Összes blogok

A szülővárosomhoz tartozó határrész neve. Dónát és Fertő mellett. Tudományosan, a népnyelvben a lapos, lapis sík földterületet, kiszáradt tófeneket jelent. Nekem viszont azt a helyet, ahonnan józan paraszti eszem, makacsságom, igazságérzetem fele származik. Akárhogyan is nézem, ezekért a tulajdonságaimért kétszer álltam sorba. Apai ágon Lapistón, a Gáspároknál. Anyai részről a Felsőpárton, Hajducsákéknál. Lapistón volt a tanya, amelynek a körötte lévő néhány hold földdel együtt megélhetést kellett volna adni a Gáspár családnak. Gáspár Lajosnak, Bartha Máriának és tíz gyereküknek. Apám volt a legidősebb a tíz közül. Volt egy féltestvér bátyja, nagyanyám első házasságából. Róla nem sokat tudtam mindaddig, míg apám halála után, a holmijai között megtaláltam egy nagyon különös, sárga, megviselt, de azért ép, és jól olvasható füzetkét. Az van ráírva: Szolgálati cselédkönyv. Hamza János gazdasági cseléd nevére kiállítva. Ő volt apám féltestvére. 1919. február 9-én született. Az 1933. március 20-án kiállított cselédkönyv szűkszavú tárgyilagossággal jellemzi a 14 éves fiút. Termete növésben, arca kerek, szeme kékes nem trachomás, szemöldöke: barna, orra, szája rendes. A hivatalnok spórolt az írással, egybevette a két rovatot. Haja szőke, fogai épek. Szakálla, bajusza nincs. Miképpen különös ismertető jele sem. Himlő ellen viszont beoltották. Gyanítom, hogy a könyv 4-től a 31-ig oldalig terjedő, a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt szabályozó törvénycikk idézeteit Hamza János sosem olvasta el. A többi egy szabályos munkakönyv bejegyzés, a gazda adataival, milyen szolgálatra szegődött a könyv tulajdonosa, mettől-meddig foglalkoztatták, a szerződés teljesítésének, vagy felbontásának igazolása. Az utolsó igazolás arról szól, hogy 1939. január 6 –tól 1939. december 31-ig, mindenesként szolgált Piti Pál gazdánál. A Lapistói legényke végig szolgálta a város körüli határt, megfordult minden nagygazdánál. Hűséggel letöltötte a szerződést, kötelességének eleget tett írták mindannyiszor az igazolás rovatba a gazdák. Azt is fontosnak tartották megjegyezni, hogy egészségesen távozott. A háborúból viszont soha nem tért haza a Lapistói tanyára. Cselédsors. Az úgy volt – mesélte apám – hogy aratáskor valami régi, romlott, kukacos füstölt húsból főzték nekünk, cselédeknek az ebédet. Ott úszkáltak a kukacok a seszínű húslében. Elöntött a méreg, felkaptam a kondért, amiben kihozták, elrohantam vele a konyhába, ahol a gazda ebédelt, és az egészet beöntöttem az ajtón. Csak annyit mondtam, jó étvágyat hozzá. A nyakas paraszt legény ezt a kalandot megúszta. Aztán nemsokára jött a háború, ami után nem osztogattak cselédkönyveket sem a lapistói Gáspároknak, sem másnak. Néhány évig még a tanyán éltek. Vettek ugyan egy házat a városban, de amíg nagyapám bírta erővel, megmaradt a tanya is. Amikor a földet bevitték a közösbe, nem sajnálta senki. Nagyapám már nem tudta, a gyerekek pedig nem akarták túrni a földet. Egészen biztosan jártam a tanyán, de nem tudom felidézni. Sok fényképet őrzök jókedvű kaszásokról, a cséplőgépet kévével etető aratókról. Ezek a képek már az én életemben készültek. Bizonyságként ott ülők egy jókora szalmakazal tetején, és hunyorgok a napsütéstől. Talán két-három éves lehetek. A külső-dónáti elemi iskolára, ahol a Gáspár gyerekek írni-olvasni tanultak, viszont jól emlékszem. A Klebersberg kultuszminisztersége idején épült téglafalú iskola teljesen elbűvölt, akárhányszor jártam is benne. Gyerekként apámmal, mert az egyik barátja ott tanított. Felnőttként meg azzal nyaggattam Klári nagynéném, milyen érzés, hogy a férje a tanító abban az iskolában, ahova egykor ő is sárdagasztva, kilométereket gyalogolva járt. Csak a vállát vonogatta, és azt dünnyögte, elmúlt már az a világ, szerencsére. Amikor először jártam ott, még azok a padok álltak a teremben, amelyikben apámék ültek. A nagy ablakokon áradt be a fény. Csend volt, a nyári szünet első napja. Egy ideig csak álltam az üres teremben, aztán begyömöszöltem magam a padba, apám padjába. Csodálkoztam, mert nálunk, az új felsőpárti iskolában már fényes, széles padok voltak. Előző nap olvastam egy történetet arról, hogy a tanító a lámpás volt a tanyavilágban, a tudást vitte a parasztgyerekeknek. Nem kellett hozzá nagy képzelőerő, s már láttam magam körül a kis mezítlábasokat. Valamit megérezhettek áhítatomból a felnőttek is, mert csendben léptek be az osztályba, szó nélkül mellém ültek és hosszú ideig hallgattunk. Az iskola ma is megvan.