H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2005/04/11

alone in the dark

Félelmetes.

dark

Kinyílik az ajtó. Pár lépcsőfok jól kivehető, de a lépcsősor vége már a sötétbe veszik. Kísérőnk magabiztosan halad legelöl, őt követve royfox majd én is belépek. Az ajtó becsukódik mögöttünk. Halványan még látok magam előtt valamit, de ahogy egyre lejjebb ereszkedünk, úgy válik minden egyre kivehetetlenebbé. Az árnyékok szertefoszlanak, mindent elnyel a sötétség.
Még pár bizonytalan lépés előre, függöny, majd balra fordulunk, még 2-3 lépcsőfok és megérkeztünk. A semmibe. Teljes, totális sötétség vesz körül. Ez az ő birodalmuk. Ők itt vannak otthon, ám nekem szokatlan és bizonytalanságot keltő volt a környezet, a sötétség.
Kísérőnk távozik, a jósnő gondjaira bíz minket. Megmarkolom royfox vállát, aki a jósnő kezét fogja, s így, vonatozva megérkezünk, leülünk a jósnő asztalához. Jövőt mond előbb royfoxnak, majd valamivel később nekem is egy braille kocka segítségével. Még mindig fura nekem minden. Az egész. Nem érzem magam körül teret. Nem tudom hol vagyok, és még csak árnyékokat, foltokat, bizonytalan kontúrokat sem látok. Csak a kemény, fa széket érzem magam alatt, valamint a fém asztalt, és az asztalon lévő tálcát, benne a kockával. A jósnőre nézek mikor hozzám beszél, de semmi. Semmit sem látok, nincs semmi amiből képet, arcot tudnék neki elképzelni, vagy csak egy foltot a helyére, mert az is elnyeli a sötétség. Egyedül hangjából tudom kivenni, hogy idősödő nővel ülök szemben.
Nem maradunk sokáig, rövid informálódás után, hogy mi hol van, előbb a jósnő, majd egy kísérő segítségével megérkezünk a kisterembe, ahol braille névjegykártyát lehet készítetni, számítógépeken lehet valamit ügyködni, gyertyát lehet készíteni. Nincs szabad asztal sehol, mindenhol tömegek tolonganak. Már épp mennénk, mikor érdeklődésünkre kiderül, a gyertyakészítőnél van hely kettőnk számára. Odabotorkálunk, leülünk asztalhoz, valószínűleg royfox-szal egymással szemben. A gyertyakészítő magunkra hagy egy picit, miután nekem a kezembe ad és megmutat (kezével) egy darab viaszt, hogy majd ebből fogok gyertyát csinálni. Ülök a sötétben. Próbálom felmérni hol is lehetek. Kinyújtom a kezemet, mely végre szabad. Elég elvetélt ötlet volt lehozni ide kézitáskámat. Le kellett volna adnom a ruhatárba. Fél kézzel tudok csak közlekedni a sötétben. És ez a fél kezem csak arra jó, hogy royfox vállat fogjam vele, mikor épp megyünk valahova. Teljes kiszolgáltatottság. Nem jó ez. Kezdek picit ideges lenni. Kezemmel falat érintek. Huh. A falon végigfuttatom a kezemet, míg csak elérek. A fejem fölött is, amíg tudom, kiveszem az egyre emelkedő pincefalat. Közben royfox is ezt teszi, így megállapítjuk, hogy egy sarokban vagyunk. Ettől persze nekem nem lett jobb. Kezdek beparázni. Bármerre nézek, csak sötétséget látok. Színtiszta, tömény, fekete, áthatolhatatlan sötétséget. Becsukom a szemem, majd kinyitom. Semmi különbség. Mivel én fénylakó vagyok, ezért megszokásból azért nyitva tartom, bár semmi értelme. Itt, ennek az érzékszervemnek semmi hasznát nem veszem. Forgolódok, hangok irányába nézek. Várom, hogy történjen valami. Mivel semmi sem változik, csak az agyamat kezdem el járatni. Feleslegesen indítok be félelemre, parára, aggodalomra okot adó gondolatokat, emlékeket, élményeket. Ezzel csak azt érem el, hogy egyre nyugtalanabb leszek. Hol van már a gyertyakészítő? Mikor veszek már észre valamit? Hol is vagyok tulajdonképpen? Mit is keresek itt? Miért nem látok legalább egy apró kis foltot ebben az átkozott lyukban. Miért…
