Végem van
Na ilyet azt hiszem, még sosem éreztem.
Az elmúlt napokban - és hasonló szituációkban mindig is - a reggelek a legszörnyűbbek, amikor felébred a tudatom, és bevág, mi a helyzet, hogy nincs minek örülni a napban, hogy fájdalom van, hogy csinálni kell.
Na, ma reggel, képzeljétek, nem ez volt, hanem a húsba marás helyett szomorúság volt, és paradox módon ez akkora megkönnyebbülés volt, hogy a nap is sokkal lendületesebben indult. Nem tudom, miért volt így, biztos voltam benne, hogy ez még baromira nem jelent semmit a lelki békémre nézve, de azért könnyebb volt így.
A munkanapom kétfelé oszlott, a délelőtti és esti munká között volt 3 óra szünetem. Végeztem 1-kor, hazahoztam Duskát (Harry már itthon volt), és rohantam tovább dokihoz. Megbeszéltük, hogy amint végeztem, jövök vissza, együtt ebédelünk.
Kijöttem a rendelőből és nem tudtam rávenni magam, hogy haza induljak. Egy darabig kóvályogtam, aztán írtam egy sms-t, hogy egyen valamit, nem megyek, én pedig beültem egy teraszra és fahéjas almalevest ettem rozmaringos sült csirkével, aztán elballagtam két gombóc fagyiért, majd leültem a napra olvasni (Perks of being a wallflower).
Amikor ezt eldöntöttem, rettenetesen megkönnyebbültem. Iszonyú ólmos fáradtságot érzek, lelkileg, szellemileg, fizikailag. Nem tudok gondolkodni. Nem oldotta meg ezt ez a pár óra, de szükségem volt rá, hogy kikapcsoljam az agyam, hogy ne a szomorúságra figyeljek, hogy ne a jövővel vagy az érzelmeimmel foglalkozzak.
Nincs kedvem hozzá. Mármint sem a problémákhoz, sem a társaságához. A sokadik estét beszélgetjük át, kivételesen sikeresen elkerülve a veszekedéseket, és egyszerűen betelt az agyam, nem tudok megértő, konstruktív, türelmes lenni.
Azt hiszem, ha most lenne egy zúg, ahova el lehetne vonulni, ami biztonságot jelentene, akkor elmennék.