H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2009/08/07

592. nagyon igen

Ez a bejegyzés közvetitett. Az eredeti cime: http://cippo.freeblog.hu/archives/2009/08/07/592_nagyon_igen/
Bootsy
Kulcsszavak: filharmonia

592. nagyon igen

Ez a bejegyzés közvetitett. Az eredeti cime: http://cippo.freeblog.hu/archives/2009/08/07/592_nagyon_igen/
Bootsy
Kulcsszavak: filharmonia

2009/07/30

588. az önértékelésről, és arról, hogy ég a város

Minden mórás csajnak masnis körömcipője volt. Ez fogott meg leginkább, az illedelmesen a szék alá húzott masnis körömcipős lábuk, ahogy ott ültek talpig jómodorban és talpig franciásan; amúgy tisztára olyan volt, mint a Matula, tudod, az Abigélben, hogyismondjam, nem a lét elviselhetetlen könnyűsége, de a cipő miatt egyszerűen muszáj volt, akartam ülni én is jómodorban és szék alá húzott, talpig masnis körömcipőben a gólyák előtt.

Később a Bori mondta, hogy a Kapus tanár úrnál nem kötelező az énekkar, csak ajánlott, az már félsiker, érted, a zeneelméletet meg benyalod, nem csesztet különösebben. Nem presztizsből, de egyszerűen minden mórás csaj énekkaros volt, szalagos körömcipős félegyházi pacsirta, úgyhogy a Borival hetente kétszer zöld hajnalban baktattunk végig a Kossuth Lajos utcán a kollégiumtól a Móráig.
Szoprán volt a Bori, szép, romantikus frizurás királylány-szoprán a női karban, úgyhogy szoprán lettem, tudniillik, az ember úgy lesz valamilyen hangfajú, hogy beül, teszem azt, a szopránok közé. Na, mert a Bori ott ült köztük a középső padsorban, kézenfekvő volt, hogy ott a helyem, meg különben is, a szoprán viszi a dallamot ugye. Hamar leesett, hogy a dallamot vinni reggel hétkor leginkább nyögvenyelős cipekedés. Akkor a Bori mondta, hogy esetleg próbáljam meg az altot, tényleg, mondta, neked végülis tök mély a hangod, akár f/g-től e"/f"-ig is terjedhet, jó, nem leszel ugyan operista, de legalább lehetsz az ellenszólam, az ilyesmi úgyis fekszik neked. Nahát nem feküdt.

Aztán a Böbe mondta, hogy micsoda hülyeség ez a női kar, az a te bajod: tocsog az ösztrogén, meg minden picsa kibírhatatlan fejhangon sikoltozik. Meg hogy mért nem járok inkább vele a vegyeskarba, ahol fiúk is vannak, végülis a Kapusnak igazán mindegy, tette még hozzá, csak lássa a képed. Ja, és a kollégiumból is ki lehet egy kicsit lógni, mert a vegyeskar este van, aztán hazafelé még beugorhatunk a Tejbárba egy Rákóczi túrósra. Úgyhogy a királylány-szoprán Boritól átpártoltam a Böbéhez.
A próbák a fiúkollégiumban voltak, közel a vasútállomáshoz, és néha a Böbével meglógtunk, kisétáltunk az összeszerelmesedett platánok alatt a vonathoz, és olyankor kislányosan, minden féltékenység nélkül a DéCsabiról fantáziáltunk. A DéCsabi tenor volt, őrületesen nagy, barna szemekkel, és elérhetetlen messzeségekben tőlünk, altosoktól, és mondtam is a Böbének, milyen kár, hogy a Bori nem vegyeskaros, mert ő, mármint a Bori a szopránjával, képezhetne valamiféle átjárást, valami kis közeledési lehetőséget a tenorokhoz, vagyis a DéCsabihoz, de a Böbe kijelentette, hogy tiszta hülye vagyok.

