H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2012/07/23

OT

3 nagy cég maradt végül a Földön. De azok is úgy, hogy tk. egy igazán nagy lett belőlük, az Omnipotent triumvirum, amelynek jele egy talpára állított fényes, csillogó háromszög volt, benne egy szemmel. Talán ha egy-két ember élt, akinek rémlett, hogy ősöreg, ódon, papírra nyomott könyvekben mintha látott volna már valami ehhez hasonlót, de a legtöbb ember számára semmi mást nem jelentett, csak az OT logóját. Mindenütt ezzel az egy logóval lehetett csak találkozni. Arra is csak pár ember emlékezett, hogy valamikor, a régi időkben, amikor még telefont használtak az emberek és azokkal játszadoztak, mintha lett volna valami olyasmi játék, amelyikben logókat kellett cégnevekhez társítani, de olyan már egész biztos egy öreg sem akadt, aki képes lett volna magában akár csak egyet is felidézni ezek közül a logók közül. De nem is igen erőltette rajta senki sem az agyát. Minek is. Inkább várták az ünnepeket: a fizetés napját, amely minden héten hétfőn lett esedékes és azt az időpontot jelentette, amikor az emberek karjába beültetett chipekre megérkezett a pénz, a másik a Termékminták Napja volt, ez minden héten vasárnap volt, amikor a lakásokban landoltak azok a kis termékminták, amelyeket mindenféle kutatási adatok alapján, személyre szabottan állítottak össze az emberek igényei, választásai és hajlamai alapján és mindenki úgy várta, mint egy-egy kis karácsonyt. A karácsony amúgy is már régen fogyasztói ünnep volt, réges-rég nem egymás megajándékozásáról szólt, hanem ez volt a Nap, amelyre egész éven át várni lehetett, a Nagy Hitelfelvételi Nap, amikor mindenki arra költötte a pénzét, amire csak akarta, csupa felesleges dolgokra, és csakis és kizárólag önmaga örömére, hogy aztán a következő évben törlessze a részleteket, majd kezdődjön az egész elölről. Termékmintákat viszont mindenki az OT-től kapott, akik tisztában voltak az emberek legtitkosabb vágyaival is és mindig volt a csomagban a legújabb levesporok, húspótló készítmények és a víz nélkül használható tisztálkodási szerek között olyanok is, amiket az emberek áhítattal és csakis saját kis kapszulájuk biztonságában bontottak ki. Hétfőn aztán meg lehetett rendelni az igazi változatot is. A teljeset, az egészet.

A gazdagok és kivételezettek persze másféle kollekciókat kaptak mint a pórnép. Kuponokat új autók kipróbálásához, a legújabb szarvasgomba utánzatokat, különleges, régen volt borokhoz a megszólalásig hasonlító szintetikus borkülönlegességeket, a valódiakhoz tökéletesen hasonlító műbőr-mintákat, szőrmemintákat, a legújabb technikai ketyerék kipróbálásához kuponokat és még ezer és egy érdekes dolgot. 

Még egy ünnepnap volt ezen felül, de ez csak havonta egyszer. Ilyenkor utalták ki a teljes havi vízadagot. Ez évről évre egyre kevesebb volt, de hát mind a mesterséges fehérje-előállítás, mind a központosított növénytermesztés sok vizet igénylő iparág és ennek fel kellett áldozni a személyes érdekeket. Ezt mindenki tudta. Áldozatok pedig voltak bőven. Szigorúan tiltották a füvesítést pl. Fűcsendőrök járták a városokat, nehogy valakinek is eszébe jusson akár csak egy cserépben is füvet nevelni, más növényekről nem is beszélve. Élethű műanyagnövények díszítették a kapszulákat és a tehetősebbek kertjeit. Az úszás rég kihalt sport volt, senki nem művelte, nem is lett volna hol, nem beszélve a hajózásról és egyebekről. De ilyen hülyeségek senkinek sem hiányoztak, meg aztán elérhető víz nélkül elég nehéz lett volna bármelyiket is végrehajtani. A természetes vizek állami monopóliumok lettek még valamikor az előző évszázadban, senki sem emlékezett, hogy pontosan mikor, mint ahogy az is feledésbe merült, hogy mikor emelték azokat a hatalmas betonfalakat és drótkerítéseket a víztározók és a valaha volt kutak köré. Ezek régóta a városképhez tartoztak, senki nem kérdőjelezte meg létjogosultságukat.

Az emberek boldogan éltek, minden este 8-kor megkezdődött a nagyfilm, a valaha volt összes filmet megcsinálták 3 D-ben és a személyre szabott csatornán le is játszották a lakosságnak a kapszulák falát teljesen betöltő kivetítőkön. Az élet csupa móka volt és kacagás, gondtalanság, a fogyasztó- és altatótabletták remekül fogytak, az élelmiszeripar és gyógyszeripar pedig minden évben jelentős nyereséggel zárt. 

Az OT logója minden éjjel fényesen tündökölt a csillagtalan égen. 

