A Posta
A posta, mint olyan, nagy intézmény a fejlett világ összes
országában. Állam az államban, saját rendszerével, logikájával és
bürokráciájával felépített virtuális víziló - lomha, nehezen
mozdul, baromira tetszik messziről, de otthonra azért nem kellene.
Eltérően állatkerti testvérétől, időnként azért a postával
közvetlen kapcsolatba kell kerülnie az egységsugarú járdajáróknak.
Torok elszorul, gyomor görcsbe rándul, ránézünk az órára és
fogadalmat teszünk - két órát adok az ügy elintézésére, egy perccel
sem többet. És mikor pontosan két és fél óra múlva győztesként
lépsz ki a szörnyeteg területéről, hősnek érzed magad - modern
vadásznak, aki megküzdött a vaddal a zsákmányért és győzött; de
most egy kicsit elég volt belőle. Úgy, örökre. Ha lehet.
Örök igazság, hogy nagy ország nagy szicsász, és ahol nagy
szicsász, ott a posta sem semmi. Erről egy szép tavaszi moszkvai
napon kaptam drasztikus, helyszíni, gyakorlati bemutatót.
Anyaföldünkről, a helyi viszonyokkal nem teljesen tisztában lévő
munkatársaink gyorspostával két darab pofás, harminc kilós
papírdobozt küldtek ki, amelyben piaci szempontból értéktelen
dolgok, információs anyagok tömkelege lapult. Mivel a csomagok
rendeltetési helyükre nem érkeztek meg az adott időre, sőt másnap
és harmadnap sem, nyomozás indult. Két órás telefonos kutakodás
után meg volt a cím ahova lehet menni a cuccért és meg volt a két
azonosítószám is, amivel akár meg is kaphatjuk a kívánt
küldeményeket. Uff. Induljon a zsákmányszerzés.
Életem párjával belibbentem a megadott főposta főépületének
főtermébe nagy hodály, tizenkét ablak, amiből négy dolgozik
(ehhez azért otthon is hozzászoktunk, ha máshol nem hát bizonyos
bank fiókjaiban), villódzó sorszámhívók, balra büfé, jobbra
kisterem. Nagy határozottsággal számot téptünk és letelepedtünk. Öt
perc után kezdett gyanússá válni, hogy a koherencia a sorszámhívók
és a sorszámok között erősen nulla közeli, sőt mitöbb, mi voltunk
az egyetlenek akiknek egyáltalán volt sorszámuk. Hja kérem, a
helyismeret megfizethetetlen.
Odalibbentünk egy éppen felszabaduló ablakhoz, a nyolcashoz, ahol a
helyes szőke hölgy nevezzük Kátyának meghallgatta problémánkat,
majd mosolyogva (egy null az orosz postáskisasszonyoknak a
magyarokkal szemben!) informált a bejárat melletti kicsi kék
telefonról hívjam az akármilyen melléket és bediktálva a
küldemények hivatkozási számát megtudhatom a frankót. Nosza a
készülékhez, tárcsázás, felveszik, beleszólnak, bediktálom, és
informálnak - hiába, már az orosz bürokrácia patinás szövete is
felfeslik helyenként. Felfeslik, de azért funkcionál még, hiszen
informálnak, hogy fáradjak a terem másik végében lévő
adminisztrációhoz véletlenül éppen a nyolcas ablak mellett ahol
segítenek nekünk elintézni a dolgot. Fáradunk. Oda.
Adminisztrációnál dolgozó és meglepő, de tényleg dolgozó
középkorú barnahajú gyévuska meghallgat, majd kedvesen és
udvariasan (kettő null!) informál, hogy csomagunk fennakadt a
vámon, menjünk vissza a bejárathoz, majd ott balra fordulva a
kisteremben megtaláljuk a vámot. Ott érdeklődjünk. Vissza a
kiindulópontra.
Visszatérünk a bejárathoz, határozott mozdulattal elfordulunk,
megtaláljuk a vámosokat szagot kapunk. Itt azért már sorba kell
állni, nem baj, mindent a sikerért. Sorra kerülünk. Az ablakon túl
éppen olvasáshoz készülődő, cseppet sem kedves, márványarcú (kemény
és csíkokban foltos) hölgyemény üldögél, vállán a Göncölszekér
mutatja, hogy nem akárki ám a vámnál Őnagysága. Bár ismerném a
rendfokozatokat, hátha segít. Mindegy. Rám néz, és már érzem, hogy
bajban vagyunk. Előadom problémámat, majd unottan kinyitja a
száját:
- Kérelem?
- Milyen kérelem? kérdezem
- A csomag elvámolásához és kiadásához kérelmet kell benyújtani.
Menjen át a nagyterembe, ott az információnál érdeklődjön.
Kicsit kezdem unni, de nem baj, még van 90 percünk a magunk által
szabott időből az akció végrehajtására.
Vissza a főbejárathoz, információs pult. Probléma előad, és akkor
csoda történik, VALAKI MEGMOZDUL. Az ügyintéző fiatalember
kinézetre informatikus, mozgásra teknősbéka a postai pultok
mögötti folyosón átcammog a vámra, majd tíz perc múlva visszatér a
két küldemény feladóvevényének fénymásolatával. Ez a mozzanat igen
fontos, hiszen akkor szereztünk róla végre teljes bizonyosságot,
hogy várva várt dobozaink egy épületben tartózkodnak velünk. Azért
ez nem hátrány.
Infósteknős odaadja a fénymásolatokat és visszaküld a vámosokhoz.
Érdeklődök kérelem ügyében, fitymálóan mosolyog, arcán a
bennfentesek fensőbbségével, és közli, hogy az nem kell. Hiszek
neki, végre is azért fizetik, hogy tudja, gondolom én. Én naiv.
