Összes blogok

1986. április 26, éjjel 1:23: az ukrán Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű 4-es blokkja felrobban. A helyiek többége egyáltalán nem értesül a balesetről, a szovjet hatóságok másfél nap múlva ismerik csak be, hogy baleset történt és kezdik el a kitelepítést az erősen sugárszennyezett területről. A helyieknek azt mondták, hogy pár nap múlva visszaköltözhetnek — ez lassan 25 éve volt.









</drámai bevezető>

A baleset

Minden valamennyire mérnöki beállítottságú embernek érdemes elolvasni a katasztrófa részletes történetét a Wikipedián — egyrészt érdekes, másrészt tanulságos, hogy a felkészületlenség, a tervezési hibák és a jól definiált procedúrák hiánya (valamint az, hogy úgy általában nem tartották elég fontosnak a biztonságot) milyen következményekkel járhat. Ha a legtöbb ember nem is tervez ilyen kritikusságú rendszert, a leckék kicsiben mindenkire érvényesek.

Egy rövid összefoglaló:
A baleset napján az erőmű üzemeltetői egy kísérletet akartak elvégezni: ha nincs áram (külső forrásból), akkor egy vészleállás esetén a hűtőrendszert (aminek mennie kell) lehet-e a lepörgő reaktorturbinák energiájával hajtani addig, amíg elindulnak a dízelgenerátorok? (Felmerül a kérdés, hogy ezt a helyzetet alapból miért nem tudta kezelni a reaktor.) A kísérletet külső körülmények miatt a tervezetthez képest pár órával el kellett halasztani, és mire elkezdték, a kísérlet részleteit jól ismerő műszak már hazament, az éjszakás személyzet meg nem volt eléggé felkészülve az eshetőségekre.

A kísérlet elvégzése során több hibát is vétettek, minek következtében a reaktor nagyon instabil állapotba került, de mindezt egészen a kísérlet végéig kontroll alatt tartották a reaktor automatikus biztonsági rendszerei. A probléma az volt, hogy amikor a kísérlet végén le akarták állítani a reaktorokat, a szovjet-típusú reaktorok (máshol nem használják ezeket) tervezési hibája következtében a leállítási folyamat első pár másodpercében nemhogy nem csökken, de nő a láncreakció intenzitása. Ez általában nem okoz gondot, de mivel ekkor a reaktor instabil állapotban volt, ez "elszabadította" a reakciót, az első robbanás pedig tönkretette a reakciót szabályozó rendszer néhány elemét (pár grafitrúd eltört és beakadt), ami lehetetlenné tette, hogy a reakciót leállítsák.

A helyzetet rontotta, hogy sokáig nem tudták, hogy mekkora a kár, mivel nem voltak elég pontos műszereik: a sugárzásmérőik 3,6 Röntgen/h-ig tudtak mérni, míg a valós érték az épületben néhol elérte a 20.000 Röntgen/h-t is (párszáz Röntgen néhány órán át már halálos lehet). Mivel a műszer csak azt mutatta, hogy "több, mint 3,6 Röntgen/h", alábecsülték a veszélyt, és azt hitték, hogy a reaktormag érintetlen.

Csernobil ma

Bár az utolsó csernobili erőműblokk egészen 2000-ig működött, a Zónát sokáig csak speciális engedéllyel lehetett látogatni — pár éve nyitotta csak meg mindenki előtt az ukrán hatóság. Egyedül bemenni tilos (katonák és szögesdrót őrzik), és nem is nagyon ajánlott — a sugárzás egyenetlen, és néhol még most is veszélyes mértékű. Vezetőkkel látogatható, akik ismerik a helyet és a sugárzásviszonyokat — a mi vezetőnk a közelben dolgozott a katasztrófa idején, és az elmúlt évtizedekben is sok időt töltött el a zónában. Az út során be lehet menni számos elhagyott épületbe — lakóházakba, sportcsarnokba, koncertterembe, kocsmába, iskolába, rendőrségre, kórházba, és a kis vidámparkba a rozsdásodó dodzsemjeivel és soha használatba nem vett óriáskerekével. Amikor az ember elhagyja a zónát, sugárzásmérő kapun kell átmenni, ami ugyan részletes információkkal nem szolgál, de ad egy oké/nem oké jelzést. Állítólag ma már nagyon ritka, hogy valaki jelentősebb mennyiségű sugárzásnak legyen kitéve egy ilyen úton — egyes beszámolók szerint (volt, aki lemérte sugárzásmérővel a pár óra alatt az embert érő sugárzásmennyiséget) az embert több sugárzás éri az odafelé tartó pár órás repülőúton.

