H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2010/12/11

"A könnyű galamb, amint szabad röptében a leget szeli, melynek ellenállását érzi, arra a képzetre juthatna, hogy szárnyalása légüres térben még jobban sikeredhetnék." (Kant)
Kulcsszavak: filosz idéz

2010/09/09

"Daß die Sonne morgen aufgehen wird, ist eine Hypothese; und das heißt: wir wissen nicht, ob sie aufgehen wird." (Ludwig Wittgenstein)
Kulcsszavak: filosz idéz

2010/07/03

A halálról és a valóság igazi természetéről

"Az ember anyag. Ez volt Hóden titka. Dobd ki az ablakon, le fog zuhanni. Gyújtsd meg, el fog égni. Temesd el, és el fog rothadni, mint minden hulladék. Ez volt Hóden titka. A fő dolog, hogy elszántak legyünk."
(Joseph Heller, A 22-es csapdája)

"Hogy miért volt szomorú? Talán mert látta, hogyan megy tönkre az édesanyja. Mert a világ csalódást okoz, ha az ember rájön, milyen vékony a szövete, milyen durva csomózású az illúzió, milyen ügyetlenül van elvarrva a fonákja. Mert csak a titok és a felejtés teszi elviselhetővé. Mert ha nincs alvás, amely nap mint nap kiragadja az embert a valóságból, nem lehetne kibírni. A félrenézés képességének hiánya szomorúság. Az ébrenlét szomorúság. A megismerés, szegény Bartels, kétségbeesés. Miért, Bartels? Mert az idő mindig elmúlik."
(Daniel Kehlmann: A világ fölmérése)

"Hiába próbálnak megfeledkezni a halálról: a halál nem feledkezik meg senkiről."
(Robert Merle: Madrapur)

A halál intézménye botrány. Elfogadhatatlan. Felháborító. Az emberek ezt persze többnyire nem értik. Képtelenek belegondolni. Eszükbe sem jut belegondolni. A halál természetes velejárója az életnek, mondják. Mindenkivel megtörténik. Ugyan mi értelme van felháborodni rajta? Nos, értelme talán nincs. De van értelme frissen, előítéletektől mentesen szemlélni. Egy tudat ellen nem követhető el borzalmasabb merénylet - és mi mindannyian tudatok vagyunk -, mint a tudat kikapcsolása. Az eszméletvesztés. Amely örökké tart, ami a megszűnést jelenti.

Hét-nyolc éves lehettem, mikor felfogtam, hogy mit jelent a halál. Nem csak néhány baljós gondolat volt. Ez egy állapot. Ilyenkor kiráz a hideg. Felugrassz, járkálnod kell, dobol a szíved és legszívesebben elmenekülnél a testedből. Rohanni akarsz, kitörni, tenni valamit. Elborzaszt a tudat, hogy soha többet és semmit nem fogsz érzékelni. Hogy most itt vagy, látod a szoba falát, látod a lábaid, a kezed, a tested, tele vagy gondolattal és ez nem lesz. És nem is fogod tudni. Ki leszel kapcsolva örökre. Aztán pár perc és újra megnyugszol és megfogadod, hogy nem fogsz ebbe újra így belegondolni. Mert egy dolog kimondani és tudni és másik dolog ilyen intenzíven átélni (mikor ezt írom, akkor én magam sem élem át - ahhoz mélyen, nagyon mélyen, befelé figyelve kéne belegondolnom - de nem, most nem akarom). Elmondom ezt az embereknek és látom rajtuk, hogy nem értik. Fel sem fogják, hogy miről beszélek. Ahhoz pár pillanatra fel kellene villannia a rémületnek a szemükben.

Akkor gyerekként megfogadtam, hogy soha nem fogok meghalni. Hogy örökké fogok élni. Hogy megtalálom a halál ellenszerét. Ez is csak egy probléma, amit nyilván meg lehet oldani. Majd én megoldom. Van rá elég időm. Este nem tudtam aludni. Levettem a polcról Benedek Elek meséit és egész éjjel azokat olvastam. Azokat a meséket olvastam, amelyekben szerepelt a Halál. Jó volt gyereknek lenni.

Ha a világ ránk lenne szabva, a halálnak nem szabadna léteznie. De a világ nincs ránk szabva. Nem nekünk van kitalálva. Csak különös vendégek vagyunk. Lelketlen folyamatok termékei. Mely folyamatok eredményeképp többé-kevésbé alkalmazkodtunk a világ egy rendkívül speciális feltételekkel jellemezhető, jelentéktelenül apró szeletéhez. De csak többé-kevésbé.

