Művészfilm, nagy név, szép díj (a berlini
fesztiválról), jó mozi. Wim Wenders A milliódolláros hotel című
alkotásáról beszélek, amelyben nem lőnek, nem vetkőznek vagy
üldöznek, csak mesélnek. Kicsit dilis emberkék laknak a lerobbant
hotelben, amelynek csak régről itt maradt nevében szerepel a sok
pénz. Az egyik tikkes, egy festő leveti magát a tetőről, és a hotel
egy pillanat alatt az érdeklődés középpontjába kerül. Aki meghalt,
egy milliomos fia volt ugyanis, a dilisek meg elhatározzák, hogy a
festményeket eladják: most, hogy áll a botrány, a "mártírképeknek"
biztosan lesz piaca. Aztán megjelenik Mel Gibson, a dekás, akinek
milliomos apuka kiadja a munkát: meg kell találni a gyilkost. Olyan
nincs, hogy öngyilkos lett a fia. (Gibson merev járású, s főképpen
a maszkja isteni: gallérja rozsdamentes acélból van, ő maga ugyanis
súlyos gerincsérült, így aztán kicsit Erich von Stroheimet idézi A
nagy ábrándból.)
És elkezdődik a bújócska. A sztori mélyén persze ott a nagy
parabola: a dilisek ott bent a szállóban valójában az okosok, a
kinti világban élő normálisok viszont egytől egyig őrültek. De itt
ennek a fordított diliháznak "médiális" okai vannak: a normálisok
világát a média kavarja meg, amelyet viszont innen a diliházból
irányít ez a pár flúgos. Mel Gibson először igen elvágólag nyúl a
témához: mindenki gyanús, és aki gyanús, az a tettes. Így aztán
pont a legszelídebb debil fiúra (Jeremy Davies) száll rá, szegény
beszélni is alig tud, annyira szerelmes a hotel holdkóros lányába
(Milla Jovovich), s egyébként is.
A nyomozat elsőre nem jön be, de a dekás kemény marad, minden
szobába poloskát rak, figyeli a társaságot, próbálkozik a lánnyal
is, elkap valami ártatlan fickót. Aztán a szerelmes fiú egyszer
csak bevallja, hogy ő volt a tettes. Persze a hotelbéli cimborák
veszik rá a balhéra, ezzel is felfelé megy a képek ára - a srác
videóra mondja vallomását, nemcsak a rendőr, de a tévé is megkapja,
amire vevő. Nem csoda, hogy egyre nagyobb lesz a médiacirkusz,
külön stáb áll a ház előtt. Aztán bejön a terv is: megjelenik a
piacvezető műkereskedő, és azt mondja: "Hogy mi a művészet, azt én
mondom meg, nem a művész. Az nem baj, hogy ez az áru szemét,
lényeg, hogy én el tudom őket adni." A flúgosok dáridóznak, a
híradó meg minden este hoz valami zaftos álsztorit az állítólagos
zseniről meg a még inkább állítólagos gyilkosról.
Ekkor már Gibson is egy kicsit zavarban van: ő, a profi, tudja,
hogy a videó link dolog, de a milliomos apuka nyomja a csengőt,
neki tettes kell. Nem mesélem el, a fontos az, hogy a média
jóvoltából a valóságból álom lesz, a fantáziából realitás, sőt
üzlet. A retardált fiú a világ legszebb szerelmes verseit mondja,
mindenki hepi, csak azt nem lehet tudni, hol kezdődik a valóság, és
hol a posztmodern. Wenders szatírája azt sugallja, hogy még a
klasszikus bűnügyi micsodában sem lehet már kiigazodni, nemhogy
neked, nézőnek, de a profi zsarunak sem. Tán még a rendezőnek sem.
Ő élvezi, hogy minden a feje tetején áll. Ha már a művészetről is
csak műkereskedő vagy dilettáns mondhat érvényes ítéletet.
Abban is van némi irónia, hogy a sok tikkes között csak ez a
szerelmes debil fiú az egyetlen érző tulajdonságokkal rendelkező
ember. Igaz, ez már Wenders speciális lírája: a csodás verseket, a
szép szavakat csak a dadogós csókot, emberi érintést nem ismerő
retardált mondhatja ki ebben a világban.
És persze a zene (az U2 együttes dalai). A muzsika Wendersnél
fontos képalkotó funkcióval bír: felhőkarcolók, utcaképek, konyhai
csetresek felett-alatt ez a zene érzékelteti azt, ami nem látható,
de ami nélkül a mese nem érthető. Hogy nem kell nevetni ezen a sok
csodabogáron, nem a flúgosoké ez a mese, ez a film a művészet
önsiratása. Ezen túl pedig része annak az ambivalens viszonynak,
ahogy Wenders Amerikához kapcsolódik: a sztori Los Angelesben
játszódik, a fazonok is csak ott teremhetnek - a mese viszont az
Európából áttekintő kritikus pillantás iróniája, fájdalma.
Szóval érdekes. Csak ne várj csodát.
német-angol-amerikai filmdráma, 122 perc,
2000
21:00, Vasárnap (október 22.), Filmmúzeum
imdb
