Összes blogok

˝Kérdem én, ha én olyan szakra akarok menni  -teszem azt teatrológus akarok lenni ( vagy vándorcigány XD) és négy éve szenvedek mondjuk matekból, akkor miért nem tesz rá mindenki magasról, hogy... Jó jó tudom, hogy mindenhez kell minden, de végülis elleszek én vándorcigánynak is.:))˝

 

...ez még ma is életbölcsesség. szerintem. x) 

Elég fura ez most így.

már évek óta nem volt olyan, hogy ne legyen társulatom, csapatom, ne kelljen járjak sehova... Ez pedig megőrjít.
Ez mégiscsak életforma volt, egy család, ahol menthetetlenül összefonódott a külső és a belső világ, de jó is volt így, hiszen időm jó részét kellett velük töltenem, persze, hogy családommá váltak.
Ebben a formában csak egy évad óta voltunk együtt, kezdődött egy Halloween gálával, teltházas volt és a falról is folytak az emberek, 2008.10.31 az első shownk, és befejeződött most, szinte majdnem egy évvel később, 2009.10.30.-án volt az utolsó. És aztán egy hét kellett ahhoz, hogy valami hiheteten kattanástól vezérelve megváljanak mindnyájunktól, elvéve a lehetőséget, hogy tovább dolgozzunk, létezzünk együtt.

Vele is most kezdtem volna talán újra, talán mégegyszer, próbáljuk meg újra - de nem fogjuk így már, ezzel ennek a lehetőségét is elvették tőlünk.
Tulajdonképpen ez volt minden, amiben hittem az életben.
Szerintem még nem fogtuk fel igazából. Azt leszámítva, hogy elmentem kb fésülködés nélkül, pizsamapólóban reggel az egyetemre, és csak ott vettem észre, - ezek apróságok, de mindig így kezdődik nálam, mert annyira nem érdekel az egész kibaszott világ, meg az összes rohadt ember, merd mind aljas és szánalmas, mert hogy perpillanat nem látom, hogy van-e miért tovább, az is biztos.
(Nem akarok újra depressziós lenni, mert az a tanulmányaim rovására is megy, sose fogom elfelejteni, hogy kedves volt ofőm érettségi előtt nyolc héttel vetette fel, hogy nem biztos abban, hogy én be tudom fejezni ezt az évet, és talán kereshetnék másik iskolát (!!!) mert lehet a környezetváltozás is jót tenne nekem, meg itt különben is nagyon rezeg a léc....
De az tavaly volt, tavaly igen súlyos év volt, ne is beszéljünk róla....)

Emberben még nem csalódtam ekkorát, mint abban az emberben, aki gyerekeként szeretett minket, apám helyett volt az apám, három évig fogta a kezemet, és most ellök magától, és elfordul, és nem kíván minket többet az életébe.
Egyedül maradtunk.
Pedig együtt építettük föl ezt az egészet, hogy legyen miért, és....
Nem értem.....

Elment a kedvem az egésztől. Ami nagy szó, mert az elhivatottság sosem hiányzott belőlem, csak hát... sok volt ez egyszerre.
ezzel az egy csapással elég sokminden(ki)t vesztettem el véglegesen, azok közül ami fontos volt nekem az életben.
Nem tudok aludni se, kíváncsi vagyok a mai ZHm is hogy sikerült. Közben pedig rengeteg dolgom van.

Itt állunk most mi kb tízen, és... és nem tudjuk most mi lesz, mert az élet megy tovább, és nekünk is mennünk kell tovább, de hogy most így mi lesz velünk.....

Ádám tegnap elvitt moziba, mert szerinte depressziós vagyok.
Választhattam, hogy Az időutazó feleségét, illetve a FEL-t akarom-e nézni. Mivel mindenféle romantikus nyálzástól elhánynám magam jelenleg, így üsse kő a FEL-t választottam.
Hát..... Lehet én voltam az univerzum első embere, aki szinte végigbőgte az egészet.
Egy csapat kisgyerek ült benn, de nagy csöndben csak az én hüppögésemet lehetett hallani..Lehet, kínos. De ez a mese egyáltalán nem gyerekeknek való. Szerintem.
Mikor múltkor voltam hospitálni az elsősöknél, tanítónéni végigkérdezte a gyerekeket, milyen volt a hétvégéjük (jó szokás, mi lenne ha nálunk is bevezetnék....:)) és az egyik kislány mondta hogy megnézték anyukájával meg Brumival az osztálymacival a FEL-t (kedvenc Petikém itt is beleordibált: Az angol neve annak az, hogy UP!!) és hogy nagyon vicces volt és tetszett neki. Arra a kérdésre, hogy ˝na és miről szól?˝ azt válaszolta: ˝hát egy bácsinak meghal a felesége, és elrepül egy másik világba˝
......hm.
Szóval jó volt, na. Rég bőgtem ilyen jókat.