Kulcsszavak: Bradbury történet

2012/06/28

Hommage a' Bradbury

Ykrl ütemesen veregette bele a falba homlokát. Minden ütésnél fényes szikrákat szórt az átlátszó fémfelület. Ykrl homloka sajgott egy ponton, de Ykrl nem bánta. Csápokon ülő citromsárga szemeivel kifelé bámult az átlátszó falon. A táj épp felolvadni készült az iszonyatos hőségben. Napkitörés volt, ilyenkor még elviselhetetlenebbé vált a meleg. Ykrl szomorúan, egyre lassabb ütemben veregette homlokát a fémfalhoz. Szemei alatt pattogtak a homloka keltette szikrák. Odakünn a homok egy-egy helyen megfolyt, szürke, csillogó üveg lett belőle. Szürke, csillogó üvegpatak. Aztán megdermedt és pár perc múlva a forró szél rákavarta a csillogó, szürke homokot. Semmit nem lehetett észrevenni belőle. Pedig Ykrl erősen figyelt. De csak a kopogások hallatszottak tompán a szürke fémen és a szikrák pattogtak. Ykrl kifelé nézett, figyelte a szelet ahogyan a homokkal játszik. Szürke árkokat húzott, köröket rajzolt, majd felkapta a szél a forró homokot és szétrombolta újra. Új, szürke üvegpatak keletkezett, aztán eltűnt ismét. Úgy negyedóráig figyelhette a változás álcáját mutató, de valójában dögunalmas, teljesen kihalt szürke tájat Ykrl. Homlokát továbbra is a fémhez ütögette. Lassan sötétszürke folt alakult ki az ütések helyén Ykrl amúgy világosszürke bőrén. Újabb negyedórán keresztül az egyre sötétedő folt tanulmányozásának szentelte idejét. Becsukta jobb szemét, majd a balt is és úgy figyelte a foltot. A fémfelület most nem látszott át, hanem tükröződött. Aztán azzal kísérletezett, hogy csápon ülő szemeit forgatta hol jobbra, hol balra és úgy nézte a homlokát. Sötétedett a folt, egyre sötétedett. Már szinte feketének látszott, de valójában sötétszürke volt. A szikrák pattogtak, Ykrl homloka sajgott és sötétedett, kinn a forróság nem enyhült, Ykrl pedig halálosan unta az egészet. Szemeit végigjártatta lakásán. Végig a szürke fémfalakon, amelyeken egyetlen forrasztás, egyetlen hegesztési varrat sem látszott, egynemű, fényes szürke volt az egész felület és kívánság szerint áttetszett vagy a falat magát lehetett látni. A plafonnál és a padlónál enyhe ívet írt le a fal és úgy folytatódott simán és hűvösen. Ykrl szerette a lakását. Az ágyát is szerette, amely a padló és a plafon között lebegett amikor kellett, különben pedig szétoszlott a szürke falon, majd szükség esetén újra összeállt finom puha, szürke párnává. Ykrl játszásiból és halálos unalmában azzal szórakozott, hogy két koppanás között fel tudja-e állítani az ágyat. Az első 10 percben egyszer sem sikerült neki, aztán meg lebontani nem tudta két koppanás között. Csalhatott volna, hogy lassabban veregeti bele a falba a fejét, de tisztességes akart lenni. Nem mintha bármi tétje lett volna akár a csalásnak, akár a tisztességnek. De Ykrl komolyan vette magát és a maga elé tűzött feladatot. A huszadik perc hozta meg az áttörést. Sikerült két koppanás között felállítania az ágyat, aztán egy ütem szünet és két koppanás között le is bontotta. De nagyon erősen kellett koncentrálnia. További 20 perc gyakorlással kiiktatta a két koppanás közti szünetet is. Egy óra múlva már profi módon tudta az ágyat felállítani és eltüntetni, de addigra annyira fájtak a szemei a behajlított moccanatlanságtól és annyira sajgott a homloka, hogy majdnem feladta az egészet és letámaszkodott harmadik lábára. Pedig az nála szinte soha nem szokott bekövetkezni. Újra vetett egy pillantást a kinti szürke tájra, az utóbbi órában képződött új, de már láthatatlan szürke üvegpatakokra, otthona szürke fémfalaira, aztán a szürke pamacságyra, majd a sötétszürke foltra a homlokán és mély fáradságot és szomorúságot érzett.

Ykrl színekre vágyott.

Kulcsszavak: Bradbury történet

2006/10/15

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
1999, augusztus. A földi emberek


Bárki volt is, aki az ajtón kopogtatott, csak nem akarta abbahagyni. Mrs. Ttt kinyitotta az ajtót. - Tessék?
- Ön angolul beszél! - Az ajtóban álló férfi meghökkent.
- Úgy beszélek, ahogy beszélek - mondta az asszony.
- Csodálatos angolsággal! - A férfi egyenruhát viselt. Még hárman álltak mellette, felhevülten, mosolyogtak, piszkosak voltak.
- Mit akarnak? - kérdezte Mrs. Ttt.
- Ön Mars-lakó! - A férfi mosolygott. - Bizonyára nem ismeri ezt a szót. Ez földi kifejezés. - Emberei felé bólintott. - Mí a Földről jöttünk. Williams kapitány vagyok. Még egy órája sincs, hogy kikötöttünk a Marson. Itt vagyunk, a második expedíció. Volt egy első is, de nem tudjuk, hogy mi történt vele. De mi itt vagyunk. És ön az első Mars-lakó, akivel találkozunk!
- Mars-lakó? - a nő felvonta a szemöldökét.
- Úgy értem, hogy ön a Nap negyedik bolygóján él. Így van?
- Minden iskolás tudja - vágott vissza, s haragosan méregette őket.
- Mi pedig - tömpe, rózsaszín kezét mellére szorította a férfi -, mi a Földről jöttünk. Így van, emberek?
- Igen, uram - felelték kórusban.
- Ez Tyrr bolygó - mondta az asszony -, ha már az igazi nevét akarják tudni.
- Tyrr, Tyrr. - A kapitány fáradtan nevetett. - Micsoda finom név! De mondja, jóasszony, hogy beszél maga ilyen tökéletesen angolul?
- Nem beszélek, gondolkodom - mondta az asszony. - Telepátia! Jó napot. - És becsapta az ajtót.
Egy perc múlva ez a szörnyű pasas megint kopogott.
Az asszony felrántotta az ajtót. - Most mit akar? - kérdezte csodálkozva.
A férfi még mindig ott állt, mosolyogni próbált kissé meghökkenten. Kinyújtotta a kezét. - Azt hiszem, nem érti...
- Mit? – vakkantotta az asszony.
A férfi meglepetten bámult rá. - Mi a Földről jöttünk!
- Nem érek rá - mondta az asszony. - Még főznöm kell és takarítanom és varrnom és mindent. Nyilvánvaló, hogy maguk Mr. Ttt-t keresik. Fent van a dolgozószobájában.
- Igen - mondta a földi ember, és zavartan pislogott. - Mindenesetre lássuk Mr. Ttt-t.
- Dolgozik. - Az asszony megint becsapta az ajtót.
A következő kopogás már szemtelenül hangos volt.
- Ide figyeljen! - kiáltotta a férfi, amikor az ajtó ismét feltárult. Beugrott, mintha rajta akarna ütni. - Nem így bánnak a látogatókkal!
- A tiszta padlóm - sikoltotta az asszony. - Sár! Kifelé! Ha a házamba lépnek, először mossák le a bakancsukat!
A férfi kelletlenül nézegette sáros bakancsát. - Mit törődik ilyen közönséges vackokkal. Hiszen most ünnepelnünk kell! - Hosszan nézte az asszonyt, mintha tekintetével akarná megértetni magát.
- Ha a kristálysüteményem odaégett maga miatt - kiáltotta Mrs. Ttt -, kiseprűzöm a házamból.
Benézett a kis forró kemencébe. Kipirultan, verejtékesen tért vissza. Szeme rikító sárga volt, bőre világosbarna, ő maga vékony és gyors, mint egy rovar. Fémes és éles hangon beszélt. - Maradjanak itt, megnézem, hogy bemehetnek-e Mr. Ttt-hez. Mit is akarnak?
A férfi csúnyán elkáromkodta magát, mintha az asszony kalapáccsal vert volna a kezére. - Mondja meg neki, hogy a Földről jöttünk, és ez rajtunk kívül senkinek sem sikerült!
- Micsoda? - Az asszony felemelte barna kezét.
- Különben nem számít. Rögtön jövök.
Lépteinek hangja végigrebbent a kőházon.
Kívül a Mars óriási kék ege forró és csendes volt, mint a meleg, mély tengervíz. A Mars pusztaságai repedeztek a napon, mint valami prehisztorikus cserépfazék, hőhullámok emelkedtek és vibráltak fölötte.
Egy közeli kis domb tetején feküdt a kis rakétahajó.
Széles lábnyomok vezettek a rakétától ennek a kőháznak az ajtajáig.
Most civakodás hallatszott fentről. Az emberek az ajtóban egymásra néztek, lábukat váltogatták, ujjaikat mozgatták, és derékszíjukat markolászták. Odafent férfihang kiabált. Női hang replikázott. Negyedóra múlva a Föld emberei nem tudták már, hogy mit csináljanak, és kezdtek ki-be sétálni a konyha ajtaján.
- Cigaretta? - kérdezte az egyik.
Valaki előkotort egy paklit, rágyújtottak. Sápadt, fehér füstgomolyokat pöfékeltek. Rendbe hozták egyenruhájukat, megigazították gallérjukat. Odafent tovább duruzsoltak és kántáltak a hangok. A férfiak vezetője órájára pillantott.
- Huszonöt perc - mondta. - Mi az ördögöt csinálhatnak ezek odafent? - Az ablakhoz ment és kinézett.
- Jó meleg van - mondta az egyik férfi.
- Ehem - jegyezte meg valaki a kora délután túlfűtött melegében. A hangok suttogássá halkultak, majd elcsendesedtek. Mély csend volt a házban. A férfiak csak saját lélegzetüket hallhatták.
Eltelt egy óra csendben. - Remélem, nem csináltunk valami zűrzavart - mondta a kapitány. Beljebb ment, és bekukkantott a lakószobába.
Mrs. Ttt ott volt, és a szoba közepéből kinőtt virágokat locsolta.
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem - mondta, amikor meglátta a kapitányt. Kivezette a konyhába.
- Sajnálom - és átadott neki egy papírdarabot -, Mr. Ttt nem ér rá. - Visszatért a főzéshez. - Egyébként is nem Mr. Ttt a maguk embere, hanem Mr. Aaa. Vigyék ezt a papírt a legközelebbi farmra, a kék csatorna mentén, és Mr. Aaa mindent megmond maguknak, amit tudni akarnak.
- Nem akarunk tudni semmit - közölte a kapitány, és elbiggyesztette vastag száját. - Már tudjuk.
- Ott a papír, mit akar még? - kérdezte az asszony keresetlenül. Többet ki sem nyitotta a száját.
- No jó – mondta a kapitány, s nem akaródzott mennie. Álldogált, mintha még várna valamit. Akárcsak egy gyerek az üres karácsonyfa alatt. - No jó - mondta megint. - Gyerünk, emberek.
A négy férfi kilépett a csendes, forró napba.


