H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2015/04/01

Hamarosan itt a Vivicittá, amin eredeti terveim szerint félmaratont szerettem volna futni.

 

Érdekes módon, akárhogy is vizsgálom magam, mostanra nincs bennem egy csöpp csalódottság sem, hogy sem ez, sem más dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt tavaly gondoltam. Most már tényleg csak szimplán örülök, hogy lesz egy vadiúj gyerekünk, csak kíváncsian várom, hogy milyen lesz, még ha tudom is, hogy zűrös lesz az elején, mint állat, mert milyen is lehetne más négy gyerekkel az élet, mikor már hárommal is az :) De már nincs kétségem afelől, hogy nagyon jó lesz ez az egész, hogy a többi gyerekemtől sem veszek el semmit azzal, hogy lesz még egy testvérük, hogy képes leszek megoldani a mindennapjainkat, ha nem is félkézzel, de azért nem fogok beleszakadni sem. Most már tudom, hogy az életünk szebb és kerekebb lesz így, még ha látszólag vagy átmenetileg növekszik is a káosz. Most már tudom, hogy a Rend nem az, ami a lakásban van (vagy éppen nincs), hanem ami a Családban van. A szeretet rendje és egyben rendetlensége ez nálunk, a szabályok és kivételek, alkuk és egyezkedések rendje, az idő (és pénz) meg- és beosztásának hol erre, hol arra billenő kényes egyensúlya, ami majd újra és újra kialakul, ahogyan kialakult eddig is minden egyes új gyerek érkezésekor. Most már nem csak hiszem és remélem, hanem biztosan tudom, hogy nemcsak képes vagyok minderre, hanem még örömöm is lesz benne.

2013/12/23

Szerintem ilyen még életemben nem volt, mint idén. December 22-re készen voltam a karácsonyi nagytakarítással (igaz, hogy külső segítségem is volt hozzá), az ajándékok becsomagolva, a bejgli megsütve. Mostanra majdnem el is fogyott, de ez kicsit sem baj, Karácsonyra úgyis lesz más édesség, a bejgli nálunk inkább olyan ráhangolódós finomság. Vendégül láttam a barátaimat (illetve csak egy részüket, mert az összes barátom családostul persze nem férne be a lakásunkba, szóval csak Rékáékat meg Adáékat) a hagyományos karácsonyi ebédre, amitől nekem máris Karácsony lett, függetlenül a naptár állásától meg attól, hogy a karácsonyfa pillanatnyilag még a sufniban pihen, és várja jobb sorsát. A mézeskalácsokat ma megsütöttük, már szárad rajtuk a cukormáz. A saját készítésű karamellkrémet már múlt héten elkészítettem, üvegekben várja, hogy elajándékozzam. És mindezt valahogy úgy, hogy egy percet nem stresszeltem a Karácsony-témán, csak szépen nyugodtan készülődtem, és holnapra nincs más dolgom, mint a főzés meg a fadíszítés, és hogy átadjam magam az Ünnep örömének.

 

Közben meg rájöttem, hogy az adventi idő tulajdonképpen van olyan értékes számomra, mint maga a Karácsony. Ahogy egyre több gyertya gyúlik meg a koszorún, egyre többször jutnak az eszembe közelebbi és távolabbi szeretteim. És valahogy érzem, hogy valami megtörténik velem idén is, szavakkal nem is tudom jól leírni, de érzem, hogy elomlik bennem a hála, mindazért a jóért, bőségért, szeretetért, gyarapodásért, ami - sokszor úgy érzem, érdemtelenül - kijut nekem az életben.

 

És a végére hagytam a legfontosabbat, a legnagyobb ajándékot idén Karácsonyra: Gyöngyi ma hazavihette Sárát a kórházból!

 

Nem hiszem, hogy tudnék ennél boldogabb lenni.

2013/12/22

A fellegek a fejünk felett

Most már eloszlani látszanak, de muszáj ide leírnom, mert nagyon nyomta a lelkem, és még az emléke is nyomja.

 

November 28-án megszületett Sára, az Öcsémék legújabb kislánya. Az érkezése szerencsés volt, beavatkozásoktól mentesen, szépen, egészségesen, időre született, és 3 nap után haza is engedték őket a kórházból.

 

Néhány nap után a baba belázasodott, és mivel a saját gyerekorvosuk szabadságon volt, egyből a komáromi ügyeletre vitték a kicsit. Onnan a vizsgálatok után nyomban tovább is küldték őket Tatabányára, ahol lumbálás után megvolt a diganózis: agyhártyagyulladás. Ilyen pici babákra ez nagyon veszélyes betegség, magas halálozási aránnyal. Napokig az életéért aggódtunk, utána már csak azon, hogy maradandó károsodások nélkül megússza. Közben újabb - sikertelen -  lumbálások, az egyik során még a gerincidegét is megsértették, úgyhogy mehetett Győrbe MRI-re.

