Az első gondolatom, mikor valaki mondta, hogy havazik, amerre ő
van, az volt, hogy "dejóó, ideisideisideis!" :) Megkaptam, örültem
neki. Gyönyörű, szeretem és élvezettel feledkezem bele a kavargó
hópelyhek figyelésébe.
Mikor hazafelé battyogtam a hóesésben, az jutott eszembe, hogy
akkor lesz valami nagy baj, ha már majd a hóesésért sem lelkesedem.
Ha már rögtön az jut eszembe, hogy fújj, beázik a cipőm, vagy nehéz
a közlekedés, vagy tiszta latyak lesz minden, hideg, nyirkos,
mleh... Ha ide eljutok valaha, lőjjetek le! :D
Régen az esőnek is mindig örültem. Gombának hívtam az embereket,
aki esernyővel jártak (ez máig megmaradt) , és nem voltam hajlandó
gomba lenni. Másik kabátot,és cipőt vettem, de semmi esernyő.
Tenyérkitárás, cseppcirógatás a bokrokon, mosoly, vízgyűrűkön
elbambulás. Ma már ügyes "felnőttként" ernyővel mászkálok, ha
borult az ég és bár még mindig szeretem a záport, nyári esőket, az
aranyőszi leveleket élénk nyirkosságát, a nagy, zúgó viharokat,
azért van ami már le tud hangolni. Nem csak elgondolkodtat és más
hangulatba ringat, hanem kinézek és azt gondolom én is, mint a
többiek, hogy mleh... szürke, tocsog, hideg.
Szóval ebből kiindulva, ha eljön valaha, hogy már majd a ködnek,
a viharoknak, és végső soron a havazásnak se tudok örülni, akkor
valami baj lesz, valahol elveszítettem egy fontos részét a bennem
lakó kisgyereknek.
De most még jó. Most még vigyorgok mint a tejbetök - most is
munkába jövet gyönyörködtem, pedig itt full-latyak minden. Kit
érdekel? Azért van a bakancs. Felfelé kell nézni! A fákat fehérre
kontúrozta a délután és most ahogy olvad, vízgyöngyök ülnek az ágak
végén. Meseszép. :)
