Bernard Lanteric: Lángeszű gyilkosok
megtaláltam magam a műben:
"Többi hat társához hasonlóan ő is olyan mint egy átlagos kölyök. Senki nem vett észre semmit.
De vigyázat!
VIGYÁZAT!
Nála másként mennek a dolgok. A hét közül ő az, aki a legtöbbet szenved az egyénisége miatt. Kétségkívül ő az első aki felfedezte önnön rendkívüliségét és felfogta helyzetének reménytelen voltát. De nem csak a reménytelenséget érzi: dühöt is. Hihetetlen dühöt, mely abban a pillanatban ébredt fel benne, mikor felismerte, hogy be van zárva ebbe az erőtlen, védtelen, tehetetlen testbe.
És az örökös engedelmesség: Igen, papa, igen, mama, igen, uram, igen, asszonyom, és zárd el azt a tévét, menj az ágyadba, nem, nem mehetsz el oda egyedül és hol voltál már megint, az ember mehet a rendőrségre, hogy kerítsenek elő, és eriggy, játsz azzal a kedves pollyval meg Norma Jeannel!...
...A legrosszabb ez volt, agyuk és törkvéseik hihetetlenül undorító középszerűsége.
Szeretném mind megölni.
A Hetek közt volt egy - legalább egy -, aki olyan volt, mint az alvó kígyó. Aki soha nem támad, ha őt nem támadják meg.
De ő más.
Ő mindenképpen támadni fog, ha lehetőség nyílik rá. Hacsak valami csoda nem történik. De már most is túl sok gyűlöletet hordoz magában. És végtelen reménytelenséget, mert úgy érzi, egyedül van a világban."