Elég fura ez most így.
már évek óta nem volt olyan, hogy ne legyen
társulatom,
csapatom, ne kelljen járjak sehova... Ez pedig
megőrjít.
Ez mégiscsak életforma volt, egy család, ahol menthetetlenül
összefonódott a külső és a belső világ, de jó is volt így, hiszen
időm jó részét kellett velük töltenem, persze, hogy családommá
váltak.
Ebben a formában csak egy évad óta voltunk együtt, kezdődött egy
Halloween gálával, teltházas volt és a falról is folytak az
emberek, 2008.10.31 az első shownk, és befejeződött most, szinte
majdnem egy évvel később, 2009.10.30.-án volt az utolsó. És aztán
egy hét kellett ahhoz, hogy valami hiheteten kattanástól vezérelve
megváljanak mindnyájunktól, elvéve a lehetőséget, hogy tovább
dolgozzunk, létezzünk
együtt.
Vele is most kezdtem volna talán újra, talán mégegyszer, próbáljuk
meg újra - de nem fogjuk így már, ezzel ennek a lehetőségét is
elvették tőlünk.
Tulajdonképpen ez volt minden, amiben hittem az életben.
Szerintem még nem fogtuk fel igazából. Azt leszámítva, hogy
elmentem kb fésülködés nélkül, pizsamapólóban reggel az egyetemre,
és csak ott vettem észre, - ezek apróságok, de mindig így kezdődik
nálam, mert annyira nem érdekel az egész kibaszott világ, meg az
összes rohadt ember, merd mind aljas és szánalmas, mert hogy
perpillanat nem látom, hogy van-e miért tovább, az is biztos.
(Nem akarok újra depressziós lenni, mert az a tanulmányaim rovására
is megy, sose fogom elfelejteni, hogy kedves volt ofőm érettségi
előtt nyolc héttel vetette fel, hogy nem biztos abban, hogy én be
tudom fejezni ezt az évet, és talán kereshetnék másik iskolát (!!!)
mert lehet a környezetváltozás is jót tenne nekem, meg itt különben
is nagyon rezeg a léc....
De az tavaly volt, tavaly igen súlyos év volt, ne is beszéljünk
róla....)
Emberben még nem csalódtam ekkorát, mint abban az emberben, aki
gyerekeként szeretett minket, apám helyett volt az apám, három évig
fogta a kezemet, és most ellök magától, és elfordul, és nem kíván
minket többet az életébe.
Egyedül maradtunk.
Pedig együtt építettük föl ezt az egészet, hogy legyen miért,
és....
Nem értem.....
Elment a kedvem az egésztől. Ami nagy szó, mert az elhivatottság
sosem hiányzott belőlem, csak hát... sok volt ez egyszerre.
ezzel az egy csapással elég sokminden(ki)t vesztettem el
véglegesen, azok közül ami fontos volt nekem az életben.
Nem tudok aludni se, kíváncsi vagyok a mai ZHm is hogy sikerült.
Közben pedig rengeteg dolgom van.
Itt állunk most mi kb tízen, és... és nem tudjuk most mi lesz, mert
az élet megy tovább, és nekünk is mennünk kell tovább, de hogy most
így mi lesz velünk.....