H2703101724
K2804111825
Sz2905121926
Cs3006132027
P3107142128
Sz0108152229
V0209162330

Összes blogok

2010/06/19

777. Trisztán és Izolda szubjektív - III. felvonás, melyben rívunk, mint a szopós malac


[Követve a szerzői instrukciót és a bayreuth-i hagyományokat, akkor most mégegyszer - utoljára így. És aztán képzeld el mindezt fúvósokkal.]

Hát kérlek, Bretagne-ról én sose gondoltam volna, hogy lepukkantabbul néz ki, mint Kornwall, pedig de. Ha most előítéletes lennék, azt mondanám, mekkora egy trehány tróger ez a Trisztán, hogy ilyen ótvarul lelakta a kéglijét - neve is van különben, Kareol -, de mentségére az egész nyitány alatt annyira sebesült szegény, hogy az ember már gyanakszik, lehet, ez földobta a prakkert, csak még nem tájékoztatták róla a nézőt. Persze címszereplő viszonylag ritkán hal meg a vége előtt, de ezeknél a népeknél sohase lehessen tudni.

Szóval, ahogy ott betegeskedik szegény a hideg deszkákon a fehér pizsijében, beballag valami csávó egy koponyával, azt úgy leteszi a Trisztán fejéhez, és mellékesen érdeklődik a Kurvenáltól, hogy akkor most mi a dörgés. [Nahát ez a koponyadolog, ez jól összezavart megint: nem elég, hogy ezek - a Trisztán meg az Izolda - állandóan egymás szájából isszák a szót, meg a mindenféle tudatmódosító löttyöket, mint két elbaszott, túlkoros Rómeó meg Júlia, erre tessék, belekavarják itt nekem még a Hamletet is; most könyörgök, tényleg mindent a nyomorult Shakespeare-től kell nyúlni? Mondjuk az a szörnyen vívódós lenni_vagy_nem_lenni lelkialkata, az különben megvan neki hozzá, már a Trisztánnak.] Arra a Kurvenál megmondja neki a tutit [mondom én, hogy a pasik az előre mutató, egyenes vonalú közlést részesítik előnyben], hogy hát eléggé úgy néz ki, hogy a Trisztánnak befellegzett.

De akkor a Trisztán egyszercsak fölül a fehér pizsiben, és látványosan vak, meg le is van robbanva kurvára; aztán hát nem rákezd megint a szokásosra? Tudod, a lenni_nemlennire, és közben iszik is, úgyhogy sokszor nemigen lehet eldönteni, hogy inkább vakabb, mint inkább részegebb, vagy fordítva; azt viszont tényleg jól csinálja, úgyhogy szegény Kurvenál összevissza aggódja magát miatta, ami egyrészről nagyon szép, másrészről nagyon férfiatlan, mert akkor előjön ez kis a lélekdagálya neki, hogy: Mein Held! Mein Tristan!, na és az nála is úgy rúg vissza, mint a puska [Na, mondom, ez se a Végvárihoz járt mozgástechnikára - jó, mondjuk lengyel, de akkor nyilván nem is ugyanaz az iskola, mint az Izolda. Akkor meg hogyan?], hogy olyan balfaszul illeg-billeg a színpadon, mint a bólogatókutya feje hetvenhatban a Wartburg kalaptartóján.  [Különben itt, a Trisztán meg a Kurvenál viszonyában bukik ki legtisztábban a CunciDönciség - tudod, amiről még az elején meséltem. Hogy ez, baszki, a Kurvenál, tényleg egy merő parában van a Trisztán miatt, ápolja, meg minden, sőt, még a Trisztán csajának is küld egy tájékozató jellegű sortmeszidzst.]

Itt most egy darabig az megy, hogy a Kurvenál elmondja a Trisztánnak a sortmeszidzst, mire a Trisztán baromi kolerikus lesz, és intenzíven várni kezdi a csaját, aki viszont kurvára nem jön, mire a Trisztán melankolikus lesz, a Kurvenál meg ideges. Mozgásban ez úgy néz ki, hogy a Trisztán ül a deszkán törökülésben, lenyom egy-két hosszabb lélegzetűt [ez - épp az egyszerűsége miatt - eléggé szempáráltató, ez az ülése neki], a Kurvenál meg le-föl rohangál a lépcsőn, és időnként neurotikusan közbereplikázik. A Trisztán a hosszabb lélegzetűben itt-ott elszór egy-két átkot is [Jellemző, epikus-romantikus hősök végigátkozódják a darabot - még a csajok is -, ami feszt ugyanaz, mint néhány vaskos kurvaanyázás, csak az, hogy káromkodás, kevésbé hangzik veretesen, mi?] Aztán, mikor ez már elég régóta megy, akkor a Kurvenál meglátja az Izolda hajóját, mire a Trisztán megint kolerikus lesz, és elzavarja a kikötőbe az Izolda elé. Na akkor azt mondja neki a Kurvenál, hogy:

Már indulok is,
Karjaim hozzák!
De te, Trisztán,
Várjál ágyadban rám!

