2008.03.01.
Viccen kívül... furán érzékelem a koromat,
mert egyrészt azt hiszem, hogy hiszen előttem az élet, még bármi
lehet belőlem... najó, az agysebészetről már talán lecsúsztam, de
végülis, volt már olyan a világtörténelemben, hogy mondjuk Csavlek
Etelkából operaénekes lett. Hogy nincs még késő vmi egészen újat
tanulni, ha volna kedvem akármit is csinálhatnék. Lehetnék mondjuk
... ejtőernyős, titkos ügynök, rendőr, takarítónő, kis szigeten
gazdálkodó, lábat áztató, kubai szambatáncos, papucs orrán
pamutbojt. Aztán a következő pillanatban ólomsúllyal nehezedik rám,
hogy öreg vagyok, fáradt, nyűgös, így fogok meghalni már, a világon
semmi új nem vár rám, én már lehúzhatom a redőnyt, lassan elmúlik
még a nemem is, minden. Szóval... lehet, hogy egyszerűen csak nem
vagyok a helyemen.
Az öregedéssel sokan küzdenek. Az tény.
Talán tényleg csak az nem foglalkozik vele igazán, aki a helyén
érzi magát, de ez csak most jutott eszembe, nincs átgondolva, csak
szokás szerint leírva sebtiben.
Erről meg beugrott, hogy láttam: Alain
Delon visszatér a vászonra. Ennek örömére óriási kép róla, idióta
filmben császárként funkcionál. És barna, kisimult az arca. Meg
számomra röhejes. Maszk lett az arcából. Az időtlenség álarca.
Illúzió, hogy meg lehet állítani, sőt vissza lehet fordítani az
időt. Csak pont az nincs rajta, ami emberivé tenné, a sírások,
röhögések nyomai, a keserű ráncok. Csak egy lárva. Semmitmondó
lárvaarc.
Visszafelé nézve egészen mást jelent a "lehetne belőlem még bármi is". Tanít az élet. Tanít szépen.