H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

calwz.sarok.org

2014/05/19

http://torekenyarnyak.wordpress.com/

2011/01/26

"A halál nem pusztán egy szó. Tessék kipróbálni. Vagy a vécében a büdös. Mindegy, hagyjuk, hátha félreértettem valamit." (Esterházy Péter)
Kulcsszavak: idéz

2010/12/11

"A könnyű galamb, amint szabad röptében a leget szeli, melynek ellenállását érzi, arra a képzetre juthatna, hogy szárnyalása légüres térben még jobban sikeredhetnék." (Kant)
Kulcsszavak: filosz idéz

2010/09/09

"Daß die Sonne morgen aufgehen wird, ist eine Hypothese; und das heißt: wir wissen nicht, ob sie aufgehen wird." (Ludwig Wittgenstein)
Kulcsszavak: filosz idéz

2010/08/26

"Helytállni, hogy a világ szomorúsága le ne gyűrjön minket; megfigyelni, megjegyezni, a dolgok rendjébe a gyötrőbb élményeket is besorozni; és egyébként jól érezni magunkat, fölfuvalkodni abban a tudatban, hogy erkölcsileg fölébe kerekedünk annak a förtelmes tanulmánynak, amelyet úgy hívnak, hogy lét - na persze! Csakhogy néha nem segít a kifejezés semmiféle gyönyöre, az egész ügy egy kicsit a fejünkre nő. Mindent megérteni annyit jelentene, hogy mindent megbocsátani? Nem tudom."
Kulcsszavak: idéz

2010/08/11

"Ötven éve, amikor még kisfiú voltam, magától értetődő volt, hogy a régi rossz időknek vége, régen a múlté már a kínzás és az emberek lemészárlása, a rabszolgaság és az eretnekek üldözése. Olyan embereknél, akik cilindert viselnek, vonaton utaznak, és minden reggel fürödnek, az efféle szörnyűségek egyszerűen szóba sem jöhetnek. Végtére is a huszadik században élünk! Néhány év múlva azok, akik naponta fürödtek és cilinderben jártak templomba, olyan felháborító atrocitásokat követtek el, amik álmunkban sem juthattak volna eszünkbe. Korunk történelmének fényében ostobaság lenne azt hinni, hogy ilyesmi nem eshet meg újra. Megeshet, és kétség nem fér hozzá, hogy meg is fog esni."

(Aldous Huxley, Visszatérés a Szép új világhoz, 1958)

Kulcsszavak: idéz köz

2010/07/10

"Kezét az uráéban tartva, arcát, az öregekkel átellenben, odahajtotta gyermeke fölé, aki gyorsan, szuszogva lélegzett, és egy percig beszívta a testéből áramló meleg, jóleső, szívdobogtató illatot.
- Isten áldása rajtad - susogta, homlokon csókolva a kisdedet, akinek sárga, ráncos ujjai aggasztóan hasonlítottak egy tyúklábhoz."
Kulcsszavak: idéz kacc

2010/07/03

A halálról és a valóság igazi természetéről

"Az ember anyag. Ez volt Hóden titka. Dobd ki az ablakon, le fog zuhanni. Gyújtsd meg, el fog égni. Temesd el, és el fog rothadni, mint minden hulladék. Ez volt Hóden titka. A fő dolog, hogy elszántak legyünk."
(Joseph Heller, A 22-es csapdája)

"Hogy miért volt szomorú? Talán mert látta, hogyan megy tönkre az édesanyja. Mert a világ csalódást okoz, ha az ember rájön, milyen vékony a szövete, milyen durva csomózású az illúzió, milyen ügyetlenül van elvarrva a fonákja. Mert csak a titok és a felejtés teszi elviselhetővé. Mert ha nincs alvás, amely nap mint nap kiragadja az embert a valóságból, nem lehetne kibírni. A félrenézés képességének hiánya szomorúság. Az ébrenlét szomorúság. A megismerés, szegény Bartels, kétségbeesés. Miért, Bartels? Mert az idő mindig elmúlik."
(Daniel Kehlmann: A világ fölmérése)

"Hiába próbálnak megfeledkezni a halálról: a halál nem feledkezik meg senkiről."
(Robert Merle: Madrapur)

A halál intézménye botrány. Elfogadhatatlan. Felháborító. Az emberek ezt persze többnyire nem értik. Képtelenek belegondolni. Eszükbe sem jut belegondolni. A halál természetes velejárója az életnek, mondják. Mindenkivel megtörténik. Ugyan mi értelme van felháborodni rajta? Nos, értelme talán nincs. De van értelme frissen, előítéletektől mentesen szemlélni. Egy tudat ellen nem követhető el borzalmasabb merénylet - és mi mindannyian tudatok vagyunk -, mint a tudat kikapcsolása. Az eszméletvesztés. Amely örökké tart, ami a megszűnést jelenti.

