H2906132027
K3007142128
Sz0108152229
Cs0209162330
P0310172431
Sz0411182501
V0512192602

Összes blogok

2009/09/14

Dióhéjban (visszatekintés eddigi életemre)

Az erdő szélén laktunk. Szüleim fanatikus tájfutók, apai nagyszüleim fanatikus természetbarátok és -járók. Mióta csak az eszemet tudom, minden szabad percemet az erdőben vagy legalábbis kint a nagy kerek ég alatt töltöttem. Szamócát szedve, fára mászva, kirándulva, sízve, szaladva, sífutva. Az erdő s a természet volt mindenem: ha szomorú voltam, kiültem a Nyeregbe megnézni a naplementét (úgy, mint a Kis Herceg...). Ha tombolni volt kedvem, résztávos edzést tartottam, felmásztam a legmeredekebb oldalakon, ha másképp nem ment, négykézláb; átugrottam a legmélyebb völgyeken, átcsörtettem a legsűrűbb bozóton. Ha jött a tavasz, megnéztem sorjában a hóvirágokat, csillagvirágokat, kakasmandikót, héricset, leánykökörcsint, kankalint; nyáron ismertem a legszebb harangvirágok és legmagasabb őzlábgombák helyét. No meg a legjobb szamócázó irtásokat... Ősszel figyeltem, ahogy színesedtek a fák, és megkerestem az őszi kikericseket és megkóstoltam a kéklő kökényt, a pirosló somot és a nevető galagonyát. Télen örültem a zúzmarának és a jégcsapoknak és nagy lelkesedéssel sífutottam, néha egészen fel az Árpád-csúcsig.

Kamasz koromig egy dolog foglalkoztatott csak igazán: a tájfutás. Persze, az iskola is, de talán csak azért, mert mindenben és mindenhol első akartam lenni. Na meg csak tetszett azért a matek, az irodalom. Főleg az utóbbi... De a legfontosabb mégiscsak a tájfutás volt. Ott éreztem magam igazán otthon, a versenyeken. Minden nyáron 2-3 hónapot külföldön töltöttünk, versenyeken, edzőtáborokban. Mindenkit ismertem és mindenki ismert engem, népszerű voltam az "ellenfeleim" között is, mert mindig ott voltam (egy vidám és érdeklődő kis energia-köteg), és mindig elől voltam. Vagy éppenséggel a dobogón álltam. Mint azon az emlékezetes és végzetes ifjúsági VB-n is, amikor az első térdsérülésemre tettem szert. Fél évbe telt utána, míg egyáltalán tudtam szaladni újra, mégis elmentem a következő VB-re is. A dobogóról lemaradtam ugyan, de karnyújtásnyira volt; az volt az utolsó ifi-évem. Utána egy új fejezet kezdődött, minden szempontból.

A Sűrű Erdők és Trollok országába költöztünk a nővéremmel együtt. A tájfutás miatt főleg, de az egyetem miatt is. No meg azért, mert már nem bírtuk otthon, túl sok kemény fejű ember volt ott a négy szobában... Ebben a pár évben egy fő téma volt: a függetlenség. Saját lábon állni, tanulni, (feketén) dolgozni, minél hamarabb befejezni az egyetemet, hogy végre igazi munka, igazi kereset legyen. A tájfutásnak sajnos végleg befellegzett, átlagban félévenként kellett műteni vagy az egyik, vagy a másik térdemet. Ez volt életemben az első igazi, kemény "magányos blokk" is. Hetekig, összességében hónapokig jártam mankóval, meg fizioterápiára. Bárkivel találkoztam, az első kérdés az volt, hogy van a térdem. Tehát inkább kerültem az embereket, mert nem volt jól a térdem. Mintha erre az egy ízületre redukáltak volna embertársaim, mintha csak ebből állt volna egész lényem. Senkit nem érdekelt a többi. Vagy nem jutott odáig, hogy másról is beszélgessünk, mert behúzódtam a csigaházamba az első kérdés után. Igen, ez volt az az időszak, mikor elvesztettem az önbizalmamat is, és egész addigi vidám, én-mindent-tudok-ha-igazán-akarom, engem-mindenki-szeret-tehát-én-is-szeretek-mindenkit énemet.