˝Változatlanul nagyon hullámzol. Mármint a hangulatod. Én meg szeretnélek már széllovasnak látni. (Az megüli a hullámokat). Vagy üsse kő, állj most fenn a színpadon és énekeld az akármit. Szépen fogod, az az egy biztos...˝
2009.jún. 25
O.B.

Oravecznél sose lehet tudni mit mond ironikusan, és mit komolyan, de ez végülis most már mindegy.

˝ Szeretnélek már széllovasnak látni˝
Széllovas.

Én úgy sajnálom, Tanár Úr...

Megdöglök. Még mindig csődtömeg vagyok a tegnapi Zendülők miatt.
Gondolkodok, egyfolytában gondolkodok. El akarom olvasni. (Elég gáz, de még az elektronikus könyvtárban sincs benne, pfff. )

Gondoltam hasznossá teszem magam, és akkor legalább megpróbálom megírni a rohadt beszámolót.
Megírtam. Elolvastam. Elborzadtam. Ezt így nem lehet emberek elé adni. Széttéptem.
Megint megírtam. Megint széttéptem.
Csak ez a bajom ezzel a műfajjal egyébként, hogy nem tudok addig objektívan írni amíg le nem higgadok (bár pont ezt szokták szeretni benne)

Nem is tudom. Folyton Ábel jut eszembe. Ahogy kétségbeesett felháborodásában visszaváltozik egész kicsi gyerekké, és panaszos dühvel felcsattan: ˝Valaki csal˝ 
Először csak ennyit fog fel az egészből. És végig ezen jár az agya. Fel se vennék még mindig az egész felnőttvilágot, ha nem derülne ki, hogy valaki csal... De ki? És miért? Mindenki gyanús, a feszültség gyűlik, gyűlik, míg végül egy irtózatos detonációval kirobban és szó szerint porig égeti az addigi életüket és hitüket... És miért? Mert a felnőttek mocskos perverzióval betörnek a életükbe. Illetve dehogy betörnek, bekúsznak, alattomosan, mint egy kígyó. 
Brrr.   

Amúgy... ha már itt tartunk, évek óta nem voltam a Bárkában. Ha így alaposabban belegondolok... Jó pár éve voltam utoljára, 2006. március 13. (még jó, hogy az iylesmi dokumentálva van) mélyen tisztelt 9.D.
Mrozek: Mulatság-át néztük meg, ofő vezetésével (ofő egyébként nem az a fajta, akinek az ízlése olyan... bárki számára könnyen fogyasztható, illetve megegyezik a közízléssel. Főleg nem egy csapat 15-16 évesével)
Mint várható, kész bukás volt. Az alábbiakban nem akarom magam felmagasztalni, mikor leszögezem, hogy engem érdekelt, bár ez azért nem nagy dicsőség, mert simán minden érdekel, ami színház, bár, talán akkor még nem értettem igazából. Sőt. Tuti.
De a fogadtatása kész csődtömeg volt, (tisztelet a kivételnek!!!) ráadásul egyikünket telibe pofánköpték megrágott sárgarépával... Gondolhatjátok, hogy ezek után szerencsétlennek csak az maradt meg.
Még a némettanárnőnk is nehezen viselte, hiába, ízlések és pofonok (Mrozek a feleségét se tudta meggyőzni arról, hogy ez jó darab:-) Itt volt a bemutatón, és mesélik, hogy állítólag odaszólt neki: ˝...ugye, mondtam, hogy ez jó darab??˝) Szerintem ez hiba volt, nem szabadott volna így elvinni az egész osztályt. Főleg nem kilencedikben, amikor azért.... Nos, értitek...
Még mindig játsszák, úgyhogy felmerült bennem, hogy megnézem. Mégegyszer. Egyedül (max egy, vagy kétvalakivel) így, hogy most már elég ˝nagy˝ vagyok, ˝értelmes˝, és elég sok mindent láttam, és olvastam ahhoz, hogy ˝rá legyek állva˝ a gondolkodásra.
Ezen kívül ˝kedvenc˝ érettségi tételemet, az Iskola a határon-t is játsszák itt, hasonló szereplőgárdával, mint a Zendülőket (őket figyelemmel fogom kísérni, kíváncsi vagyok, másban hogy alakítanak)

Ja de a leghőbben vágyott projektem a Koldusopera...:-) Brechtet egyszerűen imádom.