Hét-nyolc éves lehettem, mikor felfogtam, hogy mit jelent a halál. Nem csak néhány baljós gondolat volt. Ez egy állapot. Ilyenkor kiráz a hideg. Felugrassz, járkálnod kell, dobol a szíved és legszívesebben elmenekülnél a testedből. Rohanni akarsz, kitörni, tenni valamit. Elborzaszt a tudat, hogy soha többet és semmit nem fogsz érzékelni. Hogy most itt vagy, látod a szoba falát, látod a lábaid, a kezed, a tested, tele vagy gondolattal és ez nem lesz. És nem is fogod tudni. Ki leszel kapcsolva örökre. Aztán pár perc és újra megnyugszol és megfogadod, hogy nem fogsz ebbe újra így belegondolni. Mert egy dolog kimondani és tudni és másik dolog ilyen intenzíven átélni (mikor ezt írom, akkor én magam sem élem át - ahhoz mélyen, nagyon mélyen, befelé figyelve kéne belegondolnom - de nem, most nem akarom). Elmondom ezt az embereknek és látom rajtuk, hogy nem értik. Fel sem fogják, hogy miről beszélek. Ahhoz pár pillanatra fel kellene villannia a rémületnek a szemükben.

Akkor gyerekként megfogadtam, hogy soha nem fogok meghalni. Hogy örökké fogok élni. Hogy megtalálom a halál ellenszerét. Ez is csak egy probléma, amit nyilván meg lehet oldani. Majd én megoldom. Van rá elég időm. Este nem tudtam aludni. Levettem a polcról Benedek Elek meséit és egész éjjel azokat olvastam. Azokat a meséket olvastam, amelyekben szerepelt a Halál. Jó volt gyereknek lenni.

Ha a világ ránk lenne szabva, a halálnak nem szabadna léteznie. De a világ nincs ránk szabva. Nem nekünk van kitalálva. Csak különös vendégek vagyunk. Lelketlen folyamatok termékei. Mely folyamatok eredményeképp többé-kevésbé alkalmazkodtunk a világ egy rendkívül speciális feltételekkel jellemezhető, jelentéktelenül apró szeletéhez. De csak többé-kevésbé.

Gondoljunk csak bele - egy, a végtelen űrben keringő bolygó pőre, védtelen felszínén járkálunk. Úgy teszünk, mintha ez így rendben lenne. Fogjuk magunkat és leaszfaltozzuk azt a részt, ahol épp gyakran járkálunk. Táblákat rakunk mellé, fákat ültetünk a széle mentén és örülünk magunknak. Íme, ilyen a világ, a mi világunk! Minden rendben van, így már nem is néz ki olyan vadul az egész. Pedig ugyanolyan bolygó ez, mint a többi. Szeretjük különlegesnek gondolni, de nem létezik az a fogalom, hogy különleges. Mi találtuk ki. Ez csak egy jó nagy kődarab. Nem miattunk van. Csak van. Nekünk mindössze annyi a szerencsénk, hogy történetesen kialakult itt egy olyan folyamat - az élet -, amely minket is létrehozott és amely folyamatot eddig nem pusztították el más folyamatok. Szóval itt sétálgatunk ennek a kődarabnak a felszínén és nincs felettünk semmi, csak a végtelen űr. Úgy csinálunk, mintha ez normális dolog lenne. Nem az. Nincsenek normális dolgok. A bolygó körül van egy rendkívül vékony, esetleges kis gázréteg. Ehhez kötve létezünk. Mert épp itt alakult ki a fajtánk. És ha netán építünk egy primitív konzervdobozt, hogy egy ormótlan, robbanásveszélyes csővel valahogy a gázrétegen kívülre juttassuk, akkor vinnünk kell magunkkal valamennyit ebből a gázból, mert ha nincs a fejünk közelében, hogy puha, törékeny testünk kivonja belőle a működéséhez és szerkezetének fenntartásához szükséges anyagot, akkor végünk van. Ha történetesen a víz alatt fejlődünk ki, akkor most színültig vízzel lennének töltve az űrhajóink. Elég hülyén nézne ki. Semmivel sem nézne ki hülyébben, mint amilyen hülyén egy levegővel töltött űrhajó néz ki.