Kérem, a Mórának mindig is kiemelkedően híres énekkara volt, büszkélkedett a Kapus tanár úr, hát tessék lelkiismereti kérdést csinálni belőle; aki nem tud kottát olvasni, kérem, annak nincs helye egy olyan kórusban, amely már többször is sikeresen vendégszerepelt a Magyar Rádióban. És a tanár úr pont ugyanazzal a hevülettel fantáziált a Magyar Rádió-beli fellépésről, mint az altos lányok a DéCsabiról, közben pedig megunhatatlan hevülettel fújtuk, hogy Sej, Vargáné káposztát főz, és azt, hogy Sej, Vargáné, mindig kánonban, mert szólamok szerint a szoprán kezdte a tenorral, aztán a tanár úr beintett a pálcájával, hogy kérem, akkor most belép az alt és a basszus, ééés egy, és most, és tessék, aztán a pálcájával egyszerre verni kezdte a pulpitust, hogy nemnemnem, valaki folyton lekési, de persze sosem derült ki, hogy ki az, csak amikor felkérés érkezett a Magyar Rádiótól, kezdett el fenyegetőzni a Kapus tanár úr, hogy márpedig a végére jár a dolognak. Egyéni időpontot kapnak kérem, személyesen hallgatok meg mindenkit, öt perc per fő, nos ennyi idő épp elég lesz, hogy megtaláljam a bűnöst.
A Kapus tanár úrnak ez a kis diszpozíciója aztán mélyen empatikussá tett avval kapcsolatban, hogy Ég a város, ég a ház is, mivel meggyőződésem szerint én voltam az, aki mindig lekésett, és én voltam az, akinek az ambitusa jó, ha kitett egy fél oktávot, marhára nem terjedt e"/f"-ig, de ezt a kis titkomat úgy őriztem, mint a Salamon kincsét. Megijedtem. Hiába mondta a Böbe, hogy nem lesz gond, átkoztam magam, hogy minek is hagytam ott a biztonságos női kart, az bezzeg nem volt kiemelkedően híres, arra bezzeg a kutya se kíváncsi, az sose lépett fel a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az, hogy én a Kapus tanár úr elé járuljak, egyszerűen lehetetlen, ekkora lebőgést nem vállalhatok, ehhez még a DéCsabi őrületesen nagy, barna szeme sem lehet elég motiváció.

A félév vége volt, az idő egészen a körmömre pörkölődött, már csak egy hét volt a meghallgatásig, égett a város, de főleg a ház, én meg belezokogtam a telefonba anyámnak, hogy nem akarok többé félegyházi diák lenni. A honvágy, hazudtam, nem bírom el, és ez olyan érzelmi nyomaték volt, amellyel szemben nem volt érve.
Amikor a félévi értesítőt aláírattam a Kapus tanár úrral, azt a kicsi embert először láttam láttam lágynak, ahogy felnézett rám. Sajnálom, mondta, hogy nem lesz ott velünk a hangfelvételen. Maga egy ígéretes tehetség. Jó, nyilván nem lesz ugyan operista, de az ellenszólam, az nagyon fekszik magának, fiam.

Évekkel később a Bori mesélte, hogy nem volt személyes meghallgatás. A Magyar Rádió, financiális okokra hivatkozva, lemondta a hangfelvételt.

Kulcsszavak: filharmonia

588. az önértékelésről, és arról, hogy ég a város

Minden mórás csajnak masnis körömcipője volt. Ez fogott meg leginkább, az illedelmesen a szék alá húzott masnis körömcipős lábuk, ahogy ott ültek talpig jómodorban és talpig franciásan; amúgy tisztára olyan volt, mint a Matula, tudod, az Abigélben, hogyismondjam, nem a lét elviselhetetlen könnyűsége, de a cipő miatt egyszerűen muszáj volt, akartam ülni én is jómodorban és szék alá húzott, talpig masnis körömcipőben a gólyák előtt.

Később a Bori mondta, hogy a Kapus tanár úrnál nem kötelező az énekkar, csak ajánlott, az már félsiker, érted, a zeneelméletet meg benyalod, nem csesztet különösebben. Nem presztizsből, de egyszerűen minden mórás csaj énekkaros volt, szalagos körömcipős félegyházi pacsirta, úgyhogy a Borival hetente kétszer zöld hajnalban baktattunk végig a Kossuth Lajos utcán a kollégiumtól a Móráig.
Szoprán volt a Bori, szép, romantikus frizurás királylány-szoprán a női karban, úgyhogy szoprán lettem, tudniillik, az ember úgy lesz valamilyen hangfajú, hogy beül, teszem azt, a szopránok közé. Na, mert a Bori ott ült köztük a középső padsorban, kézenfekvő volt, hogy ott a helyem, meg különben is, a szoprán viszi a dallamot ugye. Hamar leesett, hogy a dallamot vinni reggel hétkor leginkább nyögvenyelős cipekedés. Akkor a Bori mondta, hogy esetleg próbáljam meg az altot, tényleg, mondta, neked végülis tök mély a hangod, akár f/g-től e"/f"-ig is terjedhet, jó, nem leszel ugyan operista, de legalább lehetsz az ellenszólam, az ilyesmi úgyis fekszik neked. Nahát nem feküdt.