Na jó. Én most leülök, és megírom a cikket, ha már így rámjött a szómenés. Aztán... aztán majd meglátjuk. :-)

Kiskoromban szexuálisan zaklattak, és még szerencsésnek mondhatom magam, mert az erőszak nem történt meg. Borzasztó visszaemlékezni... Sokszor amikor hall az ember a televízióban erőszakról, meg egyébről, amúgy is elszörnyed. Hát még az, aki át is élt valami hasonlót.

Ezt nem tudják sokan rólam, nem szeretném ha sajnálnának, szerintem nincs rosszabb a sajnálatnál. Próbál az ember erős lenni.

Sokáig még szoknyát se mertem felvenni. Gyűlöltem az összes férfit, aki a világon van. Az egész életemre kihat a dolog a mai napig, nehezen ismerkedem, barátkozom, de ez van, együtt kell élni vele, mint sokmindennel, amin az ember már nem tud változtatni, vagy törölni a tudatából és emlékeiből.

GUREVICS
Minden normális honpolgárnak bátor harcosnak kell lennie, pontosan úgy, mint ahogy minden normális vizelet világos-borostyánszínű.

(Tovább...)

Találtam a télikabátom zsebében két mozijegyet a fenti dátummal.

Két dologra jöttem rá:

- márciusban még hideg volt

- két jegyet találtam

 

Hümm.

Furcsa érzések kerítettek hatalmukba az elmúlt néhány napban. Emlékek sora tör rám a mélyből, váratlanul. Olyan emlékek, amelyekről azt hittem, ebben a formában már nem fognak létezni. Nem az eszem gondolkozik, hanem az érzékeim emlékeznek.

Visszarepítenek egy évet az időben. (Úristen, már egy éve lett volna?!)Vissza akkora, amikor megismertem Őt, amikor minden kezdődött.

Dalok, melyeket akkor szerettem meg. Dalok, melyeket Ő mutatott. Dalok, melyek az adott szituációra igazak voltak.

Az egyik például Oroszlán Szonja és Bebe kettőse. Akkoriban lett sláger, a rádiók éjjel-nappal nyomták. Amikor mentem kasszasoron, és meghallottam, mindig eszembe jutott, és mindig vártam, hogy meglássam Őt. Egy idő után automatikusan Ő volt az első gondolatom néhány akkord után. Aztán ez valahogy elmúlt. A kapcsolatunk véget ért, és a dalt sem játszották oly intenzíven a rádiók. Feledésbe merült… De a napokban épp kezdtem melóban, megyek végig a kasszasoron, úti cél a vevőszolgálat. A fülem egy pillanat alatt meghallja a dalt, a szám mosolyra húzódik, és a szemem keres. Keresi Őt… Automatikusan… Mintha egy évvel ezelőtt lennénk.

Persze nem csak a fülem dolgozik. Az orrom is megállíthatatlan… Érez, szüntelenül. Illatokat, melyek szintén ahhoz az időszakhoz kötöttek. Egyszerű illatok, mint egy golyós dezodoré.

Legutóbb nem azt a fajtát vásároltam, amit mindig szoktam, hanem egy olyat, melyet régebben használtam. És amikor megszagoltam, egy pillanat alatt kilométereket repültem, és abban a bizonyos kisszobában, vagy a fürdőben voltam. Nem a saját szobámban, és nem a mostani időszámításban. Egy évvel ezelőtt voltam…

Na meg a szokásos bögre teám. Almás-fahéjas, hihetetlenül kellemes illattal… De mostanában ez is korábbra repít. Szem behuny, tea illata belélegez. Egy évvel ezelőtt járok, látom magam, amint elkészítem a két bögre teát, majd ahogyan együtt kucorgunk a takaró alatt, a forróságát érezve, élvezve.

És ez egyre gyakrabban rám tör. Élem a mindennapjaim, és olyan érzés, mintha egy évvel ezelőtt járnék. 2005. októberében… Hogy miért? Azt én sem tudom. Nem hiányzik, és nem szenvedek már érte. És mégis… Az érzékeim játszanak velem… A szokások, melyek akkor rabul ejtettek – és azóta feledésbe merültek –, most újra kísértenek.