Vissza a kisterembe.
Vámosoknál ismét kiálljuk jól megérdemelt tízperces sorunkat és,
immár régi ismerősként üdvözlöm márványarcút. De csak én Őt, mert Ő
engem nem. Újra elmondom mondókámat, lobogtatom a fénymásolatokat.
Rám emeli szeme világát és:
- Kérelem?
- Milyen kérelem? kérdezem
- A csomag elvámolásához és kiadásához kérelmet kell benyújtani.
Menjen át a nagyterembe, ott az információnál érdeklődjön.
- De az információtól küldtek ide, hogy nem kell kérelem.
- A csomag elvámolásához és kiadásához kérelmet kell benyújtani.
Menjen át a nagyterembe, ott az információnál érdeklődjön.
Itt felmerült benne a gyanú, hogy ez egy amolyan oroszos
ügyfélrobot, minimál programmal. Azért tovább próbálkoztam:
- Nézze asszonyom, ez értéktelen információs anyag, nincs
vámértéke, a magyar nemzeti kiállításra küldték a Magyar
Nagykövetség Kereskedelmi Képviseletére, a nevemre.
Ekkor valami megrezdül márványarcúban. Leteszi a könyvet és mélyen
a szemembe néz:
- Akkor ez diplomáciai képviseletnek küldött küldemény?
- A Kereskedelmi Képviseletre.
- Diplomáciai küldeményeket itt nem vámolhatunk el, az külön vámhoz
tartozik. Nem segíthetek.
- De ez nem diplomáciai küldemény, részemre küldték a Kereskedelmi
Képviselet címére.
- Sima cégküldemény?
- Igen.
- Kérelem? Csomag elvámolásához és kiadásához kérelmet kell
benyújtani.
Kész. Vége, elszakadt. Eddig bírta idegrendszerem. Ha finom lennék
azt is mondhatnám bedühödtem, de azt hiszem inkább a szar elöntötte
az agyamat. A környezet, a terem, az előttem lévő pult bíborvörös
színt vett fel, látásom beszűkült, mint az első pornóját néző
kisiskolásnak, fókuszban a márványarcú és a göncölszekerek.
Kedélyesnek eddig sem mondható tereferénk átalakult, a vámtiszt és
a magyar gazdaságdiplomata diskurzusát a hülye orosz kurva és a
magyar tahómacsó üvöltözése váltotta fel. Diskurzusunk kihathatott
a környezetre is, hiszen életem párja két lépést hátrálva mellőlem
beleolvadt a döbbenten figyelők masszájába.
- Asszonyom, legalább nézze meg, hogy itt vannak-e a
csomagjaink!
- Kérelem nélkül nem tudok segíteni.
- Asszonyom értse meg, tudom, hogy a magyar vámparancsnokságról
idetelefonáltak (mellékszál, de tartalma fedi a valóságot), hogy
adják ki a csomagot!
- Ide nem telefonált senki.
- Kérdezze meg a felettesét!
- Nem kérdezem! Nem elérhető, különben sincs telefon a vámon!
- Rendben. Írásban adná, hogy nem hajlandó velem foglalkozni?
- Nem.
- Megkérdezhetem a nevét vagy igazolványa számát?
- Nem.
- Szeretném elvinni a csomagokat.
- Diplomáciai küldeményt itt nem adunk ki.
- Akkor?
- Majd átfuvarozzák az ezzel foglalkozó vámra, ott érdeklődjön egy
hét múlva.
- De ez nem diplomáciai küldemény!
- Van kérelme az elvámoltatáshoz?
Elléptem az ablaktól, elfordultam, elindultam. Mint a filmekben, a
várakozók csendben nyitottak utat nekünk. Vissza a kezdő körbe.
Újra. Információ. Infósteknősnek jelzem, hogy enyhén fals
informácóval örvendeztetett meg előbb, a vámon kell kérelem. Szó
nélkül elém tol egy mintapéldányt. Elolvasom, kérek egyet. Kapok.
Egy üres papírt, meg egy tollat. Az csak minta, a kérelmet kézzel
kell megírni. Ekkor már nem kérdezek semmit - és életem párja sem
tőlem, hála Istennek, mert akkor könnyen válással végződhetett
volna románcunk és leülök. Megírom, kézzel, ahogy kell.
Vissza a vámra, márványarcú megnéz, megforgatja, belekérdez,
megszagolja. Ír, keres, adatbázisban bőszen ekkor rám borult a
gyanítható győzelem érzése -, ír, pecsétel, kérdez, ír. Pecsétel.
És elküld a kilences ablakhoz, ahol majd megkapjuk a
csomagunkat.
Vissza a nagyterembe, kilences ablak, itt még úgysem jártunk,
mosolygós öreg postás néni (három null!) fél perc alatt eligazít,
segít. Nincs több ablak, nincs vám, nincs információ. Megkérnek,
hogy üljünk le tíz-tizenöt percre, amíg a raktárból felhozzák a
csomagokat. Békesség. A vadászat izgalmai által vetett hullámok
csillapodnak lelkemben, újra kezdem magam embernek érezni.
Embernek, akit legyőzött a bürokrácia, aki csatát ugyan vesztett,
de háborút nem! Nyertem. Két és fél óra alatt, de nyertem.
Kezdek lehiggadni, mikor feleségem figyelmeztet, hogy az egyik
ablakból nekünk szólnak. Odanézek, felpattanok. Nyolcas ablakból
Kátya integet felém mosolygósan, segítőkészen:
- Uram minden rendben a csomagjukkal? Megtalálták?
- Igen kisasszony, köszönöm. Már hozzák. Válaszolom.
Négy null, gondolom magamban, és csendben elüldögélünk amíg
megkapjuk dobozainkat.