Gondoljunk csak bele - egy, a végtelen űrben keringő bolygó pőre, védtelen felszínén járkálunk. Úgy teszünk, mintha ez így rendben lenne. Fogjuk magunkat és leaszfaltozzuk azt a részt, ahol épp gyakran járkálunk. Táblákat rakunk mellé, fákat ültetünk a széle mentén és örülünk magunknak. Íme, ilyen a világ, a mi világunk! Minden rendben van, így már nem is néz ki olyan vadul az egész. Pedig ugyanolyan bolygó ez, mint a többi. Szeretjük különlegesnek gondolni, de nem létezik az a fogalom, hogy különleges. Mi találtuk ki. Ez csak egy jó nagy kődarab. Nem miattunk van. Csak van. Nekünk mindössze annyi a szerencsénk, hogy történetesen kialakult itt egy olyan folyamat - az élet -, amely minket is létrehozott és amely folyamatot eddig nem pusztították el más folyamatok. Szóval itt sétálgatunk ennek a kődarabnak a felszínén és nincs felettünk semmi, csak a végtelen űr. Úgy csinálunk, mintha ez normális dolog lenne. Nem az. Nincsenek normális dolgok. A bolygó körül van egy rendkívül vékony, esetleges kis gázréteg. Ehhez kötve létezünk. Mert épp itt alakult ki a fajtánk. És ha netán építünk egy primitív konzervdobozt, hogy egy ormótlan, robbanásveszélyes csővel valahogy a gázrétegen kívülre juttassuk, akkor vinnünk kell magunkkal valamennyit ebből a gázból, mert ha nincs a fejünk közelében, hogy puha, törékeny testünk kivonja belőle a működéséhez és szerkezetének fenntartásához szükséges anyagot, akkor végünk van. Ha történetesen a víz alatt fejlődünk ki, akkor most színültig vízzel lennének töltve az űrhajóink. Elég hülyén nézne ki. Semmivel sem nézne ki hülyébben, mint amilyen hülyén egy levegővel töltött űrhajó néz ki.

Az emberek élik az életüket. Reggel felkelnek. Elmennek dolgozni, fizetést kapnak, karriert építenek, házat vesznek. Válogatnak a boltban, berendezik a lakásukat. Autóba ülnek, buszra, vonatra, villamosra. Repülőre, hajóra. Találkoznak egymással, beszélgetnek, beülnek ide és oda, megisznak ezt és azt. Elmennek együtt koncertre, táncolni, színházba. Elmennek futni, biciklizni, sportolni. Ülnek a gép előtt, filmeket, sorozatokat néznek, zenét hallgatnak, blogot írnak, játszanak. Szeretnek, csalódnak, megsértődnek, kibékülnek, remélnek, hisznek, álmodnak, töprengenek, merengenek, vitatkoznak. Kipróbálják ezt és amazt. Teszik a dolguk. Élik az életük, mintha minden rendben lenne. Semmi nincs rendben. De erről muszáj megfeledkezni. Erről muszáj elterelni a figyelmet. Persze, a végén meghalunk - elnézést, de hol a vége? - , de addig is érezzük jól magunkat! Persze vannak, akik nem ilyen szerencsések. Akiknek nem olyan könnyű elterelni a figyelmüket a valóság igazi természetéről. Akik nem ismerik, mert soha nem ismerhették meg ezt az illúziót. Akik a lét peremén élnek. Éheznek, nyomorognak, fáznak, izzadnak, szenvednek. Az ő tudatuk nem képes olyan könnyedén eltakarni, elfedni a valóságot.

Pedig milyen jó dolog ülni otthon a kényelmes fotelban és zenét hallgatni. Élvezni, ahogy a hangok betöltik a szobát, ahogy dobban a basszus, ahogy sodor az ár, ahogy elöntenek a hangulatok. Micsoda mókás szerzetek ezek az emberek! Képzeld csak el, képesek arra, hogy a levegő finom rezdüléseit a fejükön lévő különös kis érzékszervükkel felfogják. Ez igen hasznos, mert ha ott vagy egy dzsungelben és valami - ami nagy és túl éles fogai meg karmai vannak - ott van a közeledben és mozog, akkor jó eséllyel megrezegteti maga körül a levegőt és ha te ezt a rezgést, a rezgés mértékét képes vagy valamilyen módon mérni, ráadásul úgy, hogy tudod, hogy melyik irányban van a rezgés forrása, akkor még időben észreveheted azt a valamit, mielőtt letépné a fejedet. És mit csinálnak ezek a komikus kis izék? Emberek, na.  Csináltak maguknak egy olyan kis berendezést, ami fogja és megrezegteti maga körül a levegőt. És ülnek egy vékony falú, mesterséges kis üregben, egy bőrredő segítségével elfedik azt a szervüket, amellyel elektromágneses hullámok egy szűk, a kődarabjuk közelében lévő csillag fényére jellemző tartományát felfogni képesek és élvezettel érzékelik a levegő rezgését, mert kiókumlálták, hogy az kellemes módon tud hatni rájuk. Csodabogarak! Azok bizony.

Körbevesz minket az emberi világ rendkívül erőteljes illúziója. Egy olyan rendszer, amely látszólag működik, amelynek van egy belső, jól ismert logikája. De néha felfeslik az illúzió szövete. Néha képen ver minket a valóság. Néha kiderül, hogy mennyire törékeny és esetleges mindaz, amiben élünk. Valami elromlik. Valaki hibázik. Vagy csak a természet mutatja meg végtelen közönyével, hogy működése mennyire nincs tekintettel - miért is lenne - a mi életünkre.

