H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2010/03/08

Utazási kiállítás bombaélménnyel

Péntek van. Nem ez az újság, máskor is előfordult már. Ahogy Utazási kiállítás is.

Most a 2010-esre igyekszem, ezért kivettem egy nap szabit, pénteken napközben valamivel kevesebben vannak, mint hétvégén.

Otthoni buszmegálló, délelőtt fél tíz, Katával találkozunk. Az expónál némi sorbanállás, és tíz után pár perccel bent vagyunk.

Szokatlan a látvány, a kül- és belföldi pavilont most egy helyre zsúfolták, a ruhatárat pedig jól eldugták - egy másik pavilonba. Szerencsés vagyok, rábukkanok, így később egy szál pólóban a benti fülledt levegőben is aránylag kellemesen érzem magam. A hangulat jó, elég gyorsan összeszedem, amire feltétlenül szükségem van, majd letárgyalom akikkel amit kell, és még a szokásos "megmutatom magam, nehogy elfelejtsenek az összekötők"-re is jut energiám (főleg a cseheknél bukkanok ismerős kiállítókra). Mindeközben kijut néhány nyereményjáték (köztük egy fődíj, egy hosszú hétvégével Veszprémben), néhány bor- és pálinkakóstolót is túlélek, másutt teával kínálnak, ezt kávé, sütemény, csokoládé követi - hiába, ha az ember nem csak a prospektusokat szedi össze, hanem hajlandó olykor kommunikálni is, akkor étel-ital költségekkel nem kell számolnia. A cseheknél még Becherovkát is kapok az ismeretségre (és krónikus sörutálatomra) tekintettel, jólesik.

Öt körül érzem, hogy mára elég volt, indulás haza. Katával egyeztetünk, a kapunál találkozunk. Szerencsénk van, szinte rögtön jön busz, ráadásul majdnem üres. Kényelmesen jutunk el az Örs vezér térre.

Negyed hétre otthon vagyok, úgy érzem, moccanni sem tudok a fáradtságtól. Kinyúlok az ágyon, a táskát is fekve pakolom ki, átnézem, mit szereztem, mi kell még az idei tervezett programokhoz.

Bár nem hittem volna, de hét körül már-már frissen pattanok föl, reményeim szerint még odaérek az Auchanba, hogy bevásárlásommal némileg besegítsek a szülőknek (is), majd a tervek szerint szombaton onnan induljak újabb portyára az Utazásira.

Szerencsém van, odafelé aránylag jól közlekedem, de az idő egyre rosszabb. Dermesztően jeges szél fúj, és a levegő egyre csak hűl. Az áruházban még nem érzem, de amikor fél kilenc tájban kijövök, már tudom, bár télen elég volt egy pulóver és sál a dzsekihez, most a kettő is kevés lesz.

A kocsit a helyére teszem, cuccot elcipelem a megállóig - és akkor elmegy a busz az orrom előtt. Nem feltételezem, hogy véletlenül, hiszen a menetrendnél négy-öt perccel korábban indul, és bár látja a vezető, hogy a megállóhoz vezető zebra túlvégén vagyok, zárja az ajtókat és elhúz előttem.

Döbbenten nézek utána, majd fogom a cuccot, becipelem a bódéba, lecsüccsenek. Mire rájövök, hogy ezt a szelet nem fogom kibírni, már késő, teljesen átfagytam. A következő busz 25 perc múlva (a menetrendet betartva) érkezik, de nekem már teljesen mindegy.

A szülőkhöz érvén másfél órát ülök a befűtött szobában kabátban, pulóverben, és bár tudom, hogy van, de nem és nem érzem a meleget. Iszom a forró teákat, frissen facsart citrusokat (ha nem is érzem, legalább tudom, hogy segít), és próbálom elhitetni magammal, hogy igen, ez egy fűtött szoba, és igen, itt bizony meleg van.

Végül a józan ész győz, illetve inkább csak rájövök, hogy a szobában kabát nélkül sem fogok jobban fázni mint eddig kabátban, így normális benti ruhára cserélem öltözékemet. Nem tudom, hogy kerülök ágyba, de tény: másnap, amikor felébredek, nagyon pocsékul vagyok.

Szombat délelőtt. Egy gyors lázmérés, és egyértelmű lesz: a mai kiállításlátogatás lefújva, örülhetek ha a majd' negyvenfokos lázamat le tudom nyomni valahogy. Egész napos fekvés, olykor alvás, rengeteg zsebkendő és talán annál is több gömbölyded déli gyümölcs (narancs, grapefruit, olykor egy-egy kivi) elhasználása után estére egészen jól vagyok. Annyira, hogy elhatározom, ha másnap délelőtt sem lesz a hőemelkedésnél rosszabb a helyzet, irány a kiállítás utolsó napja. Párom aznap este érkezik, majd elfuvaroz a cuccommal, igazából ideális helyzet.

Vasárnap úgy tűnik, minden rendben. A zsebkendők még fogynak, a gyümölcsök is, de a lázmérőre már valószínűleg nem lesz szükségem. Összeszedem magam (mitől vagyok ilyen iszonyúan fáradt???), elindulok. Megveszem a jegyemet, besétálok, a ruhatárat egyből megtalálom, és újból belevetem magam az A-pavilon forgatagába. Nem telik el tíz perc, és a hangosbemondó közli, hogy műszaki okok miatt hagyjuk el a pavilonokat. Még nem közlik, de már szinte mindenki tudja: bombariadó van. Szerencséje az elkövetőnek, hogy nincs jelen, ahogy hallom az embereket, biztos, hogy meglincselnék.

A tömeg szépen, komótosan elkezd kisétálni a pavilonokból, és megrohamozza a kinti büféket. Először arra tippelünk, valamelyik büfés telefonált, mert nem volt elég forgalma. A rendőrök megérkeznek, és döbbenten tapasztalják, hogy a (majd' tízezres) tömeg békésen falatozik, beszélget, és igen kellemes piknikhangulatban tölti az időt. Ekkor újabb szöveget hallunk a hangosbemondóból, ez már a kiállítás teljes területének elhagyására szólít fel.

Rendőrautó próbálkozik a nyáj terelésével

A tömeg ezt sem igazán veszi komolyan, és amíg egyesek a rendőrökkel vitatkoznak, én visszaszivárgok a G pavilonba a kabátomért (nem kell még egy megfázás, egy hétvégére egyszer is elég volt), aztán átlógok az A épületbe, és gyorsan körbenézek a pécsiek háza táján, ugyanis tőlük még hiányzik a szálláskatalógus, amire pedig idén nagy szükségem lesz.

Ekkor már kutyás rendőrökkel találom szemben magam, de hősies viselkedésemnek köszönhetően az utolsó pillanatban megszerzett zsákmányt nem eresztve tudnak csak kitoloncolni a csarnokból.

Még egy darabig ismeretlenekkel beszélgetve húzzuk az időt, aztán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy kívül vagyok a kerítésen. Megtudom, hogy ma már nem nyitnak ki újra, de a mai jegyet felhasználhatom egy későbbi kiállításon, ám legyen.

Korán van, Peti pedig még messze, és elkap valami iszonyatos fáradtság. Felhívom a kedvest, kiderül, hogy még annál is később ér, mint megbeszéltük, balesetek lassítják az utat. Lemondom az esti randit, jól fog esni, hogy a szülők pátyolgatnak egy kicsit.

Megérkezem hozzájuk, vacsorával kínálnak, de nem vagyok éhes, csak dühös. Akár egyedül is meglincselném a telefonálót, nem kell ide a tömeg. Végül győz a fáradtság, lefekszem, és szinte azonnal el is alszom.