Félelem
5 éves vagyok. Fekszem az ágyon, éjszaka van. Nem bírok elaludni. Félek. Az ablak mögött, a függönyön keresztül jól kivehető egy kalóz árnyéka. Ismerem ezt a függönyt és tudom, hogy a párkányon kéne állnia a kalóznak, de tudom, hogy képes rá. Nem merek megmoccanni, megdermedek a takaró alatt. Tudom, érzem, hogy meg akar ölni. Azért jött. Arra vár, hogy megmozduljak és akkor lecsap. Belepréselődöm az ágyba, igyekszem láthatatlanná válni, nem odafigyelni, valami másra gondolni, de tudom, látom, hogy ott áll. Jól kivehető a kalózsapkája. Kiabálni szeretnék, de azt sem merek, nem merek senkinek sem szólni, nem merek segítséget hívni, nem akarom, hogy kinevessenek, mert ők nem látják, én tudom, hogy ott van, érzem minden sejtemben, körülvesz, rám hasal a félelem, szorít, a kislábujjamat sem merem megmozdítani, megfeszül az egész testem, csak ezt ússzam meg, nem moccanok. Ha nem mozdulok, akkor nem vesz észre. Nem vehet észre. Itt se vagyok.
Ki hisz egy kisgyereknek? Amikor egyedül van az ijesztő árnyakkal teli fekete éjszakában? Nem akarok bajt okozni. Nem akarom felkelteni a szüleimet, nem akarok terhére lenni senkinek sem.
Fekszem az ágyamban. Hirtelen nagyot roppan valami, mintha állna mellettem valaki, érzem a jelenlétét, talán az ajtó is kinyílt. Széthasítja az álom fonalát egy iszonyú suhintással. Félúton rekedek valahol az ébrenlét és az álom között, már nem itt, még nem ott. Semmiféle viszonyítási alapon nincs, lebegek kiszolgáltatottan, az álomra már nem emlékszem, de nem vagyok magamnál még. Hason fekszem, érzem, ahogy a testemben lévő összes ér összerándul, a vér megtorpan a rohanásban, a szívverésem kihagy. Levegőt sem veszek egy pillanatig. Mintha hirtelen ütés ért volna, de nem koncentrálódott egy helyre, csak olyan bizonytalan érzés. Váratlan és fájdalmas. Azt sem tudom pontosan hol vagyok, nem tudom megállapítani, hogy ha balra nézek az ablakot, vagy az ajtót fogom-e látni, nem tudom, hogy az ágynak melyik oldalán fekszem. A sötét sem segít eldönteni a helyzetet. Az agyamba lassan szivárog be a valóság, szemeim kutatják a feketeséget, félek tőle, hogy meglátom azt aki bejött a szobába, de legalább tudnám, hogy mitől kell félnem, honnan várhatom a támadást. Tudom, érzem, hogy nem csak kitaláltam a zajokat, valami bizonyosságot akarok. De rettegek, hogy valamit akkor majd tennem kell. Védekeznem, mert biztosan meg akarnak ölni. Vagy valami más szörnyűséget tenni ellenem. És én nem készültem fel rá. Erővel tépem ki magam az álom körém csavarodó szövedékéből. Úgy veszek levegőt, mint aki kilométereket futott, zihálok. Észhez kell térnem, nincs idő! Hirtelen felemelem a fejem, nincs ott senki. Meresztem a sötétbe a szememet, de akkor sincs. Az ajtó csukva, a szekrény is ugyanúgy áll ahogyan hagytam. A szoba csendes és nyugodt. Sehol semmi zaj és baj. De én tudom, hogy megtörtént.
