Összes blogok

Viccen kívül... furán érzékelem a koromat, mert egyrészt azt hiszem, hogy hiszen előttem az élet, még bármi lehet belőlem... najó, az agysebészetről már talán lecsúsztam, de végülis, volt már olyan a világtörténelemben, hogy mondjuk Csavlek Etelkából operaénekes lett. Hogy nincs még késő vmi egészen újat tanulni, ha volna kedvem akármit is csinálhatnék. Lehetnék mondjuk ... ejtőernyős, titkos ügynök, rendőr, takarítónő, kis szigeten gazdálkodó, lábat áztató, kubai szambatáncos, papucs orrán pamutbojt. Aztán a következő pillanatban ólomsúllyal nehezedik rám, hogy öreg vagyok, fáradt, nyűgös, így fogok meghalni már, a világon semmi új nem vár rám, én már lehúzhatom a redőnyt, lassan elmúlik még a nemem is, minden. Szóval... lehet, hogy egyszerűen csak nem vagyok a helyemen. 
Az öregedéssel sokan küzdenek. Az tény. Talán tényleg csak az nem foglalkozik vele igazán, aki a helyén érzi magát, de ez csak most jutott eszembe, nincs átgondolva, csak szokás szerint leírva sebtiben. 
Erről meg beugrott, hogy láttam: Alain Delon visszatér a vászonra. Ennek örömére óriási kép róla, idióta filmben császárként funkcionál. És barna, kisimult az arca. Meg számomra röhejes. Maszk lett az arcából. Az időtlenség álarca. Illúzió, hogy meg lehet állítani, sőt vissza lehet fordítani az időt. Csak pont az nincs rajta, ami emberivé tenné, a sírások, röhögések nyomai, a keserű ráncok. Csak egy lárva. Semmitmondó lárvaarc.

 

Visszafelé nézve egészen mást jelent a "lehetne belőlem még bármi is". Tanít az élet. Tanít szépen. 

Tesómmal szóba kerültek ma ezek a dolgok pont. 
Az emlékezetről töprengtem el. Annyira fontos nekünk a magunkról kialakított képünk, hogy egyszerűen hozzáalakítjuk az emlékeket. Ha nem is úgy volt, de akár lehetett volna úgy is. Sőt. Úgy is volt. És kinek hinnénk inkább, ha nem a saját emlékeinknek? Hmm. És hát mindannyiunkon ott a szemüveg, a végén a sok emlék közül ki tudja eldönteni, hogy mi volt az egyetlen, az igazi verzió? Egy kis rózsaszín szeretet itt, egy kis zöld méreg ott, mindjárt másképp fest a kép. És az emlék csak egy időpillanat a tengerben. Hogy kit mi vitt el odáig... 
Beszélgettünk, beszélgettünk és mindenkinek megadtam a felmentést. Sosem voltam haragtartó, vannak dolgok amik fájnak, pláne ha piszkálgatják a sebet, de nincs tett, amelyre ne tudnék mentséget találni. Mert az egyik csak úgy tudott túlélni, ha rideg lett és felületes, a másik döntésképtelen volt világéletében, a harmadik sérült, a negyedik megjárta a poklot. Igazándiból hiszek abban, hogy az ember 30 éves kora után már felelős az arcáért. Valamennyire szembe kell néznünk magunkkal, hogy mit miért teszünk, milyenek vagyunk. Legalább utólag jöjjünk rá, ha hibáztunk. Talán ezt nem tudom megbocsájtani tiszta szívből, ha valaki soha nem tudja kérni a bocsánatot. Mert nem érzi, hogy lenne miért. Ha nem látja be, hogy nem tévedhetetlen, ha könyörtelenül ragaszkodik a saját maga színezte emlékekhez. Vagy nem is tudom. Lehet, hogy mentséget találok erre is, csak bosszant, dühít, elkeserít. Hadakoznék is ellene, ha lehetne. De pont az ilyen emberekkel képtelenség hadakozni. Akiknek a lelke befordult és már soha ki nem nyílik az értelemnek. És féltik is a kis pókhálós, zegzugos, sötét szobácskájukat, hogy ha meggyújtasz egy gyertyát, hirtelen nem fény, hanem emésztő láng csap fel és minden, amit összegyűjtöttek szépet és jót és kényelmeset, egy pillanat alatt ocsmány lesz és értéktelen kacat. Hiába mondod, hogy csak egy kis szegletet világítanál meg, nem lehet, mert talán ők is érzik, hogy málladozik a tapéta és nem kell sok hozzá, hogy lángba boruljon a fal és aztán nincs megállás. Talán így van. Talán úgy, hogy nem is látják a sötétet, a málladozást, megelégszenek a kis zegzugaikkal. 
Hmm. Hogy látom-e, hogy nem vállalom a felelősséget a saját arcomért? Észreveszem-e ezt igazándiból? Aki felmentést talál minden tettére, átszínezi az emlékeket, az aligha veszi észre magától, hogy ezt teszi. Számon lehet-e egyáltalán valakin kérni a szembenézést? Persze. Lehet. Lehetne. Fogalmam sincs, mitől függ, hogy ki az, aki képes rá. Nem hiszem, hogy intelligencia kérdése lenne, vagy életkoré. 
Hmm. Vagy csak túlzásba vittem szokás szerint az agyalást és a pcicologizálást, és nincs is semmi ilyesmi sem, csak ... mit tudom én. Ja, túlzásba vittem. Megint haladok szépen körbe-körbe. Ehh. 
[Basszus, rém unalmas lehetek már a sok hosszas eszmefuttatásommal. Valami csendrendeletet kellene már hoznom magamnak. Nézzek már szembe a grafomániámmal! :) 
Túl sok az agyalásra fordítható időd jóasszony, az a baj! Megmondom én neked. Jól. Buxus.]

Tegnap éjjel megvitattam egy barátommal, hogy miért vannak ilyen nagy elvárásaink egy férfival szemben. Szerinte (elmúlt 50, sokat csajozott anno) az a baj a nőkben, hogy nem képesek kicsit "lejjebb" adni, nagyok az elvárásaink és ha találkozunk is a nagyŐ-vel, egy idő után egyre többet akarunk, ezzel elüldözzük őt magunk mellől. Azt tanácsolta, legyenek elvárásaim, de ne túl nagyok, mert így soha nem leszek boldog. Ez így elég jól hangzik, de az a gond vele, hogy én nem érzem, hogy túl nagy elvárásaim lennének a férfiak felé, azt viszont tudom, hogy eléggé maximalista vagyok az életben és a munkában. Vajon a férfiak hogyan élik meg azt, ha egy nő maximalista, és vajon ez megijeszti őket? Egy férfi lehet maximalista, de a nő ne?