A mérsékelten szennyezett Külső (hármas) Zóna bejáratánál lévő katonai ellenőrzőpont mellé kitett tábla néhány radioaktív izotóp (cézium-137 és stroncium-90) mennyiségét hasonlítja össze a katasztrófa után és 2006-ban (a térképen a kis radioaktivitás ikon jelzi az erőművet):


Bár az erőművet Csernobilnak (Чорнобиль; jelentése oroszul "fekete fű") hívják, Csernobil városa relatíve messze, 15km-re van az erőműtől. Bár a katonákkal védett zónán belül fekszik, a robbanástól való távolságnak köszönhetően a sugárszennyezettség itt jóval alacsonyabb, mint a belső, Tiltott Zónában. Csernobil városában (Kijevtől kb. 100km-re) ma is több ezren dolgoznak — főleg kutatók, építőmunkások és tűzoltók (nagyon gyorsan el kell oltani a környező erdőkben kitörő tüzeket, ellenkező esetben ismét sok radioaktív por kerülhet a levegőbe).

Szoba az egyik, ma is használatban lévő épületben (bár használják, itt is megállt az idő legalább 25 éve):


A csernobili vegyesbolt. Minden ételt a reaktort körülvevő zónákon kívülről importálnak, bent tilos a termelés.


A tiltott zóna (Зона відчуження Чорнобильської АЕС; Zone of Alienation) felé közeledve:


A zóna párszáz méterre az erőműtől:


A felrobbant 4-es blokk és az azt körülvevő betonszarkofág, amit a katasztrófa utáni néhány hónapban emeltek az ún. Likvidátorok (akik közül azóta sokan valószínűleg a sugárzás okozta rákban meghaltak; lentebb van link az egyikkel készített interjúra):


A mentéshez használt tankok és egyéb járművek ilyen járműtemetőkben vannak, mivel még mindig nagyon sugároznak (és fognak is még valószínűleg párszáz évig):

Pripjaty

Az erőműhöz legközelebbi város Pripjaty (При́п'ять; ejtsd: "pripity"), amit kifejezetten az atomerőmű dolgozóinak és családjuknak építették — Alexander Juvcsenkó, az egyik munkás, aki a katasztrófa idején szolgálatban volt, válasza a kérdésre, hogy miért Csernobilban dolgozott: "I chose it. It was one of the best stations in the Soviet Union, it was a good town to live in, and I had been there for practical work as part of my studies. And it was a good wage. Being a nuclear engineer was a prestigious career - in those days." Pripjatyben a sugárszennyezettség miatt máig tilos lakni — ma omladozó házak, a nyolcvanas évek elszórt használatai tárgyai, betonon áttörő fák és megkopott szovjet jelképek fogadják az embert. A képeken látható romok közül egyébként semmi nem közvetlenül a robbanás következménye; az erőmű több kilométerre van, a sugárzás pedig láthatatlan — a várost az idő és a fosztogatók alakították ilyenné.

Isten hozott Pripjatyben:


Büszke atomváros:




A kulturális központ tornaterme és uszodája:






Nagyon fura dolog látni, ahogy a természet "visszafoglalta" a várost az embertől — majdnem 25 éve nem lakik itt szinte senki, és az ember által lefektetett mesterséges anyagokat a növények sok helyen áttörték, és most burjánzik a természet és itt-ott fák nőnek még a tetőkön is. Furcsa, de az emberi zaj hiányával, a madárcsicsergéssel, a mindenhol növő fákkal és a napsütéssel sokkal inkább idilli a táj, mint síri.






Pripjatyi panel 8. emeletén növő fa:


A helyes átkelés az utcán fontos:


A Komszomol (egy kommunista ifjúsági szervezet) Lobogója c. lap 1985-ből (a főcím némi cirilltudással elolvasható, Központi Bizottság és szovjet miniszter van benne megemlítve, bár a kontextus ebből nem derül ki):


A katasztrófa után lefektetett csövek az út fölött mennek, mert a föld felásása nagymennyiségű (addigra leülepedett) radioaktív port juttathatott volna újra a levegőbe:




A vidámpark, ahol az azóta jelképpé vált óriáskerék pár nappal a robbanás után, az 1986 május elseji ünnepségeken nyílt volna meg:

Elmélet: A sugárzás

Ha az ember azt hallja, hogy "sugárzás", rögtön atomkatasztrófák és védőruhába öltözött emberek jelennek meg a szemei előtt. Bár ez a kép nem teljesen alaptalan, az, hogy valahol "sugárzás" van, önmagában semmitmondó. Az ember akkor is sugárzásnak van kitéve, ha tévét néz, sétál az utcán, vagy krumplit eszik (a krumpli és a banán sugárzóbb a legtöbb növénynél a magas kálium-izotóp tartalmuk miatt), sőt, minden szerves anyag (így az ember is) sugároz. (A C-14-es kormeghatározási módszer, pl. a szerves anyagokban lévő sugárzó szénizotóp mennyiségét méri, ami — mivel bomlik — az anyag korától függ.) Egy sugárzásnak két fő jellemzője van, ami meghatározza, hogy mennyire veszélyes az embere:

