Összes blogok

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.

Dörzsölgette a vállán azt a mély, kivörösödött árkot. Fura szaga van a zsáknak. Szúrós, száraz kenderrost, szinte porzott-mállott, ahogy keresztbevetette magán. Olajos, aha olajos szaga van, és fintorgott hozzá.
Nem nagyon haladt.
A középső ujján véres hólyagot tört a cuca.
Cuca - ezen, minduntalan röhögnie kellett; a Feri mondta, hogy így hívják, pedig hát csak egy százas szög, amit átböktek hosszában egy darabka vörös kukoricacsutkán, meg egy bőrszíj, a bújtató, amibe a gyűrűs-, meg a középső ujját dugta, míg marokra fogta a cucát.
Cuca, hát nem tudod, mi az? - kérdezte a Feri - Azzal bontod le a csőrül a levelet.
Egyszerűen mondta.
Aha. Röhejes neve van.
Az, hagyta rá a Feri.
Nem nagyon haladt, vágta a vállát a zsák.
Rosszul raktad föl azt a zsákot, te. Nem esik kézre a szája, hát nem vetted észre?
Möszjő Bonaparte, önnek seregei felsorakoztak. Ezen megint röhögött, ahogy jobb keze minduntalan beakadt a zsák szájába, eszébe jutott az a Jacques-Louis David portré.
Picsába, hol a lyuk?
Vagy kétméteres nyomvonalat szórt maga mögé vaskos kukoricacsövekből.
Mindig a sárga téglán, baszki, mi? Na, bazmeg, most meg csupa dzsuva lett az egész.
Féltérdre ereszkedett,  úgy szedegette föl. Káromkodott. Kék munkásnadrágja térdére nagy, nyirkos-nyálas plecsnit eresztett a sáros, fekete föld.
Mi van, Misikém, nem nagyon haladsz - ott állt a Feri fölötte.
Á, nem az én művészujjaimnak való ez.
Úgy nyújtóztatta apró, tömpe ujjú kis kezét, mint a madár, ha gallyra kap.
Azt' pálinkát, kérsz-e, kérdezte a Feri.
Kérek.

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.

Van egy ilyen homályos kép, érted, békebeli hangulat, sárga fotó, a háttérben karácsonyfa, libbenő angyalhajakkal.
És azon a képen a Dzsózi van, meg az anya, és karácsony, még a szép időkből, és az izzók beégették a fotópapírt, fehér lyukacsok az izzók azon a képen, és az egész olyan életlen máskülönben, de élő mégis.
Namost olyat csinálj, érted, olyat csináljál, amin az ajándékokkal.
Fölmart mindent, amit talált, az anya meg, hogy Jóóózsi, dehát az nem is a miénk, ne legyél már ilyen hörcsög; nem baj, így a Józsi, csak a kép kedvéért, és akkor berendezte, nagy csomag, kis csomag, narancs is legyen, a színe végett, érted, gyere, ide álljál, aztán fogjad te is. Az anya odaállt, és olyan kínban röhögve ácsorgott, hogy hát mi legyen. Gyere, fogjad te is, és nézzed, mondta a Józsi, rátette a csomagra az anya kezét, lemodellezte neki előbb, megnézte kívülről, jó lesz, na. Nézzed. A csomagokat nézzed, érted, nézzed a  csomagokat. De ne a kamerába nézzél, mert akkor olyan beállított lesz.
Na és hát valahogy így menet közben kaptam el őket, hogy az anya éppen azt kérdi, miért, szerinted így nem lesz beállított, a Dzsózi meg kicsit előreböki a fejét, úgy elé van bukva a feje a vállának egy cseppet, hogy nem, ez nem ugyanaz, nahát nézzed, az ajándékokra nézz és mosolyogjál.
És úgy néz ki a Dzsózi, mint aki nagyon szabódik, hogy nem ő tehet róla, dehát mégiscsak dukál egy ilyen karácsonyi kép, hogy szeretet ünnepe, meg ajándék, meg angyalszárnyak suhogása, érted, kisJézus a jászólban, mi meg már sírtunk, bele a tenyerünkbe röhögtünk nyüszítve, na és akkor exponálódott pont a kép.
Szép, békebeli kép, a Dzsózi van rajta, meg az anya, és olyan szépen, békebelien modoros is, beállított kép, hogy úgymondjam, pozőr egy kicsikét, beégett izzókkal.

A: Dehát mi történt a lábaddal?
N: Esztergomban voltunk kirándulni...
A: Esztergomban? Nem is mondtad.
N: Dehogynem, pont akkor beszéltünk telefonon, és mondtam, hogy megyünk kirándulni.
A: Nem beszéltünk.
N: Dehogynem. Két nappal azután, hogy hazajöttem tőled. Felhívtál, hogy...
A: Nem hívtalak. Vagy legalábbis nem emlékszem.
N: Pedig hívtál. Akkor mondtam, hogy megyünk a csoporttal Esztergomba. Csodálkoztál.
A: Akkor biztos nem hittem el.