Az emberek élik az életüket. Reggel felkelnek. Elmennek dolgozni, fizetést kapnak, karriert építenek, házat vesznek. Válogatnak a boltban, berendezik a lakásukat. Autóba ülnek, buszra, vonatra, villamosra. Repülőre, hajóra. Találkoznak egymással, beszélgetnek, beülnek ide és oda, megisznak ezt és azt. Elmennek együtt koncertre, táncolni, színházba. Elmennek futni, biciklizni, sportolni. Ülnek a gép előtt, filmeket, sorozatokat néznek, zenét hallgatnak, blogot írnak, játszanak. Szeretnek, csalódnak, megsértődnek, kibékülnek, remélnek, hisznek, álmodnak, töprengenek, merengenek, vitatkoznak. Kipróbálják ezt és amazt. Teszik a dolguk. Élik az életük, mintha minden rendben lenne. Semmi nincs rendben. De erről muszáj megfeledkezni. Erről muszáj elterelni a figyelmet. Persze, a végén meghalunk - elnézést, de hol a vége? - , de addig is érezzük jól magunkat! Persze vannak, akik nem ilyen szerencsések. Akiknek nem olyan könnyű elterelni a figyelmüket a valóság igazi természetéről. Akik nem ismerik, mert soha nem ismerhették meg ezt az illúziót. Akik a lét peremén élnek. Éheznek, nyomorognak, fáznak, izzadnak, szenvednek. Az ő tudatuk nem képes olyan könnyedén eltakarni, elfedni a valóságot.

Pedig milyen jó dolog ülni otthon a kényelmes fotelban és zenét hallgatni. Élvezni, ahogy a hangok betöltik a szobát, ahogy dobban a basszus, ahogy sodor az ár, ahogy elöntenek a hangulatok. Micsoda mókás szerzetek ezek az emberek! Képzeld csak el, képesek arra, hogy a levegő finom rezdüléseit a fejükön lévő különös kis érzékszervükkel felfogják. Ez igen hasznos, mert ha ott vagy egy dzsungelben és valami - ami nagy és túl éles fogai meg karmai vannak - ott van a közeledben és mozog, akkor jó eséllyel megrezegteti maga körül a levegőt és ha te ezt a rezgést, a rezgés mértékét képes vagy valamilyen módon mérni, ráadásul úgy, hogy tudod, hogy melyik irányban van a rezgés forrása, akkor még időben észreveheted azt a valamit, mielőtt letépné a fejedet. És mit csinálnak ezek a komikus kis izék? Emberek, na.  Csináltak maguknak egy olyan kis berendezést, ami fogja és megrezegteti maga körül a levegőt. És ülnek egy vékony falú, mesterséges kis üregben, egy bőrredő segítségével elfedik azt a szervüket, amellyel elektromágneses hullámok egy szűk, a kődarabjuk közelében lévő csillag fényére jellemző tartományát felfogni képesek és élvezettel érzékelik a levegő rezgését, mert kiókumlálták, hogy az kellemes módon tud hatni rájuk. Csodabogarak! Azok bizony.

Körbevesz minket az emberi világ rendkívül erőteljes illúziója. Egy olyan rendszer, amely látszólag működik, amelynek van egy belső, jól ismert logikája. De néha felfeslik az illúzió szövete. Néha képen ver minket a valóság. Néha kiderül, hogy mennyire törékeny és esetleges mindaz, amiben élünk. Valami elromlik. Valaki hibázik. Vagy csak a természet mutatja meg végtelen közönyével, hogy működése mennyire nincs tekintettel - miért is lenne - a mi életünkre.

Fogja magát és kitör egy vulkán valahol Izlandon. És egy jól bejáratott, minden szempontból működőképesnek hitt rendszer lebénul. Elér egy adott szintet a levegő káros anyag tartalma és nem ülhetsz a kocsidba, mert tilos. Nem jön a gáz, korlátozásokat kell bevezetni, családok tízezrei fagyoskodnak. Napviharok miatt megbénulnak az elektromos berendezéseink. Esik az eső, belvíz és árvíz jön, házak, emberek otthonai omlanak össze. Nagyon kevés elég ahhoz, hogy szétszakadjon az élet megszokott, bársonyosan kibélelt, jól ismert szövete. Nem elég robosztus a rendszer. Közel sem bír ki annyit, mint azt hinni szeretnénk.

Egy Boeing 737-es tart Prágába, Athénon át. A légkondicionáló berendezés, ez az ügyetlen kis szerkezet elromlik. Az emberek megfulladnak, a gép egy hegygerincbe csapódik. 121 ember élete véget ér. Ilyen van. Ilyen a világ, amiben élünk. Megesik. Hogy igazságtalan? Kit érdekel? Ez van. Ha lenne a világnak egy tervezője, akkor nála talán lehetne reklamálni. De ha lenne a világnak tervezője, akkor nem ilyen lenne a világ.