Aztán a Böbe mondta, hogy micsoda hülyeség ez a női kar, az a te bajod: tocsog az ösztrogén, meg minden picsa kibírhatatlan fejhangon sikoltozik. Meg hogy mért nem járok inkább vele a vegyeskarba, ahol fiúk is vannak, végülis a Kapusnak igazán mindegy, tette még hozzá, csak lássa a képed. Ja, és a kollégiumból is ki lehet egy kicsit lógni, mert a vegyeskar este van, aztán hazafelé még beugorhatunk a Tejbárba egy Rákóczi túrósra. Úgyhogy a királylány-szoprán Boritól átpártoltam a Böbéhez.
A próbák a fiúkollégiumban voltak, közel a vasútállomáshoz, és néha a Böbével meglógtunk, kisétáltunk az összeszerelmesedett platánok alatt a vonathoz, és olyankor kislányosan, minden féltékenység nélkül a DéCsabiról fantáziáltunk. A DéCsabi tenor volt, őrületesen nagy, barna szemekkel, és elérhetetlen messzeségekben tőlünk, altosoktól, és mondtam is a Böbének, milyen kár, hogy a Bori nem vegyeskaros, mert ő, mármint a Bori a szopránjával, képezhetne valamiféle átjárást, valami kis közeledési lehetőséget a tenorokhoz, vagyis a DéCsabihoz, de a Böbe kijelentette, hogy tiszta hülye vagyok.

Kérem, a Mórának mindig is kiemelkedően híres énekkara volt, büszkélkedett a Kapus tanár úr, hát tessék lelkiismereti kérdést csinálni belőle; aki nem tud kottát olvasni, kérem, annak nincs helye egy olyan kórusban, amely már többször is sikeresen vendégszerepelt a Magyar Rádióban. És a tanár úr pont ugyanazzal a hevülettel fantáziált a Magyar Rádió-beli fellépésről, mint az altos lányok a DéCsabiról, közben pedig megunhatatlan hevülettel fújtuk, hogy Sej, Vargáné káposztát főz, és azt, hogy Sej, Vargáné, mindig kánonban, mert szólamok szerint a szoprán kezdte a tenorral, aztán a tanár úr beintett a pálcájával, hogy kérem, akkor most belép az alt és a basszus, ééés egy, és most, és tessék, aztán a pálcájával egyszerre verni kezdte a pulpitust, hogy nemnemnem, valaki folyton lekési, de persze sosem derült ki, hogy ki az, csak amikor felkérés érkezett a Magyar Rádiótól, kezdett el fenyegetőzni a Kapus tanár úr, hogy márpedig a végére jár a dolognak. Egyéni időpontot kapnak kérem, személyesen hallgatok meg mindenkit, öt perc per fő, nos ennyi idő épp elég lesz, hogy megtaláljam a bűnöst.
A Kapus tanár úrnak ez a kis diszpozíciója aztán mélyen empatikussá tett avval kapcsolatban, hogy Ég a város, ég a ház is, mivel meggyőződésem szerint én voltam az, aki mindig lekésett, és én voltam az, akinek az ambitusa jó, ha kitett egy fél oktávot, marhára nem terjedt e"/f"-ig, de ezt a kis titkomat úgy őriztem, mint a Salamon kincsét. Megijedtem. Hiába mondta a Böbe, hogy nem lesz gond, átkoztam magam, hogy minek is hagytam ott a biztonságos női kart, az bezzeg nem volt kiemelkedően híres, arra bezzeg a kutya se kíváncsi, az sose lépett fel a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az, hogy én a Kapus tanár úr elé járuljak, egyszerűen lehetetlen, ekkora lebőgést nem vállalhatok, ehhez még a DéCsabi őrületesen nagy, barna szeme sem lehet elég motiváció.

A félév vége volt, az idő egészen a körmömre pörkölődött, már csak egy hét volt a meghallgatásig, égett a város, de főleg a ház, én meg belezokogtam a telefonba anyámnak, hogy nem akarok többé félegyházi diák lenni. A honvágy, hazudtam, nem bírom el, és ez olyan érzelmi nyomaték volt, amellyel szemben nem volt érve.
Amikor a félévi értesítőt aláírattam a Kapus tanár úrral, azt a kicsi embert először láttam láttam lágynak, ahogy felnézett rám. Sajnálom, mondta, hogy nem lesz ott velünk a hangfelvételen. Maga egy ígéretes tehetség. Jó, nyilván nem lesz ugyan operista, de az ellenszólam, az nagyon fekszik magának, fiam.

Évekkel később a Bori mesélte, hogy nem volt személyes meghallgatás. A Magyar Rádió, financiális okokra hivatkozva, lemondta a hangfelvételt.

