H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2011/07/05

A 7 nap alatt bejárt út(vesztő)!

Hosszú (bár annyira nem is hosszú) hallgatás után ismét jelentkezek. Igaz, nem a régi valómban, de frissebben és talán megtörtebben is. Ez most paradoxon akart lenni. És valóban, egy paradoxon az életem is.

 

Az elmúlt napok történéseit írnám le röviden, mert úgy érzem most talán ez segítene törékeny, pihe-puha szárnyakon verdeső, a földtől már oly mértékben elrugaszkodott szédelgő lelkemnek, hogy az emléke is elveszett a Földnek.

 

Szóval először is volt a szülinapi meglepi buli... És igen, ott volt Y is. Az utolsó, hogy találkozhattam vele. Ez előtte egészen örömmel és új dinamizmussal töltött el, de aztán amilyen lendülettel ugrottam bele, olyan lendülettel estem vissza. Mert hát úgyis egy trambulin az életünk... Szóval előtte nap és aznap is még vidám voltam, mindent örömmel tettem és mindenből valami csodálatos született, amihez csak értem. Sütött a nap, jól éreztem magam. Végül elérkezett a parti napja. Este kicsinosítottam magam és meglepő módon előbb ott voltam, mint általában, hiszen általában mindenhonnan kések. Csak páran voltunk még vendégek. Szabadtéri ünneplés lett volna, de aztán hirtelen beárnyékoltak mindent a felhők, elkezdett fújni a szél és csakhamar az első esőcseppek is legördültek. Én még mindig mosolyogtam (ekkor még Y nem volt ott, ő tényleg késett) pedig már akkor sejtettem, hogy ez a vihar nem jó előjel. Végül beköltöztettük az asztalokat a garázsba és mikor már minden vendég megérkezett (Y és a haverja kivételével), vártuk az ünnepeltet, aki persze mit sem sejtett a meglepetésről. Meg is érkezett, volt nagy öröm, meglepődés, sírás, puszi-puszi, boldog szülinapot felkiáltások! Összességében nem volt rossz. Aztán a késők is megérkeztek. És tényleg csak röviden írom le az estét. Én, ahol tudtam belekötöttem Y-ba, amit még a mai napig nem értek, hogy miért, aztán rájöttem, hogy én végülis mégis utálom és nem szeretem. Aztán rájöttem, hogy az az énje, akit én szerettem talán nem is létezik, vagy ha mégis, akkor nagyon nem akar előjönni, mert még takarja az álarc. Hazafelé sírtam egy jót, költöttem egy verset magyarul, másnap meg angolul és minden rosszra fordult hirtelen. A mellkasomban mintha fáklyát gyújtottak volna úgy égetett és fájt. De, másnapra már minden elporladt és nem maradt semmi csak a nagy üresség. Mivel úgy érzem felébredtem, feleszméltem. Rájöttem, hogy az egész világ nem olyan, mint amilyennek láttam és én sem vagyok olyan, rajtam is csak álca lóg. És voltaképp abba szerettem bele Y természetében, hogy olyan volt, mint amilyen én akartam lenni és azt utáltam benne, hogy olyan, amilyen én vagyok. Lám, ismét egy paradoxon. Hát erről a témáról egyelőre ennyit és reményeim szerint többet nem is fogom emlegetni Y-t. Le kell tudni zárnom életem ezen szakaszát. Tudom, hogy a hibákat én követtem el. Győzött Y a láthatatlan harcban. Viszont azt is tudom, hogy az életemben a jó dolgokért is én vagyok a felelős. Így most tovább merek lépni.

 

Vidámabb téma következik! Valamelyest ezek után a fontos döntések után felfrissültem és újult erővel vágtam neki valami szintén újnak. Igazából csak poénkodásnak indult, de gitárt ragadtam! Egészen pontosan egy rokonom gitárját és ő vállalkozott a lehetetlenre: megtanít engem rajta játszani. Először szentségeltem, hogy az istenért sem sikerül azokat a hangokat jól lefogni és el is határoztam, hogy ez nem nekem való, de aztán felbosszantottam magam és megfogadtam, hogy addig gyakorolok, míg nem sikerül. És nicsak sikerült... Ez ismét új erőt adott. Megtanultam, hogy csak az sikerülhet, amit akarunk is, hogy sikerüljön.

Most pedig újabb dilemmát állítottam magam elé. Nevezetesen azt, hogy vajon történelem avagy magyar szakon folytassam tanulmányaimat... Hmmm .... Fogas kérdés! De, remélhetőleg ezt is megoldom, mert magától semmi sem oldódik meg. Most több tanácsot is kaptam. Volt, aki azt mondta, hogy csak a cél lebegjen a szemem előtt és oszlassam el a felhőket, megint más azt mondta, hogy azt csináljam, amihez értek; ismét mások, hogy az izgalmasabbat válasszam. És volt aki csak sok erőt kívánt a választáshoz. Most már kezd az egész nevetségessé válni úgy érzem. És azt is érzem, hogy az eddigi "kínlódásaim" is nevetségesek voltak. De, én így szeretem magam: bármikor tudok nevetni a baklövéseimen és utána korrigálni. Az egész életem egy tragikomédia, sőt groteszk (vagy már abszurd).

 

Hiszen mit mondott Lucifer Az ember tragédiájában?  "Tragédiának  nézed? Nézd legott komédiának s múlattatni fog!"

Az elmúlt egy hét is csak ebben erősített meg.