Vajon milyen érzés látni, hogy az ember, akit mindennél jobban szeretsz, aki az életed jelenti, akivel annyi örömöt adtatok egymásnak és akivel annyi közös emléked van, két darabban hever az utcán? A két darab között pedig minden csupa vér és szétszakadt, hosszú csomókban kiomlott emberi bél. Egy szétroncsolódott, működésképtelenné vált kupac hús és csont. Az ember anyag. Leírtam ezt a pár sort és nem érzem jól magam tőle. Mintha beteges lenne ilyesmit leírni. Pedig ilyesmi van. Ilyesmi megtörténik. Vannak emberek, akiket nem kímélt meg attól a valóság, hogy átéljék ezt az érzést. Vagy, hogy átéljék azt, amikor nekik csapódik egy teherautó, ők pedig beesnek alá, a kerekek pedig szétkenik őket az úttesten. A világháló tele van ilyen eseteket bemutató, brutálisabbnál brutálisabb videóval. Tudatosan kerülöm őket. Rosszul vagyok tőlük. Betegesnek gondolom, ha valaki ilyen videókat néz. Pedig ezek a videók csak a valóságot mutatják meg. Ilyen a világ. Ha ezek emberi nézőpontból betegesek, akkor emberi nézőpontból maga a világ beteges. Milyen szerencse, hogy a nagyságrendeket tekintve azért elég ritkán feslik fel a valóság szövete. Így van lehetőségünk megfeledkezni erről az egészről. Úgy tehetünk, mintha minden rendben lenne. De mindig járnak közöttünk olyanok, akik épp szenvednek attól, hogy meglátták az lét igazi természetét. Csendben vannak, lehajtják a fejüket. Mikor nem látják őket, akkor sírnak, és ha szóba kerül a dolog, akkor mindenki nagyon tapintatos és szomorú és olyanokat mond, hogy sajnálom, meg hogy együtt érzek és hogy részvétem. Felháborodni senkinek nincs ereje. Ugyan min is kellene felháborodni? Annyira azért senki nincs meglepve. Ez belefér, erre azért lehet számítani, ilyen a világ, elkerülhetetlenül.

Pedig sokan gondolják azt, hogy van a világnak tervezője. Megnyugtatja őket ez a gondolat. Azt gondolják, hogy a halál nem az élet vége. Hogy a tudat túléli a testet. Irigylem őket. Irigylem a reményt. Irigylem a gondolatot, hogy valami nagyon mélynek, titkosnak, megfoghatatlannak, transzcendensnek, szentnek és igaznak vannak a birtokában. Irigylem a végtelen naivitást, amit ahelyett, hogy megtörne az, amikor otrombán előtüremkedik a valóság, épp ellenkezőleg, különös módon csak megerősít. Hisznek a mesékben. Jó hinni a mesékben. Remélem igazuk van és én tévedek. Csak nem hiszem.

Egyedül vagyunk. Csak egymásra számíthatunk. Együtt kell átvészelnünk az időt, ami adatott. Együtt kell olyanná tennünk, hogy az életet el lehessen viselni. Sőt. Hogy az tartalmas, örömteli és fontos legyen. Nem az a dolgunk, hogy ócska játékokat játszunk, hogy önző és kisszerű helyzetekbe bonyolódjunk. Nem az a dolgunk, hogy csupa felszínességgel elkendőzzük a lét igazi természetét. Nem, ezzel nem elégedhetünk meg. Több kell. Dúsabb, élőbb. Nem elég az az illúzió, ami eltakar előlünk valamit. Olyan illúzió kell, amit nem csak szemlélhetünk. Olyan illúzió, amelybe alámerülhetünk. Ami egylényegű lesz velünk. Nekünk kell az illúzióvá válnunk. Nekünk kell egy új világot teremtenünk.

Megalkotni önmagunk. Együtt, egymásnak.
Kulcsszavak: filosz

2010/07/01

"Mintha valami új, idegen, szokatlan dolog lopózott volna közéjük, valami titok, amit egymás szeméből olvastak ki: a halál gondolata vette be magát a házba, és némán uralkodott a tágas szobákban. [...]
Johann Buddenbrook odafönt, a betegágy mellett üldögélt, öreg Nettijének kezét a magáéban tartva, és fölhúzott szemöldökkel, kissé lefittyedt alsó ajakkal némán bámult maga elé. A falióra hosszú szüneteket tartva, tompán ketyegett, de a beteg még ritkábban vett lélegzetet, kurtán és felületesen. [...]
Az öregúr talán a negyvenhat év előtti időre gondolt vissza, amikor első felesége betegágyánál ült, és talán összehasonlította akkori szilajon viharzó kétségbeesését ezzel a tűnődő szomorúsággal, ahogyan most, maga is agg fejjel, ezt az elváltozott, kifejezéstelen, rettentően közömbös arcot nézi, ezét az öregasszonyét, aki sohasem szerzett neki nagy boldogságot, sem pedig nagy fájdalmat, aki azonban sok éven át okos tisztességgel kitartott mellette, s íme most ő is lassan eltávozik.
Nem sokat gondolt bizony, csak révedezve, csöndes fejcsóválással tekintett vissza életére és általában az életre, amely egyszeribe oly távolinak, oly csodálatosnak tűnt fel előtte, erre a fölöslegesen lármás kavargásra, amelynek középpontjában állott, amely tőle észrevétlenül visszahúzódott, és most ámulva hallgatózó fülében távolról felcsendült... Néha félhangosan ennyit mondott:
- Különös! Különös!
[...]
Újabban gyakran üldögélt némán és elmerülten a család körében, és ha olykor térdére ültette a kis Klárát, hogy eldúdolja neki valamelyik régi mókás nótáját, például ezt:

Lassan döcög az omnibusz...

vagy ezt:

Diri, diri, dongó...

ilyenkor megesett, hogy egyszerre elhallgatott, letette kis unokáját, fejcsóválva, mint valami hosszú, félig öntudatlan gondolatsor eredményét, azt mondta "Különös!" és azzal elfordult..."
Kulcsszavak: idéz

2010/06/24

 

"I meant," said Ipslore bitterly, "what is there in this world that truly makes living worthwhile?"
Death thought about it.
CATS, he said eventually. CATS ARE NICE.