Fogja magát és kitör egy vulkán valahol Izlandon. És egy jól bejáratott, minden szempontból működőképesnek hitt rendszer lebénul. Elér egy adott szintet a levegő káros anyag tartalma és nem ülhetsz a kocsidba, mert tilos. Nem jön a gáz, korlátozásokat kell bevezetni, családok tízezrei fagyoskodnak. Napviharok miatt megbénulnak az elektromos berendezéseink. Esik az eső, belvíz és árvíz jön, házak, emberek otthonai omlanak össze. Nagyon kevés elég ahhoz, hogy szétszakadjon az élet megszokott, bársonyosan kibélelt, jól ismert szövete. Nem elég robosztus a rendszer. Közel sem bír ki annyit, mint azt hinni szeretnénk.

Egy Boeing 737-es tart Prágába, Athénon át. A légkondicionáló berendezés, ez az ügyetlen kis szerkezet elromlik. Az emberek megfulladnak, a gép egy hegygerincbe csapódik. 121 ember élete véget ér. Ilyen van. Ilyen a világ, amiben élünk. Megesik. Hogy igazságtalan? Kit érdekel? Ez van. Ha lenne a világnak egy tervezője, akkor nála talán lehetne reklamálni. De ha lenne a világnak tervezője, akkor nem ilyen lenne a világ.

Vajon milyen érzés látni, hogy az ember, akit mindennél jobban szeretsz, aki az életed jelenti, akivel annyi örömöt adtatok egymásnak és akivel annyi közös emléked van, két darabban hever az utcán? A két darab között pedig minden csupa vér és szétszakadt, hosszú csomókban kiomlott emberi bél. Egy szétroncsolódott, működésképtelenné vált kupac hús és csont. Az ember anyag. Leírtam ezt a pár sort és nem érzem jól magam tőle. Mintha beteges lenne ilyesmit leírni. Pedig ilyesmi van. Ilyesmi megtörténik. Vannak emberek, akiket nem kímélt meg attól a valóság, hogy átéljék ezt az érzést. Vagy, hogy átéljék azt, amikor nekik csapódik egy teherautó, ők pedig beesnek alá, a kerekek pedig szétkenik őket az úttesten. A világháló tele van ilyen eseteket bemutató, brutálisabbnál brutálisabb videóval. Tudatosan kerülöm őket. Rosszul vagyok tőlük. Betegesnek gondolom, ha valaki ilyen videókat néz. Pedig ezek a videók csak a valóságot mutatják meg. Ilyen a világ. Ha ezek emberi nézőpontból betegesek, akkor emberi nézőpontból maga a világ beteges. Milyen szerencse, hogy a nagyságrendeket tekintve azért elég ritkán feslik fel a valóság szövete. Így van lehetőségünk megfeledkezni erről az egészről. Úgy tehetünk, mintha minden rendben lenne. De mindig járnak közöttünk olyanok, akik épp szenvednek attól, hogy meglátták az lét igazi természetét. Csendben vannak, lehajtják a fejüket. Mikor nem látják őket, akkor sírnak, és ha szóba kerül a dolog, akkor mindenki nagyon tapintatos és szomorú és olyanokat mond, hogy sajnálom, meg hogy együtt érzek és hogy részvétem. Felháborodni senkinek nincs ereje. Ugyan min is kellene felháborodni? Annyira azért senki nincs meglepve. Ez belefér, erre azért lehet számítani, ilyen a világ, elkerülhetetlenül.

Pedig sokan gondolják azt, hogy van a világnak tervezője. Megnyugtatja őket ez a gondolat. Azt gondolják, hogy a halál nem az élet vége. Hogy a tudat túléli a testet. Irigylem őket. Irigylem a reményt. Irigylem a gondolatot, hogy valami nagyon mélynek, titkosnak, megfoghatatlannak, transzcendensnek, szentnek és igaznak vannak a birtokában. Irigylem a végtelen naivitást, amit ahelyett, hogy megtörne az, amikor otrombán előtüremkedik a valóság, épp ellenkezőleg, különös módon csak megerősít. Hisznek a mesékben. Jó hinni a mesékben. Remélem igazuk van és én tévedek. Csak nem hiszem.

Egyedül vagyunk. Csak egymásra számíthatunk. Együtt kell átvészelnünk az időt, ami adatott. Együtt kell olyanná tennünk, hogy az életet el lehessen viselni. Sőt. Hogy az tartalmas, örömteli és fontos legyen. Nem az a dolgunk, hogy ócska játékokat játszunk, hogy önző és kisszerű helyzetekbe bonyolódjunk. Nem az a dolgunk, hogy csupa felszínességgel elkendőzzük a lét igazi természetét. Nem, ezzel nem elégedhetünk meg. Több kell. Dúsabb, élőbb. Nem elég az az illúzió, ami eltakar előlünk valamit. Olyan illúzió kell, amit nem csak szemlélhetünk. Olyan illúzió, amelybe alámerülhetünk. Ami egylényegű lesz velünk. Nekünk kell az illúzióvá válnunk. Nekünk kell egy új világot teremtenünk.