Fél órával később Mr. Aaa, aki könyvtárában ült és fémcsészéből elektromos tüzet kortyolgatott, hangokat hallott kintről, a kövezett útról. Kihajolt az ablakpárkányon, és nézte a négy egyenruhás embert, akik felfelé integettek neki.
- Ön Mr. Aaa? - kérdezték.
- Én vagyok.
- Mr. Ttt küldött bennünket önhöz! - kiáltotta a kapitány.
- Miért? - kérdezte Mr. Aaa.
- Mert nem ér rá!
- Hát ez aztán igen - mondta Mr. Aaa gúnyosan.
- Azt hiszi, hogy nekem nincs is más dolgom, csak azokat fogadni, akikkel ő nem akar bajlódni, mert nem ér rá?
- Nem ez a lényeges, uram - kiáltotta a kapitány.
- De nekem igen. Rengeteg olvasnivalóm van még. Mr. Ttt tapintatlan. És ez nem is az első eset, hogy így jár el velem szemben. Ne hadonásszon, uram, míg be nem fejeztem. Inkább figyeljen. Az emberek általában figyelnek, ha én beszélek. Lesz szíves udvariasan figyelni, vagy meg sem szólalok.
A négy férfi kényszeredetten toporgott az udvaron, egy ízben a kapitány ki akarta nyitni a száját, homlokán kidagadtak az erek, és néhány kis könnycsepp csillant meg a szemében.
- No mármost - leckéztette őket Mr. Aaa -, megengedhetőnek tartják Mr. Ttt faragatlanságát?
A négy ember fölfelé bámult a hőségben. A kapitány azt mondta: - A Földről jöttünk!
- Én ezt modortalanságnak tartom... - morfondírozott Mr. Aaa.
- Rakétahajó. Azzal jöttünk. Ott van a dombon.
- Nem első eset, hogy Ttt ilyen ésszerűtlenül járt el, tudják?
- A Földről, egész idáig!
- Legszívesebben felhívnám, és jól megmondanám a magamét.
- Csak mi négyen, én meg ez a három ember, a legénység.
- Felhívom, bizony felhívom.
- Föld. Rakéta. Emberek. Utazás. Űr.
- Felhívom, és jól legorombítom! - kiáltotta Mr. Aaa. Ezzel eltűnt, mint egy báb a színpadról. Egy percig dühös hangok hallatszottak valamilyen furcsa szerkezetfélén keresztül. Lent a kapitány és legénysége várakozón pillantott vissza az ügyes rakétahajóra, amely ott feküdt a dombon, és kedves és szeretetre méltó és finom volt.
Mr. Aaa diadalittas ábrázattal bukkant fel az ablakban. - Kihívtam párbajra, istenemre! Párbajra!
- Mr. Aaa... - kezdte újra csendesen a kapitány.
- Lepuffantom, hallották?
- Mr. Aaa, mondanék önnek valamit. Hatvanmillió mérföldet utaztunk.
Mr. Aaa most nézte meg először a kapitányt. - Mit is mondott, honnan jöttek?
A kapitány arcán bágyadt mosoly villant meg. Odasúgta embereinek: - No végre, helyben vagyunk. - Odakiáltott Mr. Aaa-nak:
- Hatvanmillió mérföldet utaztunk. A Földről!
Mr. Aaa ásított. - A jelenlegi konstellációban csupán ötvenmillió. - Felkapott egy ijesztő külsejű fegyvert. - Nos, mennem kell. Fogják ezt az ostoba iratot, bár nem tudom, mi hasznuk lesz belőle, és menjenek át a dombon abba a kisvárosba, Ioprba, mondjanak el mindent Mr. Iii-nek. Ő a maguk embere. Nem Mr. Ttt, mert ő hülye, és megyek és megölöm. És nem is én, mert maguk nem az én munkakörömbe tartoznak.
- Munkakör, munkakör - makogta a kapitány.
- Hát meg van határozva, kinek a munkaköre üdvözölni a földi embereket?
- Ne butáskodjon, ezt mindenki tudja! - Mr. Aaa lerohant a lépcsőn. - Isten velük! - És vágtatott lefelé a kövezett úton, mint egy megvadult körző két szára.
A négy utazó megdöbbenten állt. Végül megszólalt a kapitány: - Hát csak találunk valakit, aki meghallgat minket.
Lehet, hogy fel kellene szállnunk és újra leszállnunk - mondta az egyik férfi fakó hangon. Talán fel kellene szállnunk és megint kikötnünk. Időt adni nekik az ünnepség megszervezésére.
- Lehet - hagyta rá fáradtan a kapitány.
A kisvárosban hullámzott a tömeg, az emberek ki-be jártak az ajtókon, kiáltozva üdvözölték egymást, és arany maszkot, kék maszkot és a változatosság kedvéért bíborvörös maszkot viseltek, ezüst szájú és bronz szemöldökű maszkot, mosolygó maszkot és homlokráncoló maszkot, viselőjük hangulata szerint.
A négy férfi, izzadtan a hosszú gyaloglástól, megállt, és megkérdezte egy kislánytól, hogy hol lakik Mr. Iii.
- Ott - intett a gyerek.
A kapitány türelmetlenül és vigyázatosan fél térdre ereszkedett, és az édes, fiatal arcba nézett. Kisleány, szeretnék veled beszélni.
Térdére ültette a kisleányt, keskeny barna kezét szépen a maga nagy mancsába fogta, mintha éppen altató mesébe kezdene, amelyet lassan, türelmesen és boldogan formál gondolatban.
- Hát akkor figyelj szépen ide, kislányom. Fél évvel ezelőtt is jött egy rakéta a Marsra. Egy York nevű ember ült benne meg a társa. Hogy mi történt velük, nem tudjuk. Lehet, hogy lezuhantak. Egy rakétában jöttek. Mint mi. Azt aztán látnod kellene! Nagy, nagy rakéta! Így hát mi vagyunk a második expedíció, mi követtük az elsőt! És egészen a Földről jöttünk idáig...
A kisleány elhúzta egyik kezét, s anélkül, hogy gondolt volna rá, kifejezéstelen arany maszkot húzott az arcára. Azután, miközben a kapitány tovább beszélt, elővett egy arany játékpókot, leengedte a földre. A játékpók engedelmesen felmászott a térdére, és az érzéketlen maszk résein át hidegvérűen követte a játékpók mozdulatait, míg a kapitány gyengéden meg-megrázogatta, és rákényszerítette a történetet.
- Mi földi emberek vagyunk - mondta. - Elhiszed?
- Igen. - A kisleány az útra nézett, és lábujjait mozgatta a porban.
- Nagyszerű! - A kapitány kissé tréfásan, de kissé gonoszul megcsípte a karját, hogy reá figyeljen. - Mi rakétahajót építettünk magunknak. Elhiszed?
A kisleány az orrát piszkálta. - Igen.
- És - ne piszkáld az orrod, kislány - én vagyok a kapitány, és...
- A történelem folyamán még soha senki sem szelte át az űrt egy nagy rakétahajóban - szavalt az apróság csukott szemmel.
- Csodálatos! Honnan tudod?
- Ó, telepátia. - Csak úgy mellékesen a térdébe törölte az ujját.
- Hát nem vagy egy cseppet sem izgatott? - kiáltotta a kapitány. - Nem is örülsz?
- Legjobb lesz, ha egyenesen Mr. Iii-hez mennek - A játékot megint a földre eresztette. - Mr. Iii örömest beszélget magukkal. - Elfutott, a játékpók engedelmesen bukdácsolt utána.
A kapitány ott guggolt, karját kinyújtotta, és a kislány után bámult. Szemét elfutotta a könny. Üres kezére pillantott. Szája tátva maradt. Három ember ott álldogált, alattuk az árnyékuk. Oda köptek utca kövére...
Mr. Iii nyitott ajtót. Épp indul egy előadásra, de van még egy perc ideje, ha gyorsan bejönnek és elmondják, hogy mit óhajtanak...
- Egy kis figyelmet - mondta a kapitány kivörösödött szemmel és fáradtan. - A Földről jöttünk, van egy rakétánk, négyen vagyunk, legénység és kapitány, elfáradtunk, éhesek vagyunk, és szeretnénk egy helyet, ahol alhatnánk. Szeretnénk, ha valaki átnyújtaná a város kulcsát, vagy valami hasonlót, és ha valaki megrázná a kezünket, és azt mondaná, hogy "hurrá" és "gratulálunk, öregfiú." Hát körülbelül ez minden.
Mr. Iii magas, karcsú, finom alkatú férfi volt, vastag sötétkék kristályokkal sárgás szemén. Íróasztala fölé hajolt, valamiféle papírokat vizsgálgatott, és időnként átható pillantást vetett vendégeire.
- Nos, nincs nálam az űrlap, legalábbis úgy látszik. - íróasztala fiókjában kotorászott. - Hová is tettem az űrlapokat? - Töprengett. - Valahová, valahová. Na végre, itt vannak. Tessék! - Ropogtatva odanyújtotta a papírokat. - Természetesen alá kell írnia ezeket a papírokat.
- Mire való ez a cirkusz?
Mr. Iii sötét, üveges pillantást vetett rá. - Azt állítja, hogy a Földről jött, nemde? Ha így van, akkor alá kell írnia.
A kapitány aláírta a nevét. - Kívánja, hogy a legénység is aláírja?
Mr. Iii a kapitányra nézett, aztán a három másikra, és csúfondárosan felkacagott: - Hogy ők aláírják? Ho-hó! Hát ez csodálatos! Hogy ők, ó, hogy ők is aláírják? - Könnyek potyogtak a szeméből, a térdét csapkodta, meggörnyedt, úgy nevetett, tele szájjal. Megkapaszkodott az asztalban. - Még hogy ők is aláírják?
A négy ember morgott. - Mi ebben a vicces?
- Hogy ők is aláírják? - sóhajtott Mr. Iii a kacagástól elgyengülten. - Hát ez nagyon vicces. El kell mondtam Mr. Xxx-nek. - Megvizsgálta a kitöltött űrlapot, és egyre csak nevetett. - Úgy látszik, minden rendben van. - Bólintott. - Még a beleegyezés az euthanasiába is, ha a végső lépés szükségessé válna. - Fojtottan felvihogott.
- Beleegyezés... mibe?
- Hallgasson. Adok valamit magának. Tessék! Fogja ezt a kulcsot.
A kapitány elpirult. - Nagy megtiszteltetés.
- Nem a város kulcsa, maga bolond - csattant fel Mr. Iii -, csak a ház kulcsa. Menjen végig a folyosón, nyissa ki a nagy ajtót, menjen be, és az ajtót jól csukja be maga után. Ott töltheti az éjszakát. Reggel majd elküldöm magához Mr. Xxx-et.
A kapitány vonakodva vette át a kulcsot. Csak állt, és a padlót nézte. Emberei sem mozdultak. Úgy tűnt, mintha kifutott volna belőlük a vér meg a rakétaláz. Mintha kiszáradtak volna.
- Mi van? Mi a baj? - érdeklődött Mr. Iii. - Mire vár még? Mit akar? - Odalépett és ágaskodva a kapitány arcába nézett. - Beszéljen, maga...
- Nem tételezem fel, hogy még csak... - kezdte a kapitány. - Úgy értem, hogy... megpróbálhatná, eszébe juthatna... - Habozott. - Keményen megdolgoztunk, hosszú utat tettünk, szóval, esetleg kezet rázhatna velünk, és azt mondhatná, "Derék munka volt!" nem gondolja? - Hangja elhalt.
Mr. Iii kimérten kezet nyújtott. - Gratulálok! - Hidegen mosolygott.
- Gratulálok. - Elfordult. - Most mennem kell. Használja azt a kulcsot.
Még egy pillantást sem vetett rájuk; mintha elolvadtak és eltűntek volna, úgy járt-kelt Mr. Iii a szobában, s egy kicsiny irattáskába papírokat gyömöszölt.
Még legalább öt percig tartózkodott a szobában, de nem szólt többet az ünnepélyesen álldogáló négy emberhez, akik fejüket lehajtották, fáradt lábuk meg-megbicsaklott, szemükből kiapadt a fény. Mikor Mr. lii kiment az ajtón, elmélyülten nézegette a körmeit...