Kulcsszavak: cicc idéz

2010/06/20

"Minden általánosítás veszélyes. Ez is."
Kulcsszavak: idéz

2010/06/13

"'Tell me,' the great twentieth-century philosopher Ludwig Wittgenstein once asked a friend, 'why do people always say it was natural for man to assume that the sun went round the Earth rather than that the Earth was rotating?' His friend replied, 'Well, obviously because it just looks as though the Sun is going round the Earth.' Wittgenstein responded, 'Well, what would it have looked like if it had looked as though the Earth was rotating?'"
Kulcsszavak: filosz idéz

2010/06/05

"Why is it that you physicists always require so much expensive equipment? Now the Department of Mathematics requires nothing but money for paper, pencils, and waste paper baskets and the Department of Philosophy is still better. It doesn't even ask for waste paper baskets."
Kulcsszavak: filosz idéz kacc

2010/06/03

"The chaplain’s wife was the one thing in the world he could be certain of, and it would have been sufficient, if only he had been left to live his life out with just her and the children. The chaplain’s wife was a reserved, diminutive, agreeable woman in her early thirties, very dark and very attractive, with a narrow waist, calm intelligent eyes, and small, bright, pointy teeth in a childlike face that was vivacious and petite; he kept forgetting what his children looked like, and each time he returned to their snapshots it was like seeing their faces for the first time. The chaplain loved his wife and children with such tameless intensity that he often wanted to sink to the ground helplessly and weep like a castaway cripple. He was tormented inexorably by morbid fantasies involving them, by dire, hideous omens of illness and accident. His meditations were polluted with threats of dread diseases like Ewing’s tumor and leukemia; he saw his infant son die two or three times every week because he had never taught his wife how to stop arterial bleeding; watched, in tearful, paralyzed silence, his whole family electrocuted, one after the other, at a baseboard socket because he had never told her that a human body would conduct electricity; all four went up in flames almost every night when the water heater exploded and set the two-story wooden house afire; in ghastly, heartless, revolting detail he saw his poor dear wife’s trim and fragile body crushed to a viscous pulp against the brick wall of a market building by a half-wined drunken automobile driver and watched his hysterical five-year-old daughter being led away from the grisly scene by a kindly middle-aged gentleman with snow-white hair who raped and murdered her repeatedly as soon as he had driven her off to a deserted sandpit, while his two younger children starved to death slowly in the house after his wife’s mother, who had been baby-sitting, dropped dead from a heart attack when news of his wife’s accident was given to her over the telephone. The chaplain’s wife was a sweet, soothing, considerate woman, and he yearned to touch the warm flesh of her slender arm again and stroke her smooth black hair, to hear her intimate, comforting voice. She was a much stronger person than he was. He wrote brief, untroubled letters to her once a week, sometimes twice. He wanted to write urgent love letters to her all day long and crowd the endless pages with desperate, uninhibited confessions of his humble worship and need and with careful instructions for administering artificial respiration. He wanted to pour out to her in torrents of self-pity all his unbearable loneliness and despair and warn her never to leave the boric acid or the aspirin in reach of the children or to cross a street against the traffic light. He did not wish to worry her. The chaplain’s wife was intuitive, gentle, compassionate and responsive. Almost inevitably, his reveries of reunion with her ended in explicit acts of love-making."
Kulcsszavak: idéz

2010/05/27

 

 

"Az a város olyan, mint egy kibekúrt tündérmese. Ez a kibaszott tündérmese nem az ő világa? Az hogy lehet? A csatornák, a hidak, a macskakövek? Az a sok mesebeli lófasz hogy a faszomba ne lenne a világa valakinek bazmeg?"
 
