Összes blogok
2010/12/31
866. boldog újjé
2010/06/17
775. Trisztán és Izolda szubjektív - I. felvonás, melyben mindenki kavar
Gyermekem! Ez a Trisztán valami iszonyatos lesz! Ez az utolsó felvonás! Attól félek, be fogják tiltani - már amennyiben a silány előadás nem teszi paródiává az egészet -, csak középszerű előadások menthetnek meg! Tökéletesen jó előadások megőrjítik az embereket, másképp el sem tudom képzelni. Hát ide kellett eljutnom! Ó jaj, éppen a legszebb lendületben voltam! Adieu!
Wagner levele Mathilde Wesendoncknak
Hogyismondjam, én a Wagnert mindig is inkább epikus lelki alkatnak gondoltam. Biztos a Ring-ciklus, meg a Tannhauser miatt. Hogy olyan pátosz- meg dagálynehéz a Wagner, az volt a fejemben. Na erre villant nekem egy ilyen hálivudi-szerelmest, hogy Trisztán és Izolda. Mondjuk hűvös, racionális emberek is be tudnak kattanni krízishelyzetben, amikor váratlanul bezuhan az életükbe egy Matild, láttunk már ilyet.
Az van, hogy van ez a két csaj, az Izolda - aki státusza szerint királykisasszony -, és a Brangéne - aki részint a szolgálója, részint meg a bizalmas barátnéja is [ahogy a Cunci pompás helyzetfelismerő készséggel megállapította: a CunciDöncije neki]; aztán van a Tisztán és a Kurvenál - na, ők is eléggé összespanoskodtak egymással a fenenagy heroizmusban; szóval, ezek négyen úgy vannak együtt operailag négy órában, történetileg off-time, mint a borsó meg a héja.
A
sztori nem nagy ügy: Trisztán csúnyán lekardozza az Izolda pasiját,
de azér' ő se ússza meg, megsebesül. Az Izolda mérgében először meg
akarja ölni, de aztán - szeszélyes, ugye, mint a Kosztolányi
Vízynéje - mégse öli meg, inkább meggyógyítja, ami lényegében
érthető, mer' a Trisztán amúgy különben eléggé jó pasi.
[Jójó, itt-ott
hajlamos vagyok a szörnyen empatikus, erősen elfogult látásmódom
miatt vaskos túlzásokra ragadtatni magam, heh.] Szóval, jó
csávó, mondom, a Brangéne-nek is eléggé bejön - erre mondjuk csak
leheletkönnyű utalások vannak, de egy: vannak, kettő: hála és
respekt Németh Juditnak, nemcsak ragyogóan énekelte, de
finom és sugárzó színészetével pazarul árnyalta is Brangéne
karakterét.
Na
ez itt, ugye, mindjárt problémás, mert annyira azért mégse
Cuncidöncije egyik a másiknak, hogy ezt nyíltan ki is
mondják.
A másik probléma, hogy a jó Trisztán fejébe veszi, hogy jótett helyébe jót várj; Izoldának már van egy fele királysága, mért ne legyen neki inkább egy egész? Boronáljuk össze hamar a kornwalli haver királlyal, tu in van letudjuk vele Izoldánál az ápolást, és a haver király is jól jár: egy fele birodalom, meg még egy fele birodalom, az már egy elég komoly birtokviszony.
Emlékszik Trisztán a tartozásra,
S a Kornwall földnek trónja,
Amivel tartozását rója.
Szolgálja így a jó királyt
S így hálából neked hatalmat ád.
Ki önmaga jussát rád ruházza,
Ki trónját kezedre játssza,
Azt nem vezeti más, mint hála!
Mondjuk, ezzel a dumával különben pont a Brangéne próbálja lehűteni az Izoldát, aki gyakorlatilag sértett önérzettel durván végighisztizi az egész első felvonást, úgyhogy, ismerve a nők rafinériáit, ez vagy igaz, vagy nem. Ha a Trisztán szájából hallanám, azt mondanám, oké, a pasik általában az előre mutató, egyenes vonalú közlést részesítik előnyben. A Brangéne-vel kapcsolatban viszont az egész ária alatt állandóan az visszahangzott a fejemben, hogy: simaszájúúú, simaszájúúú. Jó, hát végeredményben muszáj valamivel mentegetni a Trisztánt a raplis és kiszámíthatalan Izoldánál, nehogymár nekiessen, mint tót az anyjának.
Namost, olaj a tűzre, mert a végén azért mégiscsak nekiesik. [Ahogy ott tombolt a színpad közepén, a sakktáblán lobogva föl-le, az jutott eszembe róla, amit a Bábi mondott egyszer sakkozás közben, hogy: na, nézzed má', beszabadult a ringyó a védelmem mögé, aztán itt örjöng nekem. Lehet a díszlet miatt volt. Már, hogy ez jutott eszembe.]
