Összes blogok

Ma reggel egy kis kerülővel bicikliztem a munkába, ennyi esős nap után egyszerűen lehetetlennek tűnt ma egész nap bent ücsörögni a munkahelyen és bentről szemlélni, hogy kint végre jó idő van... Tehát arra bicikliztem, amerre az én "köröm" van, persze kihagytam egy csomót belőle de így is szép volt: kis erdőcskék, láposok, nádasok között halad az út illetve vékony kis sáros ösvény. Plusz még a nemrég felkelt nap is sütött, úgyhogy igazán hangulatos volt a dolog, és sehol egy lélek sem... csak szürkegémek, és fácánok. 17 darabot számoltam meg az alatt a fél óra alatt, mielőtt beértem volna a házak közé! Nyolcan együtt legelésztek egy kis tisztáson, a többi magányosan kapirgált reggeli után a fűben, avarban.

...de most már nekem sem esett jól (ellentétben a múltkorival). Keményen zuhogott az eső, és istenesen fújt a szél hozzá, alig lehetett haladni a biciklivel.

Fáj a torkom, a fejem, és most már csak egyetlen egy dologhoz van kedvem: aludni.

Ha biciklizés közben hátul, a gyerekülésen ülő kisfiad a kezében lévő vaskos botot a hátsó kerékbe döfi, akkor mi lesz?

Én sem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi lett... de azóta valahogy nagyon furcsán csinál a hátsó kerekem...

Na ez jól esett... mármint az eső. Kint is, nekem is. De nekem csak azért, mert tudtam, hogy jó az esőruhám, fél óra biciklizés után is meglehetősen szárazon maradok, és utána beülhetek a jó meleg irodába és elindíthatom a fűtést itt a székem mellett :o)

Nagyokat szórakoztam, mikor láttam a hatalmas autósorokat mindenhol, és én mint a nyíl, suhantam el mellettük. Ezek is csak addig kemény fiúk, míg fiatalok, gondoltam: csak az egyetemista negyedben sűrűsödtek meg a bicajok és ritkultak meg az autók. Pedig nem is volt olyan szörnyű: egyszerűen csak szakadt az eső, de csak éppen egészen normálisan, fentről lefele - nem úgy, mint máskor, mikor úgy fúj szemből  vagy oldalról (érdekes módon sohasem hátulról...) a szél, hogy az ember semmit sem lát és semmit sem halad...

Na meg a másik oldala a dolognak: tényleg nagyon hiányzik nekem a tájfutás. Nem kell röhögni, de nagyon hiányzik a vele járó sár is, a bármilyen-időben-kimegyek-futni-hozzáállás, a csapzott haj, az arcomról csöpögő víz... hát ezért (is) esett ez ma olyan jól.

Vasárnap. Végre süt a nap. Végre itt vannak a végtelen(nek tűnő) erdők, hangával borított hatalmas nyílt területek. Végre szabad vagyok, a biciklimnek szárnyai vannak, kitárom őket és elrepülök...

Egy három órás túrát terveztem, alig akad ház az útvonalon, a hangulat hatalmas, a lelkesedés ugyancsak. Nekilódulok. Nemsokára csak meg kell állnom, ezt nem lehet kihagyni! A háttérben sötét, komor felhő, az előtérben napsütötte, sárguló levelű, bőségesen termő berkenyefa, ez aztán a fotó... A gépet nem is érdemes eltenni, egyik fotó követi a másikat, szebbnél szebbek, hangulatosabbnál hangulatosabbak a képek.

Csak éppen egy bökkenő van a dologban... az a szuper kontrasztos háttér, az a nagy sötét felhő egyre közelebb kerül, és egyre sötétebb. Lassan cseperegni kezd az eső. Előkapom a térképet, merre is lehetne ezt kikerülni, de nincs kiút, pont ott, ahol már látom, hogy istenesen zuhog, pont arra vezet az utam. Na persze az esőholmit el se hoztam, minek ebben a szép napsütésben... Tehát nincs más megoldás, behúzom a nyakamat és húsz percig őrült tempóban tekerem, és közben - nem igazán a magam akaratából - alaposan lezuhanyozom. Egy nagy félkört írok így le, kiérek megint a felhő alól, vissza a napsütésbe.

A szembejövők mind szárazak, vidáman csevegnek, és nagyra kerekedett szemmel csodálkoznak rám, akiről csöpög a víz. Nem értik. Néhánynak odakiáltom, hogy igen, ott arra esik az eső, amerre ők mennek, de aztán lemondok a felvilágosítási akcióról és csak nagyokat röhögök, mikor csodálkozó pofák bámulnak utánam. De süt a nap, és fúj a szél, fél órán belül teljesen megszáradok.

És élvezem tovább az őszi napsütést, a végtelen(nek tűnő) erdőket, a hangát, a szabadságomat.

Munkába menet elbicikliztem (elsuhantam) egy útépítő munkás mellett. Megpihent a padon, a hársfák alatt, és éppen a reggeli kiflijét fogyasztotta. Látszott rajta, hogy ő is "keleti". Ránéztem, akartam mondani neki valamit. De valahogy nem találtam meg a szavakat. Bólintottam egyet. Ebben bólintásban benne volt minden: a "jó reggelt", a "jó étvágyat", az "ugye jó megpihenni egy kicsit", a "bizony hosszú még ez a nap"...

 

Visszanézett. És visszabólintott. Megértettük egymást.

Tegnap biciklizni voltam. Megkerülöm a tavat, bekanyarodok a lápos felé. Igen, ott hátul van egy kis öböl-szerűség, meg kéne azt is nézni, már rég nem jártam arra... Az ösvényt benőtte a fű, a csalán. Nehezen haladok előre a biciklit tolva. Másfél méteres a csalán - inkább itt hagyom a biciklimet. Óvatosan lépkedek tovább, a lábam tapogatja, keresi az ösvényt, látni már nem is látom a sok gaztól.

És hirtelen mintha elvarázsoltak volna: égig erő virágok közé értem! Vagy talán én zsugorodtam össze, mint Alice Meseországban...? Az ernyőjüket a csalán fölé emelve, diadalmasan köszöntik a napot. Kétszer akkorák mint én. Virágerdő. A legszívesebben fölmásznék egy ilyen ernyőre hogy lássam, hogy néz ki onnan a világ...