Kulcsszavak: film idéz kép

2010/05/26

"And we will talk, until thought's melody
Become too sweet for utterance, and it die
In words, to live again in looks, which dart
With thrilling tone into the voiceless heart,
Harmonizing silence without a sound.
Our breath shall intermix, our bosoms bound,
And our veins beat together; and our lips
With other eloquence than words, eclipse
The soul that burns between them, and the wells
Which boil under our being's inmost cells,
The fountains of our deepest life, shall be
Confus'd in Passion's golden purity,
As mountain-springs under the morning sun.
We shall become the same, we shall be one
Spirit within two frames, oh! wherefore two?
One passion in twin-hearts, which grows and grew,
Till like two meteors of expanding flame,
Those spheres instinct with it become the same,
Touch, mingle, are transfigur'd; ever still
Burning, yet ever inconsumable:
In one another's substance finding food,
Like flames too pure and light and unimbu'd
To nourish their bright lives with baser prey,
Which point to Heaven and cannot pass away:
One hope within two wills, one will beneath
Two overshadowing minds, one life, one death,
One Heaven, one Hell, one immortality,
And one annihilation. Woe is me!
The winged words on which my soul would pierce
Into the height of Love's rare Universe,
Are chains of lead around its flight of fire --
I pant, I sink, I tremble, I expire!"
Kulcsszavak: idéz

2010/05/18

Mert az idő mindig elmúlik

"Pétervár, mondta a herceg, nagyon messze van. Berlin sincs közel. Ha jobban belegondol, a legközelebbi hely ez itt. Minden más másutt van. Még Göttinga is. Ő maga nem tudós, kéri, Gauss javítsa ki, ha tévedne.
Nem, mondta Gauss földre szegezett tekintettel. Így van, ahogy mondja."

"Gondolkodott, a megjegyzés érdekesnek tűnt. Hogy miért volt szomorú? Talán mert látta, hogyan megy tönkre az édesanyja. Mert a világ csalódást okoz, ha az ember rájön, milyen vékony a szövete, milyen durva csomózású az illúzió, milyen ügyetlenül van elvarrva a fonákja. Mert csak a titok és a felejtés teszi elviselhetővé. Mert ha nincs alvás, amely nap mint nap kiragadja az embert a valóságból, nem lehetne kibírni. A félrenézés képességének hiánya szomorúság. Az ébrenlét szomorúság. A megismerés, szegény Bartels, kétségbeesés. Miért, Bartels? Mert az idő mindig elmúlik."

"Délután a cselédség azt tapasztalta, hogy Humboldt fel-alá jár a kastély előtt, a dombtetőkön, a tó körül, nyitott szájjal, az ég felé fordított arccal, mint egy gyengeelméjű. Ilyennek még sosem látták. Bizonyára nagyon megrendült, mondogatták egymásnak. És csakugyan: Még sosem volt ilyen boldog."

"Figyelemre méltó mű. A szerző komolyan állítja, hogy az ember gép, egy roppant míves önműködő váz.
És nincs lelke, mondta az idősebb. A kastély parkjában sétáltak; a kopasz fákat vékony hóréteg borította.
Dehogynem, vetette ellen a fiatalabb. Van lelke. Vannak sejtelmei és van költői érzéke a messzeség és szépség iránt. Jóllehet, ez a lélek csupán része, még ha a legbonyolultabb része is a gépezetnek. És ő azon töpreng, vajon ez nem felel-e meg a valóságnak.
Hogy minden ember gép volna?
Talán nem mindenki, mondta elgondolkodva a fiatalabbik. De mi igen."

"Új könyvekről beszélgettek, amelyeket ő nem ismert, az eső gyakoriságáról, a párizsi direktórium jövőjéről. Johanna sokszor előbb válaszolt, mint ahogy ő végigmondta volna a mondókáját. Az járt a fejében, hogy átöleli a lányt, lehúzza magával a földre, és pontosan tudta, hogy az belelát a fejébe. Tényleg muszáj ennyit alakoskodni? Hát persze, hogy muszáj, és amikor véletlenül megérintette a lány kezét, mélyen meghajolt, ahogy a nemesek szoktak, a lány pedig pukedlizett. A visszafelé vezető úton azon tanakodott, vajon eljön-e majd a nap, amikor az emberek hazugság nélkül érintkezhetnek egymással. De mielőtt megválaszolhatta volna magának ezt a kérdést, rájött, hogy minden számot fel lehet írni három háromszögszám összegeként. Remegő kézzel keresgélte a jegyzettömbjét, de otthon felejtette, ezért kénytelen volt a képletet halkan maga elé mormolni a legközelebbi vendéglőig, ahol kitépte a pincér kezéből a palavesszőt és odafirkantotta a terítőre."

(Daniel Kehlmann: A világ fölmérése)
Kulcsszavak: idéz

2010/05/10

A szabad akarat illúziójáról

"Ich glaube nicht an die Freiheit des Willens. Schopenhauers Wort: 'Der Mensch kann wohl tun, was er will, aber er kann nicht wollen, was er will', begleitet mich in allen Lebenslagen und versöhnt mich mit den Handlungen der Menschen, auch wenn sie mir recht schmerzlich sind. Diese Erkenntnis von der Unfreiheit des Willens schützt mich davor, mich selbst und die Mitmenschen als handelnde und urteilende Individuen allzu ernst zu nehmen und den guten Humor zu verlieren." (Albert Einstein)

 

