Összes blogok

Puntolás

www.earth-photography.com Az egyik cambridge-i jellegzetesség a punt, ami egy csónak, amit evezés helyett a folyó aljára leszúrt hosszú bottal kell előrelökni. Béreltünk két ilyet pár helyi diákkal és oktatóval, és "kitoltuk" a csónakokat pár km-re a városból:


A velociraptor nevű puntunk, végsebessége 5km/óra.


Diákok a Darwin College-ben:


Elég szórakoztató, ahogy az először puntoló emberek próbálják navigálni a csónakot (pláne az egyik lengyel diák által hozott 1-2 fűszeres vodka után a csónak végén lévő platón egyensúlyozva). Ez egy darabig általában csak a folyó két partja között cikkcakkban sikerül; nálunk kb. tízszer esett a vízbe ember, ebből ötször ugyanaz, de ő szerintem élvezvte:


Napernyő a punt-botra tűzve:


A Cam folyó:

Egyetem

Cambridge egyetemváros, és a belvárosában az ember állandóan egyetemi épületekbe (vagy diákokkal teli kocsmába) botlik; ezek nélkül a város nagyon sokat vesztene a karakteréből. Ló egy gyönyörű egyetemi épület udvarán:


Az egyetemet több mint 30, egymástól többnyire független college alkotja, külön felvételi vizsgával és kiscsoportos (majdnem személyes) oktatással az oda járók számára. Ezek közül az egyik, a Jesus College kb. 500 éves bejárata:

Nem tudom, hogy mennyire szabad nem diáknak az ilyen helyekre bemenni, mindenesetre érdemes belógni és szétnézni (legfeljebb kidobnak), a történelme (meg a rendelkezésére álló pénzmennyiség) miatt nagyon máshogy néznek ki, mint egy magyar egyetem.

A biciklik, kutyák, piknikek és rádiók tilosak:


Cambridge-i egyetemi épületek:

Egyéb sportok:

Cambridge kis mérete és a biciklisek nagy száma miatt elég jó biciklizésre; és az évente megrendezett, Oxford elleni evezősversenyen kívül is népszerű az evezés.

Biciklik százai (ezrei?) a vasútállomás előtti bicikliparkolóban:


Verseny után:






Régi hirdetések - "The Raleigh [biciklimárka] is ridden all over the empire" (amikor még volt Brit Birodalom):

Vegyes

Az ugyanilyen című Pink Floyd számban megénekelt Grantchester Meadows pár mérföldre a város határától:


A három generáció:


Tél:




Garázsbejárat a folyón:


Sunday roast egy kocsmában (disznósült, tejfölös zöldségek, szósz, yorkshire pudding - a kerek sült tészta a tányéron):


Punt a csatornán:

"It's the British seaside redesigned by Tim Burton" (The Times)

Van a dimbes-dombos legelőiről és kis faluiról ismert Kentben egy félsziget, amiről a Times azt írta egy At the end of the world című cikkben, hogy "it's a Dickensian doomscape of driftwood, rusting metal, crumbling concrete war relics, tumbledown fishermen's shacks and eccentric houses constructed around disused 1920s railway carriages." — ez Dungeness. Pont ideális nyári úticél, úgyhogy vasárnap erre vettük az irányt. Rye-ból indultunk, és az út legelején a helyi farmer rögtön felajánlja, hogy lelövi a kutyádat:

Romney Marsh

Az 20km-es út nagyrészt a Romney Marsh-on vezet át, ami nevének megfelelően egy lápvidék, rajta farmokkal, szélturbinákkal és millió birkával. Az angol Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (DEFRA) mezőgazdasági népszámlálása (nem vicc, tényleg ez a neve) szerint itt az egyik legnagyobb Angliában a birkasűrűség.






Rajzás:

Camber Sands

Az út átvezet Camber faluján, ami a Camber Sands nevű üdülőtelepről ismert — az emberek lemennek a partra lakókocsikkal, aztán lesz, ami lesz — fürdéshez elég meleg valószínű pl. nem:





Camberből már látszik a Dungeness B atomerőmű a távolban:


Fizetős parkoló birkák és traktorok között:


Camber után a táj ijesztően elkezd Izlandosodni — végtelen tájak és szürreális, világvégi épületek elszórva, pl. ilyen varázslatosan összetákolt sorházak a semmi közepén:

MoD Firing Range

Az út menne végig a tengerparton, de nem tud, mert beleütközik az MoD (Ministry of Defence, Hadügyminisztérium) egyik lőterébe, ahol kis táblán van kiírva az órarend, hogy mikor lőnek:


Valamint egész piktogram-arzenállal próbálják a kíváncsi embert jobb belátásra bírni:




Először gondolkodtunk, hogy hogy állítja meg a drótkerítés a golyókat, de egy másik oldalról látszik, hogy egy betonfallal körbevett területen van a gyakorlat, ahol számos ház is van — lehet, hogy CounterStrike-szerűen gyakorlatozik ezek között a hadsereg.