Kulcsszavak: filharmonia

2009/07/02

571. URH

Ez a bejegyzés közvetitett. Az eredeti cime: http://cippo.freeblog.hu/archives/2009/07/02/571_URH/
Átkozott egy év volt. Mint a hetvennégyes. Legeslegrosszabb év, nem jön, remélem, több ilyen. Szólt az URH. Az URH szólt, mindig az.
Zsinórt ragasztottunk a kétforintosra, úgy eresztettük bele lassan a telefon perselyes hasába, és beszéltünk, majd kihúztuk a kettest a készülékből, a bélást húztuk ki, az URH meg szólt mindeközben, a fejben, az URH. Az URH szólt folyton, szólt, mikor volt a blokád, mikor volt a telefonfülke, és volt a szomszéd. Volt a szomszéd, és puszta önbíráskodásból akart kitépni a fülkéből, lejárt az öt perc, rikoltotta, és nem érdekelete, hogy az anyámat hívom, aki a körmét rágja a Color Star előtt, lejárt az öt perc, csörgette a bélásokat az öklét rázva, hadonászva. Volt a szomszéd, és szólt az URH.
Volt a híd, megvolt a híd gyalog, az Erzsébet volt a híd, gyalog, és szólt az URH a fülembe, a Kékihez mentem a hídon át, és az volt az az év, még mindig az volt, mikor először emelt rám kezet, és az URH csak szólt, az URH a fülbe, bele. És az volt az év, mikor a Béla orosz tisztiegyenruhát szerzett az Ecseriről, és részegen bemászott a kertbe, és meg kellett kapaszkodnia egy csemetefában, miközben felordított a tizedikre, hogy gyere le, hallod, neked öltöztem be, és szólt az URH. És az volt az év, amelyre jött egy másik, egy másik jött, melynek tavaszán pörköltcukor illatot hurcolt a szél a panelek közt, és a Kéki fel akart gyújtani, ki akart dobni a tizedikről, de az URH még mindig szólt, csak szólt az URH, mikor végül aztán magát dobta ki, kidobta magát, angyalnak szegődött a Kéki, és az volt az év, mikor minden könnyben meg unikumban ázott, és szólt az URH.
És az URH szólt, mikor a Béla kezébe adtam az ollót, és azt mondtam, hogy és most vágd le a hajam, úgy vágd le, mint a Betty Blue-ban a film végén a csaj, vágd le úgy, tudod, mikor tiszta vér volt az arca, és levágta, a hajamat vágta le a Béla, és szólt az URH.


Nincs flash lejátszód, vagy nincs engedélyezve.

Kulcsszavak: filharmonia

2009/06/07

558. a szomorú babáról

Ez a bejegyzés közvetitett. Az eredeti cime: http://cippo.freeblog.hu/archives/2009/06/07/558_a_szomoru_babarol/

Nincs flash lejátszód, vagy nincs engedélyezve.

Kulcsszavak: filharmonia

2009/04/24

532. Psalmem

Ez a bejegyzés közvetitett. Az eredeti cime: http://cippo.freeblog.hu/archives/2009/04/24/532_Psalmem/
(Mozdzer-Danielsson-Fresco)

sarok.org



Kulcsszavak: filharmonia

2009/03/28

510. zeneelméletről

Ez a bejegyzés közvetitett. Az eredeti cime: http://cippo.freeblog.hu/archives/2009/03/28/510_zeneelmeletrol/

A Tigris kitalálta, hogy legyen ilyen vallási áhitatos napunk posztkulturális szellemben - igazából, mondta, végülis minden valami után van, úgyhogy lényegében most úgyis ilyen poszt-poszt-korszakot élünk. És hát meghallgattunk hetven perc Om Harát, azután meg ezt, és addigra én már annyira spirituális voltam, hogy torokból toltam aláfestésnek a didgeridoo-t instrumentális-interkontinentális szellemben, és kijelentettem, hogy alapvetően azt bírom magamban, hogy akkora spiritualista vagyok, hogy még a tibeti tamburmajorral is képes vagyok társalogni, hogy hol az egy. Aztán amikor az egész albumot behúztam az iTunes-ba, az meg arról informált, hogy az album zsánere szerint blues, elszabadult bennem valami. Meg persze közben a fanfárok is szirénáztak, mint mentő a Hungárián, és akkor kifejtettem, hogy ezen a ponton a provinciális-mitologikus tibeti szellemben érzek valami kis elfojtott sóvárgásfélét az urbanizálódással kapcsolatban, és hogy mindenképpen látok fantáziát abban, hogy a szerzetesek a kolostorban ötnegyedben rezegtetik a harát. A Tigris erre azt mondta, hogy eretnek vagyok, és hogy ezt most nekem vallási áhitatban kellene hallgatnom, mire közöltem vele, hogy pedig beleestem teljesen, a vallási áhitatba, úgy értem, hogy én itt most át vagyok itatódva teljes egészében, csak hát énnekem ilyen egyszerű a megközelítésem, de én ettől azért még csókolom a dalai láma kezét, és érzem magamban az alázatot, bár azt is megértem, ha a Tigris ezt iróniának veszi, mire megnyugtatott, hogy nem, nem veszi, csak a kettő együtt, már a zene, meg az én speciális vallási áhitatom egyszerre egy kicsit sok neki.
Azt hiszem, azóta lehet ez a baj velem, mióta a Lovasi Bartókra vezette a meditációt.

Kulcsszavak: filharmonia