Összes blogok

 

5 könyv, amit a pasid is szívesen elolvas

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.

Dörzsölgette a vállán azt a mély, kivörösödött árkot. Fura szaga van a zsáknak. Szúrós, száraz kenderrost, szinte porzott-mállott, ahogy keresztbevetette magán. Olajos, aha olajos szaga van, és fintorgott hozzá.
Nem nagyon haladt.
A középső ujján véres hólyagot tört a cuca.
Cuca - ezen, minduntalan röhögnie kellett; a Feri mondta, hogy így hívják, pedig hát csak egy százas szög, amit átböktek hosszában egy darabka vörös kukoricacsutkán, meg egy bőrszíj, a bújtató, amibe a gyűrűs-, meg a középső ujját dugta, míg marokra fogta a cucát.
Cuca, hát nem tudod, mi az? - kérdezte a Feri - Azzal bontod le a csőrül a levelet.
Egyszerűen mondta.
Aha. Röhejes neve van.
Az, hagyta rá a Feri.
Nem nagyon haladt, vágta a vállát a zsák.
Rosszul raktad föl azt a zsákot, te. Nem esik kézre a szája, hát nem vetted észre?
Möszjő Bonaparte, önnek seregei felsorakoztak. Ezen megint röhögött, ahogy jobb keze minduntalan beakadt a zsák szájába, eszébe jutott az a Jacques-Louis David portré.
Picsába, hol a lyuk?
Vagy kétméteres nyomvonalat szórt maga mögé vaskos kukoricacsövekből.
Mindig a sárga téglán, baszki, mi? Na, bazmeg, most meg csupa dzsuva lett az egész.
Féltérdre ereszkedett,  úgy szedegette föl. Káromkodott. Kék munkásnadrágja térdére nagy, nyirkos-nyálas plecsnit eresztett a sáros, fekete föld.
Mi van, Misikém, nem nagyon haladsz - ott állt a Feri fölötte.
Á, nem az én művészujjaimnak való ez.
Úgy nyújtóztatta apró, tömpe ujjú kis kezét, mint a madár, ha gallyra kap.
Azt' pálinkát, kérsz-e, kérdezte a Feri.
Kérek.

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.

 

úgy érzem megcsaltam most épp megcsalom a memoárjaim

de simán lehet hogy ez nem igaz mert kontrolcé kontrolvé lesz benne van a pakliban sőt asszem az lesz mármint ez lesz ezt jól megbeszéltem magammal és mostmár tiszta makilélekkel írhatom e sorokat hát ez wonderful 

mielőtt elfelejteném gyorsan sorkizárok ez egy aranybányakincsesláda pedig csak wings of love dalszöveget kerestem és natessék jönnek egymás után a dolgok nem a véletlenek hanem a dolgok alakul minden alakul vagy minden véletlen vagy semmi a véletlen önmagában nem létezik szerintem 

úgy érzem most csak írni akarok írni és írni és majd jönnek a képek és képek és képek de most írni és csak írni és imádom a klaviatúrát mondjuk sajnos a lefelé nyíl nincs meg makiöcsém leette a makihaverjával tiszta ketchup lett és ezért kiszedték tegnap még láttam a hulláját de most még azt sem biztosan a szervkereskedők hát nem tudom de itt van mellettem egy piros nyelű csavarhúzó azzal ha bizbazolom a lefelényíl helyét akkor tudok lefelé de ez macerás szóval marad az egér szóval ilyen sebesült klaviatúrám van de dúl a szerelem

 

jaj szerelem.

 

 

 

jaj most lefagytam. kékség. kétség. kék. nagy kék. nem kék meg kék nem kék ez kék kék az ég. lalalala. 