Megalkotni önmagunk. Együtt, egymásnak.
Kulcsszavak: filosz

2010/06/13

"'Tell me,' the great twentieth-century philosopher Ludwig Wittgenstein once asked a friend, 'why do people always say it was natural for man to assume that the sun went round the Earth rather than that the Earth was rotating?' His friend replied, 'Well, obviously because it just looks as though the Sun is going round the Earth.' Wittgenstein responded, 'Well, what would it have looked like if it had looked as though the Earth was rotating?'"
Kulcsszavak: filosz idéz

2010/06/05

"Why is it that you physicists always require so much expensive equipment? Now the Department of Mathematics requires nothing but money for paper, pencils, and waste paper baskets and the Department of Philosophy is still better. It doesn't even ask for waste paper baskets."
Kulcsszavak: filosz idéz kacc

2010/05/10

A szabad akarat illúziójáról

"Ich glaube nicht an die Freiheit des Willens. Schopenhauers Wort: 'Der Mensch kann wohl tun, was er will, aber er kann nicht wollen, was er will', begleitet mich in allen Lebenslagen und versöhnt mich mit den Handlungen der Menschen, auch wenn sie mir recht schmerzlich sind. Diese Erkenntnis von der Unfreiheit des Willens schützt mich davor, mich selbst und die Mitmenschen als handelnde und urteilende Individuen allzu ernst zu nehmen und den guten Humor zu verlieren." (Albert Einstein)

 

"If I hadn't spent so much time studying Earthlings," said the Tralfamadorian, "I wouldn't have any idea what was meant by 'free will.' I've visited thirty-one inhabited planets in the universe, and I have studied reports on one hundred more. Only on Earth is there any talk of free will." (Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five)

 

Az agy működését valószínűleg nem lehet determinisztikus módon leírni. Ez egy indeterminisztikus szerkezet. A döntéseink vagy egyértelműen következnek belőlünk (és ilyenkor nem kell döntenünk) vagy vívódunk különböző lehetőségek között, melyekhez különböző valószínűséget rendel addigi természetünk. Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy rúdon egyensúlyozó ember. Nem lehet tudni, hogy merre fogunk lebukni, balra vagy jobbra. Lehet, hogy hirtelen ér minket egy külső impulzus, ami az egyik irányba lök minket ott és akkor. De az is lehet, hogy külső hatásoktól függetlenül valahogy eldől bennünk a kérdés. Úgy, hogy utólag nem is biztos, hogy magyarázatot tudunk adni a dologra.

 

Nincs szabad akarat. A szabad akaratot egy külső szemlélő számára egy jól elhelyezett véletlengenerátorral tökéletesen modellezni lehet. A szabad akarat hiánya nem azt jelenti tehát, hogy minden előre meghatározott.

 

Nem hozunk döntéseket. Ez egy tévképzet. Ilyesmi nem létezik. Zajlik egy nem-determinisztikus feldolgozási folyamat, amelynek talán csak melléktermékeként jön létre az az önmagát átélni képes valami, aminek megéljük magunkat. Amit döntéshozásnak nevezünk, az valójában azt jelenti, hogy a folyamat egy ahhoz hasonló állapotba jutott, mint mikor valaki az imént említett rúdon egyensúlyozik. Ezt éljük meg vívódásként. Valakiben az ilyesmi hamar feloldódik (őket nevezzük döntésképes embereknek), másokban nehezebben. Olykor erről a pontról a tudatalattiból - véletlenszerűen! - előbukkanó emlékkép mozdítja ki az embert (és lendíti tovább), máskor egy rajtunk kívül álló külső impulzus (például egy mástól hallott érv, ami eléggé megerősít valamit bennünk ahhoz, hogy megszülessen bennünk, de mégis valamiképp tőlünk függetlenül a döntés).

 

Nehéz persze ezt szavakba önteni. Valójában képtelenség mindezt úgy leírni, hogy át is tudjuk valóban érezni. Hogy aminek megéljük magunkat, arra úgy tudjunk tekinteni, mint amiről itt most szó van. Van ennek a rendszernek egy komplexitása, ezt a komplexitást azonban elménk nem képes magában leképezni (felfogni), mert ahhoz komplexebbnek kéne lennie önmagánál. Ezért aztán soha nem leszünk képesek mindezt igazán megemészteni. Valami mindig azt fogja súgni odabenn, hogy valami hiányzik. Pedig nem hiányzik semmi. A világot megélő lényként szinte szükségszerű az a tévhitünk, hogy van szabad akaratunk, hisz lehetetlen volna felállítanunk egy olyan modellt magunk számára, amely jelzi jövőbeli akaratunkat.

 

