H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2011/11/24

2010.07.17.

Már elég rég gondolkodom ezen. Csak azt látom, hogy nem jó ez így. Vannak párok, ahol minden jó, szép, kiegyensúlyozott a közös élet. Nem tudnának egymás nélkül élni. Csak épp valahogy semmi se jó már. Mert másfelé tartanak az utak. Mondjuk a férfi otthon ülne, elsörözgetne, nincsenek már őt hajtó-űző becsvágyak benne, megvan a lakás, megvan a nő, megvan a napi meleg étel. A nő meg menne, benne van még becsvágy, neki nem jó pont úgy az a lakás, ahogy 30 vagy 20 éve van, olvasna is még, meg táncolna is néha. És nem csak horgászni szeretne, hanem néha megnézne egy-egy műemléket. Néha. És elégedetlen. Mert kell neki az is amit a párja nyújt, mert biztonságot ad, mert ő az, akire mindig lehet számítani, aki a bajban mellé állt és áll bármikor. Csak. Csak éppen nem így és nem és nem. És nem akarja ő elhagyni, miért hagyná? Persze jó volna a kihívás, a szellemi is, meg hogy tud még hatni, hogy valaki odavan érte, a testéért, amire a férje már valószínűleg csak legyint. És közben múlik az idő és nő az elégedetlenség. No de mi lenne vele nélküle? Mi lenne a biztonság nélkül? Ki rakná fel a polcot? Ki mosogatna el egy nagyobb ebéd után? Ki gyújtana tüzet? Kihez lehetne odabújni lázasan? 
A férfi meg érzi, hogy valami talán nem stimmel. A nő nem egész olyan lelkes, mint rég. Nem veszi észre, hogy a másik már kifelé készül. Féllábbal már kinn is van. Lélekben. És csak ül és nem tesz semmit. Nem borotválkozik meg hétvégén, nem viszi el az asszonyt cukrászdába, nem kíséri el koncertre, mert nem vesz erőt magán, hogy legyőzze a lustaságát, utálatát, mert nem veszi észre, hogy ilyen kis szarságon múlik az, hogy lép-e a nő vagy nem. És nem teszi meg ezeket. Legfeljebb majd néz az interneten pornót. Vagy virtuális szeretőt keres magának. Jobb a semminél. Aztán legfeljebb a nő is keres magának olyat. Aztán nem marad más, csak az utálat és az összehasonlítgatás. Meg a végtelen keserűség.
És szegény férfi nem érti. Ő nem csinált semmit. Csak élte az életét, ahogy jólesett. Hát miért ne engedhetné el legalább otthon magát? Hol máshol? És csakugyan az kellett volna a nőnek, az a hétvégi borosta-nélküliség? Ennyin múlott? Hiszen hazaadta a pénzét. Segített otthon. Csak nem becsülték.
És csakugyan nem becsülik. Valahogy az nem látszik elégnek egy idő után. Nem tudom miért nem. Aztán, ha nincs aki megtegye pont azt, pont úgy, akkor majd hiányzik. Az a rész. Akkor már jó volna borostával is. 
Vagy pont, hogy nem. Mert a nő megy és megkeresi rá. Inkább, mint elnézze a borostát. Vagy a fene tudja.
Nagyon kevés nőt látok egyedül kiegyensúlyozottnak és boldognak. Úgy őszintén, igazán. Mert Ok, hallom én, hogy az. Csak látom, hogy kell mégis valami kapaszkodó. Család, felmenők, vagy legalább egy gyerek. Akire lehet zúdítani minden törődést. És mellette esetleg kósza, semmit nem jelentő dugások. Meg a férfi-gyűlölet hangoztatása. Hogy megbízhatatlanok, ostobák, inkorrektek, hazugok, gyerekesek. Meg a beijedés, hogy kiadja az ember magát. Védtelen lesz, sérül. Marad a gyerek, meg az édességek. És az apa, aki felrakja a polcot, ha nagyon muszáj. Vagy megfizeti a mestert. 
Kulcsszavak: fórum grafománia

2008.03.01.

Viccen kívül... furán érzékelem a koromat, mert egyrészt azt hiszem, hogy hiszen előttem az élet, még bármi lehet belőlem... najó, az agysebészetről már talán lecsúsztam, de végülis, volt már olyan a világtörténelemben, hogy mondjuk Csavlek Etelkából operaénekes lett. Hogy nincs még késő vmi egészen újat tanulni, ha volna kedvem akármit is csinálhatnék. Lehetnék mondjuk ... ejtőernyős, titkos ügynök, rendőr, takarítónő, kis szigeten gazdálkodó, lábat áztató, kubai szambatáncos, papucs orrán pamutbojt. Aztán a következő pillanatban ólomsúllyal nehezedik rám, hogy öreg vagyok, fáradt, nyűgös, így fogok meghalni már, a világon semmi új nem vár rám, én már lehúzhatom a redőnyt, lassan elmúlik még a nemem is, minden. Szóval... lehet, hogy egyszerűen csak nem vagyok a helyemen. 
Az öregedéssel sokan küzdenek. Az tény. Talán tényleg csak az nem foglalkozik vele igazán, aki a helyén érzi magát, de ez csak most jutott eszembe, nincs átgondolva, csak szokás szerint leírva sebtiben. 
Erről meg beugrott, hogy láttam: Alain Delon visszatér a vászonra. Ennek örömére óriási kép róla, idióta filmben császárként funkcionál. És barna, kisimult az arca. Meg számomra röhejes. Maszk lett az arcából. Az időtlenség álarca. Illúzió, hogy meg lehet állítani, sőt vissza lehet fordítani az időt. Csak pont az nincs rajta, ami emberivé tenné, a sírások, röhögések nyomai, a keserű ráncok. Csak egy lárva. Semmitmondó lárvaarc.

