H2504111825
K2605121926
Sz2706132027
Cs2807142128
P0108152229
Sz0209162330
V0310172431

Mocsári békahír

2011/08/02

Szatír

Lassan hajnalodott. A köd tehette, hogy a napsugarak erőtlenül másztak egyre feljebb a bokrok ágain, maguk után fényes, apró vízgömböcskéket hagyva, mint egy különleges csiga. A szatír türelmesen és fázva várakozott az egyik bokor mögött. Igaz, volt bundája, de ez a hideg nem kívülről jött. Belülről volt átfagyva. Patájával csíkokat szántott egymás mellé a fűbe, hogy valamivel elterelje a hidegről a gondolatait. Úgy érezte, belekövül a hiábavaló várakozásba. A pára mögül komótosan egyedül a nap bukkant ki, és sehol egy meleg testű lény. Csak a fű a tóparton és a víz. Meg a bokrok. Tán csak hideg volt már a fürdéshez, vagy talán elköltöztek más tájakra a nimfák, de senki nem járt arra már napok óta. Vagy hetek óta. Évek óta? A fázás és a félelem megzavarta az időérzékét. Nem tudta pontosan mitől is fél. Csak a jeges tűket érezte a szívében. Női kacagásra vágyott, arra, hogy valaki pajkosan elfusson előle és visszanézzen rá a válla fölött. Játszani akart. És feloldódni valakiben. Nimfák meg-megrebbenő képét szerette volna látni a víz tükrén szétfoszlani, majd összeállni újra. Érezni akarta magában ismét az elszántságot és erőt, azt, hogy mindenre képes, bárkit és bármit le tud győzni, nem ismer lehetetlent. Türelme párolgott a köddel együtt. Újabb és újabb kifordult fűcsomók hevertek a patái alatt. Dühösen belerúgott az egyikbe. Hát vége van? Vége? Nincs többé nimfácska? Nincs többé az a földöntúli érzés, hogy összefolyik az ég és a föld, nincsenek hangok, nincsenek zajok, csak a saját lélegzetünk, sikításunk és mámorunk? Nincs többé részleges süketség és érzéketlenség a fájdalomra, a bánatra, az öregségre, az elmúlásra, mert csak az az egy pillanat van, az a kifordult-befordult, szétfolyó, túlcsordult világegyetem, a lebegés benne, a magamon kívül vagyok érzése? Nem is a kéj, nem is a vágy, hanem a testetlenség, az érzékek elmosódása, a határtalanság érzete. Mi van hát akkor? Vagyok-e én magam? - kérdezte magától és újabb fűcsomót rúgott odébb, majd elgondolkodva piszkálgatni kezdett egy alóla kibukkanó gombát. Van-e szatír nimfa nélkül? Nem az adja-e meg számomra a létem értelmét és definícióját, hogy léteznek nimfák? Mi vagyok én magamban? Csak egy közönséges lótestű, férfiarcú lény. Eszik, iszik, alszik. - tűnődött magában. Bár mostanában már enni se volt kedve. A nap közben teljesen felszárította a ködöt, kezdett a langyosság visszatérni a tagjaiba. De ez sem volt az igazi. Az a belső hidegség nem engedett ki. Szorította a szívét.
Úgy látszik, ez a jeges szorítás, ez a legvalóságosabb igazság. Semmi más nincs. És én magam sem vagyok. - jutott végül következtetésre.
Nem vagyok! - kiáltotta bele a napba. Majd újra: NEM VAGYOK!
És abban a pillanatban enyhült a szorítás, elmúlt a félelem, a meleg újra átjárta testét. Szellő libbentette meg a szakállát, mint egy megkönnyebbült sóhaj, majd egy halk pukkanás hallatszott.

A tó partján néhány kirugdosott fűcsomó hevert és egy gomba, amelyik eredetileg a föld alatt élt. A nap elárasztotta a tájat, felszárította az utolsó csillámló vízcsöppecskét is, amely reggeli útját jelezte és elégedetten nézegette magát a tó tükrében az üres, mozdulatlan, teremtett lélek nélküli táj kellős közepén.

brekkancs



©2009 Sarok.org

Search marketing