Szerencsére idejében felfedezték a fertőzés és hamar megkezdték az antibiotikum kúrát, úgyhogy gyorsan elkezdett javulni az állapota, minden esélye megvan rá, hogy egészséges kisgyerekké növekedjen. Az MRI is negatív lett hála Istennek.

 

Ami az egészben felháborító, hogy még abban a kórházban, ahol Sára született, Gyöngyi jelezte, hogy a baba szerinte nagyon aluszékony, és azt is, hogy a nővére annak idején szülés során bakteriális fertőzést kapott. Ennek ellenére senki a füle botját sem mozgatta, és minden kivizsgálás nélkül hazaküldték őket. Pedig ha kicsit is odafigyelnek, ez az egész elkerülhető lett volna.

 

Persze ez most már nekünk mindegy, s ha minden jól megy, a két hetes intravénás antibiotikum kúra után holnap talán haza is mehetnek. De azért nagyon nem jó kezdete ez egy új életnek... Napokig elválasztva éjszakánként az anyjától, altatásokkal, fájdalommal... Nem is beszélve arról, hogy Katának mit jelent ez az egész: nem elég, hogy kistestvér születik, de Anya utána újra eltűnik két hétre, az egész család egy ideggombóc, és a testvérre még haragudni se nagyon illik, hiszen beteg, és mindenki érte aggódik.

 

Nagyon várom már, hogy menjünk haza Karácsonykor, és jól megszeretgessem az egész családot.

Kulcsszavak: családi Sára

2013/11/04

Minden relatív

Nincs itthon Ádám (nagymamázik még kicsit, ráhúzva az őszi szünetre), Gábor későig dolgozik (legalábbis nekem ezt mondta...), úgyhogy egyedül vagyok itthon a két kisebb gyerkőccel.

 

A lakás már-már kihaltnak tűnik, az átlagos zajszintnek töredékét sem produkáljuk. Biztos van, aki örül ennek, pl. szomszédok, és voltaképpen én is örülhetnék, hogy milyen simán ment az egész este, semmi strapa. Gyerekek 8-kor ágyban, igaz, még most sem alszanak, de legalább nem ordítanak és nem viháncolnak, én újságot olvasok nagy lazán. 

 

Csak az a baj, hogy közben annyira hiányzik itthonról az a maradék két férfiember :)

 

Asszem még mindig nagyon szeretem őket. 

Kulcsszavak: családi

2013/10/04

Újabb elv a kukába :)

A gyereknevelés egy olyan folyamat, aminek legtöbben elvekkel vágunk neki. Aztán a gyakorlat igen hamar felülírja ez elveket, és ez tulajdonképpen rendben is van így, mert a gyerekek már csak olyanok, hogy nem hajlandók tudomást venni az elveinkről, amiknek nagy részéről egyébként úgyis kiderül, hogy egy nagy fos.

 

Most azonban egy olyan elvem hullott a kukába, amit kicsit fájlalok, nevezetesen a "Nálunk nem lesz fogtündér." Ráadásul rögtön az első elhullott fognál :)

 

Ádámnak már vagy egy hónapja mozgott az egyik foga, de csak nem akart kiesni. Aztán az ovis fogorvosi ellenőrzéskor visszarendelték Ádámot, kiderült ugyanis, hogy ki kell húzni ezt a fogat. Sajnos az alatta bújó maradó fog ferdén kezdett nőni miatta, így a doktor néni inkább megszabadította tőle Ádámot.

 

Szerintem ez az egész fogtündér-mizéria olyan, mint az indián nyár meg a Halloween: semmi közünk hozzá, de amióta az amerikai filmeken élünk, valahogy mégis természetesnek tűnik Magyarországon is. Valahogy az angolszász kultúra minden szinten beszivárog a köztudatba, és sokan talán már nem is tudják, hogy ezek nem a mi kifejezéseink, ünnepeink, tündéreink. Alig várom, hogy mi is megünnepeljük mondjuk a Hálaadást vagy július 4-ét... Úgy voltam tehát a fogtündérrel, hogy köszönjük, de hozzánk ne jöjjön.