Addig hergelte magát ott a díszletben, hogy arra jutott, hogy jó pasi-nem jó pasi, a Trisztánnak pusztulnia kell. És akkor itt bedobja a tipikus női firnyákosságot, hogy a békepohárba, amit majd a Trisztánnak kínál, Brangéne keverjen mérget. Brangéne persze húzza a száját [tudod, még az elején mondtam is, hogy bele van zúgva a Trisztánba], de azért úgy csinál, mintha, csak a méreg helyett inkább szerelmi bájitalt kever a pohárba. [Namost ezek után próbálj már meg megfejteni egy szerelmes nőt.]
Izolda magához rendeli tehát Trisztánt, aztán amikor a csávó megjön, először olyan ordenáré hisztit levág, hogy nem is értem, hogy nem kap egy akkora átszállót a Trisztántól, hogy a fal adja a másikat, mindenesetre nem kap, erre csípőből jól lekardozza a Trisztánt, aztán meg úgy csinál, mintha igazából mégiscsak jófej lenne [márhogy ő, az Izolda].
Nem bántom meg a gyöngéd Markét,
Mert úgy tudom, hogy néki Trisztán
Más száz vitéznél többet ér.
Megöljem hű jobb kezét,
Ki néki trónt adott?
Megszidna engem, bármilyen jó,
Látva, hogy kedves násznagyát.
Megöltem én, ki asszony se volnék,
Csak győzelmi díj,
Kit ő a harcokon nyert.
Nem kell a kard, nem sújt most rád,
Más véget rendelt a sors neked!
Végigmért szemed akkor s jónak vélt
Királyi székre Marke király mellé,
S a kard akkor se sújtott,
Most békejobbot nyújtok!
Itt aztán sajnos van egy kis képzavar a sztoriban a fordítás miatt, mert a békejobbot nyújtok - a Cunci szerint a német eredetiben egyértelműen békepohár szerepel - az adott szövegkörnyezetben végtelenül költői, csak a rendezés szerint még jelzésszinten sincs békepohár [csak a díszletben tűnik fel szimbolikusan, mondjuk a portálnyílást telerakaták vele, talpaspoharakkal, persze, lehet izgulni, mikor lép rá valaki], nemhogy ürítenék, úgyhogy a néző itt csúnyán elveszíti a fonalat, és mikor Izolda azt mondja, hogy: Még itt is csalsz? Hagyd meg felét [demér_demééér? namost ezek után próbálj már meg megfejteni egy szerelmes nőt, de tényleg!], nem nagyon érti, mi a franctól kezdenek ezek egyszerre agonizálni. Némi spéttel aztán leesik, hogy ja bazmeg, akkor ezek most megitták a mérget, aztán újabb spéttel, hogy ja, nem agonizálnak, hanem most szeretnek egymásba - pontosabban, az én inkább szubjektív, mint autentikus értelmezésem szerint: a Trisztán most szeret bele az Izoldába. Közben a hajó is befut Korwallba, felvonásvég.
[Ööö... úgy látom, ez hosszú lesz, mint egy Wagner-darab, úgyhogy - követve a szerzői instrukciót és a bayreuth-i hagyományokat - itt most akár nyugodtan tarthatsz egy órányi szünetet.]
2010/04/14
739. here's that rainy day
2009/11/17
657. Puccinirül, meg az amerikai himnuszrul
Betettem az első cédét, és örülés volt, hogy tényleg milyen faszán kitaláltam, meg hogy most jó nekem nagyon, aztán betettem a másodikat, és akkor meghallottam, és muszáj volt meghallgatni mégegyszer, meg mégegyszer, hogy tényleg jól hallom-e, és tényleg jól hallottam, az.
Nna szóval, itt van ez a Madame Butterfly sztori, hogy a vicces kedvű ingatlanügynök száz yenért eladja a cuki kis japán csajt a simaképű amerikai Pinkertonnak. Kamuesküvő, meg su-su bolondság, meg igazából szerelem - legalábbis a cuki kis japán csaj részéről -, aztán egyszercsak a simaképű el, fogja magát, hazahajózik Amerikába. Cio-cio-San meg csak vár, vár, nagyon életszerű különben, pont úgy csinálja, ahogy mi csajok szoktuk, mikor a pasink tragikus hirtelenséggel lelép.
Szóval vár a cuki kis japán csaj, aki a címszereplő, vár annak ellenére, hogy a bejárónője, a Suzuki - aki a pozitív hőstípus főszálon - kerek perec a szemébe mondja neki, hogy szerinte a simaképű - aki a negatív főhőstípus [jó, de nem ellentmondás ez?] főszálon - úgyse jön vissza.