Hát, khm, izéugye, ezen a ponton a Cunci is meg én is egyszerre nyüszögtünk fel. Utólag megbeszéltük, hogy így, ebben a formában ez azért elég meleg volt, de a Cunci azt mondta, hogy depedig történetesen itt tükörfordítása volt a magyar a német eredetinek,

Sie trag’ ich herauf:
trau meinen Armen!
Doch du, Tristan,
bleib mir treulich am Bett.

úgyhogy vigye a Wagner a balhét.

Az Izolda - habitusához képest - elég szeriőzen érkezik, és bár a Trisztánnal nagyjából diagonálban, a színpad másik oldalán áll meg, ahogy belép, már diagnosztizál. Azt mondja: A keze, mint a jég! Szíve sem ver! - [ezen ne akadjál fönn, koncepció, tudod, mondtam már, az egész darab alatt nincs köztük közvetlen fizikai kontaktus] és ebből azért [zu spät] úgy lehet következtetni, hogy ja, akkor a Trisztánnak kiírták a gémóvert.

Nade ez még nem elég, váratlanul betoppan a Brangéne [aki - ezt jól kisakkoztuk a Cuncival - tutira összejött a Marke-val, mert valami menő és drága ruci van rajta, pedig mikor utoljára láttuk, még elég lepattant volt], a Melot - tudod, aki kikardozta a Trisztán szemét -, meg a Marke, az ex-span király; hát erre meg a Kurvenál lesz piszkosul kolerikus, hogy mindenkit jól lekardoz, pedig pont most jött volna az Om-Hara, meg hogy mindenki összebékül mindenkivel, de nem, idegből elbassza nekik a hepiendet, aztán meg még jól meg is hal. Ez annyira ciki, hogy mindenki, aki még egyáltalán életben maradt, gyorsan le is lép, kivéve az Izoldát - de mondjuk ő meg nem maradt életben.

Mink meg rívunk, mint a szopós malac. Nahát.

2010/06/18

776. Trisztán és Izolda szubjektív - II. felvonás, melyben rínak, mint a szopós malac

[Követve a szerzői instrukciót és a bayreuth-i hagyományokat, folytassuk mondjuk így. És aztán képzeld el mindezt fúvósokkal.]

A második felvonás színhelye a haver király, Marke kissé leamortizált vára. Namost ez - tekintve a díszlet puritánságát - látványban úgy néz ki, hogy a szünet alatt rondán szétesett, és középen beszakadt a MÜPA színpada, a körstukkó is leszakadt egy darabon, a színpad hátsó fala meg egyszerűen szétrepedt. Ahogy megláttam azt a kurvanagy repedést, mindjárt gondoltam, hogy, de ezt elsőre betudtam a piszkos fantáziámnak, meg a színházi látásmódomnak, mert a Cunci viszont egyáltalán nem gondolta, hogy.

Történetileg lényeges szimplább, mint az első rész. Izolda termeiben vekeng, mikor jön már Trisztán; két vekengés közt Brangéne-ből mégiscsak kitör a CunciDönciség, és megpróbálja elmondani neki, mi a stájsz a bájitallal, meg hát próbálja egy kicsit hűtögetni az Izolda forró szívét, hogy ez nagyon gefährlich dolog, szerelmesnek lenni a Trisztánba [azért ezen a ponton megjegyezném, hogy jóhogy, élvégre minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugye, nyilván még mindig favorizálja a Trisztánt], ami különben tök jogos, merthogy az Izolda - két korábbi vekengése közt - azért csak játszott ásókapanagyharangost a Marke-val. Namost, próbálj már meg szót érteni egy szerelmes nővel - az Izolda úgy elhajtja a Brangéne-t, mint  a szél, és elkezd vadul várakozni a Trisztánra. [Itt zeneileg különben öléggé meg van támogatva a várakozás, úgyhogy az Izolda - khm, hogyismondjam, hát szóval - olyan tevőlegesen vár. És, kérlek, akkor énnekem megvilágosodásom támadt, hogy én az első felvonásban valamit csúnyán félreértettem; tudniillik, az Izolda, pontosabban az Izoldát alakító asszony, olyan fura, billegő-rugozó mozgással közlekedett, amire én először azt gondoltam, hogy aha, most nyilván hullámzik a tenger, billeg a hajó, aha. Aztán meg azt gondoltam, hogy nanemá'bazmeg; jó, én nem várom el egy operistától, hogy Sztanyiból dolgozzon, de ez azért. Hogy inkább álljon meg egyhelyben, aztán tolja, ami a tokán kifér - mer' hangja, az van neki, pompás szoprán, azt meg kell hagyni. Nnaszóval, megvilágosodásom támadt, mondom, hogy nem, ez bazmeg nem fedélzeten billegést játszott nekem, hanem ez így jár. Hogy ezt így berugóztatják a mocsoknagy érzelmek, úgy lökik megfelé, már bocsánat, hogy minél nagyobb a mentál szentije fölfelé, annál nagyobb a rugó lefelé, szóval, hogy visszarúg, mint a puska, na.]