Végigbotladoztak a folyosón a tompa, csendes délutáni fényben. Nagy, csiszolt ezüst ajtóhoz értek, és az ezüst kulccsal kinyitották. Beléptek, becsukták az ajtót és megfordultak.
Hatalmas napsütéses csarnokban találták magukat. Férfiak és nők ültek az asztaloknál vagy álltak beszélgető csoportokban. Az ajtócsukódás hangjára a négy egyenruhás emberre néztek.
Egyik Mars-lakó előrelépett és meghajolt: - Mr. Uuu vagyok - mondta.
- Én pedig Jonathan Williams kapitány vagyok New York városából, a Földről - mondta a kapitány közönyösen.
A csarnok valósággal robbant!
A tetőgerendák megremegtek a kiáltásoktól és éljenzéstől. Az emberek előrerohantak, boldogan hadonásztak, ujjongtak, felborították az asztalokat, tülekedtek, körülrajzották és megragadták a négy földi embert, egyszerre a vállukra emelték őket. Hatszor körülnyargaltak velük a termen, hat teljes, csodálatos kört futottak, ugrándoztak, összekapaszkodtak, énekeltek.
A földi emberek annyira elámultak, hogy egy teljes percig lovagoltak a hullámzó vállakon, mielőtt egymásra nevettek és rikongatni kezdtek.
- Hahó! Ez már másképp hangzik!
- Ez az igazi! Fiúk! Hej! Hó! Juhé!
Elragadtatva integettek egymásnak. Karjukat a levegőbe dobálták, úgy tapsoltak. - Hej!
- Hurrá! - kiáltotta a tömeg.
Végül a földi embereket egy asztalra állították. A kiáltozás elhalt.
A kapitány majdnem könnyezett: - Köszönjük!
Ez igazán jólesett.
- Beszéljenek magukról - javasolta Mr. Uuu.
A kapitány a torkát köszörülte.
A hallgatóságból "ó!" és "a!" kiáltások törtek fel, míg a kapitány beszélt. Bemutatta a legénységét, mindegyik mondott egy kis beszédet, és zavartan köszöngették a dörgő tapsot.
Mr. Uuu a kapitány vállát veregette: - Nagyon jó még valakit látni a Földről. Én is a Földről jöttem.
- Mit mondott?!
- Sokan vagyunk itt a Földről.
- Maguk? A Földről? - A kapitány bámult. - Hát ez hogy lehet? Rakétával jöttek? Hát már évszázadok óta van űrhajózás? - Hangjában csalódás rezgett. - Melyik... melyik országból való?
- Tuiereolból. Testem szellemlénye útján jöttem évekkel ezelőtt.
- Tuiereol? - A kapitány ízlelgette a szót. - Nem ismerem ezt az országot. És micsoda a test szellemlénye?
- És Rrr kisasszony ott, ő is a Földről való igaz, Rrr kisasszony?
Rrr kisasszony bólintott, és furcsán nevetett.
- És Mr. Www és Mr. Qqq és Mr. Vvv is!
- Én a Jupiterről jöttem - jelentette ki egy férfi, és kidüllesztette a mellét.
- Én meg a Saturnusról - mondta egy másik, és szeme furfangosan csillogott.
- Jupiter... Saturnus mormolta pislogva a kapitány.
Most nagy csend támadt az emberek álldogáltak és üldögéltek az asztaloknál, amelyek bankettasztalnak furcsán üresnek látszottak. Sárga szemük izzott, arccsontjuk alatt árnyékok sötétültek. A kapitány most vette észre, hogy nincs ablak; úgy látszott, a fény a falból szűrődik. Ajtó csak egy volt.
A kapitány felnyögött: - Valami itt nincs rendjén. Hol van a Földön ez a Tuiereol? Amerikához közel?
- Mi az az Amerika?
- Még nem hallott Amerikáról? Azt mondja, a Földről jött, és ezt nem tudja?
Mr. Uuu haragosan húzta ki magát. - A Föld a tengerek hazája, és nincs rajta más, csak tenger. Nincs szárazföld. Én a Földről jöttem és tudom.
- Egy pillanat. - A kapitány hátradőlt. - Ön olyan, mint egy született Mars-lakó. Sárga szem. Barna bőr.
- A Föld csupa dzsungel - mondta Rrr kisasszony büszkén. - Én Orriból jöttem, a Földről, az ezüstből épült civilizációból...
A kapitány körbefordult, úgy nézte előbb Mr. Uuu-t, aztán Mr. Www-t és Mr. Zzz-t és Mr. Nnn-t és Mr. Hhh-t és Mr. Bbb-t. Látta, amint sárga szemük csillog és kihuny a fényben, ahogyan pupillájuk összehúzódik, majd kitágul. Kilelte a hideg. Végül embereihez fordult, és mogorván rájuk nézett:
- Kitalálták már, hogy mi ez?
- Micsoda, kapitány úr?
- Nem ünneplés - felelte a kapitány fáradtan. - Nem bankett. Ezek itt nem a kormányt képviselik. Szó sincs meglepetésszerű fogadásról. Nézzék a szemüket. Figyeljenek csak.
Senki sem szólt. Csak a szemek mozdultak lassan és fehéren a zsúfolt teremben.
- Most már értem - a kapitány hangja nagyon messziről jött -, mért adtak nekünk cédulákat és küldözgettek egyiktől a másikhoz, míg eljutottunk Mr. Iii-hez, aki ide küldött bennünket... Végül a folyosón, egy kulccsal, hogy nyissuk ki és zárjuk be az ajtót. És most itt vagyunk...
- Hol vagyunk kapitány úr?
A kapitány sóhajtott: - Az őrültekházában.


Éjszaka volt. A nagy, csendes csarnokban tompán és nyugodt fénnyel világítottak az áttetsző fal rejtett fényforrásai. A négy földi ember egy asztalnál ült, sápadt fejüket összedugták, ahogy suttogtak. A padlón férfiak és nők kuporogtak. A sötét sarkokban izegtek-mozogtak, egy-egy magányos férfi vagy nő gesztikulált. Félóránként a kapitány egy-egy embere az ezüst ajtót próbálgatta, azután visszatért az asztalhoz.
- Nincs mit tenni, uram. Alaposan bezárták.
- Azt hiszik, hogy valóban őrültek vagyunk, kapitány úr?
- Biztos. Ezért nem volt semmi felhajtás a fogadásunkra. Egyszerűen úgy bántak velünk, mintha abban szenvednénk, ami nálunk gyakori és ismétlődő pszichózisnak számít. - A körülöttük alvó sötét alakok felé intett. - Paranoiások egytől egyig. Milyen fogadtatást rendeztek! - Egy pillanatig kis tűz lobbant és hunyt ki szemében. - Azt hittem, hogy ez a mi igazi fogadtatásunk. Az üdvrivalgás, az éneklés, a beszédek... Nagyon szép volt, igaz? Már amíg tartott.
- Meddig fognak itt bennünket, uram?
- Míg be nem bizonyítjuk, hogy nem vagyunk őrültek.
- Könnyű feladat.
- Remélem.
- Nem hangzik határozottan, uram!
- Nem is. Nézz csak oda a sarokba.
Egy férfi guggolt ott egyedül a sötétben. Szájából kék lángot bocsátott ki, amely egy kicsi, meztelen nővé alakult. A figura hajladozott a levegőben, a kobaltfényű párában, suttogva és sóhajtozva.
A kapitány a másik sarok felé intett. Ott egy nő állt, és változtatta alakját. Előbb kristályoszlopba ágyazódott, azután arany szoborrá vált, végül fényes cédruspálcává és megint nővé.
Körös-körül az éjféli csarnokban az emberek vékony, lila lángokkal zsonglőrködtek, átváltoztak és átalakultak, mert az éjszaka a változások és megpróbáltatások ideje.
- Mágusok, boszorkányok - suttogta az egyik földi ember.
- Nem, csak hallucináció. Átvetítik ránk az őrültségüket úgy, hogy mi is látjuk hallucinációikat. Telepátia. Autoszuggesztió és telepátia.
- Ez aggasztja, kapitány úr?
- Igen. Ha hallucinációk ilyen reálisnak tűnhetnek nekünk vagy bárkinek; ha a hallucináció ilyen ragályos és majdnem hihető, akkor ne csodálkozzunk, hogy bennünket is pszichopatáknak néztek. Ha az a férfi kis, kék tűznőket jelenít meg, és az a nő oszloppá változik, természetes, ha a normális Mars-lakók azt hiszik, hogy mi is a képzeletünkkel jelenítjük meg az űrhajót.
- Aha - mondták emberei a sötétben.
Körülöttük az óriási csarnokban kék lángok gyúltak, lobogtak és kihunytak. Kis, vörös homokszem-démonok futkároztak az alvók fogai között. Némelyik nő síkos kígyóvá változott. Csúszómászók és barmok szaga terjengett.
Reggelre mindenki frissnek, kipihentnek és normálisnak látszott. Sem lángokat, sem démonokat nem láttak a teremben. A kapitány és emberei az ezüst ajtónál várakoztak remélve, hogy kinyílik.
Mr. Xxx körülbelül négy óra múlva érkezett. Gyanították, hogy az ajtón kívül állt, és legalább három órát hallgatózott, míg végül belépett, intett, és egy kis irodába vezette őket.
Kedélyesen mosolygott, ha hinni lehetett álarcának, mert erre nem is egy mosolyt festettek, hanem legalább hármat. Az álarc mögött a hang már nem a mosolygó pszichológus hangja volt. - No, lássuk, mi a baj?
- Ön azt hiszi, őrültek vagyunk, pedig nem vagyunk - mondta a kapitány.
- Ellenkezőleg: én nem hiszem, hogy maguk mindnyájan őrültek. - A pszichológus egy kis pálcával a kapitányra mutatott. - Nem. Csak maga, uram. A többiek másodlagos hallucinációk.
A kapitány a térdére csapott. - Szóval ez az! Ezért nevetett Mr. Iii, mikor megkérdeztem, hogy az embereim is aláírják-e a papírokat!
- Igen, Mr. lii elmesélte. - A pszichológus nevetett mosolygó, faragott álarcszája alatt. - Jó tréfa.
Hol is tartottam? Igen, másodlagos hallucinációk.
Jönnek hozzám asszonyok, akiknek a füléből kígyók másznak elő. Mire meggyógyítom őket, a kígyók eltűnnek.
- Örülni fogunk, ha meggyógyít bennünket. Tessék, rajta.
Mr. Xxx meglepődött. - Szokatlan. Kevés ember akar meggyógyulni. Tudnia kell, hogy a gyógymód drasztikus.
- Gyerünk csak azzal a gyógymóddal. Biztos, hogy mindnyájunkat épelméjűnek talál majd.
- Hadd ellenőrizzem a papírjait, hogy biztosan rendben vannak-e a kúrához. - Átlapozott egy dossziét. - Igen. Tudja, az ilyen esetek, mint az öné, speciális kúrát igényelnek. Azok ott, a csarnokban: csupa szimpla eset. De meg kell mondanom, ha valaki már ilyen messzire jutott a primer, szekunder, auditorikus, olfaktorikus és labiális hallucinációkban, valamint taktilikus és optikai fantaziálásban, az már nagyon nehéz eset. Kénytelenek vagyunk az euthanasiához folyamodni.
A kapitány üvöltve felugrott. - Ide figyeljen! Ebből elegünk van már! Vizsgáljon meg, kopogtassa a térdünket, ellenőrizze a szívünket, gyakoroltasson és kérdezzen.
- Szabadon beszélhet.
A kapitány egy óráig dühöngött. A pszichológus figyelte.
- Hihetetlen - álmélkodott. - A legrészletesebb álomfantázia, amit életemben hallottam.
- Az Isten verje meg, megmutatjuk magának a rakétahajónkat! - üvöltötte a kapitány.
- Szeretném látni. Manifesztálni tudja ebben a szobában?
- Ó, hogyne. Ott van a maga dossziéjában, az R betűnél.
Mr. Xxx komolyan keresgélt a dossziéban. Azután csettintett, és ünnepélyesen becsukta a dossziét. - Mért mondta, hogy nézzem meg? A rakéta nincs ott.
- Persze hogy nincs, maga idióta. Tréfáltam. Tréfálkoznak az őrültek?
- Az ember találkozik különös humorérzékkel is. No, vezessen a rakétájához. Szeretném látni.


Dél volt. Melegen tűzött a nap, mikor a rakétához értek.
- Tehát. - A pszichológus a hajóhoz lépett, és megkopogtatta. Tompán kongott. - Bemehetek? - kérdezte ravasz képpel.
- Bemehet.
Mr. Xxx bement, és hosszú ideig bent maradt.
- Ki az Isten hallott ilyen bőszitő hülyeségeket?
- A kapitány várakozás közben egy szivart rágott.
- Két krajcárért visszamennék haza, és megmondanám az embereknek, hogy fütyüljenek a Marsra. Micsoda gyanakvó banda!
- Ó látom, itt a lakosság jókora része őrült lehet, kapitány úr. Nyilván azért bizalmatlanok.
- Mégis, ez az egész átkozottul idegesítő.
A pszichológus félóra kotorászás, kopogtatás, hallgatózás, szagolgatás és ízlelgetés után felbukkant a hajóból.
- No most már elhiszi? - ordított a kapitány, mintha süketnek beszélne.
A pszichológus becsukta szemét, és vakarta az orrát.
- Ez az érzéki hallucinációnak és a hipnotikus szuggesztiónak a leghihetetlenebb példája, amivel valaha is találkoztam. Végigvizsgáltam a "rakétáját" - ahogyan maga nevezi. - Megkopogtatta a hajó burkolatát: - hallom. Auditorikus fantázia. - Mélyet lélegzett. - Érzem a szagát: olfaktorikus hallucináció érzéki telepátiával indukálva. - Megcsókolta a hajót. - Ízlelem. - Labiális fantázia! - Megrázta a kapitány kezét. - Engedje meg, hogy gratuláljak.
Maga egy pszichotikus zseni! Igen, igen, tökéletes munka. A pszichotikus képzeleti élet proiciálása egy másik ember agyába telepatikus úton, és a hallucinációk eredeti intenzitásukbani fenntartása - majdnem lehetetlen feladat. Azok az emberek ott a házban többnyire vizuális vagy legfeljebb együttes vizuális és auditorikus fantáziákat kombinálnak. Maga az egész konglomerátumot egyensúlyban tartja. A maga őrültsége elragadóan tökéletes!
- Az én őrültségem? - A kapitány elsápadt.
- Igen, igen. csodálatos őrültség! Fém, gumi, gravitációs készülékek, élelmiszer, ruhák, üzemanyag, fegyverek, létrák, szögecsek, csavarok, kanalak. Tízezer különféle tételt számoltam össze a járművén. Ilyen komplexet még sohasem láttam. Még árnyékok is voltak a priccsek alatt, és minden alatt! Ilyen akaratkoncentrációt! És mindennek, bárhogy és bármikor vizsgáltam, szaga volt, szilárdsága, íze, hangja. Hadd öleljem meg...
Végül hátralépett: - Ezt beveszem a legnagyobb monográfiámba! Jövő hónapban előadást tartok a Mars Akadémián. Nézze meg magát! Hiszen még a szeme színét is megváltoztatta sárgáról kékre, a bőrét barnáról rózsaszínűre! És ezek a ruhák! És a keze: öt ujja van hat helyett! Biológiai metamorfózis felborult pszichológiai egyensúly következtében. És a három barátja...
Elővett egy kis pisztolyt. - Gyógyíthatatlan, természetesen. Maga szerencsétlen csodálatos ember. Boldogabb lesz holtan. Akar valamit mondani még utoljára?
- Álljon meg az istenért! Ne lőjön!
- Maga szomorú teremtés. Megszabadítom a nyomorúságtól, mely odáig hajtotta, hogy ezt a rakétát és ezt a három embert elképzelje. Rendkívül épületes lesz látni, hogyan tűnnek el barátai és a rakétája, ha magát megöltem. Nagyszerű tanulmányt írok a neurotikus képek szétoszlásáról annak alapján, amit itt ma észlelni fogok.
- Én a Földről jöttem. A nevem Jonathan Williams, és ezek...
- Igen, igen, tudom - csitította Mr. Xxx, és elsütötte a pisztolyát.
A kapitány golyóval a szívében elesett. A másik három ember felordított.
Mr. Xxx meghökkenten bámulta őket. - Hát ti még éltek? Ez csodálatos! Időben és térben tartós hallucinációk! - Rájuk szegezte pisztolyát. - No, majd én oszlásba ijesztelek benneteket!
- Ne! - kiáltott a három ember.
- Auditorikus apelláció, néha a páciens már exitált - szögezte le Mr. Xxx, és lelőtte a három embert.
Ott feküdtek a homokon érintetlenül, mozdulatlanul.
Megrugdosta őket. Azután a hajót kezdte kopogtatni.
- Marad! És ők is maradnak! - Újra és újra belelőtt a hullákba. Azután hátralépett. A mosolygó álarc leesett az arcáról.
A kis pszichológus arca lassanként elváltozott. Leesett az álla. A pisztoly kihullott a kezéből. Szeme tompán, üresen fénylett. Vakon tapogatózott körbe-körbe. A holttesteken babrált, szája nyállal telt meg.
- Hallucinációk - motyogta eszelősen. - Íz. Látás. Szag. Hang. Tapintás. - Gesztikulált, szeme kidülledt, szája habzott.
- Tűnjetek el! – kiáltott a holttestekre. - Tűnj el! - sikoltotta a hajónak. Megvizsgálta reszkető kezét. - Elkaptam! - suttogta vadul. - Átragadt rám.
Telepátia. Hipnózis. Most én vagyok őrült. Rám ragadt. Hallucinációk minden érzékelhető formában. - Megállt és reszketeg kézzel a pisztoly után kotorászott. - Egyetlen gyógymód van csak. Egyetlen, amitől eltűnnek.
Lövés dörrent. Mr. Xxx a földre zuhant.
A négy holttest ott feküdt a napon. Mr. Xxx ott feküdt, ahova esett.
A rakéta ott hevert a napsütötte dombon, és nem tűnt el.
Mikor a városiak napnyugtakor megtalálták a rakétát, kíváncsian találgatták, hogy mi lehet. Senki sem tudta, így eladták az ócskász-iak, és elvontatták, hogy feldarabolják, mint ócskavasat.
Egész éjszaka esett az eső. Másnap szép meleg idő volt.

Kulcsszavak: bradbury novella

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
2026, augusztus. Langy esők jönnek


A nappali szobában a beszélőóra énekelni kezdett: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! - mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...
A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.
- Ma 2026, augusztus 4-e van - mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről - Allendale városában, Kaliforniában. - Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. - Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz-, és a villanyszámla.
Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.
Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak nyolc óra...
De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell és kabát... És az eső visszhangosan kopogott az üres házon.
Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.
Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a kő. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó szárazon kerültek megint elő.
Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.
A fal rejtett rekeszeiből kis robotegerek surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarító állatkák. Sűrű koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután mint titokzatos megszállók eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük kialudt. A ház tiszta volt.
Tíz óra! A nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház.
Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást bocsátott ki.
Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, melyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve teljesen fekete volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja felemelt kézzel elkapni a labdát - amely soha többé nem esett földre.
Az öt festékfolt - a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda - megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.
A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.
Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: - Ki az? Mi a jelszó? - és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.
A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a redőny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem érinthette a házat!
A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító szolgálattevővel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.
Déli tizenkettő.
Az elülső verandán egy reszkető kutya sírt fel.
A külső ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy és erős, de most csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a házon sáros lábnyomokat hagyva maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak, haragosak, mert sarat kell felszedniük és haragosak a zavarásért.
Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat vagy papírdarabkát megragadták miniatűr acél állkapcsukkal, rekeszeikbe rohantak vele, és a pincébe vezető csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszegő gyomrába.
A kutya felszaladt a lépcsőn, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent.
A levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.
Az ajtó mögött a tűzhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús illatával és az áfonyalekvár szagával.
A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme tűzben égett. Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül pörgött és kiadta páráját. Egy óráig feküdt a nappali szobában.
Két óra - énekelte a hang.
Végül finom szimattal megérezve a bomlást; zümmögve kirajzott az egerek regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben.
Negyed három.
A kutya eltűnt.
A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraeső repült ki a kéményen.
Két óra harmincöt.
Bridzsasztalok hajlottak ki a kertilak falából. Játékkártyák hullottak a posztóra színes zuhatagban.
Martinik jelent meg egy tölgyfaasztalkán és tojássalátás szendvicsek. Zene szólt.
De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.
Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a fal borításába.
Fél öt.
Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.
Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok, rózsaszín antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak életre keltek. De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldellő mező. Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg levegőben finom szövésű piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok erős szagában. Olyan hang töltötte be a levegőt, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss eső kopogása a dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegétől száraz füveken. Most sok-sok mérföld távolságban hőségtől repedezett növényzetet és végtelen, forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások mélyére húzódtak.
Mesedélután volt a gyermekeknek.


Öt óra. A fürdőkád megtelt tiszta, meleg vízzel.
Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan működtek, és a dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, melyben most melegen fellobogott a tűz, egy fémállványon égő szivar bukkant elő, fél hüvelyk puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva.
Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörei melegedni kezdtek, mert az éjszakák hűvösek voltak erre.
Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba mennyezetéről:
- Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este?
A ház hallgatott.
Végül a hang újra megszólalt: - Minthogy nincs különösebb kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. - Halk zene kísérte a hangot. - Sara Teasdale. Úgy emlékszem, kedves költője...

Langy esők jönnek s föld illata száll,
és köröz a légben majd fecskemadár,


és ungnak a békák az éji tavon,
és szilvafát lenget a lágy fuvalom,


és a rigók mondják és torkuk remeg
a kis kerítéseken éneküket,


és nem beszél senki a háborúról,
s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?


S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?


És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.

A tűz lobogott a téglakandallóban, a szivarhamuvá hullott a hamutartóban, az üres székek egymást bámulták a néma falak közt, és a zene szólt.
Tíz órakor kezdődött a ház haláltusája.
Fújt a szél. Egy lezuhanó faág betörte a konyhaablakot. Palackozott tisztítóoldat ömlött a tűzhelyre. A helyiség egy pillanat alatt lángban állt.
Tűz! - sikoltott egy hang. A ház lámpái villantak, a szivattyúk vizet fecskendeztek a mennyezetről. De az oldat szétfutott a linóleumon nyaldosva, falva a konyhaajtó alá, míg a hangok kórusban kiáltották: -Tűz! Tűz! Tűz!
A ház menteni akarta magát. Az ajtók légmentesen becsukódtak, de az ablakokat kitörte a hőség, és a szél fújt és szította a tüzet.
A ház kénytelen volt meghátrálni, mikor a tűz tízmilliárd dühös szikrája lángoló könnyedséggel tört utat szobáról szobára, aztán fel a lépcsőn, miközben vízipatkányok surrantak elő a falakból, kiköpték vizüket, és új vízért futottak. És a fali permetezők ontották a gépesített eső zuhatagait.
De késő volt. Valahol sziszegve megállt egy szivattyú. A tűzoltó eső elállt. A tartalék víz, amely sok csendes napon megtöltötte a fürdőkádakat és elmosta a tányérokat, kifogyott.
A tűz felfelé pattogott a lépcsőkön. Picasso- és Matisse-képeket emésztett meg csemegeként a felső szobákban, leégette róluk az olajos húst, és fekete foszlányokká pörkölte a ropogós vásznakat. A tűz most belekapott az ágyakba, az ablakrámákba, megváltoztatta a függönyök színét.
És ekkor jött az ellentámadás.
A padlás csapóajtóiból vak robotarcok bukkantak elő, és szájukból zöld vegyszert ontottak. A tűz visszahúzódott, mint az elefánt, ha döglött kígyót lát. Most húsz kígyó verte a padlót, és taposta a tüzet a tiszta zöld hab hideg mérgével.
De a tűz okos volt. Lángjait kiküldte a ház külső falára, és ott fel a padlásra, a szivattyúkhoz. Robbanás. Az agyszerkezet, amely a szivattyúkat irányította, bronzrepeszekben szóródott szét a padlásgerendákon.
A tűz tovahömpölygött, hatalmába kerítette a beépített szekrényeket, és végigtapogatta a felakasztott ruhákat.
A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta csontváz vinnyogott a hőségben, huzalai, idegei szabadon lógtak, mintha egy sebész lehúzta volna a bőrét, hogy a piros vénák és hajszálerek a tüzes levegőben remegjenek:
Segítség! Segítség! Tűz! Fussatok, fussatok! A hőtől megpattantak a tükrök, mint a törékeny téli jég. És a hangok sikoltoztak: - Tűz, tűz, fussatok, fussatok! - mint egy tragikus gyerekrigmust, egy tucat hang, magas hang, mély hang, mint haldokló gyermekek az erdőben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor a huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy, kettő, három, négy, öt hang, sorra elnémultak.
A gyerekszobában égett a dzsungel. Kék oroszlánok ordítottak, bíbor zsiráfok vágtáztak. A párducok körbefutottak, a színek elváltoztak, és tízmillió állat tűnt el a tűz elől menekülve a távoli, gőzölgő folyam irányában.
Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a tűzlavinában felhangzó kórusok önfeledten jelentették az időt, muzsikáltak, távirányítású fűnyírógépekkel nyírták a pázsitot, vagy kerti ernyőket nyitottak fel és a nyíló és csapódó külső ajtón át ezernyi jelenet látszott, mint az órásboltban, amelyben minden óra megőrült, és egymás előtt, vagy után, összevissza üti az órákat, a tébolyult zavar képei eggyéolvadtak, éneklés, sikítás, néhány utolsónak megmaradt derék egér rohangálása, hogy eltakarítsa a borzalmas hamut. És egy hang. Felsőbbrendűen, mit sem törődve a helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték össze nem zsugorodott, és az áramkörök szét nem repedtek.
A ház szikraesőt szórva, füstfelhőt fújva összeomlott.
A konyhában, egy pillanattal a tűz- és gerendaeső lezúdulása előtt, a tűzhely háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat tojást sütött, hat cipót pirított szeletekben, húsz tucat szalonnaszeletet adagolt és elfogyasztásuk - a tűz mindet felemésztette! - új munkára késztette a hisztérikusan sziszegő tűzhelyet. Összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira. A nappali a pincére, a pince az alsó pincére. Mélyhűtő készülékek, karosszékek, filmszalagok, áramkörök, ágyak zuhantak alá összegabalyodva, mint a csontvázak, a meredek szakadékba.
Füst és csend. Nagy, nagy füst.
Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fal állt. A falban az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is, mikor a nap már felkelt, és rásütött a gőzölgő romhalmazra: - Ma 2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma...

Kulcsszavak: bradbury novella