Annak ellenére, hogy egy kőgazdag, közepesen rosszarcú csávótól - aki egy valamilyen hőstípus mellékszálon - elég méltányos házassági ajánlatot kap.
Annak ellenére, hogy a konzul - aki a pozitív hőstípus mellékszálon - elmondja, hogy a simaképű rendesen megnősült Amerikában. Úgy értve, hogy törvényesen. Na.
(A végét már nem mesélem el, mert elolvashatod itt, vagy innen kimásolva a kódokat megnézheted magad, és szerintem mindenképpen, meg ezt is érdemes.)
Nade a lényeg, hogy itt,
pontosabban 3:33 körül, egyszercsak a cuki kis japán csaj - bár nem tudok olaszul, de gondolom, a simaképűről lehet szó, mert hát ugye alapvetően mindig arról van szó -, meg úgy zeneileg a fél orchestra konkrétan az amerikai himnusz első sorának a dallamvonalát viszi, és ebben tulajdonképpen nem is lenne semmi meglepő, csakhogy a Pillangókisasszony ősbemutatója 1904. február 17-én volt, a The Star-Spangled Banner pedig hivatalosan 1931. március 3. óta az Amerikai Egyesült Államok himnusza.
Na erre varrjon gombot valaki.
657. Puccinirül, meg az amerikai himnuszrul
Betettem az első cédét, és örülés volt, hogy tényleg milyen faszán kitaláltam, meg hogy most jó nekem nagyon, aztán betettem a másodikat, és akkor meghallottam, és muszáj volt meghallgatni mégegyszer, meg mégegyszer, hogy tényleg jól hallom-e, és tényleg jól hallottam, az.
Nna szóval, itt van ez a Madame Butterfly sztori, hogy a vicces kedvű ingatlanügynök száz yenért eladja a cuki kis japán csajt a simaképű amerikai Pinkertonnak. Kamuesküvő, meg su-su bolondság, meg igazából szerelem - legalábbis a cuki kis japán csaj részéről -, aztán egyszercsak a simaképű el, fogja magát, hazahajózik Amerikába. Cio-cio-San meg csak vár, vár, nagyon életszerű különben, pont úgy csinálja, ahogy mi csajok szoktuk, mikor a pasink tragikus hirtelenséggel lelép.
Szóval vár a cuki kis japán csaj, aki a címszereplő, vár annak ellenére, hogy a bejárónője, a Suzuki - aki a pozitív hőstípus főszálon - kerek perec a szemébe mondja neki, hogy szerinte a simaképű - aki a negatív főhőstípus [jó, de nem ellentmondás ez?] főszálon - úgyse jön vissza.
Annak ellenére, hogy egy kőgazdag, közepesen rosszarcú csávótól - aki egy valamilyen hőstípus mellékszálon - elég méltányos házassági ajánlatot kap.
Annak ellenére, hogy a konzul - aki a pozitív hőstípus mellékszálon - elmondja, hogy a simaképű rendesen megnősült Amerikában. Úgy értve, hogy törvényesen. Na.
(A végét már nem mesélem el, mert elolvashatod itt, vagy innen kimásolva a kódokat megnézheted magad, és szerintem mindenképpen, meg ezt is érdemes.)
Nade a lényeg, hogy itt,
pontosabban 3:33 körül, egyszercsak a cuki kis japán csaj - bár nem tudok olaszul, de gondolom, a simaképűről lehet szó, mert hát ugye alapvetően mindig arról van szó -, meg úgy zeneileg a fél orchestra konkrétan az amerikai himnusz első sorának a dallamvonalát viszi, és ebben tulajdonképpen nem is lenne semmi meglepő, csakhogy a Pillangókisasszony ősbemutatója 1904. február 17-én volt, a The Star-Spangled Banner pedig hivatalosan 1931. március 3. óta az Amerikai Egyesült Államok himnusza.
Na erre varrjon gombot valaki.
657. Puccinirül, meg az amerikai himnuszrul
Betettem az első cédét, és örülés volt, hogy tényleg milyen faszán kitaláltam, meg hogy most jó nekem nagyon, aztán betettem a másodikat, és akkor meghallottam, és muszáj volt meghallgatni mégegyszer, meg mégegyszer, hogy tényleg jól hallom-e, és tényleg jól hallottam, az.