Van itt azonban még egy fontos kérdés, amivel foglalkoznunk kell, ez pedig az emberi felelősségre vonatkozik. Ha nincs szabad akarat, akkor felelőssé lehet-e tenni bárkit is a tetteiért? A válasz egyértelmű igen. Nem tiszta lapként születünk, vannak genetikai adottságaink. Ezen túl pedig a külvilágból minket ért töménytelen mennyiségű impulzus formál minket. Többségünket mindez olyan emberré alakította, akik egy békés, biztonságos, felelős polgárok által lakott bolygón szeretnének élni és boldogok lenni. Épp ezért nem mondhatjuk azt (mert nem következik belőlünk ez), hogy mostantól nem vagyunk felelősek tetteinkért. Mert felelősnek lenni valójában egy magatartásmód. Ha sokan elhiszik (mert ilyen impulzusokat kapnak és ezek erősödnek meg bennük), hogy bármit megtehetnek, hogy nem kell felelős módon viszonyulniuk a környezetükhöz, akkor meg is fognak bármit tenni, a világ pedig elviselhetetlen hellyé fog változni. A különböző ideák túlélésért folytatott versenyében egyáltalán nem mindegy, hogy milyen gondolatok adódnak át és terjednek el közöttünk nagy számban. Egészen meglepő, hogy gondolkodásmódunkat mennyire mélyen meghatározza az a kor és annak szelleme, amelyben élünk. És habár tudjuk, hogy a gyilkos soha nem vált volna gyilkossá, ha nem érik olyan hatások, amelyek következtében elméje lényegében megbomlott (és ezt most nem orvosi, hanem morális értelemben mondom), ettől még börtönbe fogjuk zárni, mert egyfelől veszélyes a társadalomra, másfelől pedig olyan módon akarjuk befolyásolni a társadalmat, amely mindenki számára egyértelművé teszi, hogy a gyilkosság bűn. És miért tesszük ezt? Mert minket meg ilyenné formált maga a társadalom.

 

És végül. Ami mégis megkülönböztet minket egy lélektelen robottól, az nem más, minthogy átéljük a bennünk lejátszódó folyamatot. Ahogy egy filmet nézve is izgulunk, aggódunk, örülünk, nevetünk - függetlenül attól, hogy egy előre lefektetett sínen megyünk végig oly lelkesen. A való életünk viszont nem egy sín.

 

Mindaz, amit érzünk, amit gondolunk, az emlékeink, mindez tényleg a miénk. Mindez tényleg mi vagyunk.

Kulcsszavak: filosz

2010/04/22

"Makacsul őrizd az emlékeidet!"

Tegyük fel, hogy mindaz, aminek egy adott pillanatban megéljük magunkat (hangulataink, érzéseink, gondolataink, emlékeink összessége) teljes egészében agyunk aktuális fizikai állapotától függ!

 

Tegyük fel továbbá azt is, hogy képesek vagyunk arra, hogy valaki testét (természetesen agyával együtt) teljes egészében "lemásoljuk", azaz létrehozzunk egy olyan fizikai struktúrát, amely azonos az eredetivel. Ennek semmifajta elvi akadálya nincs, pusztán gyakorlati.

 

Most pedig képzeljük el, hogy egyik este bemegyünk egy szinte teljesen üres laboratóriumi szobába, lefekszünk az abban elhelyezett ágyra és elalszunk. És míg alszunk, néhány fehér köpenyes, gondos kutató elkészíti a másolatunkat, akit a miénkkel szomszédos és azzal azonos kinézetű helyiségben helyeznek el. Úgy intézik, hogy mikor reggel felébredsz és kinyitod a szemeid, akkor agyad állapota tökéletesen azonos legyen a másik szobában ébredő másolatáéval.

 

Innentől kezdve persze szétválik a két agy állapotának időbeli fejlődése. Hiába veszi mindkettejüket ugyanaz a környezet körül, aligha fognak pontosan ugyanúgy viselkedni. A különbséget írhatjuk a szabad akarat, de akár a színtiszta véletlen számlájára is (hisz agyunk aligha determinisztikus működésű szerkezet). Vagy talán eleve azonos is a kettő?

 

Aztán egyszer csak kinyílik az ajtó az egyik szobában, belép rajta egy öltönyös férfi. Kezében pisztolyt tart. Te épp az ágy szélén ücsörögsz. Az ajtó felé fordulsz, meglátod a fegyvert és abban a pillanatban már pontosan tudod is, hogy mi fog következni. A férfi három szót ejt csupán ki a száján: "Maga az eredeti!". Vár pár pillanatot, míg felfogod, amit mondott. Majd két-három lövés dördül és holtan rogysz össze.

 

Meghaltál? Vagy még mindig élsz?

 

A másik szobában lévő ember hallja a lövéseket. Pontosan tudja, hogy alteregója halott.

De nem tudja, hogy ő az eredeti vagy pedig a másolat.

Minden emléke azonos a te emlékeiddel.

 

A kísérlet végeztével elhagyja az épületet, hazamegy és éli tovább azt az életet, amit eddig te éltél. Senkinek nem tűnik föl, hogy ő nem azonos veled. Ő maga sem tudja, hogy igazi vagy másolat csupán. Pontosan úgy viselkedik, mint ahogy az tőled is várható lenne. Hogy nem ugyanazok az atomok építik fel, mint téged? Na és aztán? Történetesen 7-8 évente a te tested alkotó részecskék is szinte teljes egészében kicserélődnek. Nem az anyag a fontos, hanem a struktúra.

 

De térjünk csak vissza egy pillanatra az imént feltett, megválaszolatlanul hagyott kérdésre! Mielőtt elsül a revolver, aligha vígasztal a tudat, hogy készült rólad egy másolat, amelyik tovább fog élni. Az a lény, aki te vagy, aki leélte az életed - az a lény valóban meghal. Hiába emlékszik rá a másolat, hogy milyen volt az első csók, valójában ő soha nem volt ott, mikor az megtörtént.

Te ott és akkor valódi halálfélelmet fogsz átélni és valóban meg fogsz halni.

