Lapistó
A szülővárosomhoz tartozó határrész neve. Dónát és Fertő mellett.
Tudományosan, a népnyelvben a lapos, lapis sík földterületet,
kiszáradt tófeneket jelent. Nekem viszont azt a helyet, ahonnan
józan paraszti eszem, makacsságom, igazságérzetem fele származik.
Akárhogyan is nézem, ezekért a tulajdonságaimért kétszer álltam
sorba. Apai ágon Lapistón, a Gáspároknál. Anyai részről a
Felsőpárton, Hajducsákéknál. Lapistón volt a tanya, amelynek a
körötte lévő néhány hold földdel együtt megélhetést kellett volna
adni a Gáspár családnak. Gáspár Lajosnak, Bartha Máriának és tíz
gyereküknek. Apám volt a legidősebb a tíz közül. Volt egy
féltestvér bátyja, nagyanyám első házasságából. Róla nem sokat
tudtam mindaddig, míg apám halála után, a holmijai között
megtaláltam egy nagyon különös, sárga, megviselt, de azért ép, és
jól olvasható füzetkét. Az van ráírva: Szolgálati cselédkönyv.
Hamza János gazdasági cseléd nevére kiállítva. Ő volt apám
féltestvére. 1919. február 9-én született. Az 1933. március 20-án
kiállított cselédkönyv szűkszavú tárgyilagossággal jellemzi a 14
éves fiút. Termete növésben, arca kerek, szeme kékes nem trachomás,
szemöldöke: barna, orra, szája rendes. A hivatalnok spórolt az
írással, egybevette a két rovatot. Haja szőke, fogai épek.
Szakálla, bajusza nincs. Miképpen különös ismertető jele sem. Himlő
ellen viszont beoltották. Gyanítom, hogy a könyv 4-től a 31-ig
oldalig terjedő, a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt
szabályozó törvénycikk idézeteit Hamza János sosem olvasta el. A
többi egy szabályos munkakönyv bejegyzés, a gazda adataival, milyen
szolgálatra szegődött a könyv tulajdonosa, mettől-meddig
foglalkoztatták, a szerződés teljesítésének, vagy felbontásának
igazolása. Az utolsó igazolás arról szól, hogy 1939. január 6 –tól
1939. december 31-ig, mindenesként szolgált Piti Pál gazdánál. A
Lapistói legényke végig szolgálta a város körüli határt, megfordult
minden nagygazdánál. Hűséggel letöltötte a szerződést,
kötelességének eleget tett írták mindannyiszor az igazolás rovatba
a gazdák. Azt is fontosnak tartották megjegyezni, hogy egészségesen
távozott. A háborúból viszont soha nem tért haza a Lapistói
tanyára. Cselédsors. Az úgy volt – mesélte apám – hogy aratáskor
valami régi, romlott, kukacos füstölt húsból főzték nekünk,
cselédeknek az ebédet. Ott úszkáltak a kukacok a seszínű húslében.
Elöntött a méreg, felkaptam a kondért, amiben kihozták, elrohantam
vele a konyhába, ahol a gazda ebédelt, és az egészet beöntöttem az
ajtón. Csak annyit mondtam, jó étvágyat hozzá. A nyakas paraszt
legény ezt a kalandot megúszta. Aztán nemsokára jött a háború, ami
után nem osztogattak cselédkönyveket sem a lapistói Gáspároknak,
sem másnak. Néhány évig még a tanyán éltek. Vettek ugyan egy házat
a városban, de amíg nagyapám bírta erővel, megmaradt a tanya is.
Amikor a földet bevitték a közösbe, nem sajnálta senki. Nagyapám
már nem tudta, a gyerekek pedig nem akarták túrni a földet. Egészen
biztosan jártam a tanyán, de nem tudom felidézni. Sok fényképet
őrzök jókedvű kaszásokról, a cséplőgépet kévével etető aratókról.
Ezek a képek már az én életemben készültek. Bizonyságként ott ülők
egy jókora szalmakazal tetején, és hunyorgok a napsütéstől. Talán
két-három éves lehetek. A külső-dónáti elemi iskolára, ahol a
Gáspár gyerekek írni-olvasni tanultak, viszont jól emlékszem. A
Klebersberg kultuszminisztersége idején épült téglafalú iskola
teljesen elbűvölt, akárhányszor jártam is benne. Gyerekként
apámmal, mert az egyik barátja ott tanított. Felnőttként meg azzal
nyaggattam Klári nagynéném, milyen érzés, hogy a férje a tanító
abban az iskolában, ahova egykor ő is sárdagasztva, kilométereket
gyalogolva járt. Csak a vállát vonogatta, és azt dünnyögte, elmúlt
már az a világ, szerencsére. Amikor először jártam ott, még azok a
padok álltak a teremben, amelyikben apámék ültek. A nagy ablakokon
áradt be a fény. Csend volt, a nyári szünet első napja. Egy ideig
csak álltam az üres teremben, aztán begyömöszöltem magam a padba,
apám padjába. Csodálkoztam, mert nálunk, az új felsőpárti iskolában
már fényes, széles padok voltak. Előző nap olvastam egy történetet
arról, hogy a tanító a lámpás volt a tanyavilágban, a tudást vitte
a parasztgyerekeknek. Nem kellett hozzá nagy képzelőerő, s már
láttam magam körül a kis mezítlábasokat. Valamit megérezhettek
áhítatomból a felnőttek is, mert csendben léptek be az osztályba,
szó nélkül mellém ültek és hosszú ideig hallgattunk. Az iskola ma
is megvan.
0 hozzaszolas