Dungeness

A Camber Sands-i üdülőnek van egy szomorúbb kistestvére pár kilométerre a parttól:




Az út az utolsó "igazi" faluban elkanyarodik jobbra, egyenesen rá a Dungeness-félszigetre. A hely tudományos szempontból elég különleges: főleg kavics borítja, és rengeteg növény és állat él rajta, amely máshol nem (azóta van egy akkora csípés a lábamon, amekkorával még Ausztráliában sem találkoztam, pedig ott Pratchett szerint egyedül a birkák csípése nem mérgező):


De az igazi különlegesség az, amit az ember hagyott a félszigeten — egyrészt a régi halászfalu mára megfogyatkozott, és már csak negyvenen maradtak a halászok, a régiek hajói, kellékei, kunyhói és gépezetei viszont azóta is a parton szétszórva rozsdásodnak, enyhén kísértetiessé téve a helyet (az egyik weboldal a Mad Max on the sea kifejezést használta a környékre).










Régen sok halász sínek segítségével bocsátotta a vízre a hajóját — ennek nyomai sok helyen még most is megvannak:


Erről azt hittük, hogy valaki vicces kedvében volt, és egymáshoz közel rakta a síneket (40 centi van közöttük), de mint utóbb kiderült, ez egy ma is működő gőzvasút útvonala:




Csörlő:




Okosan néz:


Nem Texas:


Fair Chance:


Emma Jane:

Dungeness Village

Amellett, hogy a hely egy rozsdatemető, egy építtető cég egy csomó épületet felújított/épített, és ezek állítólag elég keresettek is a lakáspiacon — a hely hangulata sok embert megfog. Itt egy lakáshirdetés, érdemes végigklikkelgetni a képeket. Itt lakott többek között Derek Jarman filmrendező, akiről azt kell tudni, hogy az utolsó, Blue című filmje egy kimerevített kék képkockából áll, ami alatt ő és mások az élet(é)ről mesélnek.




"In time,
No one will remember our work
Our life will pass like the traces of a cloud
And be scattered like
Mist that is chased by the
Rays of the sun
For our time is the passing of a shadow
And our lives will run like
Sparks through the stubble.
I place a delphinium, Blue, upon your grave"
(Derek Jarman: Blue)

Pénteken f6kor nekigyürkőztünk a kirándulásnak, iránybavettük a Déli pu.-t. Kipörgettem a jegyet a gépből, sört a hűtőből, aztán vártunk még egy kicsit amig Peti megveszi az ő jegyeit, és 10 perccel indulás elött már a vonatnál is voltunk. Nyilván váratlan meglepetés volt, mikor észrevettük, hogy csumára televan a kerékpárvagon, szerencsére a mi 4ünk még felfért. Peti és Juli levágták magukat a vagon másik felébe az ülésekre, mi meg Q-val a kerekek örzőjét játszottuk. Jól eldumálgattunk, közben szóbaelegyedtünk a két kiscsajjal is a vagon oldalában, akik meglepő módon nem voltak biciklivel, de valahogy jobbnak találták a cangák között való ücsörgést, mint az utasok között... :) Hát, igy is lehet. Fél óra késéssel beértünk Akarattyára. Lassan összeverődött a banda, megtámadtuk a siófoki tecsót (mennyire rajzanak ott a diszkópicsák, ó anyám! :o). 20k-ból kijött kocka sör, féltonna hús, meg a köret hozzá. Toltunk még egy gyors grillezést, aztán szunya.

(Tovább...)

"Hova mentek biciklivel? Brightonba?? De hát az nagyon messze van!" (Magyar kávézós lány a wimbledoni állomáson.)

Ekkor még csak mosolyogtunk, mert nem tudtuk, mi vár ránk. Londonból letekerni a tengerhez, Brightonba, "klasszikus" bicikliútvonal — valószínűleg a legtöbb itteni bringás fejében megvan, hogy egyszer meg kéne csinálni. Angol vidék kis kanyargó utakkal, földekkel és erdőkkel, kis falvak, többszázéves pubok, a végén pedig az egyik legszebb tengerparti város. Még a British Heart Foundation is szervez évente ilyen jótékonysági biciklitúrát (Angliában gyakori, hogy valaki úgy gyűjt jótékonyságra pénzt, hogy "cserébe" megcsinál valami nehéz túrát, pl. lefut egy maratont, és ezzel a tettel hirdeti a jótékonysági akciót). Bár nem egy kifejezetten kis táv, találtam egy túraleírást a neten, ami azt állítja magáról, hogy majdnem teljesen lapos, és nagyjából 60km Dél-Londonból indulva. Nos, ez egyáltalán nem tűnt vészesnek, úgyhogy vasárnap délelőtt belevágtunk.

