Hétvégén Kisbéren voltunk, és Léna életében először rászánta magát, hogy ott marad a mamánál Ádám nélkül! Már régóta készült erre, de amikor eljött volna a búcsú pillanata, akkor mindig meggondolta magát, mi pedig nem erőltettük a dolgot. Most azonban nagyon elszánt volt, és tényleg ott is maradt. Tegnap este jöttünk el a fiúkkal, ma délután 1-ig bírtam, hogy ne tájékozódjam a hogyléte felől :) Szerencsére minden rendben, nagyon jól érzi magát, és szerdáig szeretne maradni, mert akkor megy Gyöngyivel néptáncra. El se hiszem, hogy ezt is megértük :)
A fiúk nagyon jól elvannak együtt, a szokásosnál kevesebb a súrlódás, bár köztük egyébként is elég kevés. Ádám, ahogy azt megszoktuk, Léna nélkül egy kisangyal, tök jó arc, mindent meg lehet vele beszélni. Ilyenkor mindig rájövök, hogy a három gyerek nekem nem számszerűleg sok, hanem a két nagyobbik sok egymásnak, és így aztán néha nekem is. Ki kéne találni valami megoldást arra, hogy amikor éppen nem bírják egymást elviselni, akkor valamilyen módon ne érzékeljék egymás jelenlétét :) Persze az elkülönítéssel szoktam próbálkozni, de abból is csak a vita van, hogy ki melyik szobában, ki legyen Leventével, ki melyik játékot viheti, aztán 5 perc múlva mindent megígérnek, csak lehessenek újra együtt, amit bírnak is további 5 percig vita nélkül... Na mindebből most nincs semmi, két tündéri kis kölyköm van. Levente odajött segíteni főzni. Kérdi, mit csinálok, mondom, pucolom a hagymát. Elkéri az egyiket, nézegeti, minden módon megvizsgálja, egyszer csak azt mondja:
- Megmutathatom Ádámnak?
- Persze, csak utána hozd vissza!
Rohan be a szobába, és mint aki épp feltalálta a spanyolviaszt, lelkendezik Ádámnak:
- Nézd, Ádám! HAGYMA!
Imádom őket, kár is lenne tagadnom :)
Tegnap meg futóversenyen voltunk Férjjel Vérteskozmán, ő 15km-t futott, én 5-öt (26'10 alatt, ez egész jó volt magamhoz képest). Igazából mióta amióta Levente megszületett, nem is voltam olyan versenyen, ahol én is indultam, talán a gyerekekkel futottam, de az nem ugyanaz... Szóval tök jó volt újra rajthoz állni, és jól esett a futás is, bár volt benne némi szint, ráadásul pont a második felében, de jól bírtam. Most már nagyon várom a Vivicittát, két hét múlva lesz, addig meg próbálom megtalálni a megfelelő tempómat 10 km-re :)