 

 

 

Van egy ilyen homályos kép, érted, békebeli hangulat, sárga fotó, a háttérben karácsonyfa, libbenő angyalhajakkal.
És azon a képen a Dzsózi van, meg az anya, és karácsony, még a szép időkből, és az izzók beégették a fotópapírt, fehér lyukacsok az izzók azon a képen, és az egész olyan életlen máskülönben, de élő mégis.
Namost olyat csinálj, érted, olyat csináljál, amin az ajándékokkal.
Fölmart mindent, amit talált, az anya meg, hogy Jóóózsi, dehát az nem is a miénk, ne legyél már ilyen hörcsög; nem baj, így a Józsi, csak a kép kedvéért, és akkor berendezte, nagy csomag, kis csomag, narancs is legyen, a színe végett, érted, gyere, ide álljál, aztán fogjad te is. Az anya odaállt, és olyan kínban röhögve ácsorgott, hogy hát mi legyen. Gyere, fogjad te is, és nézzed, mondta a Józsi, rátette a csomagra az anya kezét, lemodellezte neki előbb, megnézte kívülről, jó lesz, na. Nézzed. A csomagokat nézzed, érted, nézzed a  csomagokat. De ne a kamerába nézzél, mert akkor olyan beállított lesz.
Na és hát valahogy így menet közben kaptam el őket, hogy az anya éppen azt kérdi, miért, szerinted így nem lesz beállított, a Dzsózi meg kicsit előreböki a fejét, úgy elé van bukva a feje a vállának egy cseppet, hogy nem, ez nem ugyanaz, nahát nézzed, az ajándékokra nézz és mosolyogjál.
És úgy néz ki a Dzsózi, mint aki nagyon szabódik, hogy nem ő tehet róla, dehát mégiscsak dukál egy ilyen karácsonyi kép, hogy szeretet ünnepe, meg ajándék, meg angyalszárnyak suhogása, érted, kisJézus a jászólban, mi meg már sírtunk, bele a tenyerünkbe röhögtünk nyüszítve, na és akkor exponálódott pont a kép.
Szép, békebeli kép, a Dzsózi van rajta, meg az anya, és olyan szépen, békebelien modoros is, beállított kép, hogy úgymondjam, pozőr egy kicsikét, beégett izzókkal.

 

A: Dehát mi történt a lábaddal?
N: Esztergomban voltunk kirándulni...
A: Esztergomban? Nem is mondtad.
N: Dehogynem, pont akkor beszéltünk telefonon, és mondtam, hogy megyünk kirándulni.
A: Nem beszéltünk.
N: Dehogynem. Két nappal azután, hogy hazajöttem tőled. Felhívtál, hogy...
A: Nem hívtalak. Vagy legalábbis nem emlékszem.
N: Pedig hívtál. Akkor mondtam, hogy megyünk a csoporttal Esztergomba. Csodálkoztál.
A: Akkor biztos nem hittem el.

Így beszélgetnek, anyám, és nagyanyám. Néha nehéz eldönteni, pontosan ki is spanoskodik herr Alzheimerrel.

 

Kólában nagyanyám volt az úttörő. A családi eseménynaptár piros betűs ünnepeinek háttér-ornamentikájába egyszercsak beszivárogtatta. Hogy mikor először, nem is emlékszem.

Minden unokának szigorúan egy üveg jutott. És mint ahogy a kis cseresznyefa [saját oltás] első termése is névtáblázva volt szemenként, hogy Jocóé, Ilié, Erviné, na így volt névtáblázva a kóla évről évre. Kisüveges két decis, sörnyitós-kupakos macera szigorúan. Személyre szólóan. És hiába jött később a kézzel nyitható dobozos, meg a literes-két literes petpalack, kóla az kóla, olyan és annyi, ahogy első látásra, kész. És ahogy pálinka kizárólag reggel, rántott hús kizárólag vasárnap, úgy kóla kizárólag a vendégnek. A kóla, az mégiscsak státusz. Szívjogunk van nekünk egyfajta konformizmushoz, kérem szépen.

                                                       

Valahogy családi tradíció lett belőle. Hogy magunknak, a magunk örömére kólát sose. Csak ha vendéget várunk. Te, jön az Irén, meg a gyerekek, hozzál már egy pár üveg kólát, és akkor hoz. Amúgy sose. És az Irén, meg a gyerekek persze mindig csak vizet isznak, esetleg a Laci kér egy feketét, a kóla meg úgy ottmarad. Na és olyankor iszunk kólát.