 

Visszafelé nézve egészen mást jelent a "lehetne belőlem még bármi is". Tanít az élet. Tanít szépen. 

Kulcsszavak: fórum morfondír

2008.05.03.

Tesómmal szóba kerültek ma ezek a dolgok pont. 
Az emlékezetről töprengtem el. Annyira fontos nekünk a magunkról kialakított képünk, hogy egyszerűen hozzáalakítjuk az emlékeket. Ha nem is úgy volt, de akár lehetett volna úgy is. Sőt. Úgy is volt. És kinek hinnénk inkább, ha nem a saját emlékeinknek? Hmm. És hát mindannyiunkon ott a szemüveg, a végén a sok emlék közül ki tudja eldönteni, hogy mi volt az egyetlen, az igazi verzió? Egy kis rózsaszín szeretet itt, egy kis zöld méreg ott, mindjárt másképp fest a kép. És az emlék csak egy időpillanat a tengerben. Hogy kit mi vitt el odáig... 
Beszélgettünk, beszélgettünk és mindenkinek megadtam a felmentést. Sosem voltam haragtartó, vannak dolgok amik fájnak, pláne ha piszkálgatják a sebet, de nincs tett, amelyre ne tudnék mentséget találni. Mert az egyik csak úgy tudott túlélni, ha rideg lett és felületes, a másik döntésképtelen volt világéletében, a harmadik sérült, a negyedik megjárta a poklot. Igazándiból hiszek abban, hogy az ember 30 éves kora után már felelős az arcáért. Valamennyire szembe kell néznünk magunkkal, hogy mit miért teszünk, milyenek vagyunk. Legalább utólag jöjjünk rá, ha hibáztunk. Talán ezt nem tudom megbocsájtani tiszta szívből, ha valaki soha nem tudja kérni a bocsánatot. Mert nem érzi, hogy lenne miért. Ha nem látja be, hogy nem tévedhetetlen, ha könyörtelenül ragaszkodik a saját maga színezte emlékekhez. Vagy nem is tudom. Lehet, hogy mentséget találok erre is, csak bosszant, dühít, elkeserít. Hadakoznék is ellene, ha lehetne. De pont az ilyen emberekkel képtelenség hadakozni. Akiknek a lelke befordult és már soha ki nem nyílik az értelemnek. És féltik is a kis pókhálós, zegzugos, sötét szobácskájukat, hogy ha meggyújtasz egy gyertyát, hirtelen nem fény, hanem emésztő láng csap fel és minden, amit összegyűjtöttek szépet és jót és kényelmeset, egy pillanat alatt ocsmány lesz és értéktelen kacat. Hiába mondod, hogy csak egy kis szegletet világítanál meg, nem lehet, mert talán ők is érzik, hogy málladozik a tapéta és nem kell sok hozzá, hogy lángba boruljon a fal és aztán nincs megállás. Talán így van. Talán úgy, hogy nem is látják a sötétet, a málladozást, megelégszenek a kis zegzugaikkal. 
Hmm. Hogy látom-e, hogy nem vállalom a felelősséget a saját arcomért? Észreveszem-e ezt igazándiból? Aki felmentést talál minden tettére, átszínezi az emlékeket, az aligha veszi észre magától, hogy ezt teszi. Számon lehet-e egyáltalán valakin kérni a szembenézést? Persze. Lehet. Lehetne. Fogalmam sincs, mitől függ, hogy ki az, aki képes rá. Nem hiszem, hogy intelligencia kérdése lenne, vagy életkoré. 
Hmm. Vagy csak túlzásba vittem szokás szerint az agyalást és a pcicologizálást, és nincs is semmi ilyesmi sem, csak ... mit tudom én. Ja, túlzásba vittem. Megint haladok szépen körbe-körbe. Ehh. 
[Basszus, rém unalmas lehetek már a sok hosszas eszmefuttatásommal. Valami csendrendeletet kellene már hoznom magamnak. Nézzek már szembe a grafomániámmal! :) 
Túl sok az agyalásra fordítható időd jóasszony, az a baj! Megmondom én neked. Jól. Buxus.]
Kulcsszavak: fórum morfondír

2011/10/09

Írtam a fórumra vmit. Erre kommentálja vki, majd hozzáteszi, hogy már nem olvas engem, amióta kiebrudaltam a blogomból. Fogalmam nem volt, hogy mi az égre gondol. Ezen rágtam magam már egy ideje, de még azt sem tudtam felidézni, hogy mikor írt nekem bármit is a blogra. Aztán beugrott nemrég.

Írtam valamikor a Fekete hattyúról. Jó rég volt. Akkor írt egy mondatot, hogy ő kedveli az írásaim, bár hajaznak erre-arra. Én meg nem válaszoltam rá, bennem volt a film, elemzést írtam róla. Meg aztán mit lehet erre mondani? Hogy bocsi, ha csalódást okoztam azzal, hogy nem vagyok eredeti, hogy csak ilyennel sikerült szórakoztatnom, hát elnézést, szánom-bánom, majd ígérem, hogy nem fogok hajazni máskor sem erre, sem arra.

Kiebrudaltam, bakker. Megáll az eszem.

Kulcsszavak: fórum