Szerencsére meglett a diplomám és végleg leléptem, mégpedig a Havas Hegyek Országába. Ott aztán rendbe jöttek a dolgok. Nem minden, de sok minden. A térdem is javult, tudtam néha tájfutni is megint, sokat bicikliztem és tájbringáztam. Egész "normális" életet éltem: dolgoztam, nem túl sokat de éppen eleget, volt heti egy napom, amikor erdei óvodában dolgoztam egy fél napot, és egy felet megtartottam egészen magamnak. Kirándulni, biciklizni, az életet élvezni. Volt időm barátokra is, mozira is, olvasni is néha, hétvégén kirándulni... Megjött valamennyire az önbizalmam is megint, habár a munkahelyen mindig is éreztem, hogy ez nem igazán az én szakmám. De ott volt az erdei óvoda is, ami viszont fantasztikus volt. A három év után ismertem a fél falut, és ők engem. És ott volt még a tájfutó közösség, ahol ugyancsak viszonylag rövid idő alatt megint egy ismert és népszerű alakká váltam, mert sokat dolgoztam önkéntes alapon, és megint mindenhol ott voltam, sőt még a dobogó is összejött néha, habár nem a legerősebb kategóriában, de mégis... Jó volt ez így. Családalapítás miatt felfordult ugyan egy kicsit a világ, de csak egy kicsit. Pár hónap után visszaállt az idill.

Akkor jött az a lépés, amit nehéz volt számomra megtenni, de muszáj volt, mert Neki nagyon mehetnéke volt. Ide költöztünk a Szélmalmok Országába. És tessék, így állunk megint: magányossági blokk. Minden komplikált, az élet megint kemény, habár van egy csomó jó dolog is... csak annyira hiányoznak az emberek. Az igazi emberek. Meg az erdők, a hegyek, a dombok. De van egy jó munkahely, pár hónapja van megint egy napom, ami csak az enyém. És újra megtaláltam valakit, a régi időkből. Neki sem vagyok igazán fontos, de szakít rám időt néha. És az nagyon jót tesz.

Nemsokára visszaköltözünk a Havas Hegyek Országába, az a terv. Remélem, akkor majd megint megkerül egy csomó elveszett(nek hitt) dolog. Hiányozni is fog egy pár dolog: a jó munkahely, az én napom, és az a valaki. De ott lesznek a hegyek, az erdők, a sok jó ismerős és barát... az igazi barátok.

Télre jön tavasz, tavaszra nyár, nyárra ősz és megint tél. Így volt ez velem is mindig... és így van ez rendben.

2009/07/17

Éj

Mikor a Nap elhúzta szekerét
az Este szembejött.
Valahol fent, a domb fölött
megállt.
Lepillantott s aztán simogatón
magához ölelte
a láthatárt.
A Völgy gyöngéden lehúzta
s ő nem ellenkezett;
egymás karjában pihentek,
míg a Nap visszaérkezett.
                *
Ragyogtak a csillagok
s a lelkem is ragyogott.
Szikrázó lángja
érted lobogott.

 

(1995)

Kulcsszavak: déjà-vu régi vers

Szemek

Ha lángoló szemeid rámemeled...
Tüze megperzsel, majd én is lángot fogok
az égig lobogok

...................

Egybeolvadunk egy hatalmas tűzzé
együtt égünk el és elomlunk
egymás karjai közé

(1995)
Kulcsszavak: déjà-vu régi vers

2009/06/24

Megkerültem (úgy nagyjából)

Megkerültem. Azt hiszem... legalábbis úgy nagyjából. Végre rábukkantam önmagamra - nem is nagyon tudom, hogy végülis hol és hogyan. Talán a régi verses-idézetes füzeteim lapjai között, amiket nemrég halásztam elő a fiók aljáról. Vagy talán a "Napos oldal" (Karácsony Benő) zamatos mondatai, derűs hangulata csalogatta elő a régi énemet...

Mozaik-darabkák, rakosgatom őket szorgosan egymás mellé, és alakul a dolog. Kezd lenni megint mondanivalóm. Versbe önteni valóm. A kiapadt forrásból, igaz, csak cseppenként, de elkezdett újra csordogálni a víz...

Remélem, szomjat tud oltani. Az enyémet, s talán a másokét is. Néha, egy kicsit...
Kulcsszavak: déjà-vu