Így beszélgetnek, anyám, és nagyanyám. Néha nehéz eldönteni, pontosan ki is spanoskodik herr Alzheimerrel.

Kólában nagyanyám volt az úttörő. A családi eseménynaptár piros betűs ünnepeinek háttér-ornamentikájába egyszercsak beszivárogtatta. Hogy mikor először, nem is emlékszem.

Minden unokának szigorúan egy üveg jutott. És mint ahogy a kis cseresznyefa [saját oltás] első termése is névtáblázva volt szemenként, hogy Jocóé, Ilié, Erviné, na így volt névtáblázva a kóla évről évre. Kisüveges két decis, sörnyitós-kupakos macera szigorúan. Személyre szólóan. És hiába jött később a kézzel nyitható dobozos, meg a literes-két literes petpalack, kóla az kóla, olyan és annyi, ahogy első látásra, kész. És ahogy pálinka kizárólag reggel, rántott hús kizárólag vasárnap, úgy kóla kizárólag a vendégnek. A kóla, az mégiscsak státusz. Szívjogunk van nekünk egyfajta konformizmushoz, kérem szépen.

Valahogy családi tradíció lett belőle. Hogy magunknak, a magunk örömére kólát sose. Csak ha vendéget várunk. Te, jön az Irén, meg a gyerekek, hozzál már egy pár üveg kólát, és akkor hoz. Amúgy sose. És az Irén, meg a gyerekek persze mindig csak vizet isznak, esetleg a Laci kér egy feketét, a kóla meg úgy ottmarad. Na és olyankor iszunk kólát.

A kóla a természet ajándéka. Az emberi természeté.

Dialóg nagyanyám és anyám közt:

- Szoktál horkolni?
- Nem tudom.
- Nem tudod?! Hát hogyhogy nem tudod?
- Általában alszom olyankor.
- Én szoktam. Néha fel is ébredek, úgy felhorkanok, na arra fel szoktam ébredni. Akkor átfordulok valamelyik oldalamra, mert az ember csak olyankor horkol ám, amikor a hátán fekszik. A Joli szokott is szólni, Margitka, fordulj az oldaladra, nagyon horkolsz. Azt' nem tud tőlem aludni. Na és akkor átfordulok. A Joli, az nem horkol.

Namost ezek a mondatok úgy félórán keresztül, random üzemmódban. Volt egy olyan pontja a dolognak, amikor totálisan elveszítettem a valóságérzetemet. Mindazonáltal szép, bár nyelvi fordulatokban méltatlanul szűkölködő. Viszont ma megismerhettem aktív szókészletének legkimunkáltabb darabját. Hízánkos, így mondta. Hízánkos as hízásra hajlamos, érted.

Az Alzheimer. Ami az izgalom, az a surprise time to time - már persze annak, aki szereti az ilyesmit. Képes újra és újra rácsodálkozni dolgokra. Mondjuk arra, hogy anya levágja a körmét. Megbeszélik, levágjam, vágjad, és akkor anyám levágja neki, öröm van. Másnap lenéz a kezére, és kikerekedett szemmel azt mondja, te jó ég, valaki levágta a körmömet. És arra anyám olyan szemeket mereszt, hogy az Eizenstein, ha még élne, vele forgatná a Patyomkin páncélost. Na képzelheted.

Nyaral a nagyi

- Ezt a kis könnyű, nyári blúzt is viszem... vagy itt van ez a jó kis dzsörzékosztüm, ez jó lesz?
- Jó lesz. Valami nadrágot is keress.
- Jó. Na. Ezt a kis könnyű, nyári blúzt is úgy szeretem, vigyem?
- Hozzad. Csak keress nadrágot.
- Nadrágot. Jó. Meg ezt a mellényt is, mert mi van, ha hűvös lesz. Nézd már, ezt az inget még te varrtad, ezt is berakom... de mit keresek?
- Nadrágot!
- Jaj, ez is megvan?! Nem is emlékeztem rá, hogy ez még megvan. Ez is milyen helyes. Ez a kis selyem blúz...
- Nadrágot!!!
- Jahogy nadrágot. Mit akarok kérdezni? Aztán ki lehet-e látni az ablakon. Ki lehet? Az utcára?
- Ühüm. Ki.
- Szóval ki. Jó. Az jó. Mit vigyek még?
- !!!

És akkor lehúzott ablakkal az autópályán.
Na az azért egy elég komoly életérzés, amikor anyám, nagyanyám meg én lobogó hajjal, ordítva énekeljük a kocsiban, hogy Nékem csak...