
A haldokló Szindbád, tündérmesék lovagja, lét
és nem lét határán bolyongva keresi az élet értelmét. Az
organikusan átlényegülő természetben, érzéki örömökben, kulináris
élvezetekben véli megragadni a szépséget. Életre kelnek emlékei:
megbarnult fényképek, elszáradt virágok, elsárgult szerelmes
levelek. Sorra látja a szívének kedves asszonyokat: Florentint,
Lenkét, Fruzsinát, a kis virágáruslányt és a többieket. Felrémlik,
hogyan mesélt a diszkrét Vendelin pincér a feleségéről velős csont
és fácánsült között, s hogyan átkozta az ismeretlen urat - őt,
Szindbádot -, aki megszöktette és az öngyilkosságba hajszolta az
asszonyt. Szindbádot autonóm szelleme, tökéletességvágyó keresése
nem engedi egyetlen nő tartós szerelmében megállapodni...
Krúdy, Huszárik, Sára Sándor, Latinovits Zoltán Szindbádja
képköltemény. Férfiszóló és női hangok zeneműve, az örök idő
festménye, vizuális kompozíció tájakra, utcákra, szobákra, életre,
halálra. "A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet,
ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az
ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza
az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem
meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden
életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek
jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos
kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt
emlékműveit.'' (Huszárik Zoltán)
magyar filmdráma, 90 perc,
1971
imdb
tegnap volt a filmmuzeumon