 

Aztán tegnap Ádám azzal jött haza a fogorvostól, hogy nagyon hősiesen viselte a foghúzást, és a fogorvos néni is mondta, hogy biztos hoz majd neki valamit a fogtündér. Na meg az ovistárs Balázsnak is hozott... Én meg gondoltam, végülis tesóm már vagy másfél éve Londonban él, szegről-végről tehát magunk is britek vagyunk, egye fene, jöjjön a fogtündér :) Egyszerűen nem volt kedvem kultúrsznobságom okán kiábrándítani a gyerekemet a fogtündérből. Nehogy nekem elinduljon  lejtőn, és decemberben kijelentse, hogy akkor biztos a Mikulás sem létezik :) 

Kulcsszavak: Ádám családi

2013/09/27

Speciális altatás

Bevallom, kettőnk közül a kreativitás inkább Férj erénye, mint az enyém. Sokszor ha a gyerekek kapcsán van egy megoldandó helyzet, én nyomnám rutinból, ő meg valami elborult ötlettől vezérelve kitalál valami irdatlan nagy hülyeséget - és a dolog működik.

 

Azért azt most érdeklődve hallgatom, hogy mennyi idő alatt fogja őket elaltatni úgy, hogy elszavalja nekik a Nemzeti dalt, elénekli a Föl, föl vitézek, a csatára c. harci indulót, meg az István, a királyból azt a részt, hogy "Felnégyelni! Felnégyelni!" :)))

 

Tény, hogy a kistestűek hol ámulva csodálják az előadást, hol meg lelkesen bekapcsolódnak, de hogy hogyan fog ez alvással végződni, azt még nem látom elég világosan :)

 

Én mindenesetre elmegyek és lezuhanyozom. Ő meg egye meg, amit főzött... 

Kulcsszavak: családi Férj

2013/09/23

Ki miben ügyes?

Ma megdicsértem Lénát, mert egyszerűen annyira jól képes megtalálni dolgokat a lakásban, hogy az hihetetlen. Ha valamit keresek, ő az első, akit megkérdezek, mert valahogy mindent megfigyel, és ha keresem, egyből tudja, hogy hol is van.

 

Ádám persze tökre kiakadt, nem bírja elviselni, ha Lénát dicsérem, el is vonult duzzogni a fürdőbe. Utána mentem, hogy megbeszéljük. Azt találtuk ki, hogy csinálunk egy füzetet, és abban együtt összegyűjtjük, hogy a családban ki miben ügyes. Végül Apa is sorra került, aki bár éppen nincs itthon, de azért gondoltuk, távollétében is megérdemli, hogy róla is leírjuk, miben ügyes. Egyszer csak a gyerekek megszólalnak:

 - Főzésben!

 - Tényleg! Főzésben is!

 Én: - Micsoda???Főzésben? Apa???

Léna: - Hááát, mákos tésztát remekül tud! 

 

Bírom őket, hogy ennyi már elég ahhoz, hogy az apjuk főzőfenoménnek tűnjön a szemükben :) 

Kulcsszavak: családi gyerekszáj Léna

2013/05/23

Mindenhol jó...

Az utóbbi napokban sokszáz km-t autóztunk. Voltunk esküvőn Hajdúszoboszlón, utána kis lazítással, ha már egyszer ott voltunk, aztán egyből mentünk a gyerekekkel anyósomhoz, oda már Gábor nem jött, mert dolgozni is kell valakinek... Jó volt Szoboszlón is, anyósnál is, de a hazatérés érzése semmihez nem fogható. A gyerekek is tisztára kisimultak, mióta itthon vagyunk, főleg Levente, lehet, hogy a kis egy éves lelke még nem bírja olyan jól a sok jövés-menést.

 

Este végre Gábort is látom, egész jó jel, hogy 9 együtt töltött év, 6 év házasság és 3 gyerek után még minidg hiányzik, ha pár napig nem vagyunk együtt :)

Kulcsszavak: családi

2013/05/14

Dilemma

Olvasok ma este az Anna és Petiből, mire Ádám megszólal:

 - Bárcsak nekünk is ilyen jó életünk lehetne!

 

Azt hittem, lehidalok. A gyerekeimnek mindent egybevetve bőven átlagon felüli jó életük van. Van két darab együtt élő, mi több, egymást és őket is szerető szülőjük. Van fedél a fejük felett, van egészséges ételük és normális ruhájuk. Viszonylag normálisan igyekszünk őket nevelni, sokat megadni, de nem elkényeztetni. Vannak testvéreik, fejenként ráadásul kettő is :) és mindannyian egészségesek. Mindezzel már jobb helyzetben vannak, mint a magyarországi gyerekek többsége. De ez még nem elég, mert annyi élményben van részük, ami már tényleg keveseknek adatik meg. Az elmúlt években voltak állatkertben, vidámparkban, múzeumban, kiállításon, Tropicariumban, autóversenyen, kirándulni erdőben, várban, koncerten, bábszínházban, fürödtek uszodában, strandon, Balatonon, Tiszában,  élményfürdőben, voltak barlangban, moziban, játszóházban, cirkuszban, korcsolyázni, biciklizni, falat mászni, sétahajózni, lovagolni, vízibiciklizni, néptáncolni, bobozni, és lehet, hogy még fel sem soroltam mindent. Hozzáteszem, hogy ezen programok rendszeresen, de legalábbis többször előfordultak már az életükben, kivéve talán a barlangot, az autóversenyt meg a mozit, amik még csak egyszer. És akkor még nem beszéltünk azokról a sima, normális hétköznapokról, amikor együtt játszóterezünk, fagyizunk, sütit sütünk, diafilmezünk, kertet rendezünk, kocsit mosunk, birkózunk, bokszolunk, mesét nézünk és olvasunk, építőkockázunk, állatkitalálóst játszunk, szóval amikor nincs semmi extra program, csak úgy vagyunk. És akkor azt mondja a gyerekem, hogy bárcsak olyan jó élete lehetne...