"If I hadn't spent so much time studying Earthlings," said the Tralfamadorian, "I wouldn't have any idea what was meant by 'free will.' I've visited thirty-one inhabited planets in the universe, and I have studied reports on one hundred more. Only on Earth is there any talk of free will." (Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five)

 

Az agy működését valószínűleg nem lehet determinisztikus módon leírni. Ez egy indeterminisztikus szerkezet. A döntéseink vagy egyértelműen következnek belőlünk (és ilyenkor nem kell döntenünk) vagy vívódunk különböző lehetőségek között, melyekhez különböző valószínűséget rendel addigi természetünk. Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy rúdon egyensúlyozó ember. Nem lehet tudni, hogy merre fogunk lebukni, balra vagy jobbra. Lehet, hogy hirtelen ér minket egy külső impulzus, ami az egyik irányba lök minket ott és akkor. De az is lehet, hogy külső hatásoktól függetlenül valahogy eldől bennünk a kérdés. Úgy, hogy utólag nem is biztos, hogy magyarázatot tudunk adni a dologra.

 

Nincs szabad akarat. A szabad akaratot egy külső szemlélő számára egy jól elhelyezett véletlengenerátorral tökéletesen modellezni lehet. A szabad akarat hiánya nem azt jelenti tehát, hogy minden előre meghatározott.

 

Nem hozunk döntéseket. Ez egy tévképzet. Ilyesmi nem létezik. Zajlik egy nem-determinisztikus feldolgozási folyamat, amelynek talán csak melléktermékeként jön létre az az önmagát átélni képes valami, aminek megéljük magunkat. Amit döntéshozásnak nevezünk, az valójában azt jelenti, hogy a folyamat egy ahhoz hasonló állapotba jutott, mint mikor valaki az imént említett rúdon egyensúlyozik. Ezt éljük meg vívódásként. Valakiben az ilyesmi hamar feloldódik (őket nevezzük döntésképes embereknek), másokban nehezebben. Olykor erről a pontról a tudatalattiból - véletlenszerűen! - előbukkanó emlékkép mozdítja ki az embert (és lendíti tovább), máskor egy rajtunk kívül álló külső impulzus (például egy mástól hallott érv, ami eléggé megerősít valamit bennünk ahhoz, hogy megszülessen bennünk, de mégis valamiképp tőlünk függetlenül a döntés).

 

Nehéz persze ezt szavakba önteni. Valójában képtelenség mindezt úgy leírni, hogy át is tudjuk valóban érezni. Hogy aminek megéljük magunkat, arra úgy tudjunk tekinteni, mint amiről itt most szó van. Van ennek a rendszernek egy komplexitása, ezt a komplexitást azonban elménk nem képes magában leképezni (felfogni), mert ahhoz komplexebbnek kéne lennie önmagánál. Ezért aztán soha nem leszünk képesek mindezt igazán megemészteni. Valami mindig azt fogja súgni odabenn, hogy valami hiányzik. Pedig nem hiányzik semmi. A világot megélő lényként szinte szükségszerű az a tévhitünk, hogy van szabad akaratunk, hisz lehetetlen volna felállítanunk egy olyan modellt magunk számára, amely jelzi jövőbeli akaratunkat.

 

Van itt azonban még egy fontos kérdés, amivel foglalkoznunk kell, ez pedig az emberi felelősségre vonatkozik. Ha nincs szabad akarat, akkor felelőssé lehet-e tenni bárkit is a tetteiért? A válasz egyértelmű igen. Nem tiszta lapként születünk, vannak genetikai adottságaink. Ezen túl pedig a külvilágból minket ért töménytelen mennyiségű impulzus formál minket. Többségünket mindez olyan emberré alakította, akik egy békés, biztonságos, felelős polgárok által lakott bolygón szeretnének élni és boldogok lenni. Épp ezért nem mondhatjuk azt (mert nem következik belőlünk ez), hogy mostantól nem vagyunk felelősek tetteinkért. Mert felelősnek lenni valójában egy magatartásmód. Ha sokan elhiszik (mert ilyen impulzusokat kapnak és ezek erősödnek meg bennük), hogy bármit megtehetnek, hogy nem kell felelős módon viszonyulniuk a környezetükhöz, akkor meg is fognak bármit tenni, a világ pedig elviselhetetlen hellyé fog változni. A különböző ideák túlélésért folytatott versenyében egyáltalán nem mindegy, hogy milyen gondolatok adódnak át és terjednek el közöttünk nagy számban. Egészen meglepő, hogy gondolkodásmódunkat mennyire mélyen meghatározza az a kor és annak szelleme, amelyben élünk. És habár tudjuk, hogy a gyilkos soha nem vált volna gyilkossá, ha nem érik olyan hatások, amelyek következtében elméje lényegében megbomlott (és ezt most nem orvosi, hanem morális értelemben mondom), ettől még börtönbe fogjuk zárni, mert egyfelől veszélyes a társadalomra, másfelől pedig olyan módon akarjuk befolyásolni a társadalmat, amely mindenki számára egyértelművé teszi, hogy a gyilkosság bűn. És miért tesszük ezt? Mert minket meg ilyenné formált maga a társadalom.