A kóla a természet ajándéka. Az emberi természeté.

 

Dialóg nagyanyám és anyám közt:

- Szoktál horkolni?
- Nem tudom.
- Nem tudod?! Hát hogyhogy nem tudod?
- Általában alszom olyankor.
- Én szoktam. Néha fel is ébredek, úgy felhorkanok, na arra fel szoktam ébredni. Akkor átfordulok valamelyik oldalamra, mert az ember csak olyankor horkol ám, amikor a hátán fekszik. A Joli szokott is szólni, Margitka, fordulj az oldaladra, nagyon horkolsz. Azt' nem tud tőlem aludni. Na és akkor átfordulok. A Joli, az nem horkol.

Namost ezek a mondatok úgy félórán keresztül, random üzemmódban. Volt egy olyan pontja a dolognak, amikor totálisan elveszítettem a valóságérzetemet. Mindazonáltal szép, bár nyelvi fordulatokban méltatlanul szűkölködő. Viszont ma megismerhettem aktív szókészletének legkimunkáltabb darabját. Hízánkos, így mondta. Hízánkos as hízásra hajlamos, érted.

Az Alzheimer. Ami az izgalom, az a surprise time to time - már persze annak, aki szereti az ilyesmit. Képes újra és újra rácsodálkozni dolgokra. Mondjuk arra, hogy anya levágja a körmét. Megbeszélik, levágjam, vágjad, és akkor anyám levágja neki, öröm van. Másnap lenéz a kezére, és kikerekedett szemmel azt mondja, te jó ég, valaki levágta a körmömet. És arra anyám olyan szemeket mereszt, hogy az Eizenstein, ha még élne, vele forgatná a Patyomkin páncélost. Na képzelheted.

 

Nyaral a nagyi

- Ezt a kis könnyű, nyári blúzt is viszem... vagy itt van ez a jó kis dzsörzékosztüm, ez jó lesz?
- Jó lesz. Valami nadrágot is keress.
- Jó. Na. Ezt a kis könnyű, nyári blúzt is úgy szeretem, vigyem?
- Hozzad. Csak keress nadrágot.
- Nadrágot. Jó. Meg ezt a mellényt is, mert mi van, ha hűvös lesz. Nézd már, ezt az inget még te varrtad, ezt is berakom... de mit keresek?
- Nadrágot!
- Jaj, ez is megvan?! Nem is emlékeztem rá, hogy ez még megvan. Ez is milyen helyes. Ez a kis selyem blúz...
- Nadrágot!!!
- Jahogy nadrágot. Mit akarok kérdezni? Aztán ki lehet-e látni az ablakon. Ki lehet? Az utcára?
- Ühüm. Ki.
- Szóval ki. Jó. Az jó. Mit vigyek még?
- !!!

És akkor lehúzott ablakkal az autópályán.
Na az azért egy elég komoly életérzés, amikor anyám, nagyanyám meg én lobogó hajjal, ordítva énekeljük a kocsiban, hogy Nékem csak...

 

A Liberálisok Házában Szakcsi és társai igazi magyar népi-jazz-trance muzsikát adnak nekünk. Úgy bánnak a hangszerekkel, ahogy azt tanítani nem lehet. Erre csak az képes, aki érzi a zenét. 10 méterrel odébb árpádsávos nagymagyarok (hazaárulók?) fröcsögnek-hőzöngenek. Lantos Zoltán hegedűs épp szólózik, Bartók és Kodály sírna örömében. Na ki a hazafi???

Nem tudjátok, hogy ki vagyok

A vukinak, a vukinak a fia vagyok

Ránézek a hosszúnyelű késre

Összeszúrlak, összeváglak benneteket

 

Csináld, csináld, jól csináld

Veszek neked, veszek neked pályinkát

Ránézek a hosszúnyelű késre

Összeszúrlak, összeváglak benneteket.