 

Mit mondjon ilyenkor egy szülő? Bevallom, én csalódott vagyok. Nyilván semmi értelme azzal jönnöm, hogy "Bezzeg az etióp gyerekek..." mert ezzel már a saját felmenőimet is hülyének néztem. De mikor fognak az enyémek rájönni, hogy nekik milyen fasza életük van a nagy átlaghoz képest? Rájönnek egyáltalán valaha, vagy éppen most nevelünk belőlük elkényeztetett kis pöcsöket, akiknek minden az ölükbe hullik? De közben meg úgy gondolom, hogy amíg megtehetem, hogy élményekkel ajándékozom meg őket, addig miért ne tegyem meg?

 

Komolyan nem tudom, mit kellett volna mondanom. És mit kellene tennem, hogy kinyíljon egy kicsit a szemük.

Kulcsszavak: anyaság családi

2013/04/17

Nálunk egy átlagos reggel sem egy egyszerű mutatvány, az is megérne egy külön bejegyzést, hogy mi zajlik a kis családi otthonunkban, mire beérek a gyerekekkel az oviba. De ez a mai...

 

Ádámnak ma fotózás van az oviban, és muszáj volt levágni a haját, mert már nagyon loboncos volt. Gábor tegnap este későn ért haza, a gyerekek már aludtak, mondtam, hogy akkor majd ma reggel. Mire bemondta, hogy jó, de akkor kénytelen leszek 5-kor kelteni Ádámot, mert ma 6-ra megy dolgozni. Nem állítom, hogy nem omlottam össze, ahogy magam elé képzeltem a mai reggelünket :)

 

Hát ahhoz képest azért nem is volt rossz. Megreggeliztettem őket, és nekikezdetm a hajnyírás projektnek. Ádám nyüszített, hogy szúrják a rápotyogó hajak, Levente közben mosolyogva játszogatott a lehulló hajzattal. Amikor végeztünk, Ádámot gyorsan beraktam a zuhany alá, közben Leventét kivakartam a hajból és föltakarítottam a hajat a földről. Utána megkértem Lénát, hogy tartsa szemmel Leventét, amíg mi zuhanyzunk Ádámmal, és szóljon, ha valami gyanúsat észlel. Gyorsan lezuhanyoztunk, megszárítottam Ádám haját, közben Levente mosolyogva lepakolt mindent a fürdőszoba polcról. Utána kivasaltam Ádám csini ruháját (belátom, ezt jobb lett volna tegnap este megtenni), közben Levente mosolyogva tépkedett egy mesekönyvet. Néhány kisebb intermezzo után betereltem őket a kocsiba, és minden különösebb gond nélkül elértünk az oviig. Nagyon büszke vagyok magamra egyébként, mert mindezt sikerült úgy véghezvinnem, hogy mindössze egyszer emeltem föl a hangomat, amikor Léna épp egy bottal ütlegelte Ádámot azalatt a két perc alatt, amíg az ajtótól a kocsiig eljutottunk.

 

Az oviban megvártam, míg Ádám megissza a kakakót, majd ráadtam a szép ruháját, és miután megnyugtattam, hogy az óvónéni egészen biztosan szól majd neki, ha mehet fényképezkedni, elindultunk a maradék gyerekekkel a bölcsi felé. Léna tolja a bicóját, mondom neki, hogy a lépcsőn majd inkább én fölviszem. Van ugyan mellette egy betonozott rézsű, de olyan meredek, hogy Leventét is alig bírom feltolni ott, a bicikli meg nehezebb, mint Léna. Persze tiltakozott, hogy majd ő egyedül, mondom jó, akkor csinálja. Persze elesett. Rezignáltan rám néz, és ezt mondja:

 - Mondtad.

 - Hát igen... De legalább megpróbáltad, igaz?

 - Legalább megpróbáltam :)

 

Mindehhez képest az a felfordulás, ami itthon várt, már smafu :) Neki is állok szépen, legyen hol szétpakolniuk, ha hazaérnek délután :)))