Valamelyik nap láttam egy nőt. Cigány volt, gyerekkel, 30 körül, kapucnis kabátban, fogalmam sincs milyen alakja lehetett. Az arcát sem nagyon láttam. De a szemei... Vastag, nem kiszedett sűrű szemöldök alól világító zöld szemek. Anyám. Azzal ránéz valakire ott nincs menekvés. Mint a smaragd. Komolyan. Ölni, gyújtani, bármit tud azt hiszem a szemeivel. :)
Tegnap este meg újólag láttam régi cimborámat. Nem ért már a látvány felkészületlen, semmi szívdobbanás, ilyesmik. Rég volt, tán igaz sem volt. De azért elnosztalgiáztam kicsinyég. Bőrön, illaton, ilyesmiken. Aztán eszembe jutott milyen lenne más bőr, más illat. Azon szomorkodtam rendesen. Mindegy, a realitás pofán csapott ismét, nem is értem minek tartom oda a képem. Hát így volt ez tegnap.
Amúgy viszonylag remekül vagyok, lázam nincs már, a fejem még lufi a tűréshatáron ippegcsak belül felfújva, de alakul ez is. A lakás állapottyát néztem és konstatáltam, hogy remek. Szerte-szana minden, alakul a koszosodás, de ma nagyon későn fogok csak hazaérni. Tegnap épp csak kis mosás, kis főzés kis ez-az-amaz, bosszankodás ellenőrző fölött, egyben hosszas szülői morajlás előadása holmi semmirekellések és naplopások ellen, hosszú távú terveknek az ő feladása ellen, fenyegetőzés a fizikai munka (jajajaj) rémével. És persze a dicstelen és pénztelen jövő sötét színekkel való élénk ecsetelése.
Erősen ambivalens vagyok én ezzel a "tanulj fiam,magadnak tanulsz" bölcselettel. Mert egyrészt leszarom (jaj, elnézést, becsúszott megint csak egy csúnya szó :D) én az iskolát. Úgy az egészet. Nagy vonalakban. Kit érdekel, hogy tudja-e az a drága gyermek az adatokat? Engem aztán nem. Tudjon gondolkodni, önállóan értékítéletet hozni, kombinálni, tudjon keresni, kérdezni, legyen érdeklődő. Nem árt persze az általános műveltség, de azt az iskolában megszerezni... Reménytelen próbálkozásnak tűnik számomra. Aztán itt van még az életben való beválásnak az ő mértéke. Hogy mennyire korrelálnak a jegyek adott esetben a boldog élettel és az örömteli munkával és egyáltalán... De másrészt meg vagyok én a szigorú szülő, aki azt mondja teljes joggal a gyerekének, hogy igenis, vannak kapuk, azokon be kell lépni (egyetem, nyelvtudás, ilyesmik), ha el akar az ember érni valamit. Aztán a fene se tudja. Lehet, hogy a HAZA :) elveszít egy - mit tudom én - értékes lakatost. Aztán lesz egy fád jogász helyette. Nem tudom én azt előre megítélni, hogy majd őt mi fogja boldoggá tenni 20 év múlva. Ekkora felelősséget nem vállalhatok.
Szóval marad az esti mise mese helyett, erős lelkifurdalással, de kőkemény szívvel. Gyermek zokog, mert érzi a bűnét, de persze tanulni ettől nem fog, bár ... Ki tudja. Még akármi is lehet. :)
PS:
Akármi lett. Újabb ocsmány jegyek, újabb anyai szigor és rivallás. Há méé nem csinájja eztet helyettem valaki más? Olyan Harry Potteres rivallóra gondolnék, ordítson ahogy a torkán kifér én meg hazajönnék mint egy anyahercegnő vagy miféle, bájos tündér, csevegnénk értelmesen, addigra már ugye minden elkészítve, patyolattisztán, eltartott kisujjal megkávéznék (milyen hülye szó -nákkal még elmenne) esetleg diszkrét sütemény-csipegetés, bölcs mosoly a szájon, térülnék-fordulnék, kis habos kakaót intéznék bögrékbe, móka lenne és kacagás. Poénhegyek gurulása. Vevők arra úgyis, van már nekik saját mókatáruk, jókat szoktunk néhanapján turbótúrázni. Tréfa-répa napokon.
Ma viszont hazaestem fél 8 tájban, mindjárt örömmel konstatáltam, hogy az általam kért 2 dolog közül egyik sem intéződött el (na jó, kis túlzással, mert a kutyát és magukat megetették) rákezdtem saját szájúlag a rivallást és már én magam utáltam hallgatni. Ugye a szerető anya végre hazatér csendes otthonába. Nem igazán illettem az idilli képbe, pláne, hogy maga a kép sem volt idilli. És ahelyett, hogy most a kupit szüntetném meg sürgősen, valamint nem is tudom mit csinálnék ezerrel itt ülök és igen-igen fontos (értsd: rém haszontalan, semmirekellő, ejnye-bejnye) dolgokat irkálok ezerrel. Nemcsak magamnak, hanem még vadidegen embereknek is. Hát nooormális? És úgy döntök, hogy az. Juszt is. Na, mindjárt összekapom magam, pakolászom még egy kicsit, azért a mosogatógép megy, kaját csináltam holnapra, nem mondhatnám, hogy a társadalom és a család teljes szégyene, totális csődje lennék. Mint olyan.
Csak az rohadék fölkelés ne lenne reggel. Miért nincs délutáni műszak? :D
Jujj, el ne felejtsek tankolni holnap! Remélem kibírja még a suliig.
Apropó: jön ma a parkolóban egy ürge, hogyaszongya, adjak neki, mint autós az autósnak pénzt benzinre, mert hogy akárhol lakik és haza kell vinni a gyereket... Mindezt kissé olyan állapotban, amely nem teszi okvetlen alkalmassá a vezetésre. És nem adtam, bevallom. És bánt egy kicsit, azt is bevallom. Mert szoktam ilyenkor, csak olyan izé volt, hogy 5 liter benzinre valót kell összegyűjtenie. 5 literből már elég messzire el lehet menni, azt hiszem. Kérdés persze mennyit eszik az autója... És ezen töprengek, én állat. Na. Mondjuk, ha akkor adtam volna neki, valószínűleg nem tudtam volna kifizetni a fizetendőmet, nem tudom mit tökölök ezzel.
Szóval tökölődős is vagyok én. Még ez is mára. :)
Szióka!