H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2007/08/21

Párnaember

2007. jún. 5. Eger

Zseniális előadás!!!Hibbbátlan, ahogy F. mondaná. :-) Egy fiatal feltörekvő tehetség, Dömörör Andris rendezte, most végzett rendező szakon. A darabválasztás egészen kitűnő: Martin McDonagh nálunk ismeretlen művéről van szó, mellesleg a szerzőnek ez volt az első, talán 17 évesen. Ahhoz képest... Nyelvileg egész sajátos már ez a darabja is, mint ahogy a későbbiek is - fordítótól függetlenül. Olyan érzésem volt sokszor, hogy csak gyakorolt, cselekményszövést, dramaturgiát és persze nyelvi dolgokat. Ugyanakkor annyira pontos, precíz, kiszámított, hogy hol van a határ, ameddig el lehet, és el is kell menni! A vérében volt, na. Meg talán a piásüvegekben és a drogos kábulatban... De a végeredmény tényleg kivételes.
Andrisnak nagyon sok ötlete volt. Jó ötletei - legó, vetítés, helyszínvátás, a visszaemlékezések megoldása, és még mondhatnám. De nem lett túl sok. Ő is megtalálta azt a határt, ameddig még befogadható. Nyílván meg lehetett volna csinálni sok mindent durvábban, de akkor nem ütött volna ekkorát. Álom-valóság-mese folyamatosan össze van csúsztatva, elhiszem a hihetetlent is. A másik nagy képessége, hogy a szereplőket kiváló érzékkel találja meg - már az első rendezésénél, a Vízkeresz, vagy bánom is én, vagy amit akartok, vagy...-nál (Örkény Színház) is így volt.
Kaszás Gergő Katurian K. Katurian szerepében olyan csinál, amit én még nem láttam tőle. Mintha egy másik embert néznék. Persze, vannak rá jellemző mozdulatok, hangsúlyok, nézések, de összességében nem az az érzésem, hogy a zsebéből húzta elő valamelyik korábbi szerepét. Ő az egyetlen, aki átlátja és velünk, a nézőkkel megosztja az eseményeket, az összefüggéseket. Végigvezet a darabon, fogja a kezünket. Felvonásról felvonásra (3 részben megy) alakul a karakter, egy nagyon félénk, nagyon csöndes, szerető bátyból válik olyan emberré, akinek az értékrendje: 1. novellái, 2. saját élete, 3. öccse élete.
Az előadás során nemcsak a történéseket tudjuk meg tőle, de jónéhány írását is. Ezek már önmagukban is élvezetesek, ötletesek. Egyeseket a nyomozók olvasnak föl, másokat ő mesél szellemileg kissé visszamaradott testvérének. Az egyik, amelyet mindig kér Michal - Schruff Milán -, hogy mesélje el, ez:

A zöld kismalac

 

Egyszer volt, hol nem volt, mint a régi szép időkben, egy ismeretlen országban, hetedhét határon túl, egy birtokon élt egyszer egy kismalac, aki más volt, mint az összes többi malac körülötte, mert élénkzöld volt, olyan zöld, hogy a sötétben szinte világított. A kismalac nagyon szerette, hogy ő zöld – nem mintha a többi malac színe nem tetszett volna neki, tetszett neki a rózsaszín is, csak ő azt szerette, hogy ő egy kicsit más, egy kicsit furcsább, mint a többi malac. A többi malac persze nem bírta elviselni, hogy ő zöld, folyton gúnyolták, pokollá tették az életét, a sok elégedetlenség meg demoralizálta a kondát, úgyhogy a gazda azt monda magában, valamit kéne tenni. Így aztán egy éjszaka, amikor az összes malac kint aludt a mezőn a szabadban, fogta magát a gazda, kilopózott és a hóna alá csapta a zöld kismalacot. Szegény visított, a többiek meg mind kikacagták. A gazda visszavitte az ólba, aztán kerített egy nagy vödör különleges rózsaszín festéket, és addig mártogatta bele a malacot, amíg tetőtől talpig csupa festék nem lett, egy tenyérnyi zöld folt sem maradt rajta. A kismalac azt mondta magában:

- Édes Istenem, ne engedd, hogy olyan legyek, mint a többiek! Engem boldoggá tesz, hogy egy kicsit furcsa vagyok!

De már késő volt. A rózsaszín festék attól volt olyan különleges, hogy nem lehetett lemosni és nem lehetett átfesteni.

És a gazda visszaküldte a malacot a mezőre, a többiek közé. Kikacagták, ahogy elment mellettük. Leült a kedvenc kis fűcsomójára, megpróbálta megérteni, hogy a Jóisten miért nem hallgatta meg az imáját, de nem értette. Aztán lassan álomba sírta magát. De még az a sok ezer könnycsepp, amit ontott még sem tudta lemosni azt a szörnyű rózsaszín festéket, mert az nem lehetett lemosni és nem lehetett átfesteni. És a kismalac elaludt. S aznap éjjel kinn a mezőn, a szabadban egészen furcsa felhők kezdtek el gyülekezni a fejük fölött, és elkezdett esni. Először csak szemerkélt, aztán egyre jobban esett, végül zuhogott. De nem valami közönséges eső volt ám, hanem egy egészen különleges zöld eső, majdnem olyan sűrű, mint a festék. És volt benne még valami, ami különleges volt. Hogy nem lehetett lemosni és nem lehetett átfesteni. És másnap reggel, amikor a malacok felébredtek, rémülten látták, hogy mindnyájan élénkzöldre változtak. Mindnyájan, kivéve a hajdan zöld kismalacot, aki most már rózsaszín malac volt az átfesthetetlen festék miatt, amivel a gazda korábban bekente. És ahogy a kismalac körülnézett, és meglátta a tengernyi élénkzöld malacot, ahogy visítanak és sírnak, mint a csecsemők, elmosolyodott és hálát adott a Jóistennek, hogy ő még mindig egy egészen kicsit fura kismalac és az is marad örökre.