
A Sonatine Takeshi Kitano különös és mégis hagyományos
formákat követő jakuzafilmje, amelyik a a Violent Cop-hoz hasonlóan
lassú ritmusú és nyugisan filmezett, kesernyés humorral átitatott,
amely helyenként kifejezetten gyerekessé válik (ez Kitanora és a
filmbeli karakterére egyaránt jellemző). A Miike-féle Agitatorra
(ami későbbi film) is emlékeztet egy kicsit a Sonatine: mindkettő
inkább foglalkozik a szereplők lelkivilágával, hangulatával,
életmódjukhoz való viszonyukkal, mint az akcióval.
A történet szerint egy kisebb csoport jakuzának le kell menniük egy
vidéki városba, hogy ott két marakodó klánt kibékítsenek.
Érkezésüket azonban nem nézik jó szemmel, megtámadják őket, egyikük
meg is hal. Egy kis tengerparti kunyhóban húzzák meg magukat,
elvégre ez nem az ő harcuk. Innentől mintha az eddigiek meg sem
történtek, egy új fejezet kezdődik a filmben: jakuzák
kényszerszabadságon. A főszereplő (Kitano) rögtön beleszokik a
nyugodt pihenésbe, a bolondozásba, egy csinos helyi nővel is
megismerkedik. és szép lassan a többiek is egészen felengednek. Ott
maradnak, amíg a tokiói főnökeiktől parancsra várnak, de igazából
nem is várnak semmire. Aztán a végén visszafolyik az általuk
kialakított idillbe az életük... A befejezés kérhetetlenül jön,
nincs benne sok meglepetés, de hát nem is a meglepetés erejére
épít.

A film kifejezetten merengős hangvételű, sok lírai jelenettel, amik
bármilyen romantikus filmbe vagy komédiába beleillhetnének, de a
"munkájuk" és a háttérben zajló események árnyékot vet erre az
idillre, a ritkán és sokszor váratlanul felbukkanó véres, de
stilizált akciójelenetek pedig éles kontrasztot adnak, és jelzik,
hogy a valóságból nem könnyű kilépni.
A filmben több ismert színész is játszik. Nagy kedvencem Susumu
Terajima (fenti képen balra), akit már igazán szívesen megnéznék
főszerepben. Ismerős volt még Ren Osugi is (Drive, Postman Blues,
Zebraman, Collage of our life, Brother, Dolls) (a fenti képen
jobbra). Kitano pedig fiatal (fenti képen középen :) ) és őrült
(lenti kép).
Végül érdekességképpen a cím eredete: az
angolul a cím "Sonatine", japánul azonban "Sonachine". A különbség
nem az átírásnak köszönhető. A japán cím egyfajta okinawai népzenét
jelent, de ez nem sokat mondott volna a világ többi részének, ezért
inkább a klasszikus zenéből vettek egy hasonló kifejezést. Apropó,
a film zenéje nagyon jó, nekem ez az első Kitano film, ahol
kifejezettten tetszett a zene menet közben. ^^