Az a folyamat, amely a születésed óta tartott, most véget ér. Megszakad.

 

Mi következik ebből?

 

Talán az anyagi struktúra mégse elég arra önmagában, hogy meghatározza, hogy kik vagyunk? Talán van valami nem anyagi komponens is, amely szükséges ehhez? Valamifajta lélek? Szellem?

 

Nos, igen, így kell lennie! No hiszen! Sikerült megcáfolnunk ezen a késői órán a materializmust! Igen derék munka.

 

De mielőtt még kényelmesen hátradőlnénk, érdemes végiggondolnunk, hogy nem vezettük-e csúnyán félre magunkat.

 

És ezen a ponton azt kell mondanom, hogy de igen.

 

Valójában mindkét szobában másolat ébredt fel! Nincs eredeti. Teljesen mindegy, hogy az, akit eddig eredetinek neveztünk egy olyan fizikai testben jön létre, amely korábban is létrehozott valami hasonlót már. Nem arról van szó, hogy az eredeti halálával megszűnt egy folyamat, amely már hosszú évek óta zajlott. A folyamat az ébredéssel indult csak el.

 

Te, aki ezeket a sorokat olvasod, ma reggel jöttél létre (vagy legalábbis akkor, amikor legutóbb felébredtél) és még ma este meg is fogsz szűnni. Tegnapi önmagad és a mai között a kapcsolatot az emlékeid teremtik meg és a közel azonos fizikai struktúra, amely a tudatod létrehozza és működteti. Persze nem úgy szűnünk meg este, mint egy gép, amelyet kikapcsolnak. Fokozatosan foszlik szerteszét a tudatosság, reggel pedig fokozatosan épül föl újra. Gyakran viszonylag homályosan emlékszünk rá, amint álmunkban töredékesen és esetlenül létrejött valami belőle. Ha pedig este felébredsz az éjszaka közepén és kitámolyogsz a mosdóba, de másnap erre nem emlékszel, akkor az olyan számodra, mintha meg sem történt volna. Hiába rabolnak el minden éjjel az ufonauták, ha különös utazásaidról törlik az emlékeid, mikor visszahelyeznek az ágyadba. A végeredmény az, mintha nem is történt volna veled semmi.

 

Történetesen hallottam már olyan Alzheimer-kóros betegről, akit a családja lényegében már hónapokkal a halála előtt elveszített. Létrejött ugyan reggelente egy tudat, de nem azoknak az emlékeknek a bázisán, amely emlékek a valódi családtag sajátjai voltak. Hozzátartozói úgy érezték, hogy egy vadidegen emberrel élnek együtt, aki csak fizikai külsejében azonos szerettükkel. És ami még különösebb, hogy eleinte naponta változott a helyzet. Egyik reggel ott volt az az ember, akit jól ismertek. Ott volt a maga emlékeivel. Aztán másnap egy ismeretlen jött velük szembe. Aztán pár nap múlva újra ő. És ahogy telt az idő, egyre hosszabbak lettek azok az időszakok, mikor az ismeretlen kelt föl reggel az ágyból. Az utolsó hónapokban valójában már csak így állt a dolog.

 

Tanulság?

 

„Makacsul őrizd az emlékeidet, ne hazudd el őket még magadnak se, mert te az emlékeidből álltál össze emberré, azzá, aki vagy, s nélkülük valóban elvisz az ördög.” (Popper Péter)

Kulcsszavak: filosz

2010/04/19

A nép uralmáról

"Egy napon feláll majd egy hős, és kimondja, hogy minden emberi - egyéni és közösségi - vállalkozás igazi célja nem az állam, nem a párt, nem Európa, hanem az ember maga. A személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első igazi forradalmár, és ha megértik amit mond, az lesz az első igazi forradalom a világon." (Márai)

 

Kedves gyerekek, gatyát felkötni! Most pedig a demokráciáról, mint politikai rendszerről fogunk tanulni. Mert most épp ilyen kedvem van.

 

Ma Magyarországon az az érzésem, hogy a társadalom többségének valami elképesztően egyszerű, gyermeteg, mondhatni naiv képe van a demokratikus berendezkedésről, illetve annak lényegéről. Ez aligha meglepő, hisz nem volt túl sok időnk arra, hogy demokratikus hagyományokat alakítsunk ki. Ezt a rendszert készen kaptuk, alánk tolták, nem közvetlenül vívtuk ki magunknak. Átvett modell. Szokni kell még, na. Tanulni.

 

Sokan őszintén azt gondolják, hogy akkor van demokrácia (és az a demokrácia), ha a végrehajtó hatalom mindig, minden pillanatban a választójoggal bíró polgárok éppen aktuális többségének akarata szerint teszi a dolgát. Nincs ezen mit szépíteni: ez badarság. Ez nem demokrácia lenne, csupán a többség, illetve a többséget legjobban manipulálni tudók diktatúrája.