Az útvonal Suttonből indul, ami bár London legszéle, még nagyon rossz a tehén/betonház aránya. Egy kis dél-londoni szuburbia a vonatról:


Indulás után az első, ami feltűnt, hogy a leírással ellentétben egyáltalán nem lapos. Sőt, kevés kivétellel nincs benne vízszintes szakasz (persze Angliában ez nem meglepő, de azért mégis). A Google Maps-alapú Elevation Profiler ezt állítja róla így utólag:




A másik, hogy nem 60, hanem inkább nettó 75km. Az útvonalleíráshoz a weboldalon számos komment is tartozik, amikben az útvonalat dícsérik (amúgy teljesen jogosan), és több hozzászóló hozzáteszi, hogy szünetekkel 5-6 óráig tartott nekik az út, pedig:
1) ez volt az illető első, 12 mérföldnél (19km) hosszabb biciklitúrája
2) 15km-rel hosszabb útvonalon ment, mint a leírás
3) 3 hete kezdett el csak rendszeresen biciklizni
4) 22 éve nem biciklizett
(ez nem vicc.)

Nekünk ehhez képest 8 (nyolc) óra volt (megállásokkal együtt), pedig napi 22km-t biciklizek mostanában. Szerintem ezek a hozzászólók kurvára viccelnek.

Na de a nehézségekért kárpótol a táj és az időjárás. Ugyan a kiindulóponton több boltban is próbálkoztunk, naptejet sehol nem sikerült találni, viszont az egyikben volt leégés utáni krém, hogy ha naptej hiányában leégtél, legyen mivel kenegetni magad. Végül leégni nem sikerült (ami egy csoda — naiv ausztrál kolléga, akinek ez az első nyara itt, két hete égett rákvörösre egy hétvégén), viszont féloldalasan lebarnulni (a nap mindig jobbról sütött) azt igen (néha kellett volna kicsit háttal tekerni).





Erdei postaláda:


A Sárkány pub kerthelyiségében a Colgate nevű faluban:


A múlt hétvégi varangyveszély tábla után most sikerült egy kacsaveszélyt (piros háromszögben kacsa) is begyűjteni. Ez meg vértehén:


Az út vége felé közeledve meglehetősen nagy megkönnyebbülés, amikor az ember meglátja az első Brighton & Hove feliratú táblákat az utolsó domb tetején, a távolban a tengerrel:


Innen az ember úgy érzi, hogy már a célnál van, pedig a fenét, meg is kell találni a tengert. Alapvetően azt lehetne hinni, hogy egy domboldalra épült városnál ez triviáils, hiszen fönt város, lent tenger (ráadásul már voltam is ott párszor). Ez valamennyire igaz is, de mégis kellett egy kicsit küzdeni, mint korcsolyás disznónak a jégen, mire végül egy utca végén megláttuk ezt:


1930:


A Brighton & Hove Tornász Klub temploma:


"A kukába belemászni tilos" figyelmeztetés, azt sejtetve, hogy itt az emberek bele szoktak mászni a kukákba:


Ez a néni, aki itt tolja a biciklit, azóta biztos megírta a túraleírásos oldalra, hogy 3,5 óra alatt biciklizett le Londonból, de csak azért tartott ennyi ideig, mert közben meg kellett tanulnia biciklizni:


Az angol fürdővárosok nagy része a vasút elterjedésével jött létre, amikor mind a munkásosztály, mind a gazdagabbak körében divat lett szívni egy kis tengeri levegőt. Amióta elérhetőek lettek a külföldi utazások, az angol seaside resortok szerepe sokkal kevésbé jelentős, de még mindig kirándulók ezrei árasztják el őket egy-egy napos hétvégén. Brighton az egyik legjelentősebb ilyen város Londonhoz való közelsége és jellegzetes karaktere miatt.






Az angolok szeretnek erőműveket a tengerpartra rakni (ennek nyilván van oka — Captain Obvious), így itt is látszik a Shoreham gázerőmű kecses sziluettje a háttérben:


Ezekért az eredetileg csak öltözőszekrénynek használt beach hutökért egy pár éves cikk szerint manapság 12.000 fontot is elkérnek (pedig nincs bennük víz és áram, viszont törvényileg van szabályozva a színük):


A Royal Pavilion által ihletett hagymakupolás játszótér: