, ami az enyém, az az övé is, amit tudok megveszek neki, ami hülyeség, arra nem költök szívesen így sem, úgy sem. Ha szeretne olyan pénzt, ami csak az övé, meg kell keresnie. Én nem fogok neki fizetni, mert a ház körüli dolgokat meg kell csinálni a mindennapi élethez, engem sem fizet senki ezért, ezt a saját javunkra csináljuk.

De, ha akar, készíthet dolgokat, és megpróbálhatja őket eladni, az a pénz az övé lesz, tőlem azt vesz rajta, amit akar, néhány egyértelmű kivétellel persze. Ebben mindig szívesen segítek, amit csak tudok. Mondta, hogy jó.

Ez fél év alatt a Zseppiac koncepciójává nőtt, amit a három járniképes gyerek közös vállalkozása.

Vettünk nekik játékra szánt, de ténylegesen használható, gyerek méretű szép kis piaci standot. A fél év alatt csináltak ékszereket, képeslapokat, könyvjelzőt, zsebtükröt, gyertyát, falidíszeket és táblákat, virághajót, szájzsírt, fürdősót, kitűzőt, befőttet, Iki ültetett uborkapalántát, készítettünk Hatchimals-szerű játékot, kiszínezett bevásárlószatyrot. Üc, ha kedve van, süt tortát (mikrós), Bir sajtos pogácsát, Iki frissen facsart limonádét ajánl. Szigorú kitétel, hogy csak saját készítésű áru lehet a piacon, tehát megúnt játék péndául nem. Ezzel, mikor kedvük van, kiülnek a ház elé, váltják egymást, ha valaki megunja, aki árul, olvas, üldögél, nézelődik, a többi az udvaron biciklizik. Tegnap hat órai munkával tizenhárom dollárt kerestek, de egy jó napon kétszer ennyi is összejön. Nemcsak a környékbeli gyerekek vetődnek oda, hanem a tengerpartra sétáló párocskák, munkások vesznek ezt-azt.

Minden alkalommal rácsodálkozunk Nietoval a tényre, hogy itt biztonságosan ki lehet a gyerekeket tenni a ház elé, hogy áruljál. Aki nem szereti a gyerekeket, simán átmegy az utca másik oldalára, aki szereti, még az autóval is megáll, beszél hozzájuk, biztatja őket, érdeklődik, megismerjük a kedvesebb szomszédokat is.

Megtanulják a gyerekek egymástól azt is, hogy magabiztosan kiálljanak azért, ami az ő kezük munkája, sőt, ami a testvérük keze munkája, világosan elmondják, mit hogyan lehet használni, érthetően és udvariasan beszéljenek idegenekkel, észrevegyék, jó- vagy rosszándékú az illető, kifejezzék a tetszésüket vagy nem-tetszésüket, azaz a kommunikációs képességük javul, ami ebben a teknológiával elöntött világban nem semmi eredmény.

Meg dolgoznak, tervezni kell a termékeket, számolni kell, mit mennyiért lehet eladni, mennyi munka, mennyit kell rá költeni, és ügyesednek is, készítés közben. 

Üc rendszerint arra költi a pénzét ("Anya, kaptam egy pénzt!",- mondja, akár tjz centest kap, akár öt dollárost), hogy megveszi Birtől, amire vágyik a Zseppiacról, Iki csak elrakja, de Bir már komolyan gyűjteni kezdett, azon gondolkodik, mire. Amit nem tesz be a befőttesüvegbe (apja 20%-al megtoldja neki mindig), azt olyan játékokra költi, amit nem nagyon vennénk meg neki, de kedvesen kölcsön ajánlja, a testvéreinek is vesz ezt-azt. Nem szólunk bele, de öröm látni.

Annak is örülök, hogy ahelyett, hogy én lennék a szülő, aki nem ad elég pénzt, ahelyett én vagyok a szülő, aki segít: segít kitalálni, hogy kell csinálni ezt-azt, segít megrajzolni a táblát, segít kivinni a standot, segít megvenni a hozzávalókat.

A gyerekek meg büszkék lehetnek, hogy a munkájuk ér valamit, de tanulják is, hogy a pénz nem a fáról hullik vagy anya zsebében nő, és ha azt mondom, hatszáz dollár egy i-pad, akkor van fogalmuk, legalábbis Birnek, az mennyi munka is pontosan.

Aztán ha nincs, nincs, ha elfogyott, akkor el kell kezdeni rajta gondolkodni, mit készítünk legközelebb, mikor lehet kiülni árulni megint.

Arról nem is beszélve, hogy a standot lehet látni az ablakból, tehát amíg kint árulnak, addig anya főz, rendet rak, szoptat, micsoda luxus!

"- Anya tegnap jött egy néni, olyan aranyos volt! Nagyon szeretett volna csokitortát, de nem szerette a csokit, nagyon szeretett volna limonádét, de nem szerette a limonádét, de tudod, mi volt a kedvenc ennivalója? A cheese scone!

- Sajtos pogácsa.

- A sajtos pogácsa! Vett mindjárt kettőt! Nagyon aranyos volt!"

Kulcsszavak: én anyalábé Üc Bir Iki

karalabe



©2009 Sarok.org

Search marketing