Ekkor megérint egy puha, finom, női kéz. Visszatér hát a gyertyakészítő. Kanócot nyom a kezembe, elmagyarázza hogy csináljam, majd royfox-szal és az időközben érkezett harmadik emberrel kezd el foglalkozni. Érzem a méhviasz édeskés illatát. Érzem a méhviasz ragacsos, tapadós, nyúlós lapocskáját a kezemben. A kanócot az elejére illesztem, majd lassan, óvatosan, kezdem feltekerni. Csak szép lassan. Egyenletesen. S munkám gyümölcse hamarosan elkészül. Kezemben szorongatom. Gyertyakészítő is megvizsgálja, és jónak minősíti. Royfox is elkészül. Felmerül hát, hogy csináljunk valami mást. Nézegessünk képeket? Jó, nézegessünk képeket. És már érkezik is az első. Puha női kéz felemeli kezemet, alátol egy műanyag táblát majd visszahelyezi rá kezemet. Kezemmel látok, kezemmel olvasok. Bizonytalanul körbejáratom a formán. Kitapogatom a kontúrokat, majd a tárgy belsejét is. Nehéz elképzelnem, mi is lehet az. Kezdem elölről. És elölről. Végül tippelek. Helyesen. Jöhet a következő. Meg a következő. És aztán még egy. Meg még egy.
Elnézegetjük egy darabig a képeket. Végül felállunk, és az ajtóhoz kísértetjük magunkat. Ott elválunk a gyertyakészítőtől, és a büfé felé igyekszünk. A büfés hangját halljuk, valamint azt, ahogy jelzésként ütemesen vari a bárpultot. "Büféééé, büfééééé! Erre, erre!" A hangok irányába fordulunk és megyünk. Elől royfox, mögötte szorosan én lihegek. Pár lépés csak, és már a büfés előtt álldogálunk. Rendelünk gyorsan 2 üdítőt. Kis keresgéléssel megtaláljuk a falra szerelt könyöklőket, ahol békésen elfogyasztjuk azokat. Szemetünket a büfésnek adjuk. Botorkálunk visszafelé, a hangok irányába, csak most én haladok elől, royfox, kezében kézitáskámmal mögöttem. Így már valamivel szabadabbnak érzem magamat. A fal mellett haladva, óvatosan, lábammal is körülnézve ahogy azt royfox magyarázta, lassan haladunk előre. Egy zsákutcába. Megfordulunk, semmi baj. Szép lassan araszolunk tovább. Kezem falat tapint, de szemem semmit sem enged látni mindebből. Elképzelem a nyerstégla pincefalat, a kőburkolatot, a helységet. Térképet próbálok fejemben megrajzolni, hol is lehetünk, hová is tartunk. Így, szép lassan kijutunk a bejárati helyiségbe, ahol a jósnővel találkoztunk. De a jósnő most sehol, így leülünk asztalához. Megtaláljuk a jósláshoz szükséges kellékeket. Egy műanyagkötéses könyvet pörgetve érdekes, mini villámok keletkeznek. Ezzel szórakozunk és szórakoztatjuk magunkat egészen addig, míg a jósnő vissza nem tér asztalához. Ekkor átadjuk neki az őt megillető helyet, mi pedig a szemközt megtalált padra ülünk. Leülünk, a sötétet bámuljuk és beszélgetünk. Engem magába szippant a sötétség. Érzem, ahogy belélegzem, érzem ahogy bőrömön keresztül átjár, körbevesz, betakar. A semmiben üldögélek, és lassan én is a semmi része leszek. Gondolataim támadnak, majd hömpölygő arcokat, örvénylő feketeséget vizionálok magamnak...

Megyünk. Kifelé. Nem kérünk segítséget, hisz már tudjuk merre, hol találjuk a kijáratot. Royfox tanácsára nem nyitom ki a szememet, csak majd akkor, ha már kiértünk a felszínre. A korlátot megmarkolva, lassan lépdelek felfelé. Kezemmel ajtót érzek, kilépek a pincéből. És kinyitom a szememet...

Fények. Színek. Szívom magamba ismét őket. Lassan szokik hozzá a szemem, pedig alig több mint egy órácskát voltam lent. A pincében. A vakok és gyengén látók közt...