Nna szóval, itt van ez a Madame Butterfly sztori, hogy a vicces kedvű ingatlanügynök száz yenért eladja a cuki kis japán csajt a simaképű amerikai Pinkertonnak. Kamuesküvő, meg su-su bolondság, meg igazából szerelem - legalábbis a cuki kis japán csaj részéről -, aztán egyszercsak a simaképű el, fogja magát, hazahajózik Amerikába. Cio-cio-San meg csak vár, vár, nagyon életszerű különben, pont úgy csinálja, ahogy mi csajok szoktuk, mikor a pasink tragikus hirtelenséggel lelép.
Szóval vár a cuki kis japán csaj, aki a címszereplő, vár annak ellenére, hogy a bejárónője, a Suzuki - aki a pozitív hőstípus főszálon - kerek perec a szemébe mondja neki, hogy szerinte a simaképű - aki a negatív főhőstípus [jó, de nem ellentmondás ez?] főszálon - úgyse jön vissza.
Annak ellenére, hogy egy kőgazdag, közepesen rosszarcú csávótól - aki egy valamilyen hőstípus mellékszálon - elég méltányos házassági ajánlatot kap.
Annak ellenére, hogy a konzul - aki a pozitív hőstípus mellékszálon - elmondja, hogy a simaképű rendesen megnősült Amerikában. Úgy értve, hogy törvényesen. Na.
(A végét már nem mesélem el, mert elolvashatod itt, vagy innen kimásolva a kódokat megnézheted magad, és szerintem mindenképpen, meg ezt is érdemes.)
Nade a lényeg, hogy itt,
pontosabban 3:33 körül, egyszercsak a cuki kis japán csaj - bár nem tudok olaszul, de gondolom, a simaképűről lehet szó, mert hát ugye alapvetően mindig arról van szó -, meg úgy zeneileg a fél orchestra konkrétan az amerikai himnusz első sorának a dallamvonalát viszi, és ebben tulajdonképpen nem is lenne semmi meglepő, csakhogy a Pillangókisasszony ősbemutatója 1904. február 17-én volt, a The Star-Spangled Banner pedig hivatalosan 1931. március 3. óta az Amerikai Egyesült Államok himnusza.
Na erre varrjon gombot valaki.
657. Puccinirül, meg az amerikai himnuszrul
Betettem az első cédét, és örülés volt, hogy tényleg milyen faszán kitaláltam, meg hogy most jó nekem nagyon, aztán betettem a másodikat, és akkor meghallottam, és muszáj volt meghallgatni mégegyszer, meg mégegyszer, hogy tényleg jól hallom-e, és tényleg jól hallottam, az.
Nna szóval, itt van ez a Madame Butterfly sztori, hogy a vicces kedvű ingatlanügynök száz yenért eladja a cuki kis japán csajt a simaképű amerikai Pinkertonnak. Kamuesküvő, meg su-su bolondság, meg igazából szerelem - legalábbis a cuki kis japán csaj részéről -, aztán egyszercsak a simaképű el, fogja magát, hazahajózik Amerikába. Cio-cio-San meg csak vár, vár, nagyon életszerű különben, pont úgy csinálja, ahogy mi csajok szoktuk, mikor a pasink tragikus hirtelenséggel lelép.
Szóval vár a cuki kis japán csaj, aki a címszereplő, vár annak ellenére, hogy a bejárónője, a Suzuki - aki a pozitív hőstípus főszálon - kerek perec a szemébe mondja neki, hogy szerinte a simaképű - aki a negatív főhőstípus [jó, de nem ellentmondás ez?] főszálon - úgyse jön vissza.
Annak ellenére, hogy egy kőgazdag, közepesen rosszarcú csávótól - aki egy valamilyen hőstípus mellékszálon - elég méltányos házassági ajánlatot kap.
Annak ellenére, hogy a konzul - aki a pozitív hőstípus mellékszálon - elmondja, hogy a simaképű rendesen megnősült Amerikában. Úgy értve, hogy törvényesen. Na.
(A végét már nem mesélem el, mert elolvashatod itt, vagy innen kimásolva a kódokat megnézheted magad, és szerintem mindenképpen, meg ezt is érdemes.)
Nade a lényeg, hogy itt,
pontosabban 3:33 körül, egyszercsak a cuki kis japán csaj - bár nem tudok olaszul, de gondolom, a simaképűről lehet szó, mert hát ugye alapvetően mindig arról van szó -, meg úgy zeneileg a fél orchestra konkrétan az amerikai himnusz első sorának a dallamvonalát viszi, és ebben tulajdonképpen nem is lenne semmi meglepő, csakhogy a Pillangókisasszony ősbemutatója 1904. február 17-én volt, a The Star-Spangled Banner pedig hivatalosan 1931. március 3. óta az Amerikai Egyesült Államok himnusza.
Na erre varrjon gombot valaki.