 

Ezen a ponton átadom a szót tanult barátomnak, Arisztotelésznek, aki így ír a Politikában:

"Egy oly demokratikus államban, mely a törvényen nyugszik, nem támadhat népvezér, mert ott a polgárok legjelesebbjei foglalják el az első helyeket; ahol azonban nem a törvény az uralkodó, ott felbukkannak a népvezérek. Mintegy egyeduralkodóvá válik a köznép, sok egyes emberből tevődve össze, a tömeg nem egyenként, hanem együttesen gyakorolja a hatalmat. [...] Az ilyen gondolkozású nép, mint afféle egyeduralkodó, kizárólagos hatalomra törekszik, mert nem áll a törvény alatt, despotává lesz, s így a hízelgők tesznek szert tekintélyre; olyan is ez a demokrácia, mint a monarchikus formák közt a türannisz. Ezért az erkölcse is ilyen: mindkettő zsarnokoskodik a jobbak felett; a népszavazás itt ugyanaz, mint amott a parancs, a népvezér és a hízelgő udvaronc is megfelel egymásnak. A legnagyobb hatalmuk ezeknek van, a hízelgő udvaroncnak a türannosz, a népvezérnek az ilyen néptömeg felett. Ők az okai annak, hogy mindenben a népszavazás az uralkodó és nem a törvény, mert mindent a nép elé terjesztenek, hatalmuk onnan ered, hogy a nép maga dönt mindenben, a nép véleményének pedig ők az irányítói, mivel a tömeg bízik bennük."

 

Nem, a demokrácia nem ez. A demokrácia nem az, mikor két farkas és egy kecske eldönti, hogy mi legyen a vacsora. Demokráciában a kecskének nem kell félnie, hisz jogait a törvény garantálja. Az Alkotmány az a mindenki szabadságát védő korlát, amely nem engedi, hogy bárki is elnyomottá váljék. A demokrata épp ezért pontosan tudja, hogy a szabadság alapköve és garanciája a rendszert magát alapvető karakterjegyeiben meghatározó Alkotmány.

 

A demokráciának nem az a veleje, hogy megmondhatja a többség, hogy ki gyakorolja a végrehajtó hatalmat. Ez hozzá tartozik, de semmi másért, minthogy ne legyen diktatúra. Ahogy egyszer Spiró György fogalmazott: "A demokrácia csak arra jó, hogy senki se juthasson diktátori hatalomhoz". Spiró téved, a demokrácia nem csak erre jó.

 

Azt az ember el bírja viselni, ha nem arra halad az ország szekere, amerre egyébként ő szeretné. Ha nem olyan törvények születnek, amilyeneket ő kívánatosnak tartana. Ezt általában igen jelentős tömegeknek kell minden demokratikus választás után megélnie. Nem kellemes élmény, de ki lehet bírni.

Azt azonban már jóval kevésbé viseljük el szívesen, ha a saját sorsunkat nem alakíthatjuk úgy, ahogy azt mi magunk jónak és kívánatosnak tartjuk.

 

Úgy bizony. Demokráciában minden polgár szabadon uralhatja saját sorsát. Ilyen módon áll elő az állapot, amikor mivel a nép minden egyes tagja uralkodhat önmaga életén, így végső soron a nép uralkodhat önnön sorsa felett. Saját sorsunk alakítása tekintetében szabadságunk persze csupán addig terjed, amíg azzal más szabadságát nem korlátozzuk. Mit jelent ez? Más szabadságát akkor korlátozom, ha polgártársam jogaiban korlátozom, vagy épp kötelességeket írok elő neki.

 

De milyen módon biztosítható, hogy az egyén szabadsága háborítatlan maradjon? Ha egy hatalomnak nincs korlátja, akkor könnyen önkényes lesz. Önkényes és paranoiás, ami végül oda vezet, hogy megnyirbálja az egyének szabadságát. Fékekre és ellensúlyukra van szükség, amelyek a hatalmat kordában tartják.

 

Minden korban lesznek a hatalomért vetélkedő csoportok. A demokrácia azt tudja, hogy eme csoportok vetélkedését kulturált, szabályozott mederbe tereli. Procedurális eljárásrendet biztosít, ami vértelen módon, szervezett keretek között bonyolítja le a hatalmat gyakorló csoportok közti váltásokat. Ha egy hatalom leváltható, hatalmának pedig erős korlátot szab a törvény, akkor mindez képes lehet arra, hogy megvédje az embereket attól, hogy bárki is lábbal tiporja alapvető jogaikat és helyettük dönthessen az életükről.

 

Mikor választunk, akkor az olyan, mint mikor egy társaság kiválasztja, hogy melyik cég fog neki egy adott informatikai rendszert kifejleszteni. Ez nem jelenti, hogy a megrendelő kompetens abban, hogy minden implementációs részletet meghatározzon. Szoftvert tervezni nem ő tud, hanem a szoftverház. A konkrét megvalósítás kitalálása nem az a dolga. Ő legfeljebb meghatározza a követelményeket. Igényekkel áll elő. És ha a fejlesztők azt mondják, hogy valami nem megy, mert 1 + 1 az még mindig csak 2 (a kiadások és a bevételek különbsége pedig továbbra is csak hitelből finanszírozható), akkor ezt sajnos kénytelen a megrendelő tudomásul venni. Nem az a demokrácia, ahol a megrendelő írhatja a kódot, a fejlesztő pedig titkárnő módjára begépeli.