 

És végül. Ami mégis megkülönböztet minket egy lélektelen robottól, az nem más, minthogy átéljük a bennünk lejátszódó folyamatot. Ahogy egy filmet nézve is izgulunk, aggódunk, örülünk, nevetünk - függetlenül attól, hogy egy előre lefektetett sínen megyünk végig oly lelkesen. A való életünk viszont nem egy sín.

 

Mindaz, amit érzünk, amit gondolunk, az emlékeink, mindez tényleg a miénk. Mindez tényleg mi vagyunk.

Kulcsszavak: filosz

2010/05/03

 "A kandúrnak ehhez is volt hozzáfűznivalója:
– De én igazán olyan vagyok, mint egy hallucináció. Nézze meg a profilomat holdfényben! – Azzal pózba vágta magát a holdfénypászmában, és folytatni akarta mondókáját, de leintették, s erre csak annyit mondott: – Jó, jó, elhallgatok. Néma hallucináció leszek."


"– Minden beteljesült, igaz–e? – folytatta Woland, a fej szemébe nézve. – A fejét egy nő vágta le, az ülést nem tartották meg, és a lakásában lakom. Mindez tény. A tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon. Most azonban a távolabbi jövő érdekel bennünket, nem a beteljesült tények. Ön mindig lelkes terjesztője volt annak az elméletnek, hogy a fő levágásával az élet megszűnik, az ember hamuvá válik, és a nemlétbe távozik. Nagy örömömre szolgál, hogy itt, vendégeim jelenlétében, noha ők, mármint vendégeim, egészen más elmélet igazolására szolgálnak, közölhetem önnel: elmélete szellemes és egyúttal helytálló. Egyébként egyik elmélet sem különb a másiknál, és nem is rosszabb. Van olyan felfogás is, miszerint mindenkinek az ő hite adatik. Hadd legyen így! Ön a nemlétbe távozik, én pedig örömmel iszom a létre, az életre, abból a serlegből, amellyé az ön koponyája változik!"


"A szalonba némán behatoló férfiak megálltak, és jó hosszú ideig behatóan szemlélték a kandúrt.
– Ejha… ez aztán a jól megtermett állat! – jegyezte meg az egyik súgva.
– Nem rosszalkodom, nem bántok senkit, a benzinfőzőt javítom – közölte a kandúr, barátságtalanul meresztve szemét a betolakodókra. – Kötelességemnek tartom továbbá, hogy figyelmeztessem önöket: a macska ősidőktől fogva szent és sérthetetlen állat."

(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita)

Kulcsszavak: cicc idéz

2010/04/26

"Über das Wesen der Langenweile sind vielfach irrige Vorstellungen verbreitet. Man glaubt im ganzen, dass Interessantheit und Neuheit des Gehaltes die Zeit vertreibe, das heißt: verkürze, während Monotonie und Leere ihren Gang beschwere und hemme. Das ist nicht unbedingt zutreffend. Leere und Monotonie mögen zwar den Augenblick und die Stunde dehnen und langweilig machen, aber die großen und größten Zeitmassen verkürzen und verflüchtigen sie sogar bis zur Nichtigkeit. Umgekehrt ist ein reicher und interessanter Gehalt wohl imstande, die Stunde und selbst noch den Tag zu verkürzen und zu beschwingen, ins Große gerechnet jedoch verleiht er dem Zeitgange Breite, Gewicht und Solidität, so dass ereignisreiche Jahre viel langsamer vergehen als jene armen, leeren, leichten, die der Wind vor sich her bläst, und die verfliegen. Was man Langeweile nennt, ist also eigentlich vielmehr eine krankhafte Kurzwelligkeit der Zeit infolge von Monotonie: große Zeiträume schrumpfen bei ununterbrochener Gleichförmigkeit auf eine das Herz zu Tode erschreckende Weise zusammen; wenn ein Tag wie alle ist, so sind sie alle wie einer; und bei vollkommener Einförmigkeit würde das längste Leben als ganz kurz erlebt werden und unversehens verflogen sein."
(Thomas Mann, Der Zauberberg)

"Az unalomról sok téves felfogás él az emberek között. Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom elűzi az unalmat, azaz megrövidíti az időt, egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, unalmassá teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom megrövidítheti az órát vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek. Amit unalomnak, hosszadalmasságnak hívunk, ezek szerint inkább az idő beteges megrövidülése, ennek oka pedig az egyhangúság; a szakadatlan egyformaságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon összezsugorodnak: ha egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződne, és észrevétlenül repülne el."
(Thomas Mann, A varázshegy)

Kulcsszavak: idéz

calwz

< <


©2009 Sarok.org

Search marketing