Na és akkor végre megérkezik Trisztán, és elkezdődik a duett, ami irodalmilag-nyelvészetileg egy elég szerény szókészletre [boldogságom, álmom, szép szemed, édes arcod, mindörökké, stb - na jó, egy kicsit most túlzok], időtartamban egy elég hosszú szakaszra alapoz, úgyhogy ezen a ponton tessék bátran elmélyülni a zenekari árokban, az egyrészről mindig rém izgalmas, másrészről a történet itt úgyis olyan, mint egy százhúszrészes szappanopera: az ember, ha akar, sem tud lemaradni semmiről.

Itt most tehát van egy kis idő beszélni olyasmiről is, hogy rendező koncepció. A helyzet az, hogy itt, kérlek, az nagyfokú bizalom van a nézővel szemben, itt az merészség van, hogy kurvára nem kell mindent szájbarágni, megmutatni, a néző nem hülyegyerek; én ezt roppantul preferálom, még akkor is ha ebből időnként adódik néhány spétes értelmezés, lásd első felvonás békepohara.  A két szerelmes közt gyakorlatilag az egész előadás folyamán nincs fizikai kontaktus, ami azonban kettejük közt történik, az a legnagyobb jóindulattal is legalábbis piroskarikás tizennyolcas-ügy. Ebben a hosszú duettben mindez különben úgy van odatéve, mint a Mátyás és a bíró lányának meséjében a galamb: Trisztán és Izolda a beszakadt színpad két oldalán fekszik egy-egy fénykörnek álcázott herezacskóban, amely folytatódik, s végeredményben be is fejeződik a félig leomlott körstukkóban, pont szemben a hátsó színfal kurvanagy repedésével; mindez lángvörös fénnyel telibedurrantva - hát nem kell nagyon mocskos fantázia ahhoz, hogy azt mondjam, szimbolikusan, indirekten, mégis  nagyon erősenés tisztességesen egy pina meg egy fasz van odapakolva, a hülye is látja. Még durvább, mikor a Trisztán [addigra már jó ideje ott tartunk, hogy ezek ketten egyfolytában rínak, mint a szopós malac, hogy: Mért kell élnem? Járnom ébren? -természetesen ez is hosszan, ritornello-ban -, és akkor úgy fel is merül az emberben, hogy nade tényleg, mért is, ha ezek mindenáron halni vágynak?] adott ponton odamegy a kurvanagy repedéshez, megáll előtte, majd egyszercsak... khm... öles mozdulattal belesimogat a sötétbe.

Szóval hosszan-hosszan és nemkevésbé dagályosan megy a rívás, na és akkor hirtelen kitör a balhé: megjelenik a most már nem annyira span Marke [ez különben az egyik legerősebb kép, ahogy Marke csak áll a hasadékban, és szinte mozdulatlanul énekel], inflagranti van, érted, és hát eléggé kiakad a szitun. A Trisztán mondjuk meg se próbálkozik, hogy esetleg elmakogjon valami magyarázatfélét, hanem olyanokat mond, hogy:

Ó, felség, nincs kérdésedre válasz,
Érzed is jól, hogy békét nem találhatsz.
(Izoldához)
Nagy útra készül Trisztán,
Eljössz, Izolda, véle?

Na és itt megint elkezdene célozgatni a halálra, ugye, de még mielőtt nagyon belemerülne, előugrik az áruló Melot [aki, mint azt a Cuncival jól kiókumuláltuk, szerelmes az Izoldába, naná], mire a Trisztán elkezd hangosan gondolkodni, hogy:

(Izoldához)
Ő élesztette a vágyat,
Hogy érted tengerre szálljak!
S e bűvös szempár vakította meg
És féltésből árult csak el,
Oly bűnös csak ő, mint én!

És amikor már azt gondolnád, hogy jójó, akkor végülis minden fasza, okos csávó ez a Trisztán, most elnyom gyorsan egy Om-Harát, aztán mindenki összebékül mindenkivel, akkor Trisztán hirtelen ráront Melot-ra, hogy védd magad, mire a Melot úgy lekardozza a Trisztánt, hogy az megvakul.

[Most hivatalosan egy ötvenperces szünet következne, de nemhivatalon szólok, hogy a harmadik felvonás, az szerintem csak holnap jön.]