 

Az a demokrácia, ahol nem monopolizált a politikai piac, azaz szabadon választhatok, hogy kit bízok meg az ország irányítását jelentő munkával és ésszerű határok között bárkinek van esélye elindulni ebben a versenyben (még akár nekem is).

 

Ez a politikai versenyfutás megakadályozza a diktatúrát és ilyen módon hozzájárul az egyén szabadságának védelméhez.

 

Ami megadatott, azt hajlamosak vagyunk oly természetesnek tekinteni, mintha tökéletesen magától értetődő módon járna. Sajnos ez nincs így.

 

"Az alárendeltek még nem is olyan régen beszolgáltatták az általuk megtermelt javak nagy részét uruknak, ingyen dolgoztak neki, mindig a rendelkezésére kellett állniuk, esetleges gazdasági lehetőségekért (kocsmatartás, őrletés, disznóvágás) fizetniük kellett neki, hozzájuk szállásolták be – akár hónapokra és ingyen – a csapatokat, csak ők fizettek adót, hosszú évekig kellett katonai szolgálatot teljesíteniük, nem volt szavazati joguk, és többnyire az egyszerű fizikai helyváltoztatásuk se volt szabad. Politikailag uruk képviselte őket, és jogilag uruk bíráskodott fölöttük. Az úr fogdmegjei rendszeresen bántalmazták őket. Feleségüknek és lányuknak a följebbvalók szexuális igényeit zokszó nélkül illett kielégíteniük. Ha kellett, szegényes javaikat minden további nélkül elszedték tőlük, vetésükön átgázoltak a lovas vadászok, miközben hajtókként nekik kellett fölverniük a vadat. A panaszkodásért pofon járt vagy korbácsütés.

Így éltek őseink, ezek azok az ezeréves, nemes hagyományok, amelyeken a konzervatívok annyira elérzékenyülnek. A magyar történeti publicisztika (a hivatalos) még az 1930-as években is helytelenítette a jobbágyfölszabadítást. Az volt a romlás kezdete – írták a porladó kollégák." (TGM, akinek következtetéseivel ugyan ritkán lehet egyetérteni, de aligha lehet szó nélkül elmenni azon logikai struktúrák mellett, amelyekbe illesztve a politikai folyamatokat értékeli)

 

Abban hihetsz, akiben akarsz. Azt olvasol, amit csak akarsz. Nyugodtan a kezedbe veheted Szolzsenyicin vagy épp Orwell műveit és Bulgakov-ot sem "szerkesztett" változatban kell olvasnod. Pár évtizede ez közel sem volt annyira egyértelmű, mint ma.

 

 

És most éles stílusbeli váltás, tessék kapaszkodni!

 

Aláfestő zene:

Most szemöldök össze, csak pár szót, mint Ember az Emberrel.

 

Néha igazán elegem van abból, hogy ebben a kurva országban ("bassza meg") az emberek azt gondolják, hogy a tévé előtti panaszkodástól, meg a buszon való háborgástól jobb lesz. Vagy épp attól, hogy kimennek az utcára hangosan óbégatni (éljen a felháborodott egy-kupacon-ácsorgás!), meg utcakövekkel kidobózni. Az rohadt egyszerű. Toporzékolni egy kisgyerek is tud.

Megtanulni használni a rendszert, érvelni, tájékozódni, tervezni, számolni, utánanézni, kérdezni és megkérdőjelezni, ellenőrizni - na az már egészen más.

Az már macera. Kényelmetlenséggel jár.

 

Ideje megérteni, hogy mi vagyunk az ország és pontosan olyan lesz, amilyenné azt mi tesszük.

De ha ezt nem hisszük el, akkor aztán valóban majd mások döntik el helyettünk azt, hogy milyen lesz ez a világ, amiben élünk.

Akkor az észérvek helyét átveszi az indulat és a legprimitívebb manipuláció kap teret.

"Az önérdeknél alantasabb ösztönök diktálta cselekedetet támogató propaganda hamis, elferdített vagy töredékes bizonyítékkal áll elő, kerüli a logikus érveket, és áldozatait megkísérli divatos jelszavak puszta ismételgetésével, idegen vagy hazai bűnbakok dühödt ócsárlásával, a legalantasabb szenvedélyeknek a legmagasabb eszményekkel való ravasz összekapcsolásával befolyásolni, hogy az atrocitásokat Isten nevében kövessék el, és a reálpolitika legcinikusabb válfaja vallási elvvé és hazafias kötelességgé váljon." (Huxley)

 

A demokrácia nem gyerekeknek való. Ideje felnőni, Magyarország! Ez a felelős, éber, tájékozott polgárok rendszere.

 

Hogy mit lehet tenni? Legalább nyisd ki a szád és beszélj! Mondom beszélj, ne anyázz! Már az rengeteget számít, ha mindenki a maga szerény módján hozzájárul egy kicsit a közbeszéd alakításához.

 

Közhelyes, de igaz: mindenkinek egyetlen embert kell megváltania. Egyetlen embert kell megmentenie. Ha csak mindenki ennyit megtesz, már előrébb leszünk.

 

Gyerünk, tedd jobbá a világot!

 

Magaddal.

Kulcsszavak: filosz köz muzs