H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2011/12/29

Csokonai Vitéz Mihály

Kifakadás


Biz én nem is törődöm már,
Akárki mit beszéljen.
Gyakran rúgást ejt a szamár
Becsűletes személyen,
És jámbor is járt ott, ahol
Egy-két irígy kuvasz csahol.

Akárki mit felőlem mond,
Mind szél után bocsátom.
Volt mindenkor s lesz is bolond;
De volt s lesz is barátom.
Béhúnyom hát fülem, szemem,
Érzem tulajdon érdemem.

De másra mért is hallgatok?
Szándékomból ki zár ki?
Amint vagyok, maradhatok
Oly ember, mint akárki;
Ebnél külömb sok címeres;
Akár setét, akár veres.

Ha kell, kedvem szerént eszem,
Kottyfittyre nem szorúlok.
Helyén van még az én eszem;
Olytól nem is tanúlok,
Kinek kobakja korpavár,
S a cinke is tart tőle már.

Érzem saját jó szívemet,
Más embernek nem vétek.
Mégis ti, cenkek! engemet
Szitokra felvevétek.
Ha néha én botlottam is:
De a ti lelketek hamis.

Más a hibában torkig űl,
Mégis darál felőlem;
Bár engem a jámbor becsűl,
Csijést teszen felőlem.
Kurvanyja! hadd fecsegjen ő,
Holdtőltre tán észre jő.

[Külömben, akit már elért
Az íly bolondos gomba,
Hiába kűld az orvosért,
Bohó marad s goromba.
No hát! ki azt fel is veszi,
Magát bolondabbá teszi.

Szelíd s nemes szívű vagyok,
Mit gondolok paraszttal?
Ha másnak én békét hagyok,
Önnön hitem magasztal.
Így éltem én, így élek is:
Ha több bajon átmégyek is.]
Kulcsszavak: csokonai kulturwc vers

2008/10/01

Csokonai Vitéz Mihály - Az estve (1794)

18:41:24, ecs irta versek naplójába
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve.

- Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.

Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.

Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.

Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.

Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.

Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Kulcsszavak: Csokonai estve

2008/01/11

áh

eltelt a hét, nem volt rossz.

Csokonai Mihállyal barátkozunk, a Reményhez semmi a Kontancinápoly és Az Estvéhez képest. Tudott vmit a srác, csak elszúrta az évszázadot... respect!

(... itt egy nagy kihagyás...)

 

 

Kulcsszavak: csokonai