• A sugárzás típusa. Nagyon leegyszerűsítve kétféle típus van, nem ionizáló és ionizáló. Az ionizálás itt azt jelenti, hogy a sugárzás leszakíthatja egy atom elektronját, ami megváltoztatja az atom tulajdonságait — ha ez a szervezeten belül történik, akkor jobb esetben a szervezet észreveszi, és megjavítja a károsult sejtet (vagy, ha nem is javítja meg, a hiba nem okoz nagyobb kárt), rosszabb esetben génmutáció vagy rák lép fel. Ezért az ionizáló sugárzások nagyságrendekkel veszélyesebbek: ilyen sugárzás forrása a nap (UV), a röntgengép, az atomreaktorokban lévő láncreakció, de a banánban lévő radioaktív kálium-izotóp is.
• A sugárzás mennyisége. A jelenleg leginkább elfogadott elmélet szerint a sugárzás által okozott rizikó egyenesen arányos a dózissal (ha kétszer annyi ideig vagy kitéve neki, vagy egységnyi idő alatt kétszeres sugárzásmennyiségnek vagy kitéve, kétszer annyi az esélye, hogy valami bajod lesz).

Olvasmány: Mindennapi sugárzás

Elmélet: Az atomreaktor

Némi, fizikától viszonylag mentes magyarázat:

• Maghasadás: egy atom egy beleütköző neutron hatására több kisebb részre bomlik, és eközben (kötési) energia szabadul fel — ez az energia az, amit az erőmű elektromos árammá alakít.
• Láncreakció: amikor egy maghasadás (lásd előző pont) elindít egy másik maghasadást, az pedig még egyet, és így tovább sokáig. Praktikus, mert ha a láncreakció egyszer elindul, utána "magától" termelődik az energia. (Fizika: a maghasadást egy neutron indítja el, és ha a maghasadás egyik mellékterméke még egy neutron, akkor az elindíthat még egy maghasadást stb.)
• Kontrollált láncreakció: azt, hogy mennyi energia termelődjön a láncreakció során, szabályozni lehet. (Fizika: a láncreakciót neutronok indítják, úgyhogy ha neutronokat részben elnyelő anyagot rakunk az útjukba, akkor a reakció lassul, esetleg teljesen megáll.) Minden atomerőműben van automatikus szabályozórendszer, ami a reakciót kontroll alatt tartja, így az erőmű energiakibocsátása tervezhető.
• Kontrollálatlan láncreakció: ha a láncreakció nincs kontroll alatt tartva, a maghasadások száma exponenciálisan (nem matekosoknak: nagyon) nő, ami robbanáshoz vezethet (ezt atomfegyverekben alkalmazzák).

A gyermeknevelés szociológiai problémái c. könyv egy Lenin-kötet mellett:

Magyar vonatkozások

Az atomenergia történetének sok magyar vonatkozása van. Ezek közül néhány:

• A nukleáris láncreakció elvét Szilárd Leó dolgozta ki.
• Az első atomreaktor-szabadalmat Szilárd Leó és Enrico Fermi nyújtotta be ("Neutronic Reactor", US Patent 2,708,656).
• Az egyik első gyakorlati felhasználása az radioaktivitásnak az volt, amikor (a később Nobel-díjat kapó) Békésy György úgy bizonyította be, hogy a rá főző házinénije a megmaradó vacsorát felhasználja későbbi ételekben, hogy radioaktív anyagot rakott a maradékba, ami utána műszerekkel kimutatható volt egy későbbi ételben. (A technikát ma is sok területen alkalmazzák, bár általában nem albérletekben.)
• Az amerikai atombombát megépítő Manhattan Project tagjai voltak Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő (a történet szerint Szilárd Leó és Einstein közösen írták a levelet, ami a Manhattan Project megalapításához vezetett)

Csernobil hagyatéka

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) ma is vitatkozik az orvosokkal és egyéb felekkel arról, hogy hány áldozata van Csernobilnak — a számok párezer rákos esettől százezrekig terjednek. A becslés egyik nehézsége, hogy nehéz elválasztani a sugárzás közvetlen hatását a kitelepítések közvetett hatásaival (reményvesztettség, depresszió, alkoholizmus, dohányzás és ezek egészségügyi hatásai). Azt valószínűleg mindenki hallotta, hogy a robbanás következtében Európa felett elhaladt egy radioaktív felhő, de azt valószínűleg kevesen tudják, hogy ennek még ma is van hatása Európa átellenes pontjain is — Nagy-Britanniában sok helyen még ma is rendszeres sugárzásmérésnek vetik alá a birkákat (Guardian cikk) (ezeken a területeken radioaktív cézium került a talajba, ami utána belekerül a fűbe, utána meg az azt lelegelő birkákba).

Interjú Alexander Juvcsenkóval, az egyik munkással, aki a robbanás éjjelén az erőműben dolgozott és a sugárzástól sok helyen megégett (az interjú szerint neki az átéltek ellenére nincs semmi baja az atomenergiával, csak a biztonságra figyeljenek eléggé)
Interjú egy likvidátorral 1. rész 2. rész

A konklúziót mindenki vonja le magának.